3. rész

„Tompor ide, tompor oda, marad az 50-esek klubja” – határozta el Olivia, miközben keresztülvágott a kastélyparkon. El is tévedt, de nem zavarta. Még volt bő fél órája meggyőződése szerint, hogy odaérjen. Épp két hatalmas platánfa vastag törzsét csodálta azon tűnődve, vajon ha egy ilyen több, mint száz éves fa beszélni tudna, mi mindent mesélne? Hány szépséget és mennyi szörnyűséget látott már életében? Hogy ez a fa már itt volt, amikor ő még meg sem született és még itt lesz akkor is, amikor ő már sehol sem lesz. Ekkor megcsörrent farzsebében a telefon:

• Nem kellene már itt lenned?
• Fél hármat beszéltünk meg.
• Fél kettőt.
• Már a parkban vagyok.

Szaporábbra vette lépteit, befejezte a természetben való gyönyörködést és tájékozódásra váltott. Becélozta a kerítést tudván, hogy valahol van rajta egy kapu, beazonosított egy ismerős fatönköt, egy szobrot, végül meglett az út és a kapu is.

Az 50-esek klubját még az általános iskola végén alapították, amikor meghalt Olivia édesapja James Jones, az Angels on the Road Club vezetője. Az Angels tagjai hatalmas VTX-ekkel koptatták az aszfaltot nemcsak ország-, hanem világszerte. Hol kedvtelésből, hol valami jó ügyért. Megmotoroztatták a helyi nyugdíjas klub lakóit, ajándékot vittek a hosszas kórházi kezelésre szoruló gyerekeknek, hajléktalanoknak főztek, fát ültettek, ha kellett tiltakoztak vagy épp megszabadították a Földet a ráhordott szeméttől. De nagyon szerettek csak magáért az útért, a gyönyörű tájért elindulni, az út végén túrázni, feltöltődni, majd visszagurulni is.

A bébiszitter az utolsó pillanatban jelentett beteget, így Judith aznap nem tartott férjével, ahogy rendszerint máskor tette. James elbúcsúzott a lányaitól, átölelte feleségét és úgy csókolta, mintha érezte volna, hogy mindezt most utoljára teheti.

Ezidáig ismeretlen volt Olivia-nak a kenguru gáz. Már nem az. Dadogott, ugrált alatta a jószág, éppen csak fel nem ágaskodott.

“Még szerencse, hogy vasló, így csak annyira makrancos, amennyire én suta” – morgott magában.

Pár kör, valamint a kettes fokozat felfedezése után ezt a hibát sikerült kiküszöbölni.

Megállás. Hol a fék??! Mert, hogy nem ott, ahol megszokta. Újabb pár kör és már megvolt jobb talpa alatt a fékpedál, a fejében viszont még mindig másutt leledzett.

A következő kanyarban rossz helyre került egy oszlop. Az orra elé. Egyenesen neki. Pánik gomb aktiválva, robotpilóta be, kuplung kar behúz, tévesen, mivel ez csak az automata váltónál a hátsó fék. Vasló ugrik, lefullad, motor jobbra, Olivia balra el, majd halk puffanással eloldalaz a földön. Protektorokkal jól felszerelt ruhájának és a Kate-vel begyakorolt bukfenceknek hála csontra túlélte, a motor jobban sérült, így még rádobott egy kis plusz költséget a jogosítványára.

Küzdött a váltással fejben, lélekben, jelenlétben, mindenhogy. Hol lefulladt, hol döcögött, hol nem történt semmi. A pánikjelzője mégis megállás nélkül vijjogott. Teljes kudarc. A bójákra aránylag hamar ráérzett, pedig azt a gyakorlottabb fiúk is rendszeresen rossz ívben kerülgették. Nem csoda, hisz még csak színben sem különböztek egymástól. Első ránézésre átláthatatlan a sok lehajított narancssárga törpesityak a szürke flaszteren.

Nem mondhatni, hogy jókedvűen ballagott volna hazafelé.

• Még két plusz rutin, és a forgalommal már nem lesz gond. Szépen, stabilan ülsz a motoron. – bíztatta az oktató a lányt, de Olivia-t még ez sem tudta fellelkesíteni.

A csomag, ami odafelé könnyű volt, most a vállát húzta. Visszafelé már az sem érdekelte, ha újfent eltéved. Bevetette magát a zöldbe, de persze most egyből átjutott rajta. A park melletti fagyizóban a hideg őszi reggelektől pár napja frissen beszerzett hangszálgyulladása, és lelkivilága jegelésére benevezett két gombóc fagyira. Leült a padra és szomorkásan elmajszolta előbb a citromos meggyest, majd az erdei gyümölcsöst. A fák és a látvány sem nyújtott már vigaszt.

Legszívesebben ott helyben felhívta volna az oktatót, hogy lemondja a további órákat.

“Kész, feladom! Nekem ez nem kell! Ott a kis automatám, imádom, sikerélménnyel teli, semmi kedvem kirettegni ezzel a monstrummal a forgalomba.” – fortyogott a saját maga fűtötte düh és önsajnálat katlanban.

Hazáig vívódott. Sőt, estig!

“Teszek az önfejlesztésre, a haladásra, a büszkeségre, nekem ez nem komfortos és kész!” – zárta le végül a vitát önmagával.

---

---