Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.
Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.
Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.
Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.
A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.
A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.
A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.
Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.
A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.
Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”
A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.
Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.
A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.
Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.
Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.
Kilépek, besukom a kaput.
A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.
Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.
Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.
Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.
Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.
Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.
Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.
Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.
Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.
Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.
Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.
Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.
Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.
Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.
Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.
Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.
Fotók: Jarabin Kinga
Dunla Sullivan 