Az 50-esek klubja, Mesék

A cipővel volt a baj

1. rész

Olivia emlékeiben élt, hogy ez neki valaha jól ment. Még úgy első osztály magasságában. Kenterbe vágta a felnőtteket is, pedig csak élvezetből taposta a kilométereket. Rég nem volt a lábán futócipő, de már rettentően unta egyre terebélyesedő idomait és a töménytelen mennyiségű házit is. A futás jó kifogás. Legálisan lehet az asztalon hagyni a tankönyveket.

A kilók legjobban a tomporát szerették. Szinte szerelmetes vonzották egymást. Édesdeden bújtak, rakódtak és sokasodtak ezen fertályon. Természetesen, hogy ne lelje teste többi részét gyötrő féltékenység, kissé továbbkúsztak a combjára is, kellemes hullámzó, lötyögő hatást keltve lépteinél. Mindezt egy kicsivel több, mint 16 éves végtagokon. Nem volt kövér a maga 165 centijével és 60 kilójával, na de azért mégis.

A nyarat nem tartotta alkalmasnak az újrakezdésre, mivel ez az év legmelegebb évszaka. Magas páratartalom, tikkasztó hőség. A nap későn megy le, korán kell. A klímaváltozás is éreztette hatását. Mégsem készül dzsungelharcosnak. Épeszű ember testmozgás kivitelezésére egyik időpontot, valamint időjárási körülményt sem tartja alkalmasnak. Olivia már pedig határozottan épeszű lány volt. Ezért döntött úgy, hogy türelmesen kivárja az őszt.

Addig is, amíg spontán beköszönt színekben gazdag kedvenc évszaka, és elérkezik a lehetőség a sportolásra, étkezési szokásain változtatott: kevesebb hús, valamint pékségből áradó szénhidrát. Ezt nem volt nehéz megtartania. Mindent kedve és ízvilága szerint válogatott össze. Csupa piros színű gyümölcs és zöldség szerepelt az étlapján. A zöldet viszont megvetette: se zöldbab, se zöldborsó, se brokkoli, kelbimbó meg aztán pláne nem! Ellenben ipari mennyiségű paradicsom, pritaminpaprika, eper, málna és görögdinnye. Jöhetett még a sárga valamennyi árnyalata: sárgabarack, őszibarack, sárgadinnye, sütőtök és édesburgonya formájában. Salátának, levesnek, töltve, sütve, grillezve, pépesítve joghurtba, natúr sajtkrémbe. A tányérján már ősz volt.

Elmaradt az étkezés utáni kaja kóma, Olivia feje tiszta maradt, az energiája nőtt, az endorfin szintje és a pozitív világlátása is. Ennek tudta be hirtelen felindulásból elkövetett motorváltását is, mely kérlelhetetlenül vonta maga után a motoros iskolát. Az 50-esek klubjának vezetőjeként évek óta pirította az aszfaltot robogójával. Nem is kívánt se nagyobb lóerőt maga alá, se nagyobb sebességet. A 125 köbcenti oka Kate volt, a 6 éves kishúga, aki már elég nagy lett ahhoz, hogy biztonsággal megüljön mögötte és kisebb utakra elkísérje. Az óvodáig, meg vissza. Szeretett Kate-tel mindent megosztani. A szívét, a bánatát, az örömét, az élményeit. Együtt jártak színházba, moziba, még a klubba is magával vitte.

A közlekedési rendszabályok elsajátítása volt az első lépés. Olivia retteget a kudarctól. Az éjszakákba nyúló tesztkitöltésben látta félelme enyhítésének egyetlen megoldását. Bejött. Lazán vette az akadályt. Elhatározta, hogy a második akadályt egy könnyed elengedéssel hárítja. Bevállalja a korlátozást a jogosítványába, és automata váltós motort választ az oktatáson. Nem csoda hát, hogy kis híján kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy csak váltós motor van az iskolában. Mese nincs, váltani kell!

Régebben kiegyensúlyozott volt. Önmagában is boldog, teljes egész, egészséges önbizalommal egy reális önismeretre építve, elvégre csodás gyerekkora volt. Apja halálával és a kamasz kor beköszöntével azonban mindez elmúlt.

A nyár is. Beköszöntött az ősz és nem volt több kifogás. Cipőt kellett húzni, elvégre az elhatározás az elhatározás. Olivia magához vette könnyen emészthető, lassan felszívódó szénhidráttartalmú reggelijét, avagy egy barackos joghurtot müzlivel, majd elvitte kishúgát az óvodába. Útközben jókedvűen csacsogtak, kellemes hűvös szellő simogatta arcukat, miközben a nap langyos sugarai nyújtóztak a házak fölött.

Az első két órája elmaradt, így még hazament, átöltözött, felhúzta rég nem látott futócuccait. A rózsaszín, térdbetétes, testhez simuló sztreccs nacit, amit anyagának köszönhetően még sikerült felhúznia, és a fekete shortot, ami anyagának köszönhetően aktívan feszült. A póló és a zokni messziről rikítva passzoltak össze almazöld színűkben. A láthatóság fontos nappal is! Leporolta pink cipőjét, forgolódott párat bemelegítés gyanánt, majd magához vette hű csatlósát Phoebe-t. Zsepit, telefont tömködött derekára rögzített, kifejezetten futók számára kifejlesztett övtáskájába, végül pedig beizzította a kilométer számlálót, mely szívet melengető férfihangon köszönt be.

Már az első pár lépés után érezte, hogy ez nem az ő köre lesz. Olivia eleinte a kutyára gyanakodott. Hol húzott, hol lemaradt, hol nekiment, hol átvágott előtte keresztbe, melynek következtében könnyednek nem mondható, balerinákat megríkató bukdácsoló mozdulattal igyekezett nem eltaposni kebelbarátját. Phoebe lógó nyelvvel, aktív farkcsóválással, megigéző tekintettel és – Olivia esküdni mert volna, hogy – széles mosollyal figyelte felette átívelő gazdája mutatványát. Phoebe mindezek tetejébe időnként elunta felvezetője vánszorgó tempóját és váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy-egy izgalmas szagnál. Ilyenkor hátra rántotta pórázon lógó gazdáját. Amikor pedig a területüket vérmesen védő eb társai felhörgése következtében rákapcsolt, akkor maga után vonta a pórázon immár lobogó gazdáját.

A kedves pasas hatalmas lelkesedéssel búgta Olivia fülébe, hogy megtette az első kilométert. Ekkor úgy döntött, hogy a mellékesen közölt átlagidőt egy életre titkosítja.

Hű csatlósa megszokta az új mozgásformát valamint ingeráradatot, így az általa kibocsátott és oknak vélt zavaró körülmény megszűnt. Szusszal még bírta Olivia. Elmaradt az ekkorra már beütő oldalszúrás – tökéletes volt a reggeli, nem zavarta be az emésztést -, a lábai viszont, a lelkesedéséhez képest, igencsak le voltak maradva. Kénytelen volt megállni és bevárni azokat.

Gyűjtött egy kis erőt és újra nekiindult. A helyzet mit sem változott, pedig ekkorra már biztos volt Olivia abban, hogy mégsem a kutya. “A szembeszél! Ez az!” – érte egy hirtelen fuvallattól a felismerés. Kellemes volt, hűsített, de nem volt mentsége. Menten bűnbakká vált egészen az első kanyarig, amikor is a házak takarásában elállt.

“A domb! Dombra futok felfelé!” – kutakodott Olivia a kifogástárában, miközben az előtte magasló vizuálisan is észlelt emelkedő tagadhatatlanul hatott a lábaira. Semmivel sem törődve futott, vagyis inkább vonszolódott önmaga által felfelé a következő kanyarig. Itt a terep síkra váltott, a szél pedig hátba kapta. Léptei mit sem könnyebbedtek, pedig fejben nagyon ott volt. Felkészült, várta. Kihúzta magát, nem lógtak a vállai, légzése egyenletesen igazodott a tempóhoz, tehát semmi oka nem volt pihegni.

“A zene! Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?!” – kapott a fejéhez. A fülébe zúzó rockmetál balladák tökéletesen passzoltak jelenlegi hangulatához. A zene azonban tempó gyilkos hatást mért a lábaira.

Váltott.

Hiába.

A gravitáció továbbra is erős hatással volt végtagjaira. Már-már kezdte azt feltételezni, hogy csorba esett rég elhanyagolt állóképességén vagy talán a barátilag hájjal összenőtt tompora nagyobb túlsúlyt jelent, mint azt gondolta.

“Fáradt vagyok!” – hárított. Éjfélig csacsogott barátilag. Nem kellett volna. Futás előtt legalábbis semmiképp. Gyorsan memorizálta a hibát, gyorsabban, mint ahogy lábai haladtak. Tovább vonszolódott.

Kereszteződés.

Busz.

“Hála Istennek!” – kiáltott fel lelkiekben. Végre legálisan megállhat. Szép, nagy, hosszú, sárga. Elsőbbsége van, nagy a keresztirányú forgalom, mire kifordul, helyreállítja a szervezete oxigén ellátását.

A busz megállt, átengedte.

Olivia kedvesen mosolyogva intett. Megköszönte az előzékenységét a nagy, hosszú és sárga vezetőjének, majd peckesen, könnyed léptekkel kocogott át a jármű előtt oldalán a továbbra is igen jó kedélyű Phoebe-vel.

“Naná, hogy mosolyog! Border collie, egy energiabomba. Az eddig megtett négy kilométer neki csak bemelegítés.” – jegyezte meg magában Olivia.

“Ez az!” – jött az újabb felismerés, melyet a mögötte dübörgő kifogás hömpölyeg akadálytalanul tolt előre. Fénykorában Olivia soha nem adta 10 km alá, mivel a rövidtáv neki csak bemelegítés volt. 5 km magasságában kezdett erőre kapni, a 8-adik km után már valósággal szárnyalt!

Gyorsan az erdő felé vette az irányt. Azt remélte, hogy a városi szakaszt letudva, immáron eléggé bemelegedett, így jöhet a könnyed, győzedelmes rész. Leakasztotta a kutyát a pórázról. Phoebe őrült futásnak eredt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült hátrahagyott terhétől. Tőle. Vígan hempergett a mezőn hagyott illatmintákban, miközben Olivia még mindig csak imitálta a futást. Lelki szemei előtt látta céklavörös fejét, elhaló tekintetét, melyet még pár percig jól kompenzált örökül hozott kitartásával és akaraterejével.

A vasútállomásig bírta. Ott felötlött előtte, mintegy hologramos kivetüléséként, ahogy az erdei útszakasz után előtör a dombokkal megspékelt, árnyéktalan homokút. Neki sivatag. Már a puszta gondolattól kitikkadt. Kiszívta a forróság, fejét tűzte a nap. Látta, ahogy átveti testét meg-megrogyó, reszketeg lábakkal, utolsó erejét összeszedve a homokdűnéken. Tán még homokvihar is támad, kendő sincs nála, hogy eltakarja arcát. Na és Phoebe, szegény kutya! Nem teheti ki legjobb barátját ilyen viszontagságoknak. Nem ő adta fel, a körülmények tették lehetetlenné. Csupán elengedte az ebugattát védve.

Jobbra, hazafelé vette az irányt.

Olivia a kocsma előtt elrebbentett egy halk fohászt, hátha ily kora délelőtti órán még zárva van, és a kocsmakutya minden retorzió nélkül tovább engedi őket. Nyitva volt. A kapuőr azonban még valahol bent szunyált, nem kezdte meg a szolgálatot. A kitárt ajtó előtt elsuhanva megpillantott otthon a feloldozás élményét adta, ha Phoebe-nek nem is, Olivia-nak minden kétséget kizáróan.

Utolsó erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után egészen a házig, ahol lakott. Ellensúlyozva az út során felmerült kifogáshalmazt feltessékelte magát a lépcsőző gépre előirányozva egy ötszázas lépésszámot.

„Jó lesz az kétszáznak is.” – fogadta el a megmásíthatatlant a harmadik taposás után.

Lenyújtott. A két napra rá emlékei szerint beütő izomlázat garantáltnak érezte. Engedett egy kád forró vizet. Kutyamentes, jól megérdemelt, nyugodt fürdőt vett, miközben levonta a mindebből következő konklúziót: egészen biztosan a cipővel volt a baj.



Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s