Gondolatok

Húsvét üzenete

Az én hitemben megfér egymás mellett a feltámadás, az új élet reménye, és az újjászületés gondolata, a lélek halhatatlanságával, a szellem örök létével, az élet körforgásával. Épp így fér meg egymás mellett gondolataimban a karma és a bűnbocsánat is.

Gondolataink energiát bocsátanak ki magukból, mellyel sorsunkat alakítjuk. A karma kereke addig forog, gyötör és tör meg minket, amíg meg nem születik szívünkben a szeretet és a bűnbánat önmagunk felé, hogy képessé váljunk a megbocsátásra és a szeretetre mások felé is. Nem az önsajnálattól telt mártír vezeklésre, hanem az őszinte beismerésre, mellyel elismerjük a sötétség erejét, mely elragadott minket a poklokra, az emberi gyarlóságunk, a gyengeségeink, a vágy kínzó erejét, mely kísértésbe és romlásba vitt minket vagy épp azt, akit szeretünk.

Poláris világban élünk. Itt van jó és rossz, nem kerülhetjük el egyiket sem. De gyengédséggel, alázattal és szeretettel harmad napon feltámadhatunk, mert minden céllal történik. Semmi meg nem történhet velünk az Ő tudta nélkül. Gondunkat viseli és kezét nyújtja, melybe nekünk kell belekapaszkodnunk ahhoz, hogy felemelhessen minket. Nekünk kell a fény felé fordítani arcunkat ahhoz, hogy új emberként, gyógyult szívvel, bűneinktől megváltva feltámadhassunk.

Isten akként oldoz fel bűneink alól, miként mi is tesszük azt azokkal, akik nekünk ártottak, avagy első sorban: önmagunkkal. Mert ki más árthatna nekünk többet, mint amit mi ártunk saját magunknak a hozzánk visszatérő hazug szavak, őszintétlenség, csalfaság, önzés, kapzsiság, harag, düh, gyűlölet, akarat, a szeretteinknek okozott fájdalom következményeivel vagy épp a bűntudatból magunkra rakott terhekkel?

De Jézus nem azért halt meg értünk a kereszten, hogy mi bűntudattól rostokolva vesztegeljünk egy kapcsolatban, egy betegségben, egy rossz munkahelyen, vagy egy már lehetetlen élethelyzetben. Azért jött el közénk és halt meg értünk, hogy mi ne féljünk igaznak és őszintének lenni, ne féljünk szeretni, ne féljünk tovább menni, ne féljünk felállni és élni, mert az igazak lelke Isten kezében van, és az ő reményük halhatatlansággal van tele. (Bölcsességek könyve 3. fejezet)

Az Isten maga a szeretet, aki egyszülött fiát küldte el a világba, hogy éljünk őáltala. (I János 4:9) És mikor, ha nem most?

Ez az én szívemben a Húsvét üzenete.



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Legyen meg a te akaratod!

Tegnap motoros túrán jártam Márianosztrán. A kálvária tetején a bátyám széttárta a karjait és azt mondta: „ez itt a világ teteje.” A keresztsor alatt, egy imádkozó szobor mellett megálltam, letekintettem az alattunk elterülő tájra és azt éreztem, hogy igaza van. Ez valóban a világ teteje. Itt minden nyugodt, békés, csendes, innen látni az eget éppúgy, mint a messzeséget, miközben mégis a Földön állok.

Ahogy teremtett világunk szépségében gyönyörködtem, valami megérintett. Mélyen, legbelül. Ránéztem a szoborra és arra gondoltam, valahogy így állhatott Jézus is a hegyen. A „világ tetején”. Majd a “világ tetejéről” lehozta nekünk a tudást, az útmutatást.

A hegyi beszéd egyes részeit és gondolatait mindenki ismeri. Még az is, aki nem él, gondol és cselekszik Istennel a szívében. Tudja, mi az a „Mi atyánk”, még ha nem is ismeri a sorokat, és nem szorul magyarázatra a „legyen meg a Te akaratod!”

Milyen könnyedén mondjuk ki, amikor minden jó körülöttünk, hogy „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – ha egyáltalán kimondjuk, és nem eltelve a jóval, szólni is elfelejtünk Hozzá.

Egy történet szerint egy időben minden ember arca Isten felé fordult. Isten azonban nem tudta, hogy tiszta szívből szeretik Őt az emberek, vagy csak azért, mert nem ismernek más lehetőséget. Megkérte angyalait, hogy valaki taszíttasson ki a mennyből és vigye el a kísértést az embereknek. Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt az egyetlen, aki ezt elvállalta. Lucifer elhozta a sötétséget a Földre, az emberek pedig szabad akaratot kaptak. Lucifer egyetlen dolgot kért cserébe áldozatáért: valahányszor egy ember szabad akaratából Isten felé fordul, ő hadd hallgassa testvérei énekét a mennyek kapujában.

Szinte észrevétlen feledkezünk meg Róla, amikor fent állunk a világ tetején, a nap ránk ragyog és bármilyen messze is nézünk, azt látjuk, hogy a világ szép. Törékeny pillanat. Aztán az ég látszólag minden előjel nélkül beborul, sötétséggel telnek meg a napjaink, nem látunk az orrunknál tovább és hirtelen előkerül a két kezünk: könyörögni kezdünk, imádkozni és kapaszkodni valamibe, amit nem akarunk elengedni.

Vajon meg tudunk állni, és tudjuk ilyenkor is azt mondani, a legnagyobb baj közepette, hogy „Uram, legyen meg a te akaratod!”, majd elindulni arra, amerről kezet nyújt nekünk, a fényt látjuk, és amerre a lehetőségeink visznek? Vagy szaporítjuk a szót, hajtogatjuk a magunkét, panaszkodunk, rettegünk és továbbra is ragaszkodunk ahhoz, amit mi elképzeltünk magunknak?

Képesek vagyunk elfogadni azt, amit Ő szán és ad nekünk, még ha az első ránézésre rossznak is tűnik?

Képesek vagyunk megmaradni a józan ész talaján és tiszta szívből nemet mondani a félelemre, a sötétségre, a kísértésre, a hamis világi kapaszkodókra, valamint mindenre, ami ezt szolgálja és gerjeszti? Képesek vagyunk a sötétségen, és saját kishitűségünkön, önmagunkon tovább nézni és tovább látva olyan döntéseket meghozni, amelyek nem arról szólnak, hogy az én hamis biztonságérzetem mi tartja fenn tovább, hogy nekem talán mi lesz a jó, hanem meglátni azt, hogy hol van a fény, a szeretet, és az élet?

A hit próbáját éljük. Képessé kell válnunk arra, hogy a legnagyobb vihar közepén is nyugodt szívvel tudjuk kimondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – és akkor a felhők eltűnnek az égről, mi ott találjuk magunkat a világ tetején, békével és nyugalommal a szívünkben. Kinyitva a szemünket meglátjuk a minket körülvevő meseszép messzeséget, átélve, hogy az élet szeretet és csoda, ha nyitottak vagyunk iránta. Lucifer, pedig leülhet egy kicsit a kapuba, meghallgatni testvérei énekét.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Egy kettéhasadt világ

Amikor Kisorosziban a Duna-partján sétálva megláttam ezt a fát az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, mint a világ ma. Kettéhasadt nemzetek, családok, kapcsolatok, barátságok, szívek, személyiségek, elmék, gondolatok és vélemények. Ezt éljük ma egyre közelebbről, egyre nyomasztóbban és egyre fájdalmasabban. A világ ébredésre késztet minket. Eljött a változás ideje, amit sokaknak kell akarnia ahhoz, hogy bekövetkezhessen, és még mindig nem akarjuk elegen.

A „fél-elem”-mel táplált „gyűl-öl”-et napjait éljük, pedig a “szer-etet” az, amiből az “egész-ség” sarjad.

A fizikai test szavatossága véges. Van egy lejárati dátuma, amit nem tudunk elolvasni. Ha tetszik, ha nem. Talán most van itt az ideje annak, hogy ezt elfogadjuk. Konzerválhatjuk különféle eljárásokkal, védhetjük mindenféle mesterségesen előállított szerekkel, megpróbálhatjuk emberi akarattal itt tartani. Nincs hatalmunk felette. Ami fontos az az, hogy törődjünk vele, gondozzuk, mert a jó bánásmód választási lehetőséget ad arra, hogy minőségében hogyan éljük le és meg az itt töltött időnket.

Amikor siklóernyőzni tanultam, akkor értettem meg igazán, hogy attól még, hogy nem látom a rám ható erőket és nem ismerem a fizika törvényeit, léteznek és befolyással vannak a testemre éppúgy, mint az ernyőmre és a megtenni kívánt utamra. Arra is, hogyan startolok el, arra is milyen lesz a repülés – kielégítő és nyugalmas, vagy termikes és rázós -, és arra is, hogyan fogok földet érni. Ha pedig veszem a fáradtságot, hogy ezeket az erőket megismerjem, a törvényeit megtanuljam, és a nekik járó alázattal és tisztelettel repüljek, akkor a repülés élvezet lesz.

Van egy erő, amit nem látunk, nem is igazán ismerünk, de érzünk. Ahogy érezzük a szelet az arcunkon, a Nap sugarainak melegét a hátunkon, a természetből áradó békességet és nyugalmat a lelkünkben. Ezt is érezzük, a szívünkben. Időnként a semmiből jelenik meg a gondolatainkban. Ellát minket ötletekkel, kreativitással, vagy karjába vesz és eltölt minket egy az egész lényünket betöltő megmagyarázhatatlan nyugalommal a legnagyobb baj közepette.

Az emberiség fél, mert hamis biztonságérzetben ringatja évtizedek óta önmagát. Elfordult, elszakadt a természetes forrásától. Az érzések vették át a mindennapjai felett az uralmat. A változással együtt haladni már nem természetes, pedig nem szabadna, hogy azok egyéni tragédiákba csapjanak át.

Az itt töltött időnknek nem a hossza a lényeg, hanem hogy mit rakunk bele, mit adunk, és mit hagyunk magunk után.

Az életnek célja van, és egy meghatározott irány felé halad. Ez az idő lehetőség arra, hogy megálljunk és megkérdezzük magunktól, miért élünk úgy, ahogy? Miért tesszük azt amit? Kinek jó ez, és miért? Mit rakunk bele mi a saját és mások életébe? Mit akarunk elérni és miért? Széthasítjuk önzésünkkel, kétségeinkkel, akaratunkkal önmagunkat, a környezetünket, a kapcsolatainkat, szeretteink szívét, a világot, vagy épp összetartjuk elfogadással, szeretettel, megértéssel, gondoskodó törődéssel, mert tudjuk, hogy mind egyek vagyunk. Egy helyről jöttünk, egy felé tartunk, ugyanazon egy erő ad nekünk életet, csak épp az út más-más szakaszán járunk.

Mi döntünk, hogy mit engedünk be most a szívünkbe és a gondolatainkba, mi döntünk, hogy hogyan érzünk, beszélünk és cselekszünk ma, és majd a vihar lesz az, amiben megkapjuk a választ és megtudjuk, hogy jó döntést hoztunk-e. Állva maradunk és megerősödve adunk hűs árnyat mindenkinek, aki nyáron alánk ül, vagy ketté hasadunk saját akaratunkkal, félelmeinkkel és önzésünkkel vetve véget önmagunknak.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Engedni a vezetésben

“Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (Timóteus 1:7)

Mindenki csak azt veszíti el, ami már akadályozza lelkének útját. Legyen az egy társ, a munkája, vagy épp egy beteg test. Semmi sem történik véletlenül. Csak az betegszik meg (azt éri baleset, az veszíti el a szerettét), akinek az üzenni akar valamit, akinek szüksége van a tapasztalatra az ébredéshez, és csak az megy tovább, akit már ez a földi lét nem szolgál.

Az ember test, szellem és lélek. Szellemünk örök és halhatatlan, eként pedig a halál nem is létezik, hiszen nem a fizikai lét a valódi természetünk. Mindezt azonban már elfelejtettük, hiszen olyan rég elszakadtunk a természettől, hogy az örök körforgás, az elmúlás és az új élet kezdete nem tartozik a mindennapjainkhoz, már nem természetes része az életünknek, a gondolkodásunknak. Görcsösen ragaszkodunk valamihez, amit életnek hívunk úgy, hogy igazán nem is éljük. Túlsúlyt cipelünk, szorongunk, panaszkodunk és sajnáljuk magunkat ahol csak lehet.

Kicsivel több, mint 10 éve egy sportbaleset miatt elvesztettem a munkám, a csapatom, a barátaim, a szabadságom, és önmagam. Újra kellett alkotnom mindent. A tanítások, a tudás, a mozgás öröme, amit az aktív edzéssel töltött 17 év alatt kaptam útravaló lett. Egy lehetőség, amit bármikor elővehetek. És bár igen, sokáig hiányzott és nem volt egyszerű az átállás, nagyon sok olyan jó dolog történt velem az elmúlt 10 évben, amit másképp nem élhettem volna meg. Új emberek, gondolatok, szokások, utak, munka, hobbi, tevékenység, életmód és kiteljesedés: valódi önmagam felé.

Tartsuk egyensúlyban hármas természetünk alkotó elemeit természetközeli, egészséges életmóddal, táplálkozással és testmozgással, pozitív, józan gondolatokkal, hittel, szeressük önmagunkat és mindenki mást is, valamint éljünk a ma adta lehetőségekkel. Van erőnk hozzá!

Nyissuk meg a szívünket, éljünk bizalommal és egy belső bizonyosságból fakadó hittel. Fogadjuk el, hogy vannak dolgok melyek felettünk állnak minden óvintézkedés és igyekezet ellenére is. Nem mi döntjük el, hogy mit kerülünk el, és mit tapasztalunk meg. De azt igen, hogy hogyan éljük meg, valamint hogy hogyan élünk, érzünk és gondolkodunk ma. Engedni a vezetésben, rábízni magunkat az életre (Istenre) mérhetetlenül egyszerűvé és nyugodttá teszi az életet még egy ilyen felbolydult, vészjósló időszakban is.



Alapértelmezett
Gondolatok

Csak saját felelősségre

Amikor rögtön az út elején egy olyan kiírással találkozom, hogy “csak saját felelősségre”, akkor már az az érzésem támad, hogy ez csak jó lehet, elvégre merni a saját utam járni, a megérzéseim követni amúgy is “csak saját felelősségre” lehet. És nem tévedtem!

Tudom, hogy mindenki már a tavaszt várja, a ragyogó napsütést, de megvan a csendes óráknak, az ébredő természetnek, és a hajnali ködnek is a maga varázsa. Mások ilyenkor a hangok, az illatok, a fények. Nem hiszitek? Nézzétek meg a képeket! És ha kedvet kaptok, húzzatok fel sapit, kesztyűt, vegyetek meleg pulcsit, állítsátok be az ébresztőt és munka előtt sétáljatok egyet a természetben ti is.

Megéri.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

A meg nem talált tó

Szüleink jó esetben megtanították nekünk, hogy amit elkezdtünk, azt végig is kell csinálni, hogy ha kitűztünk egy célt, akkor nem szabad feladni, addig kell menni, amíg el nem érjük.

Amikor siklóernyőztem, megtanultam, hogy nem kell mindenáron elstartolni, és hogy a hegyről tudni kell lejönni is. Hogy a repülés lényege az élvezet. De ahhoz, hogy jó érzés legyen repülni, meg kell várni a megfelelő szelet és időt. Amikor viszont ez eljön, akkor nem szabad tovább halogatni: el kell startolni.

Ma anya-fia napot tartottunk. Tökéletes volt az idő, megszületett az elhatározás, így elindultunk úticélunk felé: a Cser-tóhoz, amit hiába kerestünk, nem találtunk, így végül Nézsánál visszafordultunk. Egyrészt az volt az érzésünk, hogy már a térképről is lementünk, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtunk, melyek szélén kakasok, tyúkok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről, másrészt szorított az idő: vissza kellett érni a legkisebbért az óviba.

Még 10 perc lehet, hogy belefért volna, de lehet hogy a kis manónknak szomorúságot okoztunk volna vele, így beértük a dimbes-dombos kanyargós úttal, a szántóföldek illatával, az erdő szélén legelő vadak, a gyönyörűen rendezett falvak szívbéli szorgalmat sugárzó látványával, a régi idők hangulatát a mába csempésző kuriákkal, kastélyokkal, a napsütéssel, a szinte forgalommentes úttal, melyen madarak kísértek és szálltak velünk.

Amikor megtanultunk küzdeni, kitartani, fontos, hogy megtanuljunk megelégedni és elengedni is.

Nézsán megálltunk a Reviczky-kastély mögött, melynek parkja még télen is csodás. Megettük a szendvicseket, átbeszéltük az úton látottakat, jót ettünk, jót nevettünk, majd visszaindultunk. A vissza úton már könnyedén ment a tájékozódás. Csak mi voltunk, az út és a táj.

Fél ötre pont visszatértünk. Még a legkisebbet is vittük egy kört kárpótlásként, hogy ő még nem jöhet hosszú utakra, majd hazatértünk: látszólag céltalanul, mégis teljességben.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett