Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

A szeretet misszionáriusa

Sokat gondolkoztam azon, hogy az elmúlt pár nap eseményét megtartsam magamnak, vagy adjak neki hangot és az olvasóim szívére helyezzem?

Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.

Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete. Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit.

Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.

Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.

86. születésnapját ünnepeltük ősszel.

Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.

Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet. Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.

Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.

Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.

40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy. Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.

Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.

Vácon infarktust diagnosztizálnak.

Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.

“Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.

Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világ életében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?

A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anya kommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.

Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.

“Miért hozták be ilyen későn?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.

“Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)

Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.

Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.

A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.

“Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?

“Élet és halál között voltam.” – mesélte.

Ő a szeretett misszionáriusa.

Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.


Fotó: Lovas Luca



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai

Egy újabb tökéletes nap

A kis Robogó és Sárga Robogó igaz, hogy tartották a kapcsolatot és sokszor beszéltek egymással a balatoni kirándulás után, de már nagyon régen találkoztak, ezért megbeszélték, hogy vasárnap elmennek Vácra és bejárják az Ártéri Tanösvényt.

A kis Robogó egy ködös tavaszi reggel már járt ott. Sejtelmesen rejtélyes volt a földig érő felhőtakarón átszűrődő ébredező napfény, a sűrű nádas a láthatatlan eredetű hangokkal, a távolból hallatszó hajókürttel. Egyből megragadta a kis Robogót a mesebeli táj. Szívesen járt vissza még akkor is, ha verőfényes napsütésben egy másik, sokkal hétköznapibb arcát mutatta az ösvény.

Kicsit szeles, de kellemes reggelre ébredtek Vica babával. Megreggeliztek, felvették a védőfelszereléseket, elmentek a benzinkútra leellenőrizni a keréknyomást és az üzemanyagszintet, de mivel nemrég tankoltak, ezért azt most nem kellett. A találkozó Budapesten volt Sárga Robogóval.

A kis Robogó és Vica baba épp hogy megérkeztek a megbeszélt helyszínre, amikor Sárga Robogó telefonált, hogy van egy kis baj. Nagyon hosszú macskaköves úton jött, és a rázkódástól kipotyogott két anyacsavar a sztenderdből, így most egy nagy gyár előtt áll, és nem tud sajnos továbbmenni. Egy kedves, segítőkész kerékpáros ember megnézte Sárga Robogónak, mekkora anyacsavarokra van szüksége, a kis Robogó és Vica baba pedig elhajtott a legközelebbi barkácsáruházba beszerezni azokat.

A kis Robogó igyekszik felkészülten útnak indulni, így villáskulcs, szerelőkészlet, sőt még elsősegélynyújtó felszerelés is mindig van nála, de anyacsavarokat nem tartott a dobozában, így azt venni kellett.

A felmentősereg gyorsan odaért Sárga Robogóhoz. Elhárították a bajt, visszarögzítették a sztenderdet a helyére, és indultak is a 2-es számú főúton Vácra. Az Ártéri Tanösvény rögtön Vác elején található. Az első körforgalom után kell lehajtani balra, és a benzinkút mögött, megint balra bekanyarodva elmenni egészen a zsákutca végéig. Innen egy kellemes kis séta vár a kirándulókra kis patakon, hídon és ligeten át.

A tanösvény sajnos nagyon régen volt utoljára felújítva, így a deszkák már elkorhadtak, eltörtek, a korlát itt ott kidőlt. Az egyik madárlest már meg sem lehet közelíteni, mert teljesen leszakadt a hozzá vezető út. Pedig ha türelmesen várakozunk, van nálunk egy messzelátó és nyomunkba szegődik a szerencse, akkor láthatunk jégmadarat, tőkés récét, guvatot, gyurgyalagot, nagy fakopáncsot, törpegémet, és még nádi rigót is.

Vízisiklóval, kockás siklóval, a zöld varanggyal és a zöld levelibékával nem találkozott Sárga Robogó, Vica baba és a kis Robogó a kirándulás során, és sajnos vidra sem úszott arra, pedig az is lakik itt. A sokféle szitakötőből is csak egyet láttak, hiába figyeltek nagyon, de az az egy, nagyon szép volt! Vékony szárnyai amikor repült, áttetszőnek tűntek, majd amikor leszállt, egész mély kékben pompáztak vékony kis testén.

Amikor a kis Robógó, Sárga Robogó és Vica baba már úgy érezte, hogy teste-lelke feltöltődött a buja növényzettől oxigéndús, friss levegőn, elhatározták, hogy fagyiznak egyet ezen a kellemes nyári napon. A magasra nőtt nádas egészen ráhajlott az útra, és mintha susogva köszönt volna el látogatóitól a fel-felélénkülő szélben.

Vácon ezen a napon tartottak egy motoros találkozót és családi napot. A rendezvény nem volt messze a tanösvénytől, tudták, hogy itt biztosan lesz fagylalt árus is, így átgurultak. Olyan szerencsésen érkeztek, hogy pont odaértek a motorosfelvonulás kezdetére. El is határozták, hogy kis robogók ide vagy oda, beállnak a nagy motorok közé és felvonulnak ők is. Hatalmas volt a sor. Ameddig a szem ellátott, előre és hátra is, csak motoros volt mindenhol.

Fantasztikus élmény volt a kis Robogónak, Vica babának és Sárga Robogónak is a sok, hangos, dallamkürtös motorral és nagy robogóval együtt vonulni. Amikor az úton egymagukban gurulnak is tudják, hogy nincsenek egyedül, hogy a motorosok és a robogósok egy nagy, láthatatlan közösség, akik úton útfélen megállnak egymásnak segíteni amikor kell, bármikor összefognak egy jó ügyért és itt mindenki számíthat a másikra még akkor is, ha nem találkoznak nap, mint nap, vagy épp csak most ismerték meg egymást. Most azonban ez a láthatatlan közösség láthatóvá, érezhetővé és megélhetővé vált, ha csak egy órára is.

A felvonulás után még körbesétálta Sárga Robogó és a kis Robogó Vica babával a vásárt, ettek egy fagyit, majd búcsúzóul megnézték a Duna-partján a motoros kaszkadőr bemutatóját, és bár nagyon menőnek tűnt a kormányon ülve, egy keréken motorozni, azért megbeszélték, hogy ez csak az igazán profiknak való, és ők maradnak a rendeltetésszerű használatnál.

A kis Robogó, Vica baba és Sárga Robogó nagyon jól érezték magukat. Eddig valahányszor találkoztak, és együtt kirándultak, abból mindig egy tökéletes nap lett. Jó érzéssel és tele élménnyel tértek haza, szívükben már a következő utat tervezve.


Fotók: pixabay.com, Kósa Katalin és Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Kétkeréken

Anya-lánya nap

Mesterem mondogatta annak idején, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. És milyen igaz. Elvégre mindenki maga dönt, és állítja fel a fontossági sorrendet tevékenységei, valamint feladatai körében. Bár motivációm volt rá, én ma mégis inkább a sajtos pogácsa (egyszerű, nagyon tuti, elronthatatlan recept a bejegyzés végén) sütés és az írás mellett döntöttem a szokásos kocogás helyett. Most, hogy újraindult az élet, vége a home office-nak, már választani kell, de sebaj.

Ahogy megéltem az elmúlt, háttérbe szorult időszak adta csendes órákban rejlő lehetőségeket, épp úgy igyekszem visszarázódni a zajos hétköznapokba, és családilag is aktívabban élni: az én-idős túrák hétvégi anya-lánya napokká alakultak.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, de ezt tudtuk is hogy így lesz, mivel az előrejelzés napok óta stabilan tartotta a 27 fokot és a ragyogó időt. Reggel még elintéztük a szokásos kutya sétát, befontam a nagyobbik lányom haját a megrendelt kézi kapus style szerint az aznapi meccsre, odaégettem két zsömlét, a kicsi kedvet kapott, úgyhogy befontam az ő haját is, majd sikeresen kisütöttem másik két zsömlét, elkészítettem útravalónak, és már indulhattunk is Dunakeszin, Horányon, Leányfalun, Szentendrén és Pomázon át Dobogókőre.

Nem szeretem a pesti forgalmat, a budait meg még inkább nem, a kompozás jó móka, a Dunán pedig lehet látni: sirályt, récét, halászó kormoránt, bot után csaholó kutyát, nyűgös gyereket, megfáradt szülőt, szerelemtől mámoros kortalan kerékpározó párokat, ezért inkább erre mentünk. A sziget keskeny utcái régi vágású házai, kicsit gyermekkorom nagymamánál töltött vidéki nyarainak hangulatát idézték.

Szeretek egyedül, vagy kettesben, a lánykámmal robogóra ülni, és menni. Saját tempó, betartott sebességkorlátozó táblák, nyugodt kanyarok, és az úti célnál lehet több is, egy fél órás pihenőnél.

Dobogókőn a Nimród “szellem” Hotel mellett parkoltunk le. Hátborzongató látványt nyújtott az elhagyott épület a kitört ablakokkal, összezúzott bútorokkal, telefirkált falakkal, a valaha aktív életet sejtető rommal, hulladékkal teli, csempehatású tapétarongyos medencékkel.

Bár Évi kalandvágya beljebb is vitt volna minket az épületbe, de inkább haladtunk tovább a hotelt hátrahagyva a Thirring-körút bejárata felé.

A hatalmas kapun átlépve egy mesebeli világba érkezünk. Mintha egy kinyitott könyv lapjain lépkednénk lefelé a lépcső gyanánt elhelyezett fa támasztékokon.

A fák az egekig nyúlnak, a sziklák, mint megannyi távolba meredő, hegyoldalban gubbasztó óriás, melynek hátára felmászva csodás kiáltás tárul elénk.

A Thirring-körút érdekessége, hogy fentről egy kitárt szárnyú turulmadarat formál az útvonal. A környéken működő Táltos Iskola kiemelkedő jelentőségű helynek tartja az ösvényt, és nem csak azért, mert Dobogókő a Föld szívcsakrája, hanem azért is, mert a legenda szerint nagy királyaink is ezt az útvonalat járták be koronázásuk előtt, hogy beavatást nyerjenek a nép vezetéséhez. Talán ennek, és az itt megtapasztalható nyugalomnak is köszönhető az ösvényen elhelyezett megannyi emléktábla, kialakított kegyhely és személyes oltár.

Nagy királyaink idejében még kétlem, hogy lett volna fára festett egyezményes turistajelzés. A tájékozódást megkönnyítve azonban, ma már szerencsére van. Így ezt a 2,9 km-es utat a sárga, nem teljes kört követve minden ganajtúró bogarat és cincért megcsodálva, minden kidőlt fa gyökere adta kihívást elfogadva, a tőlem megszokott eltévedés nélkül, még az én hat évesemmel is két óra alatt kényelmesen bejártuk.

Az út végén még egyszer, az éttermek mögötti kilátótól letekintettünk, gyönyörködtünk egy utolsót az alattunk elterülő tájban, és rácsodálkoztunk a Dunán úszó hajók méretváltozására.

Néha érdemes kiszakadni a hétköznapokból, kicsit lassabban utazni, és nem annyira a megtett kilométerek számára koncentrálni, mint inkább a kilométerekbe belerakott élményekre. Innen fentről ugyanis minden más. Sokkal könnyebb megélni és felismerni azt a nagyobb egészet, aminek mi apró, de igen fontos részei vagyunk. Itt megérthetjük, hogy fényünk ugyan még kicsi, de egy fontos szikra, képességeink pedig fontos alkotóelemek, melyek által tetteink és gondolataink naponta formálják át a körülöttünk lévő világot.


Sajtos pogácsa

  • 20 dkg nagyi titka kelt tészta sütemény liszt
  • 20 dkg nagyi titka extra finom sütemény liszt
  • 2,5 dkg élesztő kevés tejben, kis cukorral megfuttatva
  • 14 dkg vaj
  • 1 pohár tejföl
  • 2 mk só
  • 1 tojás sárgája (a fehérjével megkenem a kiszaggatott pogácsa tetejét)
  • reszelt sajt a tetejére

A hozzávalókat összegyúrom, fél órát pihentetem, majd 200 fokon kisütöm.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Nagyapám emlékére

Dr. Gaál József sebész-, szülész-, nőgyógyász, dévaványai községi orvos. Tartalékos hadnagyként vonult be és 1942. május 12-én utazott ki a doni frontra a szatmárnémeti tábori kórházzal; az I/1-es páncéloshadosztály megsebesült sebészének a helyére osztották be…

Nagymamám egy ősz hajú, szemüveges, mindenki által szeretett, jó kedélyű, segítőkész, rendkívül mozgékony, és aktív életet élő idős hölgy. Ilyen, mióta az eszemet tudom. Az élet ugyan csak egy saját gyermekkel – édesanyámmal – ajándékozta meg, de egyedül ő a megmondhatója annak, hogy hány gyermeket gondozott és nevelt fel. 14 évesen költöztem hozzá. A város egyik végén lakott nagymamám – itt töltöttem a hétköznapokat –, a másik végén édesanyám – itt pedig a hétvégéket. Olyan volt ez, mint egy kollégium, csak családi.

Középiskolában a történelem – be kell valljam -, nem volt a kedvenc tantárgyam. A gyönyörű érettségi bizonyítványomban is csak ez az egy tantárgy az, ami mellett egy hármas éktelenkedik. A tankönyvek sorai számomra unalmasak és szárazak voltak. Dolgozat előtt mindig nagymamámat kértem meg, hogy meséljen, hiszen ami nekem történelem, az neki emlék: gyerekkora évei. A II. Világháború alatt óvóhelyük nem révén testvéreivel a kertjükben nagyra nőtt eperfa alatt ültek és számolták a fejük fölött elhúzó bombázókat.

– Tudod, egy háborúban mindenki a hazáját szolgálja – kezdte meg a rögtönzött történelem órát. Az otthon maradt asszonyok és anyák, a gyárakban dolgozó lányok, a harcmezőkön sebeket bekötöző nők. A családjukat, szerelmüket önként, kötelességből vagy erőszak hatására hátra hagyó és fronton szolgáló fiúk, férfiak és apák. Volt, aki egy eszméért harcolt, volt aki egy jobb világban hitt, de volt olyan is, aki csak túl akarta élni ezt az egész esztelen mészárlást és szörnyűséget. Egy háborúban minden katona a hazáját szolgálja, de sajnos egy háborúban a haza, van, hogy a katonáit nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja, az ideákat pedig porrá zúzza.

A szobában régi bútorok voltak, a helység pedig inkább hasonlított egy könyvtárhoz, mintegy átlagos nappalihoz. A hosszanti oldal az ablaktól az ajtóig végig, a földtől szinte a plafonig be volt polcozva, rajta könyvekkel. Régi, megsárgult lapos és újabb kiadású példányok szépen kategorizálva és ABC sorrendben. Még egy regiszteres füzet is tartozott mindehhez. Nagyapám saját kezével jegyezte fel a kincsként őrzött könyveket. Nagymamám felállt, végignézett a polcokon, de végül nem vett le egy könyvet sem. Visszaült a barna, bársony kárpitos fotelbe és folytatta:

– Ez nincs leírva a könyvekben, de valahogy így élhette meg a háborút az 1942 nyarán lezajló hídfőcsaták idején Sztorozsevojében a magára hagyott, élelem és utánpótlás nélkül, élő sebességcsökkentő ütközőként az ellenség elé vetett és lemészárolt, hazájától távol, reménytelenül küzdő és elhulló 200 ezer magyar katona, aki nem kapott engedélyt a visszavonulásra. Jány Gusztáv vezérezredes ráadásul 1943. január 24.-én kiadott egy hadseregparancsot, melyben azokról, akikről tisztelettel kellett volna megemlékeznie azt mondta, hogy elvesztették becsületüket, mert nem váltották be azt, amit mindenki joggal elvárhatott volna tőlük. Ezt nagyapádtól tudom, ő ekkor már kint szolgált, mint tartalékos katonaorvos.

Nagyapámra szívesen emlékszem vissza. Alacsony, kopaszodó, ősz hajú, örök vidám ember volt. Határozott, egyenes jelleme, odaadással végzett munkája soha nem látott tisztelettel vonta őt körül mind a családban, mind a faluban, ahol élt és dolgozott.

Az egészségügyi oszlop főhadnagyaként került ki a Don-kanyarba, több másik gyógyításra felesküdött orvostársával együtt. A sztorozsevojei ütközet alatt a műtétjeiket egy olyan kis orosz házban végezték, ahol a műtőnek kialakított helység 2,5×2 méteres volt úgy, hogy a falon körben még futott egy kb. 50 cm széles fa pad is, amit az oroszok ágynak használtak. Így állni is alig volt helyük, nem hogy műteni. A legyek beleptek mindent, ha hordággyal beteget hoztak, előbb ki kellett menniük a helységből, hogy a sérültet be tudják hozni. A katonák nem kaptak megfelelő téli ruházatot, rengeteg volt a fagyásos sérülés. A fagyásos sérültekről ahogy levették a bakancsot, lábukról az elfagyott izmok egyszerűen lehullottak. A sérülteket igyekeztek minél gyorsabban ellátni, a műtéteket pedig a sebesült megérkezése után egyből elvégezni. Másnapra soha nem hagytak senkit. Így volt olyan nap, hogy nagyapádék reggel öt órától éjfél utánig operáltak megállás nélkül. Még enni sem volt idejük, nem hogy félni vagy a túlélésre gondolni. Pedig ők is veszélyben voltak. A 80 gépjárművet számláló oszlopukból az áttörések utáni napokra csak 10-15 maradt. A sebesülteknek igyekeztek a lehetőségekhez képeset nyugodt körülményeket biztosítani. Ezt nagyapád nagyon fontosnak tartotta. Többször felszólalt amellett, hogy a sebesülteket haza kell szállítani. Hitt abban, hogy a békés, otthoni közeg jelentősen hatékonyabbá teszi a gyógyítást és lerövidíti a teljes gyógyulás idejét. A harcmezőn ugyan is előfordult, hogy az egészségügyi oszlopot ért támadás miatt a frissen amputált katona és a friss hasmetszéses könyökein csúszva igyekezett fedezéket keresni nagyapáddal együtt.

Megtudtam azt is, hogy 3 hónap hadműveleti területen eltöltött idő után mindössze 1 hét szabadság járt nekik. De ennek is mindenki nagyon örült. Hazafelé a vonaton a jókedv, a közös éneklés és nevetés általános volt. Mindenki boldog volt, hiszen éltek.

– 1942-ben a karácsonyt nagyapád otthon töltötte a családjával, majd december végén tért vissza Sztorozsevojéba. Kemény hideg és teljes tanácstalanság fogadta. Parancs nélkül indult el szakaszával Alekszejevka felé. Alekszejevkában egy ezredes annak ellenére, hogy a 6 fős csapat tagjai orvosok, ferences rendi barátokból álló ápolók voltak, ráadásul se támadó, se védekező fegyverük nem volt, ki akarta küldeni őket Bugyonnij védelmére. Nagyapád vitába szállt vele, de hasztalan. Egy csendőr főhadnagy mentette meg az életüket, aki tovább küldte őket Valujki felé. Akkor már csak egy autóból és egy buszból álló menetüket útközben újabb támadás érte. Az autót kilőtték, a busz motorja megsérült. Német katonák szállították be őket Valujkiba. Következő állomáshelyük Bjelgorod volt. Mivel a támadás következtében élelem nélkül maradtak egy hadbiztoshoz fordultak segítségért, aki parancs híján megtagadta azt. Az éhezéstől egy telefonhívás – mely elszólította a hadbiztost a helyéről –, és nagyapád tettrekészsége mentette meg őket: elemelt az asztalról 50 db élelmiszer jegyet.

A történelem óra itt nem ért véget, a gondolataim azonban már máshol jártak. Elképzelni sem tudtam és a mai napig nem tudom, mit élhettek át. Nagymamám hangja hol indulatokat, hol fájdalmat rejtett magában, hol pedig büszkeséget. Szerette, a mai napig szereti nagyapámat, aki számomra nem csak egy nagyszerű és igen erős ember volt, hanem igazi hős! Munkásságát, küldetését, hitét és emlékét példaként, példaképként őrzöm a szívemben. Mert a múltra emlékezni kell. A háborúban harcoló, mindent túlélő vagy épp elesett szeretteink áldozata nem lehet hiábavaló. Erőt kell adjon ahhoz, hogy bízzunk, megbocsássunk és szeressünk. Értékeljük és élvezzük a békét – amit nekik köszönhetünk, amiért ők az életüket áldozták –, az együtt töltött perceket, hogy az igazságunknál sokkal fontosabb legyen a szeretet.

Nagyapám látott halált, adott életet, hozott meg nehéz döntéseket. Harcolt a gyógyulásért, a gyógyításért, azért, amiben hitt. Nem panaszkodott, hogy az eszközök vagy a körülmények nem elég jók, csak tette a dolgát, mert hitt abban, amit csinált. Talán pont ez adott neki erőt a háborút túlélni és mindig nevetni. Mindent azonban ő sem élhetett túl. Még gyerek voltam, amikor elment. Az együtt töltött utolsó nap minden részletére tisztán emlékszem. A konyha hatalmas volt és tágas, bőven elfért benne az ebédlő asztal is. Négy helység nyílt belőle: a fürdőszoba, a rendelő, a kamra és a spájz. Hatalmas ablakain mindig besütött a nap. Húsleves volt ebédre. Nagyapám viccelődött, mi pedig jókat nevettünk rajta. Ebéd után felállt, hátra ment a háló szobába, hogy lepihenjen, ahogy ilyenkor mindig is tette. Én a konyha ajtóban játszottam a földön, amikor meghallottam, hogy nagymamámért kiált. Rosszul lett. A szíve. A segítség pedig már nem lehetett elég gyors, tudta: nem éli túl. A mentőben, nagymamám karjai közt aludt el, örökre. A saját életét nem menthette meg.

A kertre nyíló barna rácsos kapuban álltam és sírtam. Hangosan sírtam a temetése napján kedvenc, alvós rongyomat szorongatva. Követeltem, hogy jöjjön haza. De nem jöhetett, eleget tett és látott itt a Földön. Nem maradhatott köztünk, csak az emléke.


(Megjelent a Honvéd Altiszti folyóirat 2014/2-es számában.)


Fotók: a Mama családi albumjából



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

A Bánki-tó

– Miről olvasol kis Robogó? – kiváncsiskodott Vica baba egy még hideg, de már tavaszi reggelen.

– A tavakról. – felelte a kis Robogó – Képzeld el Vica baba, Magyarországon 3085 tavat és vizes területet tartanak számon. A tavak általában nem túl mélyek, így nyáron gyorsan felmelegednek kellemes fürdőzésre adva lehetőséget. Ezeknek a háromnegyede mesterséges tó, és csupán egynegyede természetes eredetű.

– Mit jelent az, hogy mesterséges?

– Azt, hogy nem a természet, hanem az ember alkotta és alakította ki a tavat, vagy a tónak a medrét. A Fóti-tó, itt a Somlyó lábánál, természetes eredetű. A víz, az eső, a kis patak talált magának egy medret és feltöltötte. A bányatavak, amilyen Dunakeszin is van, pedig mesterségesek. Ott az emberek elkezdtek a földből követ, kavicsot vagy valamilyen számukra értékes anyagot kiásni, kibányászni, és a nagy gödröt, amit kiástak töltötte fel a talajból feltörő víz, valamint az égből hulló csapadék.

– A Duna is egy nagy tó? – kérdezte elgondolkodva Vica baba.

– Nem, a Duna az egy folyó. – felelte kedvesen kijavítva Vica babát a kis Robogó – A folyó fáradhatatlanul csobog a forrástól addig, ameddig csak tud. A tó, pedig már nem szalad tovább: állóvíz.

– És a Balaton?

– Na látod?! A Balaton, az már tó.

A kis Robogónak nagyon megtetszett a sok szép kép és érdekes útleírás a tavakról, ezért elhatározta, hogy idén, több magyarországi tavat is meg fog látogatni, mert tavaly csak a Balatonnál járt. Bár az is csuda szép volt, és szívesen visszamenne oda is bármikor.

Egy nap, Nagy Fekete Robogó felhívta a kis Robogót, és megkérdezte, hogy van-e kedvük vele, és Nagy Fehér Motorral elmenni Nógrád megyébe kirándulni egyet. A kis Robogó nagyon örült a meghívásnak. Szívesen csatlakoztak a nagyokhoz Barna macival.

Alaposan felöltöztek, mert még hűvösek voltak a reggelek, és az indulás napján még a szél is fújt. Dunakeszin találkozott a kis Robogó és Barna maci Nagy Fekete Robogóval. Innen a 2-es számú főúton haladtak tovább Sződligetig, ahol Nagy Fehér Motor is csatlakozott hozzájuk.

Nagy Fekete Robogó ment elől, a kis Robogó és Barna maci középen, és Nagy Fehér Motor zárta a sort. “Ez már egy igazi, bandázós motoros túra.” – gondolta magában, a boldogságtól fülig érő szájjal a kis Robogó.

Nagyon nyugodt és kellemes útjuk volt. Kicsit kátyús, de jólesően kanyargós és dimbes-dombos utakon jutottak el Nógrádra. A Nógrádi vár már sajnos csak rom. Egy-két, a magasba nyúló kőtorony, várfal maradvány, helyreálított őrtorony és kapu jelezte, hogy itt állt valamikor hazánk egyik legrégebbi kővára.

Gyönyörű volt az idő, és a kilátás is. A kis Robogó készített pár fényképet Vica babának, jóízűen elfogyasztotta az útravalónak csomagolt szendvicseket Barna macival, megismerkedett Nagy Fehér Motorral, és jót beszélgetett Nagy Fekete Robogóval.

Lent, a vár aljában még megcsodálták a százával nyíló hóvirágokat, majd indultak tovább a Cserhát és a Börzsöny határán fekvő Bánki-tóhoz, mely elsősorban horgászparadicsom, ezért hangulatos kis paddal ellátott stégek várják a halatfogni, vagy megpihenni vágyókat a tóparti fűzfák alatt.

A tó szépsége lenyűgözte a kis Robogót. Az ég kékje, a fehér gomolyfelhőkkel visszatükröződött a víz sima felszínéről, melyre a szél és a vízre leszálló kacsák landolása rajzolt apró fodrokat. A strand még zárva volt, de a nyári nagy melegekben meg lehet mártózni is az arra kijelölt helyeken. A tó vize van, ahol a 6-7 méter mélységet is eléri, ezért nem árt az óvatosság. Ha valaki nem tud jól úszni, az inkább vigyen magával a vízbe úszógumit, vagy gumimatracot, hogy meg tudjon valamibe kapaszkodva pihenni, amikor elfáradt az úszásban.

Még szívesen maradtak volna. A hegyekkel körülölelt, festői látványt nyújtó helyből áradó béke és nyugalom mindenkit magával ragadt, és a padokhoz bilincselt, de indulni kellett tovább.

A visszaúton még megálltak a Cser-tónál, amit a kis Robogó és Barna maci egymás között, a meg nem talált tónak hívott.

Még egy enyhébb tél végi napon történt, hogy a kis Robogó és Barna maci gondolt egyet, nekiindult, hogy megnézik Alsópetény határában a “Cserhát kis Svájcaként” emlegetett horgásztavat, amit végül nem találtak meg.

A kis Robogónak és Barna macinak az volt az érzése, hogy már a térképről is lementek, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtak, melyek szélén kakasok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről. Ráadásul az idő is szorította őket. Vissza kellett érni az óvodába Vica babáért, ezért Nézsánál úgy döntöttek, hogy visszafordulnak.

Még lehet, hogy belefért volna 10 perc, mert már csak olyan messze lehettek a tótól, de az is lehet, hogy pont elkéstek volna az óvódából, ha tovább mennek, és akkor szomorúságot okoznak Vica babának. Ezt pedig nem akarták. Mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy ne bántsák meg egymást, és mindenki a lehető legjobban érezze magát. Ezért a kis Robogó és Barna maci beérte azzal a hatalmas dombokkal megtűzgélt, apró falvakkal tarkított, kacskaringós úttal, amin most is megindultak hazafelé.

Vácon még vettek egy büfében vacsorát, amit a lemenő nap fényében fogyasztottak el a Duna-parton, miközben megbeszélték az élményeiket, és hogy ki hogyan érezte magát.

Csodás nap volt ez is, ráadásul jó társaságban. Köztudott, hogy minél több baráttal osztod meg az élményeidet, azok annál jobbak lesznek. Szerette a kis Robogó ezeket a kirándulásokat, és már most azt az igazi, kellemes, nyári, motorozós időt várta, amikor a Nap sokáig fent van az égen, aminek köszönhetően biztonságos látási viszonyok között tudja egyre hosszabb, és hosszabb utakon bebarangolni gyönyörű kis hazánkat: Magyarországot.


Fotók: Jarabin Kinga, valamint egy ismeretlen arra járó a térről



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

Az utolsó nagy út

Az utolsó nagy útra egy szeles őszi napon került sor. A borús idő és a szobából viharosnak tűnő szél miatt kis Robogó már le is tett a kirándulásról, és az elengedés nyugalmával tett-vett otthon Vica babával, amikor megcsörrent a telefon. Nagy Fekete Motor volt az:

  • Na, akkor megyünk? – dörmögte a készülékbe.
  • Fú, hát elég nagy szél van odakint. Nem?! – kérdezett vissza bizonytalanul a kis Robogó.
  • Van menet szél is – felelte tréfálkozva Nagy Fekete Motor.

A kis Robogó felhívta a nagymamát, hogy mégis csak mennek, és átvitte hozzá Vica babát. Barna Maci még inkább otthon lustálkodott egy kicsit. A kis Robogó jól felöltözött, és útnak indult.

Nagy Fekete Motor már a kapuban várta. Együtt elgurultak a benzinkútra, megtankoltak, nem maradt el természetesen az indulás előtti szokásos műszaki ellenőrzés sem. Amikor mindent rendben találtak, felvették a bukósisakjukat, beizzították a motorokat és a 2-es útra kanyarodva elindultak a már jól ismert és szeretett Dunakanyar felé.

Vácnál, az első körforgalomnál feltorlódott a kocsisor. Lassan araszolva haladtak az autók a város felé. Nagy Fekete Motor magabiztosan kirakta az irányjelzőjét balra, és elindult a sort kikerülve szép lassan, középen előre. A kis Robogó bár tudta, hogy ez szabályos, még sosem csinált ilyet. Mindig inkább kivárta az autókkal együtt, hogy túljusson a bedugult szakaszon. Nagy Fekete Motor mögött ugyan biztonságban érezte magát, de azért inkább megfogadta, hogy egyedül nem fog ilyet csinálni. Jobbnak érezte a türelmes várakozást.

Vác városán már akadály nélkül jutottak át. Kismarosnál kanyarodtak fel jobbra, Királyrét felé. Útjuk a királyréti kisvasút mentén vezetett, amit éppen felújítottak, így nem járt rajta a kisvonat. A dimbes-dombos kanyargós út nyaraló övezeteket és kis falvakat átszelve mutatott előre, a Börzsöny felé.

A Börzsöny az ország északi részén, Pest és Nógrád megyén át húzódó hegységünk. Legmagasabb csúcsa a Csóványos, melyen 938 métert mérhetünk a tengerszint felett. Hazánk 100 legmagasabb hegycsúcsa közül 9 itt található, a Börzsönyben, így nem csak a változatos tájat, hanem a kihívásokat kedvelőknek is remek túrázási lehetőséget kínál.

A Csóványosról látni lehet a Dunakanyart, de még a Magas-Tátrát is. Nem véletlenül tartják úgy, hogy innen tárul elénk Magyarország legszebb panorámája.

A Börzsöny nagy része nemzeti park. Növény- és állatvilága is rendkívül változatos. Képzeljétek el, hogy kíváncsi természetkutatók egy alkalommal természetvédelmi engedéllyel éjjeli lepkecsapdákat helyeztek ki Diósjenőn. Diósjenő a Börzsönyben található település. Mit gondolsz, az első évben ezekben a lepkecsapdákban hányféle éjjeli lepkefajt fogtak be? 338-at! Ugye milyen hihetetlen, szinte el sem tudunk képzelni 338 féle lepkét?! És ezek még csak az éjjeli lepkék!

A hazánkban élő 7 kígyófajból 3 – az erdei sikló, a vízi sikló és a rézsikló – itt található a Börzsönyben. Gyakori errefelé a fekete alapszínen sárga foltokkal tarkított foltos szalamandra, amit tilos megsimogatni! Sárga foltjai olyan váladékot termelnek, amelyek szembe kerülve nagyon kellemetlen szemgyulladást okozhatnak.

Tudtad, hogy Magyarországon kivétel nélkül minden hüllő és kétéltű védett? Rendkívül hasznos tagjai az életközösségnek táplálékválasztásuk miatt. Sok, számunka kellemetlen élősködőt fogyasztanak. Vigyázz te is a békákra, a gyíkokra, a kígyókra és a szalamandrákra!

A hazánkban megfigyelhető közel 300 madárfajból 280 védett! A Börzsönyben ebből a 300 madárfajból 200 megfordul és 120 faj rendszeresen költ is a hegységben. Az itt élő emlősök közül érdemes megemlíteni a denevért és a hiúzt.

A denevér nagyon hasznos és még csak véletlenül sem egy alakváltó vámpír. Úgyhogy nincs miért tartani tőle. Ha egyszer lehetőséged adódik közelebbről megnézni, egészen biztos vagyok abban, hogy még cukinak is fogod találni. A denevér étlapján főként olyan éjszaka mozgó rovarok szerepelnek,  melyek hatalmas kárt tehetek a kis kertekben és a gyümölcsösökben. Mivel télen nincs elegendő táplálékuk, ezért téli álmot alszanak. Pihenőhelyüket a legkülönfélébb helyeken alakítják ki: templomtornyokban, nem használt kéményekben, elhagyott bányavágatokban, odvakban, vagy épp barlangokban.

Ahogy a denevértől, sokan félnek a hiúztól is. Leginkább azért, mert nem ismerik. Igaz, hogy a hiúz ragadozó, fő tápláléka a muflon, az őz vagy épp a nyúl, de mégsem mondható vérszomjasnak és veszélyesnek, mivel a vadállományt nem elpusztítja, hanem szelektálja. Elsősorban a gyengébb, lemaradt fejlődésű állatokat ejti el. Félni egyáltalán nincs okunk tőle, mivel rendkívül éber. Állandón lesben áll, és nyitva tartja szemét, fülét! Amint megérzi az embernek még csak a szagát is, máris elrejtőzik.

Bár Királyrét és a Csóványos közkedvelt kirándulóhely, a kis Robogó és Nagy Fekete Motor most mégsem ide tartottak. Királyrét előtt lekanyarodtak balra egy keskeny kis erdei útra, hogy Törökmező érintésével eljussanak Márianosztrára. Nagy Fekete Motor jól ismerte ezt az utat, ezért továbbra is ő ment elől. Az útra hullott falevelek, mint a filmekben, úgy kavarogtak Nagy Fekete Motor kerekei mögött. Az utat szegélyező rozsdaszín fák mesebeli alagútként hatottak az ágak között átszűrődő őszi napsütésben. Tökéletes pillanat volt. A kis Robogó csak egy dolgot sajnált, hogy nem tudott vezetés közben fényképezni.

Az elmúlt nap esett az eső. Eső után, pedig erdő-mező szerte megszaporodnak a gombák. Törökmezőt el is lepték a gombászok. Kis kosárkával a kezükben gyűjtögették a finom vacsorára valót. Nagyon fontos, hogy csak az szedhet gombát, aki ismeri is ezeket a növényeket, mert nem mindegyik ehető. Vannak olyan becsapós mérges gombák, amik nagyon hasonlítanak ehető társaikra. Ezért még annak is érdemes fogyasztás előtt gombaszakértőhöz elvinni és átvizsgáltatni a frissen szedett gombákat, aki ismeri azokat.

Törökmező után a kis Robogóék tovább haladtak, és meg sem álltak Márianosztráig. Márianosztra egy kis falu, ami a Börzsöny délnyugati részén fekszik. A környék szépsége még a régi idők királyait is ide vonzotta. Szeretett ide járni Nagy Lajos és Mátyás király is. A török hódoltság alatt egy pusztító sereg miatt a falu elnéptelenedett. Később szlovák, magyar és német lakosok töltötték meg újra élettel.

Dél körül értek a kis Robogóék Márianosztrára. Egy hangulatos étteremben jót beszélgettek, miközben elfogyasztottak egy-egy nagy pizzát ebédre.

Ha egyszer ellátogatsz Márianosztrára, mindenképp nézd meg a most börtönként üzemelő, 1352-ben pálos szerzetesek számára épült kolostor előkertjét, impozáns kapuját és a kolostor melletti Magyarok Nagyasszonya tiszteletére épült csodaszép kegytemplomot. Nem hagyta ki mindezt a kis Robogó és Nagy Fekete Motor sem.

Nagy Fekete Motor egy másik úton, Szobon keresztül vezette haza a kis Robogót. Még megálltak egy sílécekből kirakott kerítés mellett, megtekinteni, mint helyi érdekességet, majd haladtak tovább a Zebegénytől már jól ismert és megunhatatlant látványt nyújtó Dunakanyar mentén. A kis Robogó valahányszor erre járt, mindig lenyűgözte a csillogó víz, a vizet kísérő hegyvonulat, és a hegy tetején büszkén álló visegrádi vár.

A szeles idő ellenére nem bánta meg a kis Robogó, hogy útnak indult Nagy Fekete Motorral. Feltöltötte karburátorát és minden alkatrészét ez az út. Úgy érezte, ez az élmény ki fog tartani tavaszig.

Otthon, Vica baba már nagyon várta a kis Robogót. A kis Robogó elmesélte merre járt, mi mindent látott, és mennyi sok szép közös élmény jutott eszébe Zebegénynél. Vica baba nagyon szeretett kis erdei vasutazni, így elhatározták, hogy amikor a királyréti kisvasút felújítási munkálatai bejfejeződnek, akkor ellátogatnak ide együtt, és felülnek rá. Hogyha szeretsz kirándulni, és kisvonaton utazni, akkor ne hagyd ki! A vagonban pedig jól figyelj, hátha épp együtt utazol a kis Robogóval és Vica babával te is!


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

A Siroki vár

A kis Robogó az asztalnál ült egy hatalmas térkép fölött. Körülötte útikönyvek, és egy napló, amire az volt ráírva, hogy: túratervező.

  • Mit csinálsz kis Robogó? – kíváncsiskodott Vica baba.
  • Megtervezem a következő túrát. – válaszolt a kis Robogó – Már régóta szerettem volna elmenni a Siroki várhoz. Megnézem, melyik út vezet oda, milyen érdekességek vannak útközben, és hogy melyik úton érdemes majd visszajönni. Nézd, csak?! Itt van a térképen Fót, itt lakunk mi. Erre, Mogyoród felé kell elindulni. Az út végén jobbra Budapest felé, balra pedig Gödöllő irányába lehet elkanyarodni. Gödöllő felé fogunk menni. Itt rátérünk a 3-as útra és azon megyünk egészen Gyöngyösig. Gyöngyösön kell majd rátérni a 24-es útra. A 24-es út vezet fel a Mátrába.
  • Mi az a Mátra? – kérdezte Vica baba.
  • Már biztosan te is megfigyelted, hogy a földnek a felszíne milyen változatos. Vannak rajta dombok, hegyek, és vannak nagyobb, laposabb részek, sík területek is. Magyarországon több hegység is van, az egyik a Mátra.
  • Majdnem úgy hívják, mint a dadus nénit, csak az Márta – állapította meg kuncogva Vica baba.
  • A Mátrában van egy nagyon szép látnivalóban, kirándulási lehetőségben bővelkedő település: Mátrafüred. Jövőre ide megyünk majd nyaralni. Képzeld el Vica baba, hogy ezen a kis településen öt kilátó is van! 398 méter magasan áll a Kozmáry-kilátó, ahonnan látni lehet egész Gyöngyöst, valamint a Mátra és a Kékes gerincének vonulatait. A Muzsla-kilátó 478 méter magasan van. A sárga jelzésű turistaúton lehet elérni. Mátrafüredre, Gyöngyösre és a Sárhegyre nyílik róla szép kilátás. Innen rövid kirándulással juthatunk el a Rákóczi forráshoz, majd ha tovább haladunk, akkor Sástóra, ahol szintén van egy kilátó. A sárga jelzést követve a Hanák-kilátónál fogunk kilyukadni, mely 590 méter magasan áll.
  • Az biztosan nagyon magasan lehet – álmélkodott Vica baba.
  • Egy 10 emeletes ház – magyarázta Kis Robogó – 30 méter magas. 20-ig már el tudsz számolni. Képzeld el, hogy 20 darab 10 emeletes házat raknak egymás tetejére. Körbeül olyan magas hegyen áll ez a kilátó. – Vica baba szeme egészen elkerekedett, és még a szája is tátva maradt!
  • És van csónakázó tó is? Tudod, hogy Barna maci nagyon szeret csónakázni. – kérdezte Vica baba.
  • Igen. A Sástó, Magyarország legmagasabban, 513 méter magasan fekvő tava. A tavon lehet csónakázni, a partján kacsát etetni, kempingezni, tábortüzet rakni, van egy kiránduló tanösvény is a közelben. Ami neked biztosan nagyon fog tetszeni Mátrafüreden Vica baba, az a bobpálya és a palóc babákat kiállító múzeum.
  • Hű, de jó! Imádok bobozni! És mond csak kis Robogó, a múzeumból majd kaphatok egy babát én is? – kíváncsiskodott Vica baba.
  • A múzeumban a babák palóc népviseletbe vannak öltöztetve. Ki vannak állítva, hogy mindenki meg tudja nézni a szép ruhájukat. De ha van olyan baba, amit meg lehet vásárolni, akkor igen, kaphatsz egyet. – ígérte meg Kis Robogó.

Vica baba átment Barna macihoz a gyerekszobába elújságolni, milyen magas hegyre mennek majd nyaralni, és hogy lesz ott bobpálya, baba múzeum, csónakázó tó és sok-sok kilátó is. Közben a kis Robogó tovább nézegette a könyveket, hogy minél több érdekességet megtudjon a Mátráról és úti céljukról, a Siroki várról.

A Mátra legnagyobb emlőse a szarvas, az őz, a vaddisznó, a róka és a betelepített muflon, de él még itt nyuszt (ez az állat védett), nyest, vadmacska és borz is. Te ismered őket? Tudod hogy néznek ki ezek az állatok? Nézd meg egy könyvben te is! Keresd meg a Mátrában található ragadozó madarak képét is. Sajnos a fogyatkozó öreg erdők és a növekvő turista forgalom miatt egyre kevesebb fészkel a Mátrában, de még találkozhatunk galambászhéjával, egerész- és darázsölyvvel, a csendesebb helyeken akár hegyi rigókkal is. A Mátra madárvilágához tartozik a holló, a macskabagoly, a fekete harkály, a kék galamb, a királyka, a légykapó és a léprigó is.

A Mátra növényvilága lenyűgöző. Egek felé nyújtózkodó hatalmas tölgyesek és bükkösök borítják a hegyoldalakat, melyeknek levelei ilyenkor ősszel a sárga, a piros és a barna ezerféle árnyalatában pompáznak. Színes levélszőnyeg borítja a tájat, ameddig a szem ellát. A szél a leveleket kifújja az autóútra is. Az útra hullott falevél – főleg amikor nedves a hajnali harmattól vagy az éjszakai esőtől – csúszik, így autónak, motornak és robogónak egyaránt óvatosan kell haladnia a Mátra szerpentines, éles kanyarokkal tűzgélt útjain, mely felvisz egészen a Kékestetőig, Magyarország legmagasabb pontjáig, 1014 méter magasra. Itt fent nagyon tiszta a levegő, ezért ez hazánk egyik legjelentősebb klimatikus gyógyhelye – olvasta a kis Robogó egy útikönyvben.

Párás, ködös szombat reggelre ébredtek. A napocska kissé álmosan, erőtlenül pislogott ki a földig érő felhőtakaró mögül. Barna maci a nagymamához készült palacsinta partira, amíg a kis Robogó és Vica baba elmennek a Siroki várba. Miután elbúcsúzott a kis Robogó és Vica baba Barna macitól elgurultak a közeli benzinkútra. Megtankoltak, leellenőrizték a kormányberendezést, a fékeket, az irányjelzőket, a lámpákat, végül pedig a kerekekben a légnyomást. Mindent rendben találtak, így útnak indultak.

Nem volt nagy forgalom, könnyen és jól tudtak haladni városról városra. A levegő hőmérsékletét jobbnak remélték, ezért nem öltöztek fel túl melegen. Kissé vacogtak Vica baba fogai és Kis Robogó alkatrészei, mire elérték Gyöngyöst. Ráadásul 100 méterenként 0,6 Celsius-fokot hűl a levegő felfelé haladva, szóval sokkal melegebbre már nem is számíthattak az egyre magasodó, fáktól árnyas úton. A látvány azonban kárpótolta őket mindenért. Lassan, biztonságosan kanyarogtak a hegyi úton. Vica baba úgy érezte magát, mintha egy mesekönyv rajzolt lapjain utazna, olyannyira szépnek találta a hatalmas piros, bordó, narancsszínű levelekben tündöklő fákat, valamint a hegy alatti meredélyekben elterülő falvakat.

Mátrafüred, Mátraháza, a Kékestető, Parád és Recsk után már Sirok következett. A faluban jól ki volt táblázva, merre kell menni a várhoz, ennek köszönhetően a kis Robogó Vica babával könnyedén odatalált. Már a parkolóból eléjük táruló kép is lenyűgözte őket. A fű még zöld volt, a fák koronája a sárga megannyi árnyalatában ragyogott, az ég kékje, mint egy hatalmas festővászon feszült a domb tetején álló vár mögött.

  • Ki lakott régen ebben a várban kis Robogó? Egy király? – kíváncsiskodott Vica baba.
  • Már a honfoglalás előtt is állt itt egy erődítmény, bár azt még nem lehetett igazán várnak nevezni. Később a tatárjárás után építettek ide egy várat. Ekkor földesúri magánvár volt. Károly Róbert volt az a király, aki királyi várrá nyilvánította, de nem ő költözött ide, hanem egy várnagy. – mesélte Kis Robogó Vica babának.
  • És mitől ilyen romos? – kérdezte Vica baba összevont szemöldökkel.
  • Ez a vár Eger legerősebb elővára volt. A török időben felújították, korszerűsítették, kapott szép új bástyákat. Olyan híre volt, hogy a törökök meg sem merték támadni! Később sajnos a vár tulajdonosa meghalt. Az utódok nem gondozták a várat, a katonák elmenekültek és így a törökök ostrom nélkül tudták elfoglalni. A törökök a várat tovább építették és nagyon sokáig, 91 évig laktak benne. Egy alkalommal, amikor a magyarok megtámadták a török uralom alatt lévő Egri várat, hogy visszaszerezzék, az itt állomásozó török katonák a bajtársaik segítségére sietve őrizetlenül hagyták a Siroki várat, amit a magyarok ezért ostrom nélkül tudtak visszafoglalni. Amikor az ilyen-olyan csatározásoknak vége lett, a vár elveszítette jelentőségét. Nem nagyon foglalkoztak vele, régi pompája odalett. Falai omladoztak, tornyai berogytak. Még 1964-ben volt egy kedves gazdája, Bagni márki. Pénzt, fáradtságot nem kímélve rendbe hozta a várat és még császári őrséggel is ellátta. 1704-ben tört ki a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc nemzetünk függetlenségéért és önállóságáért. Sajnos a magyarok összefogása nem volt elég erős, a szabadságharcot az osztrák csapatok leverték és felrobbantották a Siroki várat más, védelmi szempontból jelentős magyar várral együtt.
  • Nem volt szép tőlük! – morgott Vica baba, de már meg sem hallgatta a kis Robogó válaszát, neki eredt és futott fáradhatatlanul felfelé.

A várban nagyon tetszett Vica babának a kovácsműhely a hatalmas fújtatóval és a sok-sok egymás mellé lógatott kalapáccsal. Megnézegette Vica baba a kiállítótermekben, hogyan élhettek itt régen az emberek, milyen ruhát hordtak, milyen fegyvereik voltak, miben főzték a levest. A legjobban a vár alatti alagútrendszer tetszett neki. A sötét, sejtelmes járatokban a falra erősített láncok segítették a közlekedést. Azokba kapaszkodva lehetett fel- és lejutni. A meredek, csúszós talajon ez igazi kihívás és kaland volt!

  • Nézd kis Robogó, egészen az Óperenciás-tengeren túlra is el lehet látni! Ott lent, pedig csillogó kincsekkel van tele a völgy! – szárnyalt Vica baba képzelete a vár tetejéről kitekintve a kék éggel egybeolvadó hegyvonulatok és a házak napfényben szikrázó ablakai láttán.

Még átsétáltak a várral szemben lévő apáca- és barátsziklához, majd kis kerülővel indultak el hazafelé. A 24-es út vezette el Kis Robogót és Vica babát Eger városáig. Itt rákanyarodtak a 25-ös útra Budapest felé, majd Kerecsendnél tértek rá a már jól ismert 3-as útra. Nézd meg a térképen te is, hogy merre jártak!

Amikor rájuk sötétedett, megálltak és felvették a láthatósági, fényvisszaverő csíkokkal ellátott mellényüket.

  • Az utat mindig jól meg kell tervezni Vica baba – magyarázta Kis Robogó. – Még így is akadhat váratlan helyzet, de ha jól megtervezed az utat, akkor fel tudsz készülni szinte mindenre. Én is megnéztem előre, melyik úton fogunk menni. Megterveztem mennyi időt fogunk a várnál eltölteni, és hogy melyik úton fogunk hazajönni. Megnéztem a várható időjárást is. Ebből tudtam, hogy mit, és miből mennyit kell becsomagolni az útra. Mára szép időt ígért, ezért esőkabátot nem hoztam, de tudtam, hogy hazafelé már be fog sötétedni, tehát láthatósági mellényekre szükségünk lesz. Megterveztem a pihenőket, megnéztem a benzinkutakat, hogy hol tudunk megállni, ha elfáradsz, és hol tudunk tankolni, ha kifogy útközben a benzin a tankomból.
  • És miért kellenek ezek a sárga mellények? – kérdezte Vica baba.
  • Azért, hogy jobban lássanak minket. Ezért is hívják láthatósági mellénynek. Ez a rikító sárga a sötétben sokkal jobban látszik, mint a fekete motoros kabátunk. A fényvisszaverő csíkok pedig már messziről megcsillannak az autók fényszóróitól. – válaszolt a kis Robogó.
  • Hú, akkor ez tényleg sokkal biztonságosabbá teszi a motorozást! – állapította meg Vica baba.
  • Ez így van – helyeselt a kis Robogó, miközben összekapcsolta Vica babán a mellényt.

Biztonsággal értek haza tele szép emlékekkel, és sok új élménnyel. Bár tudták, hogy már közeledik a tél, és a hideg időben két keréken nem fognak tudni kirándulni, de azért még reménykedtek abban, hogy talán nem ez volt az utolsó gurulásuk az ősszel.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett