Gondolatok

Nagyapám emlékére

Dr. Gaál József sebész-, szülész-, nőgyógyász, dévaványai községi orvos. Tartalékos hadnagyként vonult be és 1942. május 12-én utazott ki a doni frontra a szatmárnémeti tábori kórházzal; az I/1-es páncéloshadosztály megsebesült sebészének a helyére osztották be…

Nagymamám egy ősz hajú, szemüveges, mindenki által szeretett, jó kedélyű, segítőkész, rendkívül mozgékony, és aktív életet élő idős hölgy. Ilyen, mióta az eszemet tudom. Az élet ugyan csak egy saját gyermekkel – édesanyámmal – ajándékozta meg, de egyedül ő a megmondhatója annak, hogy hány gyermeket gondozott és nevelt fel. 14 évesen költöztem hozzá. A város egyik végén lakott nagymamám – itt töltöttem a hétköznapokat –, a másik végén édesanyám – itt pedig a hétvégéket. Olyan volt ez, mint egy kollégium, csak családi.

Középiskolában a történelem – be kell valljam -, nem volt a kedvenc tantárgyam. A gyönyörű érettségi bizonyítványomban is csak ez az egy tantárgy az, ami mellett egy hármas éktelenkedik. A tankönyvek sorai számomra unalmasak és szárazak voltak. Dolgozat előtt mindig nagymamámat kértem meg, hogy meséljen, hiszen ami nekem történelem, az neki emlék: gyerekkora évei. A II. Világháború alatt óvóhelyük nem révén testvéreivel a kertjükben nagyra nőtt eperfa alatt ültek és számolták a fejük fölött elhúzó bombázókat.

– Tudod, egy háborúban mindenki a hazáját szolgálja – kezdte meg a rögtönzött történelem órát. Az otthon maradt asszonyok és anyák, a gyárakban dolgozó lányok, a harcmezőkön sebeket bekötöző nők. A családjukat, szerelmüket önként, kötelességből vagy erőszak hatására hátra hagyó és fronton szolgáló fiúk, férfiak és apák. Volt, aki egy eszméért harcolt, volt aki egy jobb világban hitt, de volt olyan is, aki csak túl akarta élni ezt az egész esztelen mészárlást és szörnyűséget. Egy háborúban minden katona a hazáját szolgálja, de sajnos egy háborúban a haza, van, hogy a katonáit nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja, az ideákat pedig porrá zúzza.

A szobában régi bútorok voltak, a helység pedig inkább hasonlított egy könyvtárhoz, mintegy átlagos nappalihoz. A hosszanti oldal az ablaktól az ajtóig végig, a földtől szinte a plafonig be volt polcozva, rajta könyvekkel. Régi, megsárgult lapos és újabb kiadású példányok szépen kategorizálva és ABC sorrendben. Még egy regiszteres füzet is tartozott mindehhez. Nagyapám saját kezével jegyezte fel a kincsként őrzött könyveket. Nagymamám felállt, végignézett a polcokon, de végül nem vett le egy könyvet sem. Visszaült a barna, bársony kárpitos fotelbe és folytatta:

– Ez nincs leírva a könyvekben, de valahogy így élhette meg a háborút az 1942 nyarán lezajló hídfőcsaták idején Sztorozsevojében a magára hagyott, élelem és utánpótlás nélkül, élő sebességcsökkentő ütközőként az ellenség elé vetett és lemészárolt, hazájától távol, reménytelenül küzdő és elhulló 200 ezer magyar katona, aki nem kapott engedélyt a visszavonulásra. Jány Gusztáv vezérezredes ráadásul 1943. január 24.-én kiadott egy hadseregparancsot, melyben azokról, akikről tisztelettel kellett volna megemlékeznie azt mondta, hogy elvesztették becsületüket, mert nem váltották be azt, amit mindenki joggal elvárhatott volna tőlük. Ezt nagyapádtól tudom, ő ekkor már kint szolgált, mint tartalékos katonaorvos.

Nagyapámra szívesen emlékszem vissza. Alacsony, kopaszodó, ősz hajú, örök vidám ember volt. Határozott, egyenes jelleme, odaadással végzett munkája soha nem látott tisztelettel vonta őt körül mind a családban, mind a faluban, ahol élt és dolgozott.

Az egészségügyi oszlop főhadnagyaként került ki a Don-kanyarba, több másik gyógyításra felesküdött orvostársával együtt. A sztorozsevojei ütközet alatt a műtétjeiket egy olyan kis orosz házban végezték, ahol a műtőnek kialakított helység 2,5×2 méteres volt úgy, hogy a falon körben még futott egy kb. 50 cm széles fa pad is, amit az oroszok ágynak használtak. Így állni is alig volt helyük, nem hogy műteni. A legyek beleptek mindent, ha hordággyal beteget hoztak, előbb ki kellett menniük a helységből, hogy a sérültet be tudják hozni. A katonák nem kaptak megfelelő téli ruházatot, rengeteg volt a fagyásos sérülés. A fagyásos sérültekről ahogy levették a bakancsot, lábukról az elfagyott izmok egyszerűen lehullottak. A sérülteket igyekeztek minél gyorsabban ellátni, a műtéteket pedig a sebesült megérkezése után egyből elvégezni. Másnapra soha nem hagytak senkit. Így volt olyan nap, hogy nagyapádék reggel öt órától éjfél utánig operáltak megállás nélkül. Még enni sem volt idejük, nem hogy félni vagy a túlélésre gondolni. Pedig ők is veszélyben voltak. A 80 gépjárművet számláló oszlopukból az áttörések utáni napokra csak 10-15 maradt. A sebesülteknek igyekeztek a lehetőségekhez képeset nyugodt körülményeket biztosítani. Ezt nagyapád nagyon fontosnak tartotta. Többször felszólalt amellett, hogy a sebesülteket haza kell szállítani. Hitt abban, hogy a békés, otthoni közeg jelentősen hatékonyabbá teszi a gyógyítást és lerövidíti a teljes gyógyulás idejét. A harcmezőn ugyan is előfordult, hogy az egészségügyi oszlopot ért támadás miatt a frissen amputált katona és a friss hasmetszéses könyökein csúszva igyekezett fedezéket keresni nagyapáddal együtt.

Megtudtam azt is, hogy 3 hónap hadműveleti területen eltöltött idő után mindössze 1 hét szabadság járt nekik. De ennek is mindenki nagyon örült. Hazafelé a vonaton a jókedv, a közös éneklés és nevetés általános volt. Mindenki boldog volt, hiszen éltek.

– 1942-ben a karácsonyt nagyapád otthon töltötte a családjával, majd december végén tért vissza Sztorozsevojéba. Kemény hideg és teljes tanácstalanság fogadta. Parancs nélkül indult el szakaszával Alekszejevka felé. Alekszejevkában egy ezredes annak ellenére, hogy a 6 fős csapat tagjai orvosok, ferences rendi barátokból álló ápolók voltak, ráadásul se támadó, se védekező fegyverük nem volt, ki akarta küldeni őket Bugyonnij védelmére. Nagyapád vitába szállt vele, de hasztalan. Egy csendőr főhadnagy mentette meg az életüket, aki tovább küldte őket Valujki felé. Akkor már csak egy autóból és egy buszból álló menetüket útközben újabb támadás érte. Az autót kilőtték, a busz motorja megsérült. Német katonák szállították be őket Valujkiba. Következő állomáshelyük Bjelgorod volt. Mivel a támadás következtében élelem nélkül maradtak egy hadbiztoshoz fordultak segítségért, aki parancs híján megtagadta azt. Az éhezéstől egy telefonhívás – mely elszólította a hadbiztost a helyéről –, és nagyapád tettrekészsége mentette meg őket: elemelt az asztalról 50 db élelmiszer jegyet.

A történelem óra itt nem ért véget, a gondolataim azonban már máshol jártak. Elképzelni sem tudtam és a mai napig nem tudom, mit élhettek át. Nagymamám hangja hol indulatokat, hol fájdalmat rejtett magában, hol pedig büszkeséget. Szerette, a mai napig szereti nagyapámat, aki számomra nem csak egy nagyszerű és igen erős ember volt, hanem igazi hős! Munkásságát, küldetését, hitét és emlékét példaként, példaképként őrzöm a szívemben. Mert a múltra emlékezni kell. A háborúban harcoló, mindent túlélő vagy épp elesett szeretteink áldozata nem lehet hiábavaló. Erőt kell adjon ahhoz, hogy bízzunk, megbocsássunk és szeressünk. Értékeljük és élvezzük a békét – amit nekik köszönhetünk, amiért ők az életüket áldozták –, az együtt töltött perceket, hogy az igazságunknál sokkal fontosabb legyen a szeretet.

Nagyapám látott halált, adott életet, hozott meg nehéz döntéseket. Harcolt a gyógyulásért, a gyógyításért, azért, amiben hitt. Nem panaszkodott, hogy az eszközök vagy a körülmények nem elég jók, csak tette a dolgát, mert hitt abban, amit csinált. Talán pont ez adott neki erőt a háborút túlélni és mindig nevetni. Mindent azonban ő sem élhetett túl. Még gyerek voltam, amikor elment. Az együtt töltött utolsó nap minden részletére tisztán emlékszem. A konyha hatalmas volt és tágas, bőven elfért benne az ebédlő asztal is. Négy helység nyílt belőle: a fürdőszoba, a rendelő, a kamra és a spájz. Hatalmas ablakain mindig besütött a nap. Húsleves volt ebédre. Nagyapám viccelődött, mi pedig jókat nevettünk rajta. Ebéd után felállt, hátra ment a háló szobába, hogy lepihenjen, ahogy ilyenkor mindig is tette. Én a konyha ajtóban játszottam a földön, amikor meghallottam, hogy nagymamámért kiált. Rosszul lett. A szíve. A segítség pedig már nem lehetett elég gyors, tudta: nem éli túl. A mentőben, nagymamám karjai közt aludt el, örökre. A saját életét nem menthette meg.

A kertre nyíló barna rácsos kapuban álltam és sírtam. Hangosan sírtam a temetése napján kedvenc, alvós rongyomat szorongatva. Követeltem, hogy jöjjön haza. De nem jöhetett, eleget tett és látott itt a Földön. Nem maradhatott köztünk, csak az emléke.


(Megjelent a Honvéd Altiszti folyóirat 2014/2-es számában.)


Fotók: a Mama családi albumjából



Alapértelmezett

Nagyapám emlékére” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: A szeretet misszionáriusa – Dunla Sullivan

  2. Visszajelzés: Hazatérés – Dunla Sullivan

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s