Futónapló, Gondolatok

Ne sírj… fuss, az életedért

November közepén, épp túl volt Olivia egy súlyos katasztrófahelyzet felszámolásában való közreműködésen, amikor szolgálatra jelentkezett. Guy volt az egyetlen, aki hozzászólt a lányhoz. Nőket nem láttak szívesen a tűzoltóállomáson.

Szavak nélkül működött a kémia Olivia és Guy között az első pillanattól fogva.

Guy sármos, jóképű, megnyerő megjelenésű férfi volt lehengerlő energiákkal. Szemei tisztán ragyogtak, amikor a lányra nézett. Érintése gyengéd volt, fizikai erejéhez képest már-már elveszett. Mégsem hiányzott belőle semmi.

Oliv talpraesett, okos nő volt. Szókimondó természete, határozott jelleme, szűnni nem akaró optimizmusa már sok mindenen átsegítette. Tisztán, őszintén kommunikált. Különös érzékkel hangolódott rá mások rezgéseire. Született empata volt.

Guy észrevétlen manipulálta a jóhiszemű lányt. Kezdetben talán ő maga sem tudott róla, nem volt szándékos. Nem voltak céljai, nem akarta igazán se megtartani, se szeretni. Majd Oliv figyelme, megértése, törődése megragadta, és már bármi áron kellett neki. Gyorsan belejött a játékba.

A féltékenységi jeleneteket könnyes szerelmi vallomások, virágok, kedves figyelmességek váltották, de egyik csoda sem tartott tovább három napnál.

A mélyzuhanások annál inkább.

Az apró hazugságokat egyre nagyobbak követték, a verbális bántalmazások szándékossá és egyre szélsőségesebbé váltak, míg végül Guy-t már semmi sem érdekelte önmagán kívül, és bár elhagyta Olivia-t, s közös gyermeküket, Lucy-t, de mindeközben érzelmileg nem volt hajlandó elengedni a lányokat.

Olivia szenvedett. Valahányszor ki akart lépni, jöttek a megbánások, a “de az én feleségem vagy” és a “most én jövök”, a “most tényleg hazajövök” és az “ezután minden másképp lesz”. – Soha meg nem tartott ígéretek.

Oliv tűrt, mert megértett. A gyerekkor, az anyai minta, a megrekedt belső gyermek… Tűrt, mert hinni akart, tűrt, mert szeretett, tűrt, mert nem akart Lucy-nek fájdalmat okozni. Tűrt, mert úgy látta, azt érezte, hogy mélyen legbelül Guy is szenved. Elhitte, mert hinnie kellett. Ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat mindenre.

Az első 5 év sem volt könnyű, de a lány tiszta lelke mindent széppé tudott varázsolni. A második 5 év már maga volt a pokol. Olivia minden lehetett, csak jó nem. Guy egyre csak szidta, okolta, hibáztatta, vádolta. Ott döfte szívébe a tőrt, ahol tudta, hogy a legsebezhetőbb, és a legjobban fáj neki.

Olivia könnyes szemeit látva a bántalmazásokat kezdetben még követték megbánások, majd már az sem. Csak csend és közöny, mert Guy nem szólt, Olivia-nak pedig hallgatnia kellett, s tűrnie, mert Guy szerint, aki kérdez, az manipulál és a férfi minden ilyet kikért magának mondván, hogy amit ő tesz, az csak rá tartozik, mert az nincs és nem is lehet hatással rajta kívül senki másra.

Oliv csontra fogyott. Guy minden mocskos tettét a saját szégyeneként élt meg. Kezdetben sírt és panaszkodott, majd végül már azt sem. Csak csendben, magában, a négy fal között hullatta könnyeit. Nem evett, nem ivott, elhagyta ereje. Súlyos fejfájások gyötörték, aludni sem tudott. Már csak Lucy-ért kelt fel reggelente.

Teljesen magába zárkózott. Árnyéka lett régi, fénylő önmagának. Guy játszmái kiszipolyozták, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon, Olivia még mindig szerette. Képtelen volt rá haragudni.

Csoda kellett. Csoda az ébredéshez és a változáshoz. Az Úr kegyelme maradt Oliv utolsó reménye. Imádkozott, kért és kapott. Igazságot.

Imádkozott, és alkut kötött. Nem baj, ha egyedül maradnak, csak gondjuk ne legyen semmire. Nem volt.

Imádkozott, hálát adott, és egy nap meglátta a fényt.

Számtalan csoda történt, de még mindig sokat sírt. Önbecsülése ugyan távol járt régi önmagától, de lélekben minden imával töltött este után erősebb lett.

Guy-nak nem tetszett a fény. Rombolt, ahogy csak tudott. Felemelte Olivia-t, majd mikor a lány feladta az ellenállást, s megpróbált hinni neki, abban a pillanatban Guy elengedte, s összetörte. Újra és újra.

Furcsán lát egy empata. Szinte vak, olyannyira tisztán szeret, s ez a vakság kell egy nárcisztikusnak ahhoz, hogy észrevétlen ki tudja építeni hatalmát. Semmi másra nem tud vágyni, csak hatalomra. Menő akar lenni, különb, több, más, mindenek felett álló. Számára a hétköznapi sivár, olyan, mint önmaga legbelül. Üres. Ezért kell neki a hatalom. Hatalom a munkában, a kapcsolatokban. Mert más eszköze nem lévén, a hatalommal igyekszik betölteni a szívében tátongó végtelen űrt.

Egy könyv jött Olivia elé: “A nárcisztikus félelme az empata ébredése.” – S ez a könyv szüntelen felbukkant. Az utcán sétálva a könyvesboltok kirakatában, az arckönyvet pörgetve, a neten böngészve. Hozzá szólt. Neki üzent.

Ébrednie kellett. Tudomásul kellett vennie, hogy Guy nem fog változni, képtelen szeretni. Guy lelke beteg és ő nem segíthet rajta. Amíg adni tudunk egymásnak, s egyik a másikat fel tudja emelni, addig érdemes küzdeni. Amikor a másik lehúz a saját poklába, akkor válni kell. El kell indulni az ellenkező irányba, mert a szeretet nem a kimondott “szeretlek” szó, de még nem is az, amit érzünk. A szeretet az, amit teszünk, a szeretet az, amit adunk.

Lassú, fájdalmas folyamat volt az ébredés. Olivia lelkében ádáz harc dúlt. Saját érzéseit kellett önmagának kioltania. Saját énjének egy részét kellett örökre feladnia. Maga mögött kellett hagynia jóhiszeműségét, gyermeki naivságát. Nem volt más választása. Az élete volt a tét.

Dühös volt, elkeseredett és megfáradt. Szíve szerint hátat fordított volna mindennek, de nem tehette, mert ott volt Lucy. Mégis azt érezte, hogy menekülnie kell, el kell futnia, különben megbolondul. Letörölte könnyeit és cipőt húzott.

Ne sírj Oliv… Inkább fuss. Fuss, az életedért.

Bezárta maga mögött az ajtót, hátra hagyott minden fájdalmat, nehézséget és futott. Mindegy volt merre, csak el onnan, minél messzebb önmagától, amíg a lábai bírják.

Nem bírták sokáig. A kezdeti kilométerek gyötrelemmel teltek. Olivia oldala szúrt, a pulzusa az egekbe szökött, izmai gyengék voltak, alig vitték lábai, tüdejét megfáradtan vonszolta maga után, de futott. Futnia kellett. Az életéért futott.

Futott, mert élni akart. Élni és nem sírni. Élni és nem félni. Ami a tempót illeti, inkább csak vánszorgott, mégis szerette, ment és csinálta, mert amikor futott, nem félt és futni sokkal jobb volt, mint félni. A félelem elszomorította, a futás boldoggá tette.

Egy év múlva Oliv csapatot épített, versenyekre járt és valahányszor rajthoz állt, már győzött. Győzött, mert futott, és ilyenkor boldog volt, mert élt.

Egy empata empata marad. Nem változik a lelke legmélyén. Örökre benne marad, hogy csak akkor hasznos, akkor részese egy kapcsolatnak, akkor van rá szükség, ha segíthet, ha adhat, ha felemelhet, ezen túl nem is látja magát, nem találja társa mellett a helyét.

Jó ideig vele marad a kétség is. Eszével tudja, hogy ki kellett lépnie. Tudja, hogy egy bántalmazó kapcsolatba testileg-lelkileg belehalni hülyeség. Tudja, hogy eszköz volt, egy játékszer, tudja, hogy soha sem szerették és nem volt igazán fontos sem, tudja, hogy nem ez a szeretet, mégis időnként meg-megszólal egy hang a szívében, mely kétséget ébreszt és felsorakoztat egy rakás “de ha”-t és “talán akkor”-t természetesen önmagát megkérdőjelezve.

Aki egyszer belefutott és évekre beleragadt egy bántalmazó kapcsolatba, az érzékeny és sérülékeny marad. Feláll. Erősebb lesz és tud majd újra szeretni, élni, de megmaradnak lelkén a hegek. Már nem lesz a régi. Figyelnie kell, s tudatosan kell fenntartania az egyensúlyt, mely akarva akaratlanul is megborul időnként egy nem várt elutasítástól, egy apró figyelmetlenségtől.

Ilyenkor Olivia cipőt húz és fut. Nem nézi az időt, nem számolja a kilométereket, csak fut, amíg ki nem tisztul a feje, a szíve és újra meg nem telik élettel a lelke, mert ez Olivia nagy leckéje. Ez egy empata nagy leckéje: nem folyton csak adni, akár erején túl is, nem belehalni más hülyeségébe a szeretet nevében, hanem megtanulni elfogadni, és megtanulni a saját útját járva egy valódi TÁRS mellett is létének szükségét érezve nyitott szívvel, bátran szeretni és ÉLNI!



Alapértelmezett
Gondolatok

Esőre várva

Ma Kisorosziban a Dunamederben sétálva arra gondoltam, hogy milyen könnyű valakit szeretni, amikor zöldell, virágzik, ragyog. És milyen könnyen eldobjuk, lemondunk róla, vagy mondjuk azt, hogy ez nekem nem kell, amikor megfáradt, kiszáradt, és épp nem tud jót, vagy mit adni. De vajon mi megtettünk mindent azért, hogy ez másképp legyen? Óvtuk és vigyáztuk? Amikor túlhajszoltuk, a segítségére siettünk? Átöleltük, ott voltunk, megértettük, és adtunk, akkor is, amikor nem ragyogott? Szerettük akkor is, amikor nehéz volt szeretni, hogy neki könnyebb legyen, hogy tudja, így is értékes? Észrevettük, hogy most neki van szüksége ránk? Vagy csak kiszipolyoztuk, s most ellökve magunktól széttárt karral, vihart félve várjuk a csendes, éltető esőt, mely nem akar jönni…

Alapértelmezett
Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan.

Az, hogy talán már megszokásból harmadjára is egy nárcisztikus (sőt már itt a legvégén már inkább kórosan káros, szociopatikus), én-törvényű, a figyelmességet csak hírből ismerő és saját kedve szerint gyakorló férfi lett a férjem, egyedül az én döntésem volt. Ahogy az is, hogy a sor végén 5 és fél évet töltöttem el egy lelkileg bántalmazó kapcsolatban a pokol legmélyebb bugyrait bejárva. Mindez az én döntésem volt. Senki sem kényszerített rá. Így se nem sorscsapás, se nem Isten akarata. Kizárólag az én egyéni döntésem volt. A szeretet nevében.

Legalábbis azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen egy mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.



Alapértelmezett