Úton, Gondolatok

Vakvarjúcska

Az idei kívánságlista második pontja Jászapáti volt. Egy teljes hetet terveztünk a bátyámékkal eltölteni e kis város csendes üdülőövezetében, de aztán másképp alakultak a dolgok, így csupán egy fél napra érkeztünk.

Annak rendje és módja szerint elaludtunk, és még este sem készítettük össze a teljes motyónkat, így fél óra csúszással indultunk. Az égen sötét felhők kúsztak, a szél is hideg volt. Mivel azonban a jászapáti strand termál vízzel is büszkélkedhet, ezért nem tágítottunk az eredeti tervtől, és becsomagoltuk a fürdőruhánkat.

Bekaptunk pár falatot az előző este vacsi gyanánt összedobott túrós sütiből, és még kissé kómásan, de jó kedvűen indultunk el Gödöllő felé. Az M3-as autópályán, majd a 32-es úton egy óra alatt leértünk. A GPS-nek és emlékeimnek hála a városban is kiismertük magunkat, és könnyedén megtaláltuk úti célunkat, ahol szerető szívvel, széles mosollyal, ölelő karokkal és finom reggelivel vártak.

Sokan nem hisznek abban, hogy lehet fiú és lány között barátság. A bátyámmal, 14 éves koromban ismerkedtem meg egy, a mindkettőnk lakóhelyének közelében nyílt rendőr kocsmában, ahová délutánonként mi, kamasz fiatalok összegyűltünk biliárdozni, beszélgetni, ahonnan a hétvégi kocsma túrák elindultak. Egyik helyről a másikra jártunk, mivel a lelkes amatőr fiatal zenészekből verbuválódott banda, melynek a bátyám volt a basszusgitárosa, hol itt, hol ott játszott.

Akkoriban még csak egy húgom volt, és mint egyszülős család legidősebb gyermeke sok terhet cipeltem a vállamon. Önállónak, felelősségteljesnek kellett lenni, sokszor vigyázva a nálam csupán három évvel fiatalabb testvéremre. Szerettem volna én is még egy kicsit kicsi, de legalább is kisebbnek lenni. Néha olyan jó lett volna, hogyha van valaki, aki rám is vigyáz. Ez volt Máté, így lett a barátságból testvéri szeretet, és így lett ő, az én bátyám.

“…van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld. 18:24)

Magunk mögött hagytuk a fellegeket, Jászapátiban csodás napsütésben fogyasztottuk el a reggelinket, majd átöltöztünk, és papucsban, fürdőruhában csoszogtunk át a pár száz méterre lévő strandra.

Igazi kisvárosi hangulata van a helynek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, megkérdezi hogy van, tudja ki mikor és merre jár. Odafigyelnek egymásra.

A strand öt medencét tudhat magáénak. A forgó vizes medencét csak hétvégén indítják be. Szerda révén ennek csak a szépen kicsempézett csigavonalait tekinthettük meg. Van egy közel negyven fokos áztató medence, egy úszó medence, egy hideg vizes nyakig érő pancsoló medence, mely fölött egy kötélhágcsón majomkodhatnak az inkább már nagyobb gyerekek, és egy kellemes, 35 fokos gyógyvizes medence. Ez utóbbit találtuk vérkeringésünk egészséges fenntartásához megfelelőnek. Amíg mi, szülők, kellemesen áztattuk magunkat, addig a bátyám lánya mélytengeri búvárosat, az én lányom ebihalasat játszott. Annát csak akkor láttuk, amikor levegőért jött fel, Évi pedig szakadatlan úszott a deszkájával és gyakorolta, az elmúlt nap, a Balatonon, frissen szerzett tudományát.

Kifáradva, kipirosodva, éhesen halásztam ki a vízből.

Indulás előtt még közösen asztalhoz ültünk, a hűtött dinnye mindenkinek jól esett, megvívtam Csipesszel, Annácska törpe tacsijával a cipőfűzőmért, majd amikor sikerült masnira kötnöm, szerető búcsút véve indultunk tovább Poroszlóra a Tisza-tavi Ökocentrumba.

A parkoló motoros barát (igaz autóval érkeztünk, így ennek most nem volt túl nagy jelentősége), a hely felkapottságához mérten kicsi, fizetős, de elengedőnek bizonyult. Be tudtunk állni.

A pénztárnál nem állt hosszú sor (van SZÉP kártya fizetési lehetőség), gyorsan haladtunk, és amíg vártunk, legalább át tudtuk böngészni a kapura felaggatott tábla hirdette jegyvételi lehetőségeket. A kishajós csomagot választottuk.

Elég zsúfoltnak tűnt a belső kiállító tér, rengeteg táboros csoport volt épp a centrumban, így a park felé vettük az irányt.

Megmondom őszintén, hogy igazán nem nyert meg. Sem a kint, sem a bent.

Láttunk pár ketrecben szomorkodó nyuszit, néhány gólyát, juhot, simogattunk dám szarvast, megcsodáltuk a nálunk csak vendég, de nem őshonos óriás teknőst, megnéztük a tájházat, megmásztuk a szalmabálákat, kiszorultunk a játszóterekről, és a bokorban zümmögő darazsaktól sikítófrászt kapva kerestük meg a legrövidebb kivezető utat a bokorlabirintusból.

A tutajos játszóteret nagyon tudtuk volna élvezni, ha kicsit kevesebb a táborozó gyerek. A térdig érő vízi játszótéren többféle fából tákolt vízfelszínen úszó közlekedési alkalmatossággal lehetett eljutni egyik partról vagy szigetről a másikra. A gyerekek nagyon élvezték a mókát. Mezítláb, nadrágfelhajtva ültek, álltak a tutajokon és eveztek, húzták-vonták magukat a kötelekkel. Egy hídon cipő áztatva átkeltünk mi is, illetve Évikémet egy csapat gyerek befogadta és örömmel vontatta át egyik partról a másikra, majd miután nem termett több babér nekünk e helyen (sem), elhatároztuk, hogy megnézzük a benti kiállító tereket.

Az akvárium a honos édesvízi halainkkal és azok méreteivel nem csak lenyűgözött, hanem el is gondolkodtatott. Eddig sem voltam nagy természetes vízben úszó párti, azt hiszem eztán még annyira sem leszek.

Az akváriumokon túl a hetedik emeleti kiáltás ragadott még minket magával, majd úgy nagyjából ez is kifújt.

A hely nagy hiányossága, hogy a csap alá a mosdóban nem fér be a kulacs, a parkban sehol nem találtunk egy ivókutat sem, a büfében 350 Ft-ért kaptunk egy fél literes ásványvizet, de sajnos kártyával nem lehetett fizetni, így még szerencse, hogy kaptunk reggelit Jászapátiban, és megmaradt a két-két útra csomagolt szendvicsünk, ami most szó szerint életet mentett.

Az ajándékbolt kicsi, kedves, az árak ajándékbolthoz szabottak, a választék kínált egyedi, helyre jellemző emléktárgyakat is, így még lett is volna kedvem az otthon maradott vagy épp máshol nyaraló testvéreknek, családtagoknak is vinni valamit, de sajnos itt sem lehetett bankkártyával fizetni, így megnéztük, hogy a parkolási díj és a létszükségletként vásárolt víz után mennyi maradt még a tarsolyunkban, s abból gazdálkodtunk haza magunkkal egy cuki kis plüss vidrát.

Kirándulásunk utolsó programja a hajókázás volt a Tisza-tó nádasában, meglesve annak élővilágát. És milyen jó, hogy ez maradt a végére, mert így végül feltöltődve, és mindent összevetve, elégedetten, pozitív élménnyel tértünk haza.

A 45 perces, vezetett vízi túra minden pillanatát élveztük. A motorcsónakok mormogva szelték a békés nádas vízét. Az ott élő madarak már ügyet sem vetettek ránk, békésen állongva az ágakon, vagy épp úszkálva a sűrűn nőtt sulyomban élték megszokott mindennapjainkat, amíg mi rájuk csodálkozva, telefonjainkkal kattintgatva próbáltunk valamit nem csak a szívünkben, a fejünkben hazavinni emlékképként.

Még az sem vont le semmit az élményből, hogy 40 év hite dőlt össze egyetlen pillanat alatta, amikor kiderült, hogy a mindig kacagást kísérve játszott, gyerekkoromban talán elsőként elsajátított, és a gyermekeimnek is szeretettel átadott mondókában szereplő vakvarjúcska nem egy világtalan varjú, hanem a képen látható bakcsó.

A nap már lefelé ívelt, aranyló fénnyel vonta be, az Alföldről felfelé haladva, a láthatáron kibontakozó hegyek vonulatát. Tüdőnkben még a tó felett beszívott tiszta levegő, arcunkon a szél simogatása, lelkünk ragyog. 45 perc béke, háborítatlan nyugalom szinte kicseréli az embert. Teremtett világunk semmihez sem fogható szépsége, a belőle áradó élet és energia a mi létünknek is elengedhetetlen része.

Hazatérünk, a szabadságnak lassan vége, még egy állatkerti séta van a kívánság listánkon, de nem feledjük: időként meg kell állni, vissza kell térni, megpihenni oda, hol az idő szinte megáll, mert a “most”-on kívül nem létezik más. Csak a jelen van, hol minden egy.


“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt. 8:4-9)

A Föld az otthonunk, bánjunk vele felelősségteljesen!


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s