Ma Kisorosziban a Dunamederben sétálva arra gondoltam, hogy milyen könnyű valakit szeretni, amikor zöldell, virágzik, ragyog. És milyen könnyen eldobjuk, lemondunk róla, vagy mondjuk azt, hogy ez nekem nem kell, amikor megfáradt, kiszáradt, és épp nem tud jót, vagy mit adni. De vajon mi megtettünk mindent azért, hogy ez másképp legyen? Óvtuk és vigyáztuk? Amikor túlhajszoltuk, a segítségére siettünk? Átöleltük, ott voltunk, megértettük, és adtunk, akkor is, amikor nem ragyogott? Szerettük akkor is, amikor nehéz volt szeretni, hogy neki könnyebb legyen, hogy tudja, így is értékes? Észrevettük, hogy most neki van szüksége ránk? Vagy csak kiszipolyoztuk, s most ellökve magunktól széttárt karral, vihart félve várjuk a csendes, éltető esőt, mely nem akar jönni…