Amikor Kisorosziban a Duna-partján sétálva megláttam ezt a fát az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, mint a világ ma. Kettéhasadt nemzetek, családok, kapcsolatok, barátságok, szívek, személyiségek, elmék, gondolatok és vélemények. Ezt éljük ma egyre közelebbről, egyre nyomasztóbban és egyre fájdalmasabban. A világ ébredésre késztet minket. Eljött a változás ideje, amit sokaknak kell akarnia ahhoz, hogy bekövetkezhessen, és még mindig nem akarjuk elegen.
A „fél-elem”-mel táplált „gyűl-öl”-et napjait éljük, pedig a “szer-etet” az, amiből az “egész-ség” sarjad.
A fizikai test szavatossága véges. Van egy lejárati dátuma, amit nem tudunk elolvasni. Ha tetszik, ha nem. Talán most van itt az ideje annak, hogy ezt elfogadjuk. Konzerválhatjuk különféle eljárásokkal, védhetjük mindenféle mesterségesen előállított szerekkel, megpróbálhatjuk emberi akarattal itt tartani. Nincs hatalmunk felette. Ami fontos az az, hogy törődjünk vele, gondozzuk, mert a jó bánásmód választási lehetőséget ad arra, hogy minőségében hogyan éljük le és meg az itt töltött időnket.
Amikor siklóernyőzni tanultam, akkor értettem meg igazán, hogy attól még, hogy nem látom a rám ható erőket és nem ismerem a fizika törvényeit, léteznek és befolyással vannak a testemre éppúgy, mint az ernyőmre és a megtenni kívánt utamra. Arra is, hogyan startolok el, arra is milyen lesz a repülés – kielégítő és nyugalmas, vagy termikes és rázós -, és arra is, hogyan fogok földet érni. Ha pedig veszem a fáradtságot, hogy ezeket az erőket megismerjem, a törvényeit megtanuljam, és a nekik járó alázattal és tisztelettel repüljek, akkor a repülés élvezet lesz.
Van egy erő, amit nem látunk, nem is igazán ismerünk, de érzünk. Ahogy érezzük a szelet az arcunkon, a Nap sugarainak melegét a hátunkon, a természetből áradó békességet és nyugalmat a lelkünkben. Ezt is érezzük, a szívünkben. Időnként a semmiből jelenik meg a gondolatainkban. Ellát minket ötletekkel, kreativitással, vagy karjába vesz és eltölt minket egy az egész lényünket betöltő megmagyarázhatatlan nyugalommal a legnagyobb baj közepette.
Az emberiség fél, mert hamis biztonságérzetben ringatja évtizedek óta önmagát. Elfordult, elszakadt a természetes forrásától. Az érzések vették át a mindennapjai felett az uralmat. A változással együtt haladni már nem természetes, pedig nem szabadna, hogy azok egyéni tragédiákba csapjanak át.
Az itt töltött időnknek nem a hossza a lényeg, hanem hogy mit rakunk bele, mit adunk, és mit hagyunk magunk után.
Az életnek célja van, és egy meghatározott irány felé halad. Ez az idő lehetőség arra, hogy megálljunk és megkérdezzük magunktól, miért élünk úgy, ahogy? Miért tesszük azt amit? Kinek jó ez, és miért? Mit rakunk bele mi a saját és mások életébe? Mit akarunk elérni és miért? Széthasítjuk önzésünkkel, kétségeinkkel, akaratunkkal önmagunkat, a környezetünket, a kapcsolatainkat, szeretteink szívét, a világot, vagy épp összetartjuk elfogadással, szeretettel, megértéssel, gondoskodó törődéssel, mert tudjuk, hogy mind egyek vagyunk. Egy helyről jöttünk, egy felé tartunk, ugyanazon egy erő ad nekünk életet, csak épp az út más-más szakaszán járunk.
Mi döntünk, hogy mit engedünk be most a szívünkbe és a gondolatainkba, mi döntünk, hogy hogyan érzünk, beszélünk és cselekszünk ma, és majd a vihar lesz az, amiben megkapjuk a választ és megtudjuk, hogy jó döntést hoztunk-e. Állva maradunk és megerősödve adunk hűs árnyat mindenkinek, aki nyáron alánk ül, vagy ketté hasadunk saját akaratunkkal, félelmeinkkel és önzésünkkel vetve véget önmagunknak.
Fotó: Jarabin Kinga
Dunla Sullivan 