Futónapló, Gondolatok

Ne sírj… fuss, az életedért

November közepén, épp túl volt Olivia egy súlyos katasztrófahelyzet felszámolásában való közreműködésen, amikor szolgálatra jelentkezett. Guy volt az egyetlen, aki hozzászólt a lányhoz. Nőket nem láttak szívesen a tűzoltóállomáson.

Szavak nélkül működött a kémia Olivia és Guy között az első pillanattól fogva.

Guy sármos, jóképű, megnyerő megjelenésű férfi volt lehengerlő energiákkal. Szemei tisztán ragyogtak, amikor a lányra nézett. Érintése gyengéd volt, fizikai erejéhez képest már-már elveszett. Mégsem hiányzott belőle semmi.

Oliv talpraesett, okos nő volt. Szókimondó természete, határozott jelleme, szűnni nem akaró optimizmusa már sok mindenen átsegítette. Tisztán, őszintén kommunikált. Különös érzékkel hangolódott rá mások rezgéseire. Született empata volt.

Guy észrevétlen manipulálta a jóhiszemű lányt. Kezdetben talán ő maga sem tudott róla, nem volt szándékos. Nem voltak céljai, nem akarta igazán se megtartani, se szeretni. Majd Oliv figyelme, megértése, törődése megragadta, és már bármi áron kellett neki. Gyorsan belejött a játékba.

A féltékenységi jeleneteket könnyes szerelmi vallomások, virágok, kedves figyelmességek váltották, de egyik csoda sem tartott tovább három napnál.

A mélyzuhanások annál inkább.

Az apró hazugságokat egyre nagyobbak követték, a verbális bántalmazások szándékossá és egyre szélsőségesebbé váltak, míg végül Guy-t már semmi sem érdekelte önmagán kívül, és bár elhagyta Olivia-t, s közös gyermeküket, Lucy-t, de mindeközben érzelmileg nem volt hajlandó elengedni a lányokat.

Olivia szenvedett. Valahányszor ki akart lépni, jöttek a megbánások, a “de az én feleségem vagy” és a “most én jövök”, a “most tényleg hazajövök” és az “ezután minden másképp lesz”. – Soha meg nem tartott ígéretek.

Oliv tűrt, mert megértett. A gyerekkor, az anyai minta, a megrekedt belső gyermek… Tűrt, mert hinni akart, tűrt, mert szeretett, tűrt, mert nem akart Lucy-nek fájdalmat okozni. Tűrt, mert úgy látta, azt érezte, hogy mélyen legbelül Guy is szenved. Elhitte, mert hinnie kellett. Ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat mindenre.

Az első 5 év sem volt könnyű, de a lány tiszta lelke mindent széppé tudott varázsolni. A második 5 év már maga volt a pokol. Olivia minden lehetett, csak jó nem. Guy egyre csak szidta, okolta, hibáztatta, vádolta. Ott döfte szívébe a tőrt, ahol tudta, hogy a legsebezhetőbb, és a legjobban fáj neki.

Olivia könnyes szemeit látva a bántalmazásokat kezdetben még követték megbánások, majd már az sem. Csak csend és közöny, mert Guy nem szólt, Olivia-nak pedig hallgatnia kellett, s tűrnie, mert Guy szerint, aki kérdez, az manipulál és a férfi minden ilyet kikért magának mondván, hogy amit ő tesz, az csak rá tartozik, mert az nincs és nem is lehet hatással rajta kívül senki másra.

Oliv csontra fogyott. Guy minden mocskos tettét a saját szégyeneként élt meg. Kezdetben sírt és panaszkodott, majd végül már azt sem. Csak csendben, magában, a négy fal között hullatta könnyeit. Nem evett, nem ivott, elhagyta ereje. Súlyos fejfájások gyötörték, aludni sem tudott. Már csak Lucy-ért kelt fel reggelente.

Teljesen magába zárkózott. Árnyéka lett régi, fénylő önmagának. Guy játszmái kiszipolyozták, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon, Olivia még mindig szerette. Képtelen volt rá haragudni.

Csoda kellett. Csoda az ébredéshez és a változáshoz. Az Úr kegyelme maradt Oliv utolsó reménye. Imádkozott, kért és kapott. Igazságot.

Imádkozott, és alkut kötött. Nem baj, ha egyedül maradnak, csak gondjuk ne legyen semmire. Nem volt.

Imádkozott, hálát adott, és egy nap meglátta a fényt.

Számtalan csoda történt, de még mindig sokat sírt. Önbecsülése ugyan távol járt régi önmagától, de lélekben minden imával töltött este után erősebb lett.

Guy-nak nem tetszett a fény. Rombolt, ahogy csak tudott. Felemelte Olivia-t, majd mikor a lány feladta az ellenállást, s megpróbált hinni neki, abban a pillanatban Guy elengedte, s összetörte. Újra és újra.

Furcsán lát egy empata. Szinte vak, olyannyira tisztán szeret, s ez a vakság kell egy nárcisztikusnak ahhoz, hogy észrevétlen ki tudja építeni hatalmát. Semmi másra nem tud vágyni, csak hatalomra. Menő akar lenni, különb, több, más, mindenek felett álló. Számára a hétköznapi sivár, olyan, mint önmaga legbelül. Üres. Ezért kell neki a hatalom. Hatalom a munkában, a kapcsolatokban. Mert más eszköze nem lévén, a hatalommal igyekszik betölteni a szívében tátongó végtelen űrt.

Egy könyv jött Olivia elé: “A nárcisztikus félelme az empata ébredése.” – S ez a könyv szüntelen felbukkant. Az utcán sétálva a könyvesboltok kirakatában, az arckönyvet pörgetve, a neten böngészve. Hozzá szólt. Neki üzent.

Ébrednie kellett. Tudomásul kellett vennie, hogy Guy nem fog változni, képtelen szeretni. Guy lelke beteg és ő nem segíthet rajta. Amíg adni tudunk egymásnak, s egyik a másikat fel tudja emelni, addig érdemes küzdeni. Amikor a másik lehúz a saját poklába, akkor válni kell. El kell indulni az ellenkező irányba, mert a szeretet nem a kimondott “szeretlek” szó, de még nem is az, amit érzünk. A szeretet az, amit teszünk, a szeretet az, amit adunk.

Lassú, fájdalmas folyamat volt az ébredés. Olivia lelkében ádáz harc dúlt. Saját érzéseit kellett önmagának kioltania. Saját énjének egy részét kellett örökre feladnia. Maga mögött kellett hagynia jóhiszeműségét, gyermeki naivságát. Nem volt más választása. Az élete volt a tét.

Dühös volt, elkeseredett és megfáradt. Szíve szerint hátat fordított volna mindennek, de nem tehette, mert ott volt Lucy. Mégis azt érezte, hogy menekülnie kell, el kell futnia, különben megbolondul. Letörölte könnyeit és cipőt húzott.

Ne sírj Oliv… Inkább fuss. Fuss, az életedért.

Bezárta maga mögött az ajtót, hátra hagyott minden fájdalmat, nehézséget és futott. Mindegy volt merre, csak el onnan, minél messzebb önmagától, amíg a lábai bírják.

Nem bírták sokáig. A kezdeti kilométerek gyötrelemmel teltek. Olivia oldala szúrt, a pulzusa az egekbe szökött, izmai gyengék voltak, alig vitték lábai, tüdejét megfáradtan vonszolta maga után, de futott. Futnia kellett. Az életéért futott.

Futott, mert élni akart. Élni és nem sírni. Élni és nem félni. Ami a tempót illeti, inkább csak vánszorgott, mégis szerette, ment és csinálta, mert amikor futott, nem félt és futni sokkal jobb volt, mint félni. A félelem elszomorította, a futás boldoggá tette.

Egy év múlva Oliv csapatot épített, versenyekre járt és valahányszor rajthoz állt, már győzött. Győzött, mert futott, és ilyenkor boldog volt, mert élt.

Egy empata empata marad. Nem változik a lelke legmélyén. Örökre benne marad, hogy csak akkor hasznos, akkor részese egy kapcsolatnak, akkor van rá szükség, ha segíthet, ha adhat, ha felemelhet, ezen túl nem is látja magát, nem találja társa mellett a helyét.

Jó ideig vele marad a kétség is. Eszével tudja, hogy ki kellett lépnie. Tudja, hogy egy bántalmazó kapcsolatba testileg-lelkileg belehalni hülyeség. Tudja, hogy eszköz volt, egy játékszer, tudja, hogy soha sem szerették és nem volt igazán fontos sem, tudja, hogy nem ez a szeretet, mégis időnként meg-megszólal egy hang a szívében, mely kétséget ébreszt és felsorakoztat egy rakás “de ha”-t és “talán akkor”-t természetesen önmagát megkérdőjelezve.

Aki egyszer belefutott és évekre beleragadt egy bántalmazó kapcsolatba, az érzékeny és sérülékeny marad. Feláll. Erősebb lesz és tud majd újra szeretni, élni, de megmaradnak lelkén a hegek. Már nem lesz a régi. Figyelnie kell, s tudatosan kell fenntartania az egyensúlyt, mely akarva akaratlanul is megborul időnként egy nem várt elutasítástól, egy apró figyelmetlenségtől.

Ilyenkor Olivia cipőt húz és fut. Nem nézi az időt, nem számolja a kilométereket, csak fut, amíg ki nem tisztul a feje, a szíve és újra meg nem telik élettel a lelke, mert ez Olivia nagy leckéje. Ez egy empata nagy leckéje: nem folyton csak adni, akár erején túl is, nem belehalni más hülyeségébe a szeretet nevében, hanem megtanulni elfogadni, és megtanulni a saját útját járva egy valódi TÁRS mellett is létének szükségét érezve nyitott szívvel, bátran szeretni és ÉLNI!



Alapértelmezett