A Hetedik Birodalom volt mind közül a legszebb. Határát a felhőkig érő hegyek szegélyezték, sűrű erdei vadakban bővelkedtek, hegyei legelőin gyógynövények nyíltak, a mezők vadvirágoktól tarkállottak, a hegyekből aláfutó patakok az ország közepén elterülő tóban pihentek meg. Dioghaltas vára, és a város, a tó köré épült, melyet a tóba futó patakok fölé épített hidak tettek mesebelivé. A fából épült házak megjelenésükben egyszerűek és szerények voltak. Egyedül az uralkodó várának falait rakták fel kőből. Hideg volt és rideg. Pont olyan, mint lakója.
Ahogy gyengült a nép, úgy erősödött Diogalthas hatalma. Az egyre sötétebb fellegek, melyek a vár felett tornyosultak lassan gomolyogva kúsztak be a város fölé, míg végül eltakarták a Napot. Árny borult a Hetedik Birodalom lakóira. Úgy aludt ki a fény a világból, minként az emberek szívéből.
A timorok nem ismertek határt. Gyorsan szaporodtak. Nem kellett hozzá sok, hogy mind a Hét Birodalmat ellepjék.
Egy nap Draodih, a varázsló, újabb gonosz tervvel állt a király elé.
- Miért volt ez jó Draoidh-nak, anya?
- Fekete volt a varázsló szíve. Örömét lelte az emberek szenvedésében. Minden egyes szenvedésben megtört lélek erejét magába szívta, ettől pedig varázsereje napról-napra növekedett. Mindemellett persze a király busásan megjutalmazta. Jutott neki a kincstárból is arany, bőven.
- Felséges királyom! Érzed ezt a szagot? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel, az ablak mellett a levegőből mélyet szippantó mágus – Ez a félelem szaga. Ugye mily csodás? Az emberek rettegnek, gyanakvóak. Már csak egy apró lökés kell ahhoz, hogy megosszuk és egymás ellen fordítsuk őket. Onnan pedig már csak egy másik apró lépés, és mindenki behódol majd neked nagy uram.
- Ó, te velejéig romlott bűbájkeverő! Neked még az ereidben is gonoszság csörgedez. – nézett Draoidh-ra Dioghaltas.
- Köszönöm nagy uram, ezt elismerésnek veszem.
- És mond csak Draoidh, mit kell tennem ahhoz, hogy mindenki engem istenítsen?
- Adj nekik gyógyírt a ragályra, állj elő nagy uram az ellenszerrel.
- De hiszen azt mondtad, hogy nincs ellenszer?!
- Ez így is van fenséges királyom, de ezt ők nem tudják. Az elme betegíti meg őket, és az is fogja meggyógyítani. Aki hisz benned és az ellenszerben, az jobban lesz, aki nem, arra nem fog hatni. Nézz csak szét a birodalmadban! Mire vágynak az emberek? Biztonságra, és ezt te most megadhatod nekik! Az ellenszerrel hitet, reményt kapnak tőled. Aki engedelmeskedik, rendszeresen eléd járul és megkapja az ellenszert, az szabad lesz, újra élhet. Kinyitjuk a Crogan-t, még oda is bemehetnek! Aki nem kér belőle, azt továbbra is korlátozzuk, veszélyt fog jelenteni a társadalmunkra. Ha pedig ellenszer nélkül szeretne élni valaki, megveheti a szabadságát. De csak egy alkalomra. Öt drahma lesz egy szabadságlevél, melyet kizárólag te állíthatsz ki nekik. Így látni fogod, ki az, aki hű szolgád, ki az, aki ellenálló, és még a kincstári vagyon is szaporodhat.
- És a lázadók?
- A lázadók is neked dolgoznak. Mind eretnek, sarlatán, gyilkos lesz egyetlen szavadtól, kik engedetlenségükkel hoznak halált a népre. Veszélyt jelentenek, de nem nekünk. A timor lelkűek fogják őket kitaszítani.
Még aznap este bűzös, keserű, semmire sem jó kotyvaszt készített az udvari mágus, melybe mártott ostya lett a csodagyógyszer. Köztudott volt ugyanis, hogy minél undormányosabb és szagosabb egy orvosság, annál hatékonyabb. Másnap ki is hirdették, hogy Draoidh az udvari varázsló és gyógyító, minden titkok ismerője, felfedezte, megtalálta a ragály ellenszerét, melyet a király és az udvar lakói, katonái, szolgálói már meg is kaptak, és köztudott, hogy ők jól vannak, nem beteg senki. Hogy lássák Dioghaltas figyelmességét, jóságát és nagylelkűségét, először az idősek és a betegek járulhattak a király elé az ellenszerért, majd a várandós nők, az anyák, a gyerekek és végül a férfiak.
Tara O’Connor vörös hajú, vékony, vidám természetű középkorú nő volt, aki bár felelősséggel viseltetett úgy önmaga, környezete és az egész világ felé, mégis képtelen volt komolyan venni az életet. Persze nem volt ez mindig így. Fiatal korában igazi lázadó volt. Elvekért harcolt, eszmékben hitt, vitába szállt, küzdött, ha azt igazságérzete megkívánta. A tűz nem szűnt lángolni szívében, csupán annak hevessége hagyott alább az évek során magára szedett bölcsessége révén…
Dunla Sullivan 