Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.



Alapértelmezett