7. rész
Ritmusra született. Már az anyaméhben is hol a szambát, hol a lambadát járta. Egy perc megállása sem volt még a legnagyobb csendben sem, pláne ha zene is szólt valahol. Előfordult, hogy Judit leülni kényszerült, mert már ő elfáradt abban, ahogy Kate a pocakjában ficánkolt. Nem csoda, hogy gúzsba kötve jött a világra, a nyakától a bokájáig rá volt tekeredve a köldökzsinór.
Nem tartott sokáig a rabsága, hamarabb tudott táncolni, mint járni, zenére sem volt szüksége. Lelkében szólt a dal. Táncolt a tavaszi rét közepén, a felkelő nap sugaraival. Táncolt a boltban két cukorkás dobozt rázva.
Egy nyáron Olivia elvitte a zenélő szökőkúthoz. Kate rövid farmernadrágot, sportcipőt viselt, vékony pántos apró, piros szívekkel borított felsőt és egy barna kalapot, mely alól vállára omlott hosszú, eredendően egyenes barna haja. Hatalmas, kerekre nyílt, kék szemekkel, tátott szájjal nézte a csodát: a kútból felszökő víz a zene ritmusára hullámzott, pörgött, forgott, hol itt, hol ott tört elő a magasba, hogy utána hangos csobbanással térhessen vissza önmagába.
Kate másodpercek alatt eggyé vált lelkében a zenével és a vízzel. Semmi sem tudta kizökkenteni, még a köré gyűlő turisták, járókelők, kamerát, fényképezőgépet rántó nézelődők sem. Kate táncolt, átszellemülten, a zene által vezetett léptekkel. Hol egyik karja lendült, hol másik, ringott csípője, válla, lengette kalapját, forgott, ugrott. Lágyan ért földet, kitartott és a produkció végén meghajolt.
Neki szólt a taps és ő tudta. Teljes komolysággal, öntudattal, mégis valami belülről fakadó, szívből jövő alázattal és természetességgel hódolt közönségének, pedig még csak hároméves volt.
Szeretett volna Olivia is olyan természetesen magabiztos lenni a motoron, mint Kate a táncban. Átfázva, dideregve szállt le a motorról. A városi kör során elégedetten nyugtázta, hogy az előtte nagy kék T-betűs sárga láthatósági mellényes srác sem váltott hármas fölé, és nem haladta meg a 25 km/h átlagsebességet sem.
A rutinpályán a bizonytalanságé volt a főszerep. Olivia remegő gyomorral, vacogva vette be utolsó óráján a kanyarokat a felborulás pillanatát várva, mely végül maga sem tudta hogyan, de nem jött el.
A vizsga reggelén elvitte Kate-t az óvodába, vidám búcsút vettek egymástól, ahogy máskor is, csak most abban a reményben, hogy amikor este telefonál a mama, unokái hogyléte felől érdeklődve, akkor kishúga nem úgy veszi majd fel a telefont, mint legutóbb, hogy: “Szia, mama! Tudtad, hogy Oliv megbukott a vizsgán?”
Aláírták a vizsgapapírokat, a vizsgára várók hada szétszéledt, Olivia pedig ott maradt. Volt még hat óra – a gyomra visszajelzése alapján – a rettegett pillanatig. Ennek bizonyos időközönként a telephelyet szegélyező kukoricásban megbújva adott nyomatékot, mivel a pályán még egy pottyantós budi sem volt. Guggoltában kiolvasta a lábnyomokból a hajnali vendéglistát. Járt arra őzsuta párjával, a hatalmas patás, jó eséllyel termetes testet is hordozó bakkal, süldő vaddisznó és egy-két nyuszi is megdézsmálni látszott a még le nem aratott termést.
Dylan, szintén vizsgaváró motoros tanonc, megszánta a kerítésen időnként átszökő lányt és úgy döntött, inkább szóval tartja, hátha az használ. Végül azonban figyelmesen, csodálva, majd lenyűgözve hallgatta a szóáradatra váltó rózsaszín sapkás, kék hajú, hatalmas, igéző zöld szemű lány élménybeszámolóit utazásról, szerelemről, hitről, Kate-ről, Phoebe-ről, James Jones-ról, az 50-esek klubjáról és a természet szeretetéről. A mindössze 16 éves lányból életek bölcsessége áradt.
“Jó társaságban gyorsan repül az idő.”– gondolta Olivia, amikor Dylan kesztyűt, sisakot húzott és megindult a tanpályából vizsgapályává minősített, sárga bójás motoros lélekvesztő felé. Hamarosan visszatért Thomas is, megmutatta Olivia-nak, hol található a szivató a motoron, megadta a fordulatszámokat, majd a beindítás kezdő időpontját, végül szigorúan meghagyta, hogy amint kiürül a tanpálya lóra és gyakoroljon! Azzal fogott két sárgamellényest, egy vizsgabiztost és kigördült a T betűs felvezetőkkel a városba.
Pörgött, bőgött, dadogott, köhögött a motor, ki-kihagyott az ütem. Olivia meg csak ment elszántan és rendületlenül körbe a pálya körül. A motor hol lefulladt, hol nem. Mesebeli élmény volt. Amikor sűrűsödött a hol nem, szűkítette a kört, tolta a nyolcasokat, vágta a szlalomot, hasította a levegőt, úgy 5 km/h sebességgel.
Már csak ők hárman voltak a pályán: a vizsgabiztos, Thomas és Olivia. Mivel napi rutin volt, így gördülékenyen ment a műszaki. Ellenőrizte a motor állapotát: gumiabroncsok, kormánymű, világító berendezés, fékek pipa. Nyeregbe, mély levegő, beszív, kifúj. Tekintet a pályára. Kuplung, egyes, gáz, kettes, első bója jobbról és hajrá!
- Most már ne izgulj – adta rá Thomas a fülest – a nehezén túl vagy, menni fog!
Az egész napos koplalástól és kukoricásba járástól Olivia kabátja alól egy medve morgását megszégyenítő gyomorhangok törtek elő. Egész jó volt a helyzet, ha koncentrált, nem látott kettőt az éhségtől.
Thomasnak igaza volt, a gyakorlásokon megszokott, a délutáni csúcsban kóbor gyalogosokkal megspékelt útvonalon haladtak. A gyalogosok túlélték, Olivia csak egyszer veszítette el az oktatót a vizsgabiztossal, és még azt is megkockáztatta gondolatban, hogy nem is olyan rossz váltogatni.
Olivia sikeres vizsgát tett.
Boldogság járta át. Végre! Idejét nem tudta, mikor volt utoljára ennyire maradéktalanul, a feje búbjától a talpáig, teljes valójában, igazán boldog.
Dunla Sullivan 