Ha Márianosztra a világ teteje, és Dobogókő a Föld szíve, akkor Ipolytölgyes minden kétséget kizáróan a mindenség lelke.
Kedd reggel van, a kicsi lányom beadom a táborba, még elmegyek a benzinkútra tankolni és irány a Börzsöny. Mehetnék édesanyámékkal is autóval, de ha már szép helyre megyek segíteni, akkor nem fogok autóba ülni.
“A városi élmény Vácig tart, utána már a jó rész következik.” – biztatom magam a sort előzve a reggeli csúcsban, amit amúgy egy 110-es kis robogóval aránylag könnyedén vesz az ember. Így is lett. A jól ismert, Vác végi utolsó körforgalomból a 12-es útra ráhajtva balra, a szinte üres autóúton veszem Szob felé az irányt. A 12-es útról már le sem kell térni Ipolytölgyesig, így nyugodt, nézelődős út áll előttem.
A meleg napok végett, indulásnál gerincprotektor, farmerdzseki kombót választok öltözékül, amit Zebegénynél a Duna mentén rögtön meg is bánok, amikor 90-es tempóval összeütközésbe kerülök válilag egy méretes, kitinpáncélos, frontálisan nekem repülő bogárral. Egy halk “au” kíséretében diagnosztizálok magamnak egy kulcscsonttörést, majd zsibbadó karral hajtok tovább.
Az út szélén álló fák árnya alatt kellemes a levegő hőmérséklete. A kanyarok mögül előbújó, még ébredő táj minden szomorúságot feledtetőn tölti fel a lelkem. Érkezés előtt, Letkésnél megállok nyújtózni egyet, épp készülök megnézni, hogy pontosan merre is kell menni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthonába, ahol 148 halmozottan sérült felnőttet gondoznak, köztük Vikit is, édesanyám keresztlányát, amikor anyuék fékeznek mellettem, így a hátralévő úton már csak őket kell követnem.
Ipolytölgyesen az első utcán balra kanyarodva szépen gondozott park mellett haladunk el. Fantasztikus lehet itt felnőni. Csend, béke, nyugalom, friss levegő. A templom mellett parkolunk le, mellyel szemben található az egykor apácák szálláshelyeként szolgáló, most sérült felnőtteket ellátó intézmény.
A kapuban gyors adminisztráció, majd érkezik az Otthon igazgatója, Zsuzsa. Kedves, mosolygós, hálás tekintetű, odaadó vezető benyomását kelti már az első pillanattól fogva, és mire körbejárjuk az intézményt, ez már bizonyosság lesz.
Fotózni érkezem. A sógorom forgatni, és Nóra, édesanyám barátnője interjúkat készíteni. Igazi csapatmunkára készülünk azért, hogy egy olyan hely infrastrukturális fejlődését segítsük, ahol minden figyelmet és energiát elvisz az álmok valóra váltása.
A kis előkert után az ajtókon belépve egy új világba érkezünk. A folyosókon jókedvű, kortalan gondozottak gurulnak, sétálnak, nevetnek. Gondozott és gondozó arcáról egyaránt mosoly érkezik felénk. Szoros kézfogások, kíváncsi tekintetek ölelésében járjuk végig a hangulatos, minden szegletéből harmóniát árasztó foglalkoztatóházat.
Az alkotásnak több funkciója is van. A manuálterápia mellett hasznosságérzetet is ad, hiszen a kész munkák értékesítve lesznek. Mindenki dolgozik. Van, aki sző, van, aki fon, agyagozik vagy épp fest.
Lenyűgöző alkotások sorakoznak a polcokon.
A foglalkoztató házból szépen füvesített kerten és akadálymentes játszótéren keresztül megyünk át Vikiékhez, a pavilonba. Bár a folyosó hangulatos festést és díszítést kapott, a korszerűtlen világítás miatt mégis kissé nyomasztó rajta végighaladni. A lányok szobája sincs túlárasztva fénnyel. Sötét kis lyukként hat, az amúgy szeretettel teli helység.
“Szeretettel köszöntelek titeket az interjúmon. Itt élünk mi, Ipolytölgyesen, ez a mi szobánk Anitával.” – vág bele Viki határozottan a beszámolóba, mely nem szűkölködik élményekből. Előkerülnek oklevelek farsangi ének versenyről, kedvenc plüss egy kirándulásról, és még egy közös, motoros fotó is Vikiről és Delhusa Djonról.
A gondozók és az intézmény vezetője, Zsuzsa mindent megtesznek azért, hogy aki itt él, ne csak jól érezze magát, hanem valóban boldog is legyen. A normatívák mellett a kiemelt egyházi támogatás épp, hogy a fenntartásra elegendőek, ezért pályáznak, és pályázatot nyernek. Vannak állandó támogatóik, így szépül a kert, kerül medence az udvarra, mindig van hova, és mivel elmenni.
Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy hiába a lelkesedés és az igyekezet, elférne még itt pár gondos kéz és segítő szándékú támogató.
Kifelé még megcsodáljuk a kis kápolnát, egy szintén sérült festőművész kiállítását a falon, a fordulóban vigyázó Szent Erzsébet szobrot.
Hálás szívvel indulok haza. Hálás vagyok, amiért négy gyönyörű, és egészséges gyermekkel áldott meg az Úr. Hálás vagyok, amiért vannak még olyan jó lelkű, elhivatott emberek, aki valóban szívből, szeretetből szolgálnak és gondozzák azokat, akiknek erre szükségük van.
Kikanyarodva a kis utcából arra gondolok, hogy mennyivel jobb hely lehetne a világ, ha az emberek kikapcsolnák a televíziót, a rádiót és a rájuk zúduló fájdalom és gyűlölet áradat helyet felkelnének a székükből, kilépnének az ajtajukon és elindulnának megkeresni az ilyen, és ehhez hasonló csodálatos világokat, mint Ipolytölgyes. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha önzés és saját hasznunk hajtása helyett olyan önzetlen szívvel fordulnánk egymás felé, ahogyan azt itt most megtapasztalhattam.
Hazafelé Szob határában balra fel a hegynek hajtok – ez a bal kanyarok napja – és Márianosztrán, Kóspallagon keresztül, az erdei úton megyek Kismarosig. Semmit nem csinálok, csak még ringatom magam az erdei szerpentinen jobbra-balra dőlve egy kicsit teremtett világunk szépségét csodálva lelkemben éltetve tovább az élményt, a hatást és a reményt, hogy ennek a szeretettel teli Otthonnak az energiája képes túlnőni a kapukon, áthatni a mindenséget egy csodálatos világgá téve minden helyet a Földön.
Amennyiben elhívást érzel és szeretnél segíteni, jobbá tenni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthon lakóinak életkörülményeit, vedd fel az Otthont támogató alapítvánnyal a kapcsolatot.
Fotók: Jarabin Kinga
Dunla Sullivan 