Dusgadh (Ébredés), Mesék

Diogalthas, a bosszú királya (1. rész)

  • Mesélj anya Tara nagyiról!
  • Ó, a híres Tara nagyi. Mintha még nem hallottad volna elégszer a történetét.
  • De anya, kérlek!
  • Na, jó. Gyere, ülj ide mellém és figyelj!

Kilencedik éve uralkodott a Hetedik Birodalomban Dioghaltas, a bosszú királya. Vérszomjas, hatalomra éhes és kapzsi természete már rég elnyomott benne minden jót. Szakállánál csak a derékmérete volt nagyobb, melyet cseppet sem ellensúlyozhatott alacsony növése. Birodalmi intézkedései a magukat eszesnek mondó tanácsosai ellenére sem voltak még józan paraszti ésszel nézve sem köszönőviszonyban a logikával.

Kezdetben nem volt a királlyal semmi gond. Még akár egész jó uralkodónak is elmondható volt. A bosszúszomját csillapító és hatalmát erősítő háborúk a Hét Birodalom közt azonban már rég megszűntek. Baráti kereskedelmi viszonyt tartottak fent egymás közt az országok. És bár voltak, akik jó módban éltek, és voltak, akik szegénységben, azért alapvetően jól működött a gazdaság, mivel azok a dolgos emberek voltak többségben, akik ugyan nem dőzsöltek, de amire szükségük volt, azt meg tudták teremteni.

A Hetedik Birodalom hírközpontja a Crogan Ostail volt. Minden átutazó ebben a fogadóban szállt meg, mert itt szabadon lehetett eszmét cserélni, véleményt nyilvánítani és vitázni. Csinosak voltak a felszolgálólányok, négy drahma volt a szállás, és ingyen volt a zab a lovaknak.

Igen ám, de a béke nem oltotta Dioghaltas bosszúszomját, nem csillapította kapzsiságát, mivel fosztogatások nélkül szinte semmi haszon nem folyt be a kincstárba. A magas adók kapcsán akadt a népnek pár elhajítandó köve, meglengetendő kaszája, így az könnyen a király fejébe került volna, ahhoz pedig épp úgy ragaszkodott, mint hatalmához.

Az emberek a Hetedik Birodalomban vidámak voltak, egyetértésben, és egészségben éltek. Na jó, kivételek mindig akadtak. Aran, a pék küzdött némi túlsúllyal. Képtelen volt megállni, hogy ne kóstolja végig a reggeli sütést, majd a délit, a délutánit, és az estit is. Tombaca, a szivaros állandóan köhögött, mivel az összes dohányárut naponta végigpróbálta, természetesen kizáróan az elégedett vásárlók kedvéért. Dotair, a birodalom orvosnője mindig figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, ez így nem lesz jó, mert az egészség elhanyagolása olyan kórság, amire egyszer csak nem lesz gyógyír.

Dioghaltas-ban ahogy telt, múlt az idő, egyre erősebb lett a gyanú arra nézve, hogy már nincs rá semmi szükség. A Birodalomban a dolgok minden kétséget kizáróan épp olyan jól működtek volna nélküle, mint vele. Az emberekre gyakorolt hatása és befolyása csökkent. Senki sem méltatta könyörtelen erejét, ellenség híján nem szorult védelemre a nép.

  • De háborúzni már nem akart. Igaz, anya?!
  • Igaz. A katonái ellustultak, a kardforgatást is csak hébe-hóba gyakorolták. Füvet nyírtak a vár udvarán, és bár pengéik élesek voltak, leginkább borotválkozásra használták. Mivel azonban nagy divat volt a férfiak körében a szakáll, talán még arra sem.
  • És ekkor összehívta Dioghaltas a tanácsosait…

Három bizalmasa volt az uralkodónak: Draoidh, a minden aljas gonoszsággal megkent varázsló, Kalti, a hadvezér, és Unnlagh, a kincstárnok.

  • Túl nagy a jó lét fenséges királyom, – mormogta Draoidh – túl nagy. Kell valami, ami felettük áll, amitől elesettek lesznek, gyengék, hogy te újra bizonyíthasd: nélküled senkik, csak te védheted meg őket! Félelem! Félelem és rettegés kell az embereknek nagy uram!
  • Félelem, félelem! – harsogta a király – Nem szíthatok háborút. A Birodalmak összefognának ellenünk, a katonáim meg amúgy sem jók még csak dísznek sem. Az egyiken lóg a páncél, a másik bele sem fér, a harmadikat a minap a szemem láttára verték el komisz kölykök fakarddal a vásárban. Még csak tekintélyük sincs.

Draoidh-al ellentétben, akitől még az udvarban is tartottak. Hatalmas fekete bársony palástját arany rúna felirat szegélyezte, övén erszények lógtak varázsporral, jóskövekkel, gyógyfűvel. A tőrről az a hír járta, hogy pengéje mérgezett, egy apró kis karcolással is ölni képes, a kötél pedig a szóbeszéd szerint kezében kígyóvá lesz. Igaz, látni még nem látta senki, de Draoidh-ról mindezt nem volt nehéz elhinni.

A varázsló vállán egy hatalmas, fekete varjú ült. Starrag névre hallgatott. Emberi fülnek csak károgott, de gazdája, minden szavát értette. A madár rendszeres látogatója volt a Crogan Ostail-nak, így Draoidh mindig, mindenről tudott, ami Hét Birodalmon innen és túl történt.

Egy nap Starrag különös hírrel érkezett…



Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s