Futónapló, Gondolatok

Én döntök

Kicsit dicsekvés és büszkeség is, de ha az ember odateszi magát és elér valamit, arra méltán lehet büszke.

Soha nem voltam egy eredményeket posztoló, leginkább mert nem voltak eredményeim. Mindig a kényelmesben mozogtam. Elég az, és nem okoz csalódást alapon. Elvégre, ha belevágok és nem sikerül… Miért jó a pesszimistának, ugye? Mert nem éri csalódás. De siker sem.

Napjában állítatok meg az utcán, hogy szeretitek olvasni az írásiam, motivál benneteket a futásba belefektetett erőfeszítésem, a változás, amit testileg-lelkileg láttok rajtam. Hálás szívvel köszönöm nektek a visszajelzéseket, mert ez (is) mutatja nekem azt, hogy jó az út, amin járok. Leginkább ezért is osztom meg veletek, hogy soha nem voltam egy küzdő típus a sport, a munka, az egyéni sikerek terén. Nem is jutottam semmire.

Egyszer elhatároztam, hogy odateszem magam, és jó leszek. Edzést tartottam gyerekeknek, és hát hogy várjam el tőlük, hogy ők bele tegyenek apait-anyait, ha én sem teszem. Úgyhogy edzettem. Sokat. Kitoltam a határaimat és szépen fejlődtem. Erőben, technikában, mozgáskultúrában. Majd egy nem túl szép személyeskedés végett megvágtak a vizsgán. Nem mondom, hogy jól esett, de nem a harag motivált a váltásra. Amikor rá 3 hónapra egy nagyon komoly balesetet szenvedtem egy edzésen, akkor úgy éreztem, hogy egész egyszerűen ez nem az én utam, hiába is ragaszkodnék hozzá.

Középiskolában a tesitanárom gátfutásnál évente elmondta, hogy olyan lassan futok, hogy fizikai képtelenség, hogy átérek a gát fölött, és nem esek le menet közben. Hogyan is hihettem volna, hogy képes leszek valaha is jó tempóban futni?

Futottam én, szerettem. Sok feszültséget kihajtott, jót tett a közérzetemnek, és tisztában voltam az egészségmegőrző hatásával is. De soha nem reménykedtem eredményekben, vagy tűztem ki célt magam elé. Csak úgy futottam. Futottam, mert jól esett, futottam, mert anya-lánya program volt. Aztán jött Évi, és mindez elmaradt, majd jött egy nagyon mély pont, amikor nem csak ez, de minden más is elmaradt. Önmagamat vesztettem el.

1 hónap alatt ledobtam 15 kg-t. Izommal, zsírral, minden létező szövetemmel együtt. Majd jött még egy baleset. Már volt egy 7-es nyaki csigolya törésem, a bal térdemben elszakadt az összes térdszalag, és most leestem a lépcsőn Évivel a kezemben. Keresztcsont, farokcsont, derék oda. 3 év rehabilitáció után tudtam újra fájdalommentesen ülni, de a mai napig nem az igazi, és már nem is lesz az. Emellé jött a depresszió, igen súlyos migrénnel tetézve. 30 napból 20-25-öt fájt a fejem. Volt, hogy napokig nem tudtam kijönni a sötét szobából, csak bőgtem. Hatosával szedtem a cataflame-ot mindhiába. Már azt vártam, melyik pillanat lesz az utolsó, mert biztosra vettem, hogy ezt az agy képtelen túlélni. De túlélte. És túl kellett élnem nekem is.

Elfordítottam a fejemet, irányt és életmódot váltottam. Felhízlaltam magam, elmentem fejfájás ambulanciára kezeltetni a migrénem, a depresszióra nem voltam hajlandó gyógyszert szedni. Futni kezdtem. Először csak a túlélés és a mozgás volt a cél, majd a jó, jobb közérzet, végül amikor egy éve bekerültem egy UB csapatba, akkor a túlélést felváltotta a jól eső teljesítés, és elkezdett érdekelni az eredmény is.

Vettem egy Garmin futóórát, letöltöttem az alkalmazást, és kipróbáltam az edzésprogramokat. Ha annak idején a tornatanárom nem leminősít, hanem megmutatja hogyan kell futni, levegőt venni futás közben, hogyan tegyem egyik lábam a másik után és megmondja, melyik izmokat kell megerősíteni ahhoz, hogy futni tudjak, akkor a sikerélmény nem várat magára közel 30 évet.

Kifogásokat mindig lehet találni. És igen, van ami nem a mi utunk vagy sportunk. Nem kell és nem szabad makacsul ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, munkához, célokhoz, de leginkább vágyakhoz, mert az önzést megtorolja az élet. Azt fogja elvenni, ami a legfontosabb, és ott fog visszavágni, ahol a legjobban fáj. De ezzel egy időben a helyes irányba is fog állítani minket, és meg fogjuk érezni, hogy merre kell mennünk, mit szán nekünk az élet, és ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor ott boldogság, és siker vár majd ránk.

Az első 1 mérföldes edzést augusztusban futottam, a másodikat ma. A kettő között 2,5 hónap, és heti 3 aktív futóedzés telt el. A befektetett munka eredménye nem maradt el, az újabb célok pedig itt érnek bennem, mert van még bennem élet, van még bennem lehetőség, és ahogy csak rajtam múlik, hogy merre nézek, merre megyek, mit tartok fontosnak és mit engedek el, épp úgy csak rajtam múlik az is, hogy mit kezdek a bennem rejlő lehetőségekkel: hagyom elsorvadni, vagy kihozom magamból.



Alapértelmezett