Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Somlyóra fel

Csodálatos maradj otthon a kedvenc fotelodban, a kedvenc könyveddel egy bögre forró teát kortyolgatva reggelre ébredtem. A vasánapi edzést már a hét közepén beírtam a naptáramba tudván, hogy szombaton egy baráti meghívásnak eleget téve későn érek haza, kis hercegnőm pedig anyukámnál fog aludni, a hétfői szabad délelőttömet pedig a fogorvos fogja kettévágni. Viszont bármikor is érjek haza szombaton, vasárnap reggel addig alszom, ameddig akarok, így kipihenten vághatok neki az új kihívásra való felkészülésnek.

Az Auchanban válogattam két hete szerdán kolléganőmmel a szebbnél szebb adventi díszeket a kézműves játszóházunkba, amikor megcsörrent a telefonom. Kislányom zongora tanára – Farkas Vali, aki nem csak a billentyűk általi tanításhoz ért kiválóan, de nagyszerű fitnesz instruktor is – hívott, hogy van egy üres hely egy Ultarbalatonos csapatban. Volna kedvem csatlakozni?

Anélkül, hogy tudtam volna, mire vállalkozom mondtam igent, megint.

Hétfő este újra csöng a telefonom, ismeretlen szám. Mint kiderült, Zsuzsi, a csapat szervezője keresett. Lelkesedése még az éteren át is magával ragadó volt. Kétségem nem maradt afelől, hogy jól döntöttem, megint.

10 km-nyi emelkedő. Ez lesz az én részem.

A 10 km nem gond. A 6:30-as átlag sem. De emelkedőn? Akkor sem futottam, ha kergettek. A csapat az csapat, a vállalást pedig teljesíteni kell. Nincs más hátra, mint előre: Somlyóra fel!

Mondanám, hogy jól elterveztem, de inkább hirtelen jött ötlet volt. A gondosan összeválogatott rock metál track listám megfelelő zenét, ütemet és alapot adott a bemelegítéshez és a futáshoz is, és természetesen összefűztem pár számot a nyújtáshoz is. Felkészültnek éreztem magam.

Az eredeti elképzelés mindössze annyi volt, hogy ha 10 km-t kell futni a versenyen, akkor egy kicsit, 3 km-rel fölé futok, és akkor a 10 km könnyedén menni fog.

A jól sikerült baráti vacsora után egy kellemesen zaklatott, és átforgolódott éjszaka, majd egy biológiai vekker által történő fél hetes ébresztés következett. A felmosórongy friss volt és üde hozzám képest.

Egy könnyed reggeli, és a szokásos fél liter teám felének elfogyasztása után hagytam magamnak egy órás emésztési, és az aktív, már ébren lévő külvilággal való aklimatizálódási időt. Gyorsabban eltelt, mint reméltem.

A futóruhám már a pizsiváltás után magamra öltöttem, hogy szokjuk mind egymást, mind a gondolatot. Már csak a cipő volt hátra. Az is pipa. Bluetooth aktiválva, fül eldugaszolva, zene indul.

A 20 perces, eleinte könnyed lépcsőzőgépezés, majd pulzusfokozás után felkészültnek éreztem magam arra, hogy sík terepen 6 perc alá vigyem az időmet. Hogy ez a halva született ötlet honnan jött? Nem tudom, de nekivágtam.

Soha nem voltam egy sprinter. A fokozatos, hosszabb edzések, távok feküdtek nekem mindig is. Nem csoda, hogy az első kilométer után elkezdtem az életemért küzdeni úgy fejben, mint tüdőben. De sikerült! 5:54. A második kilométer után eldöntöttem, hogy ha kell, megállok, de a 13 km-t nem adom alább és megmászom a Somlyót is.

Kellett.

Az órám sikerült megállítani továbbindítás helyett. Remek, oszthatok szorozhatok. Soha nem volt erősségem a matek. Sebaj, majd telefonos segítséget kérek. A részidő eddig amúgy nem rossz: 2,56 km 5:46.

Óra újraindít, még egy km ment 5:42 alatt, majd be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam a 6 perc alatti részidővel, a nagy bögre teával, a zabkásával. Behorpadt, görcsbe gubancolódott rekeszizmokkal, térdemre támaszkodva igykeztem rendezni pulzusom. Mire helyreállt a szívverésem, és így az agyam oxigénellátsása is, végre képessé váltam az értelmes gondolkodásra is. Kiiktattam a rendszerből az időt, maradt az útvonal és a táv.

Lassan, de biztosan tértem vissza lépésről lépésre önmagamhoz, és ahhoz a jóleső érzéshez, ami miatt szeretek futni. Maguktól követték egymást a lábaim. A légzésem rendeződött, egyenletessé vált, a zene vitt. Már nem zavart a borongós idő sem. Sőt, a Somlyó felé vezető útról elém táruló, felhőbe burkolózott, még kissé álmos (nekünk fótiaknak) hegy látványa lenyűgözött. Szinte hívott, engem várt.

A terv: addig futni felfelé, amíg az aszfalt tart. Gyönyörű rózsaszín futócipőmmel egyenesen lelketlenségnek tartanám a sáros erdei utat taposni.

Meg kell valljam, meredek. Ez az út meredekebb, mint gondoltam. Felértem, de újabb óra stop. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az őranagyalaim, a defibllirátort izzítva legyezgetnek szárnyaikkal. Végül a legyezés elég volt, a sokkoló mehetett vissza a helyére. Elindultam lefelé.

Bő ötszáz méter után eszméltem rá, hogy az órám nem indítottam újra. Remek. Bosszankodásra azonban nem volt esélyem sem. Fentről annyira más minden. Kicsik a házak, az utak, az autók. Az emberek nem is látszanak. Eltörpülnek a gondok is. Egy meg nem nyomott gomb, pedig egyenesen bagatell. Ezt a fél kilométert, majd odacsapom az első öthöz – döntöttem végül. Így legalább meg lesz a három, most pedig futhatok egy kerek 10-est.

5 km volt még hátra. Nem is olyan nagy ez a Fót. Már két végén jártam, irány a harmadik.

A városközpont érintése után a Mogyoród felé eső temetőt is meglátogattam. Csendben pihentek a lelkek földi nyughelyeiken itt is.

Az utolsó kilométer már lefelé vitt. A holnapi izomláz garantált, tavaszig duplázom a kollagén adagom is, a decemberi 21 km-es kihívást is besorolom az UB-s felkészülésbe, de kizáróan sík terepen és laza kocogós tempóban, remélem jövőhéten még lesz regisztrációs hely a főnix futamra, már megint futásra megy el ami megmarad a gyerekek dolgai után az összes kis plusz túlóra pénzemből, sebaj, boldog vagyok, és legalább élek – célba érek.

Kb. 13 km, kb. 6:40 átlagidővel.

A nyújtás leginkább ágyon elnyúlás volt, csendben.

Forró zuhany.

Legközelebb csak úgy futni megyek.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Erővé lett fájdalom

11. rész

A temetés óta most először állt össze a banda. James Jones az a vezető volt, akit nem lehetett pótolni, és akinek a helyére épp ezért nem kívánkozott senki. James-el együtt az Angyalok is meghaltak.

Olivia és Robert ment elől a felvezető motoros rendőrökkel, mögöttük az 50-esek klubja, őket követték az Angels on the Road tagjai és végül a többi, több száz, az ügy mögé álló, a felhívásra érkezett motoros.

Nem volt nehéz újraéleszteni az Angyalokat, első szóra jött mindenki. És nem csak azért, mert Judith Jones hívta őket, vagy mert Olivia Jones csapata mögé kellett állni. Titokban évek óta mindenki arra várt, hogy valami történjen, hogy végre menni kelljen.

Az ügy nagyobb támogatást kapott, mint azt az 50-esek klubja valaha is remélte. A városvezetés, az egész középiskola és Kate óvodája is csatlakozott az akcióhoz. A motorok hangjára az is kijött a házból, akit eddig nem érintett meg a felhívás, de a kíváncsiság annál inkább. A középiskolás diákok, a méhecske jelmezbe öltözött, dongó-nyüzsgő óvodásokkal együtt osztogatták az utcára tóduló lakosoknak a tájékoztatót a méhecskehotel akcióról és a méhek jelentőségéről az ökoszisztéma fenntarthatóságában.

A felvonulás végállomása Mondd Meg City főtere volt. Itt hatalmas mennyiségű kertészeti eszközzel, virágfölddel és kifejezetten a méhek számára optimalizált, az egész vegetációs időszakban virágot adó magkeverékkel, a magányos méhek szaporodását segítő előre levágott és kifúrt farönkökkel várták a szervezésben résztvevők az akcióra érkezőket. A magkeverékeket a helyi kertészet, a farönköket a fűrésztelep, a kertészeti eszközöket pedig az Angels on the Road motoros klub ajánlotta fel. A városvezetés biztosította a felvonulás útvonalát, valamint a köztereket az akcióhoz. Példátlan volt az összefogás.

A motorosok házhoz vitték a méhecskehotel elkészítéséhez szükséges eszközöket, földet, magot és farönköt. Segítettek felásni és bevetni a virágágyásokat, felszerelni a ládákat az erkélykorlátokra és az ablakpárkányokra. Előkerültek a telefonok, a fényképezőgépek. Kattogtak a vakuk, áradtak a szelfik Mondd Meg City üzenőfalára. Hamarosan az egész közösségi média felfigyelt az 50-esek klubjára és a méhecskehotel akcióra. Példaként osztották tovább a felkerült képeket, hogy mindenki lássa, mire képes a hit, az elszántság, a természet szeretete és az összefogás.

Andrew McGinnis halála értelmet nyert, erővé lett a fájdalom.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Soha nem vagy egyedül

10. rész

Mire a többiek is beérkeztek a klubba, a “méhecskehotel akció” terve már készen hevert az asztalon. Olivia feltöltötte blogjára a fotókat a felhívással együtt, Abigail írt egy nagyszerű, rövid, lényegre törő összefoglaló cikket a történtekről és a méhek jelentőségéről.

  • Méhek nélkül az élet elképzelhetetlen, mégsem törődünk velük. – avatta be a később érkezőket Rick – Lassan, de biztosan a kihalás szélére kerülnek, pedig a növények több, mint kétharmadának beporzását a méhek végzik. Belegondoltatok már, hogy a méhekkel együtt ezek is kipusztulnak?! De nem csak a növények, hanem a velük táplálkozó rovarok, majd a rovarokkal táplálkozó madarak és ez utóbbiak ragadozói is.
  • Ez ijesztően hangzik, mégsem biztos, hogy néhány kihalt zümmögő izé és hozadéka meg tudja győzni az embereket, hogy vegyenek részt az akcióban. – vetette fel Mason.
  • Ez nem, de talán az már igen, hogy a méhek kipusztulásával éhínség sújtaná az emberiséget. A méhek a beporzói az általunk fogyasztott legtöbb gyümölcsnek, zöldségnek, de az állattenyésztés során felhasznált takarmánynövényeknek is.
  • Uh, okés. Ez durva és még értem is. Csak azt nem, hogy mi az a méhecskehotel és milyen segítséget tudna adni egy rovar ingatlanbiznisz a méheknek? – szólt közbe Logan.
  • Virágok! Vágod, Logan?! – kapott a fejéhez Abigail – A méhecskehotel egy olyan virágoskertbe fellógatott farönk, amiben tavasztól őszig nyíló virágokat ültetnek. A 10-20 cm-es farönkbe 8-10 mm-es fúrószárral kell lyukakat fúrni. A virágoskertben a fáradt méhek megpihenhetnek, táplálékot találhatnak, a farönk pedig lehetőséget ad a magányos méhfajoknak a biztonságos szaporodásra.
  • A nagyüzemi mezőgazdálkodás és a vadvirágokkal teli méhlegelők felszámolása ellen talán nem tudunk tenni semmit, de Mondd Meg City-t virágba boríthatjuk. Legalább egy virágsziget legyen ezen a kizsigerelt bolygón. – szónokolt lázban égve Rick.
  • Szuper a lelkesedésetek, és naná, hogy belevágunk, de ki ez a tag és mi köze ehhez az egészhez? – mutatott rá Dan az idegen, azaz Robert McGinnis jelenlétére, akiről Olivia teljesen megfeledkezett, de az is lehet, hogy csak simán továbbra sem vett róla tudomást.
  • Robert vagyok, Andrew McGinnis fia. – mutatkozott be, a mostanra, hogy már a nevét is tudták, annyira nem is idegen idegen – James Jones lányát keresem, és ha jól sejtem, meg is találtam. – nézett a vámpírfogú jóképű srác Olivia-ra.

A levegő hirtelen olyan sűrű lett, hogy még a csend is megállt benne. Robert egy felvételt hozott. Az utolsót.

Andrew és James a sziklán ülve meredt a messzeségbe.

  • Miért motoroztok? – szólalt meg egy hang a hátuk és a kamera mögött.
  • Szeretek így élni. Mindig van előttem út és cél. – fordult meg James – Nézz csak oda! – mutatott a messzeségbe – Szinte hallom, ahogy hív.
  • Amikor motorozom, eggyé válok az úttal. Nekem ez egyfajta meditáció. Kikapcsolnak a gondolataim, miközben érzem az arcomon a szelet, az orromban a levegő, a szántóföldek, a hegyek, a tavak illatát. Valahogy megszűnök létezni és mégis jobban élek, mint valaha. – válaszolt Andrew is.
  • Miért jó motorosnak lenni? – érkezett az újabb kérdés.
  • Ez egy nagy család. Aki motorral jön veled szemben az úton, az mind a testvéred. Nincs te vagy én. Itt mi vagyunk. – vágta rá gondolkodás nélkül James Jones.
  • Motorosnak lenni nem csak egy életforma, – folytatta Andrew – ez a személyiséged és a hited részévé válik az úton. Elköteleződsz. Először csak a motorod iránt. Megérint a szabadság és a függetlenség érzése, miközben furcsa mód egyre több emberrel fűz össze egy erős és elszakíthatatlan kötelék.
  • Itt nem kell másnak lenni, mint ami vagy.
  • Nem számít, hogy nézel ki.
  • Lényegtelen, hogy milyen és mekkora motorod van. Babetta, robogó, egy ezres Kawasaki Ninja, túra, enduro vagy chopper. Mind egy karburátor. Egy szív, melyet ugyanaz éltet.
  • 100-as benzin és motorolaj egy kis út porával keverve. – ütötte el a komoly hangulatot Andrew.
  • Ha motoros vagy, egy olyan látható és láthatatlan közösség részévé válsz, ami mindenre képes. – folytatta zavartalanul James.
  • Soha nem vagy egyedül! – vágta rá Andrew.
  • És bármit elérhetsz!
  • Hegyeket mozgathatsz meg. Képes vagy rá, egész egyszerűen azért, mert motoros vagy.
  • Ha lehetne egy kérésetek, ami biztosan tejesül, mi lenne az?
  • Így szeretnék meghalni. – felelt James – Egyszer mind elmegyünk. Ha lehetne egy kívánságom és kiválaszthatnám a hogyant, amikor majd eljön az ideje, akkor én így szeretnék meghalni. Szabadon, eggyé válva a mindenséggel.
  • Ez szép volt James. Andrew?
  • Hogy legyen értelme. Épp úgy, ahogy az életemnek. Nekem ez, fontos. Itt van a fiam, Robert, a feleségem, Rebecca. A motorom, az Angels on the Road. És mindaz, amit együtt már megtettünk és még meg fogunk tenni másokért. Azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Igaz James?
  • Így van.
  • Én azt szeretném, hogy ha egyszer menni kell, ne értelmetlenül haljak meg. Legalább mutasson valahová, adjon egy irányt. Elvégre minden rosszban kell, hogy legyen valami jó, vagy nem? – nevetett.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egy kecskét?

9. rész

Hosszú, csendes tél után gyorsan, gurulásokkal telve múlt el a tavasz is, mire az 50-esek klubjának legnagyobb örömére beköszöntött a nyár, és vele a nyári szünet is. Olivia reggeli hangulatának megfelelően kócosra szárított haját feje búbján hatalmas kék, csillámos krokodil csattal tűzte fel. Kedvenc, már kicsit megfakult, megszürkült, kinyúlt, Guns’n’Roses-os pólójában, bokánál feltűrt fekete bőrnadrágban, sportcipőben ült az asztal tetején. Körülötte térképek, útikönyvek. A többiekre várt.

  • Nem kellene. – szólalt meg egy vidám, élcelődő, meglepően kellemes, férfias, de mégis fiatal hang az ajtóban.
  • Akkor ne vidd! – felelt Olivia fel sem pillantva a térképből.
  • Kié ez a seggrakéta? James Jones lánya tuti nem ilyenen tolja, minimum egy 600-as Shadow van alatta. – élcelődött tovább az idegen.

Olivia lerakta a térképet, felállt, karba font karral végigmérte a talpig motoros bőrbe öltözött szőke, kék szemű, vámpír szemfogakkal megáldott, kissé kerek fejű, fitos orrú, amúgy egész jóképű, de már első ránézésre is elég öntelt, 20 év körüli pasit.

“Térdein a koptatók karcosak, kabátján elmaszatolódott bogárkolónia, avagy gyorsasági hullajelölt.” – állapította meg magában. Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy valami kamaszos övalatti szóáradattal viszonozza a jövevény kedvesnek nem mondható belépőjét, amikor Rick-ék kissé bolond szomszédja lépett be a klubba.

  • Egy kecskét? Kér valaki egy kecskét? – kérdezte karjában a fehér szőrű, sárga gömbszemű, apró szakállas jószággal. A szomszéd lábán koszos strandpapucs, ruhája soha nem látott vizet, csak ha esett, de a pasi sem volt jóban a szappannal. Fogai mesebelien festettek: hol volt, hol nem volt. Apró barna szeme elveszett kosztól sötétlő, eredetileg sem fehér arcán. – Nagyon szép állat. – folytatta zavar nélkül a kofáskodást – Nézzétek csak meg! – forgolódott, hogy minden oldalról szemügyre lehessen venni a kezében rostokoló emlőst – Bio fűnyíró, bokorirtó és fapusztító. Mindent elfogyaszt, a mindent is! Látják a papucsom? – emelgette jobbját, melyen lévő talpvédő alkalmatosságból valóban hiányzott egy kecske harapásnyi – Nem? Nem kéritek? Ha nem, hát nem. – fordult sarkon választ sem várva és ahogy jött, úgy ment is.

Olivia és az idegen tátott szájjal nézett az ajtóra, nem hittek a szemüknek. Talán nem is volt valódi. “Ez csak mátrix”– gondolta a lány és visszaült az asztal tetejére saját gondolatai mellé, mit sem törődve a kecskés emberrel vagy épp az idegennel, aki még mindig ott állt mellette.

Andew McGinnis volt a második a sorban, közvetlenül James Jones mögött haladt. Jó barátok voltak már a gimi óta. Andrew még fiatalon költözött el Mondd Meg Cityből, ezért ritkán találkoztak, de a barátságuk nem fakult meg. Együtt tették meg az első és az utolsó kilométereket is. Fia, Robert a sebességre esküdött. Ahogy látta emelkedni a számlálón a számokat, úgy fakult meg körülötte a táj és szívében a fájdalom. Van, ami nem múlik, amit nem lehet elfelejteni soha, csak meg lehet tanulni vele együtt élni.

  • Gyertek gyorsan! Ezt látnotok kell! Olivia, hozd a fényképezőgépedet is! Valamit tennünk kell! – robbant be a klubba Abigail és Rick.

A kecskés ember, máshoz nem értvén, növényeket termesztett, állatokat és méheket tartott. Sírva ült a kaptársor mellett a földön, körülötte ezerszám hevertek a tetemek.

  • Ki tette ezt? – kérdezte Olivia.
  • Az emberiség – felelte Rick dühösen. – Már vagy 15 éve hallani a hírekben a tömeges elhullásokról. Először az Egyesült Államokban, aztán Németországban, majd Franciaországban, később Európa szerte és most már az egész világon, úgy látszik hozzánk is elért. A méhek pusztulásának három fő oka van: virágzó növények hiánya, a rovarok számára mérgező növényvédő szerek használata, és csak a harmadik a sorban a méhek betegsége, amit propolisszal képesek lennének legyőzni. A nagyüzemi mezőgazdálkodás ellen, amely miatt egyre kevesebb a vadvirágokkal borított mező, és a növényvédő szerekkel szemben azonban tehetetlenek.
  • Sajnos az emberiség és a természet közötti szoros kapcsolat mára szinte teljesen feledésbe merült. – folytatta Abigail – Hiába emlékeztet minket a Föld árvizekkel, földrengésekkel, viharokkal, hogy tetteink hatással vannak rá, már túl önzőek lettünk, csak a profit és az egyéni nyereség a cél.
  • Valamit tennünk kell – morogta Olivia az orra alatt, miközben képbe zárta a Föld, a méhek és a kecskés ember fájdalmát.

Valahányszor fényképezőgépet vett a kezébe, megváltozott. Az energiája, a kisugárzása, az arcvonásai. A keresőn át egy más világba került, befelé figyelt. Egyensúlyt talált a kint és a bent, az akkor és a most között, ellazult, megszűnt körülötte a világ minden zajával és bajával együtt, csak a pillanat maradt, és a cél: megmutatni azt, amire már nincsenek szavak.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett