9. rész
Hosszú, csendes tél után gyorsan, gurulásokkal telve múlt el a tavasz is, mire az 50-esek klubjának legnagyobb örömére beköszöntött a nyár, és vele a nyári szünet is. Olivia reggeli hangulatának megfelelően kócosra szárított haját feje búbján hatalmas kék, csillámos krokodil csattal tűzte fel. Kedvenc, már kicsit megfakult, megszürkült, kinyúlt, Guns’n’Roses-os pólójában, bokánál feltűrt fekete bőrnadrágban, sportcipőben ült az asztal tetején. Körülötte térképek, útikönyvek. A többiekre várt.
- Nem kellene. – szólalt meg egy vidám, élcelődő, meglepően kellemes, férfias, de mégis fiatal hang az ajtóban.
- Akkor ne vidd! – felelt Olivia fel sem pillantva a térképből.
- Kié ez a seggrakéta? James Jones lánya tuti nem ilyenen tolja, minimum egy 600-as Shadow van alatta. – élcelődött tovább az idegen.
Olivia lerakta a térképet, felállt, karba font karral végigmérte a talpig motoros bőrbe öltözött szőke, kék szemű, vámpír szemfogakkal megáldott, kissé kerek fejű, fitos orrú, amúgy egész jóképű, de már első ránézésre is elég öntelt, 20 év körüli pasit.
“Térdein a koptatók karcosak, kabátján elmaszatolódott bogárkolónia, avagy gyorsasági hullajelölt.” – állapította meg magában. Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy valami kamaszos övalatti szóáradattal viszonozza a jövevény kedvesnek nem mondható belépőjét, amikor Rick-ék kissé bolond szomszédja lépett be a klubba.
- Egy kecskét? Kér valaki egy kecskét? – kérdezte karjában a fehér szőrű, sárga gömbszemű, apró szakállas jószággal. A szomszéd lábán koszos strandpapucs, ruhája soha nem látott vizet, csak ha esett, de a pasi sem volt jóban a szappannal. Fogai mesebelien festettek: hol volt, hol nem volt. Apró barna szeme elveszett kosztól sötétlő, eredetileg sem fehér arcán. – Nagyon szép állat. – folytatta zavar nélkül a kofáskodást – Nézzétek csak meg! – forgolódott, hogy minden oldalról szemügyre lehessen venni a kezében rostokoló emlőst – Bio fűnyíró, bokorirtó és fapusztító. Mindent elfogyaszt, a mindent is! Látják a papucsom? – emelgette jobbját, melyen lévő talpvédő alkalmatosságból valóban hiányzott egy kecske harapásnyi – Nem? Nem kéritek? Ha nem, hát nem. – fordult sarkon választ sem várva és ahogy jött, úgy ment is.
Olivia és az idegen tátott szájjal nézett az ajtóra, nem hittek a szemüknek. Talán nem is volt valódi. “Ez csak mátrix”– gondolta a lány és visszaült az asztal tetejére saját gondolatai mellé, mit sem törődve a kecskés emberrel vagy épp az idegennel, aki még mindig ott állt mellette.
Andew McGinnis volt a második a sorban, közvetlenül James Jones mögött haladt. Jó barátok voltak már a gimi óta. Andrew még fiatalon költözött el Mondd Meg Cityből, ezért ritkán találkoztak, de a barátságuk nem fakult meg. Együtt tették meg az első és az utolsó kilométereket is. Fia, Robert a sebességre esküdött. Ahogy látta emelkedni a számlálón a számokat, úgy fakult meg körülötte a táj és szívében a fájdalom. Van, ami nem múlik, amit nem lehet elfelejteni soha, csak meg lehet tanulni vele együtt élni.
- Gyertek gyorsan! Ezt látnotok kell! Olivia, hozd a fényképezőgépedet is! Valamit tennünk kell! – robbant be a klubba Abigail és Rick.
A kecskés ember, máshoz nem értvén, növényeket termesztett, állatokat és méheket tartott. Sírva ült a kaptársor mellett a földön, körülötte ezerszám hevertek a tetemek.
- Ki tette ezt? – kérdezte Olivia.
- Az emberiség – felelte Rick dühösen. – Már vagy 15 éve hallani a hírekben a tömeges elhullásokról. Először az Egyesült Államokban, aztán Németországban, majd Franciaországban, később Európa szerte és most már az egész világon, úgy látszik hozzánk is elért. A méhek pusztulásának három fő oka van: virágzó növények hiánya, a rovarok számára mérgező növényvédő szerek használata, és csak a harmadik a sorban a méhek betegsége, amit propolisszal képesek lennének legyőzni. A nagyüzemi mezőgazdálkodás ellen, amely miatt egyre kevesebb a vadvirágokkal borított mező, és a növényvédő szerekkel szemben azonban tehetetlenek.
- Sajnos az emberiség és a természet közötti szoros kapcsolat mára szinte teljesen feledésbe merült. – folytatta Abigail – Hiába emlékeztet minket a Föld árvizekkel, földrengésekkel, viharokkal, hogy tetteink hatással vannak rá, már túl önzőek lettünk, csak a profit és az egyéni nyereség a cél.
- Valamit tennünk kell – morogta Olivia az orra alatt, miközben képbe zárta a Föld, a méhek és a kecskés ember fájdalmát.
Valahányszor fényképezőgépet vett a kezébe, megváltozott. Az energiája, a kisugárzása, az arcvonásai. A keresőn át egy más világba került, befelé figyelt. Egyensúlyt talált a kint és a bent, az akkor és a most között, ellazult, megszűnt körülötte a világ minden zajával és bajával együtt, csak a pillanat maradt, és a cél: megmutatni azt, amire már nincsenek szavak.
Dunla Sullivan 