Dusgadh (Ébredés), Mesék

Timor – a félelembogár (2. rész)

Az egyik utazó a Második Birodalomból arról számolt be, hogy egy, az emberek számára ismeretlen kór ütötte fel náluk a fejét. Bár nem olyan sok a beteg, de ragályos, és van, akit halállal súlyt. A Birodalom orvosa még nem talált rá ellenszert, sőt, lehet nincs is. Úgy tűnik, a ragály ahogy jön, úgy megy is, amikor már nem talál magának gyenge vagy beteg testet.

Több sem kellett Draoidh-nak, ment is a királyhoz:

  • Itt a nagy lehetőség fenség! Eljött a te időd! Elterjesztjük a hírt a ragályról, lezárjuk az ország határait, az egészet ráfogjuk a Második Birodalomra, ahonnan a hír jött. Az embereket az otthonaikba kényszerítjük, mindenkit megfosztunk a szabadságától a saját egészségük védelmére hivatkozva. Ellenőrzés alá vonjuk a fogadót, aki pedig ellent mond neked nagy uram, vagy mást állít, mint te, azt elhallgattatjuk.
  • És ha itt nem is lesznek betegek az emberek? – kérdezte Unnlagh.
  • Teszünk róla, hogy azok legyenek. – mosolygott gonoszan Draoidh, majd elővett egy zafírral kirakott ezüst szelencét a zsebéből, melyben egy apró kis bogár lapult – Ez egy timor. Egy félelem bogár. Beleszáll az emberek fülébe, az agyukba fészkel, majd berágja magát a gondolataikba, így gyengítve meg a lelküket, a gyenge lélek pedig erőtlenné teszi a testet. Az emberek saját magukat fogják  megbetegíteni, kérni, sőt követelni, hogy védd meg őket. Úgy fogják félteni nyamvadt kis földhöz ragadt életüket, hogy képtelenek lesznek önállóan gondolkodni, döntéseket meghozni. Vakon fognak követni nagy uram, és te fogod irányítani az elméjüket. Mint mondtam, neked fenséges királyom, nincs más dolgod, mint elhitetni az emberekkel a ragály jelenlétét a Birodalomban.
  • Gondolom, már erre is van terve – vonta össze a homlokát Kalti.
  • Maguk lezárják a határokat, az emberi fegyverrel fognak strázsálni az utcán, betartaják a király parancsait, ha kell, erővel. Napjában elmondjuk, mekkora a baj és mekkora veszélyt jelent az engedetlenség. – adta ki a parancsot Draoidh.
  • És ha rájönnek a hazugságra? – aggodalmaskodott a király.
  • Nem fognak! – vágta rá határozottan Draoidh – Bezáratjuk a fogadót, az embereket pedig eltiltjuk egymástól. Minden hír tőlünk jön majd, és ön felséges királyom választás elé állítja a népet: biztonság vagy szabadság?
  • Az ellenszer? – kérdezte a király saját életét féltve.
  • Ellenszer? – kacagott hátborzongató hangon Draoidh – Nincs ellenszer! A timor nem válogat. Mindenki agyába be fogja fészkelni magát. Az egyetlen módja az életbenmaradásnak az, ha valaki képes úrrá lenni az érzésein, és le tudja győzni a félelmét. Akkor a timor elpusztul. Az emberek erre képtelenek. Elgyengültek. Puhányok. Satnya mind! El vannak szokva a halál közelségétől. Félni fognak! Aki pedig nem szeretne timort az agyába, tömje be a fülét. – vetette oda gúnyosan, majd gonosz tervét végrehajtandó kiviharzott a trónteremből.

Százával zúdult a sok timor az éj leple alatt a Birodalomra. Valóban nem válogatott. Befészkelte magát a csecsemők agyába éppúgy, mint az aggastyánokéba. A tiszta lelkű gyerekeknek azonban nem sokat árthatott.

  • És akkor jött Tara nagyi, és a Luch-Dusgadh!
  • Még nem. Évek teltek el a Dusgadh-ig. Az ébredést hosszú, sötét, elszigeteltséggel és félelemmel teli évek előzték meg.

A katonák lezárták a határokat. Akadozott a kereskedelem, a helyi termelés és szolgáltatás. Lassan, de biztosan omlott össze a gazdaság. Sokan elszegényedtek, soha nem látott éhínség súlytotta az országot. Bizonytalanná váltak a mindennapok. Este nem lehetett az utcán sétálni, barátokkal, családtagokkal találkozni. A Crogan Ostail-t bezárták, mint a ragály központját, és így az élet szinte megszűnt létezni.

A félelem napról napra nőtt és terjedt  az emberek fejében. Akik kezdetben kitartottak, a hosszú idő megkezdte azok tudatát is, s végül elbukták a harcot. Amikor a timor már teljesen beszőtte hálójával az ember agyát, elindult a gerincén lefelé, megtámadva a szívet. A timorhálóval körbefont szíven képtelen volt áthatolni a szeretet. Az emberek mogorvák lettek, ellenségesek. Nem csak eltávolodtak egymástól, de ketté is szakadtak. Kitaszított lett, aki egészséges maradt és nem félt.

Az emberek elhitték, hogy a ragály bárkiben ott lehet, hogy mindenkire halálos, és csak az menekülhet meg, aki engedelmeskedik Dioghalthas parancsainak.

A Hetedik Birodalom lakói gyanakvó tekintettel kerülték egymást a halálos kórtól rettegve. Arcukat kendőkkel takarták el, az öleléstől is tartva eltaszították a gyerekeiket, és hagyták egyedül meghalni az időseket, valamint a betegeket. A félelem, az elszigeteltség és a szeretetlenség valóban halálos betegséggé vált, melyet a zárt ajtók sem tartóztathattak fel…



Alapértelmezett
Kétkeréken

Ameddig a szem ellát

Leginkább egyedül szoktam, és szeretek menni. Slow Travel fun vagyok. Szeretem megélni, látni, érzékelni az út minden egyes kilométerét, a dombokat, a fákat, az út mentén folyó patakokat, magamba szívni a föld semmivel sem összekeverhető, a városokban már nem is érezhető illatát. Épp ezért pont jó nekem az a 110-es kis robogó, amivel az utakat járom, és épp ezért nincs is igényem nagyobbra, vagy gyorsabbra, még a társaság kedvéért sem. Ha messzebb megyek, rászánom az időt, korábban kelek, vagy majd ott alszom és másnap jövök vissza. A rohanó hétköznapokból kiszakadva, van valami igazán nagyszerű ezekben a csendes, lassú utazással töltött napokban.

Esett, és bár hideg nem volt, de hűvös igen, így gondolataim papírra vetésével, valamint a lakás gyerekjárta, katasztrófa súlytotta övezeteinek rommentesítésével szándékoztam tölteni a napot. Másképp alakult. Egy kedves ismerősöm rám írt, hogy épp van pár óra szabadideje, van-e kedvem elmenni valamerre? Kinéztem az ablakon, a felhők elvonulni látszottak, nem esett, és még kedvem is volt kimozdulni, így igent mondtam.

Az uticélon tanakodtunk kicsit. Először egy jó kis büfé volt a terv, ahol letudhatom az aznapi meleg étkezést, de mivel ilyen egyikünknek sem jutott eszébe, végül maradt Becske és a Megvilágosodás Sztúpa.

A rend kevéért, az indulás megbeszélt időpontjára újabb adag felhő érkezett, így kellemes, apró szemű, áztató esőben tettük meg az utunkat.

Szeretem a falvakat, a vidéki kanyargós utakat, ezért Fótról a főútvonalakat messze elkerülve Váckisújfalu felé vettük az irányt, majd Püspökhatvanon keresztül jutottunk el Becskéig, ahol hatalmas táblák jelzik az utat az apró szentélyhez. A nyilakat követve az aszfaltozott út egyszer csak földútra váltott. Itt elbizonytalanodtunk. Utitársam az út végi utolsó házból éppen indulni készülő hölgytől teljes magabiztossággal kérdezte meg, hogy jó irányba haladunk-e egy jó kis talponállóhoz. A hölgy kérdő tekintetét látva, könnyek közt nevetve igyekeztem pontosítani, hogy “neeem, nem büfét, hanem a Sztúpát keressük” – mire utitársam kissé zavartan rám nézett:

– Miért, a sztúpa az nem egy talponálló?

Az első csalódás kiheverése, majd a kulturális félreértések tisztázása után megkaptuk a kívánt útbaigazítást, és pár méteres dagonyában csúszkálást követően meg is érkeztünk annak a dombnak az aljához, melynek tetején a Megvilágosodás Sztúpa állt. Rövid, de meredek kaptatón jutottunk fel a – mint kiderült – csak általam látni kívánt nevezetességig, melyből összesen három van hazánkban. A legnagyobb, a Béke Sztúpa Zalaszántón, egy kisebb Tar szélén található a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkban, és a legkisebb itt, Becskén.

A Sztúpa tetején ülő arany Buddha szobor csodás kilátást tudhat magáénak. Én is el tudnék itt nézelődni napestig. Ameddig a szem ellát: zöld, és végtelen táj.

Egy ilyen nyugodt helyen megtelepedett békés csendben óhatatlanul törnek elő lelkünkből a gondolatok. Az érzések megérzésekké válnak, a test és a lélek egy újfajta összhangba kerül, és bár a megvilágosodástól még garantáltan messze járunk, de ha csak pár perc, vagy itt töltött óra erejéig, de megérkezhetünk legbensőbb központunkba. Oda, ahol mindig csend és béke van, ahol tiszta, világos és egyszerű kapcsolatunk lesz úgy a mennyel, mint a földdel is.

A haza út épp olyan volt, mint az ide vezető: nyugodt, forgalommentes, kanyargós és áztatós. Természetesen, mire visszaértünk Fótra, az eső elállt, és a nap hátralévő részében gyönyörűen sütött a Nap. Idekint épp úgy, mint idebent, a szívemben, mely a Becskéről hozott fénytől ragyogott.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett