Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.

---

---