Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s