Gondolatok

Esőre várva

Ma Kisorosziban a Dunamederben sétálva arra gondoltam, hogy milyen könnyű valakit szeretni, amikor zöldell, virágzik, ragyog. És milyen könnyen eldobjuk, lemondunk róla, vagy mondjuk azt, hogy ez nekem nem kell, amikor megfáradt, kiszáradt, és épp nem tud jót, vagy mit adni. De vajon mi megtettünk mindent azért, hogy ez másképp legyen? Óvtuk és vigyáztuk? Amikor túlhajszoltuk, a segítségére siettünk? Átöleltük, ott voltunk, megértettük, és adtunk, akkor is, amikor nem ragyogott? Szerettük akkor is, amikor nehéz volt szeretni, hogy neki könnyebb legyen, hogy tudja, így is értékes? Észrevettük, hogy most neki van szüksége ránk? Vagy csak kiszipolyoztuk, s most ellökve magunktól széttárt karral, vihart félve várjuk a csendes, éltető esőt, mely nem akar jönni…

Alapértelmezett
Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.



Alapértelmezett
Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Ami van, az épp elég

Arról már korábban írtam, hogy a futás technikai sport és így elengedhetetlen hozzá egy jó cipő, a kényelmes ruházat, fontos a megfelelő futástechnika elsajátítása, valamint izomzat felépítése a kívánt eredmény eléréséhez . Azt, aktív sportolóként – és egy időben szakedzőként is működve – már tudtam, hogy a “technikai” része a táplálkozás is, de az csak az Ultrabalatonon bizonyosodott be számomra, hogy az általam annyira került táplálékkiegészítők és sportkrémek is csodákra képesek.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az UB-nak immár egy hónapja vége. A tapasztalatokat és az élményeket eddig a naplómba gyűjtöttem, hadd érjenek bennem az érzetek, a gondolatok, és a felismerések, hogy megláthassam, mi az, ami rajtam keresztül szeretne eljutni hozzátok.

Az indulás körüli események sok türelmet és földöntúli alfa állapotot igényeltek. Napról napra változott minden. Az is hogy mikor, az is hogy kivel. Már-már úgy nézett ki, hogy egyedül vágok neki a nagy kalandnak, amikor is hála a Mindenhatónak lányom barátnőjének anyukája – aki által bekerültem a csapatba – végül úgy döntött, hogy nem a férjével jön, hanem egyedül és csatlakozik hozzám, hogy az aktívmamis hétvége valóban mamis legyen.

Péntek reggel elvittem a lánykám a suliba, megsétáltattam a kutyát, nyugodtan átnéztem még egyszer a csomagokat, hogy minden meglegyen, lemostam az autót, még elintéztem ezt-azt, majd három órakor tali és irány Balatonfüred. Kellemes, dugókkal tarkított utunk volt lefelé, de nem tudtunk elkésni, így egy percig sem stresszeltünk az útviszonyokon.

A szállás igazi retro élményt okozott, a négy főre leosztott két kanapé és a jéghideg szoba pedig aktív sokkot.

Kipakoltunk, majd magunk mögött hagyva az emeletes iglu-t ellátogattunk a rendezvényközpontba, mely éles váltásként aranyozta be a napunk végét. Ezer éve nem látott ismerősök, edzőtársak, csodás hangulat, tészta és egy klassz kis before party várt ott ránk.

Jóleső érzéssel a lelkünkben tértünk vissza a szállásra, meg is feledkezve a szoba hőfokáról. A cudar hideg arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Vettünk egy gyors fürdőt, magunkra húztunk mindent (pulcsi, mellény, takaró), amit csak lehetett és megpróbáltunk aludni, ami hellyel-közzel sikerült is.

Az alvási időnk sem mennyiségében, sem minőségében nem volt kielégítő, így fáradtan, nyúzottan ébredtünk reggel fél hétkor, úgy, mintha muszáj lett volna. Pedig most se gyerek, se kutya, se suli… az az átkozott belső vekker azonban kérlelhetetlenül kerregett és ébresztett mindkettőnket. Anya sors.

A rántottát Valinak a szomszédban sikerült egy órányi szenvedés után megsütnie, de megérte a harc. A meleg étek felolvasztotta az ereinkben csörgedező jégkockákat.

Korán keltünk, így korán értünk oda mindenhova.

A Balaton-parton kezdtünk egy kis laza rákészülő chill-el. Lenyűgöző volt a látvány. A víz illata, csillogása, a madarak éneke a lelkünkig hatolt. Megejtettük az emlékeink tárába nélkülözhetetlen fotókat, majd átgurultunk a rendezvényközpontba, ahol a csapatok már jókedvűen készültek a rajtra.

Együtt játszottak, közös fotókat készítettek, megtartották a kíséret és a váltás igényelte stratégiai megbeszéléseket és felkészülten álltak a rajtvonal mögé.

Nekünk jutott öt perc bemutatkozásra szánt idő a rajt előtt.

Feltankoltam az övtáskám energiazselével, vízzel, zsepivel, beállítottam a telefonomon a zenét, fülemre akasztottam a hallgatókám, bekentem a lábam nagyobb izmait előzetesen a gyógyszertárban beszerzett sportkrémmel, futottam pár bemelegítő kört a csapat körül, majd besoroltunk a rajtzónába. Szépen bemutatkoztunk a speaker-nek, magamhoz vettem a váltópontokon átadásra kerülő csipogót, elindítottam az órám és elstartoltam.

Remeknek semmiképp sem nevezhető tájékozódási képességem ismeretében csak reménykedni tudtam abban, hogy minden kanyarban mutatja majd, ha ember nem is, de legalább egy tábla az utat, hogy ne álljak végleges Balaton körüli pályára.

A délután két órai tűző napsütés aktív szauna élményt hozott a kijelölt pályán. 11,3 km a fedetlen aszfalton. A táj meseszép volt, de minden igyekezete ellenére sem sikerült feledtetnie a felfelé áramló meleg levegő okozta nyomást a mellkasomról. Ekkor, mint mesében a főhősnek, eszembe jutott, hogy ugyan varázs zselém az nincs, de energiazselém az van. Hátha.

Kibogarásztam az övemből, kinyitottam, kissé kétkedve, de pár kortyot magamévá tettem. A hatásra nem kellett sokáig várni. Erőt kaptak a lábaim, én pedig reményt, hogy fog ez menni lazán is.

A tubusban maradt csodaszert beosztottam a hátralévő kilométerekre a vízzel együtt, és így együtt – a magamra kent sportkrém, a víz és a zselé társaságában – minden akadályt – hőség, fáradtság, folyamatos emelkedő – leküzdve, vidáman futottam be a magamtól elvárt 6 perces átlaggal a váltópontra.

Átadtam Valinak a stafétát, majd le sem nyújtva kocsiba ültem és éjfélig ki sem szálltam. A szervezés és az összetartás tükrözte az ismeretségi szintet, így volt aki kimaradt a rendszerből. Nem hagytuk magára Anitát, Orsit sem, ment a fuvar onnan-oda, ahova kellett. Kitartottunk, segítettünk és mindeközben még maradt időnk arra is, hogy megéljük azt, amit a hely kínált nekünk.

Fél kettőre sikerült nyugovóra térni Anita zajos, ám meleget adó elektromos fűtőtestének hála, nem hidegben.

Hajnali háromkor iszonyatos gyomorgörcsre ébredtem. Halkan, mozdulatlan fetrengtem át az éjszakát, ne zavarjam hálótársaim a pihenésben. Egy pár órányi pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggel kénytelen leszek Valinak átadni a következő 13,8 km lehetőségét, de aztán hajnal ötre, amikor is kelnünk kellett, az éjszaka gyötrelmei köddé váltak.

Időspórolás végett, mindenre felkészülve már futóruhában aludtam, így csak cipőt és pulcsit kellett húznom, fejembe nyomtam az elmaradhatatlan futósapim, újratöltöttem a futóövem, egy arcmosást követően némi hidratáló krém kíséretében friss és üde tekintetet simogattam az arcomra, különös tekintettel a szemem alatti táskákra, és már indulhattunk is Siófokra.

A váltóponton újabb ismerőssel találkoztam. Bár én nem voltam annyira biztos a sikerben, Ditta jó kedve és lelkesedése erőt adott az előttem álló szakaszok megfutásához.

Most akadt kerékpáros kisérőm is, ami több, mint szuper volt. Először is ketten sokkal jobb, mint egyedül. Másod soron majdnem megoldottam, hogy Balaton körüli pályára álljak, de a kísérőmnek hála nem tévedtem el. Harmad soron volt kihez szólni, volt kivel megosztani az élményt.

Az első négy kilométeren a sportkrém használatának ellenére ólom lábakkal igyekeztem előre jutni. Nagyon lassan melegedtem be, és 6:20-nál jobb időt nem is sikerült hoznom. Hozzá teszem, a végig futni volt a célom, és nem a túlfutni magam, így a tempót ott tartottam, ahol még bírtam erővel is, tüdővel is… megint végig felfelé.

Az idő a korai órának köszönhetően most kellemesebb volt, a Balaton-part közeli szakaszokon a víz felől áradó hűs levegő pedig kifejezetten barátságos. Jó kedvűen és elégedetten adtam át a csipogót a váltóponton.

Lenyújtottam, átöltöztem, majd tovább autóztunk Anitáért Balatonfűzfőre.

470 km-t pakoltunk bele a kisautómba a váltópontok közötti jövés-menéssel.

A befutó előtt még volt időnk visszamenni a szállásra. Lefürödtünk, kevésbé szagos ruházatot öltöttünk magunkra, kifizettük a szállást, becsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, és magunk mögött hagyva az eszkimó lakot kimentünk újra és utoljára a versenyközpontba.

Kicsit elveszve tébláboltunk. A kordonok átrendeződtek, a csapattagok voltak is meg nem is, de végül sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen és mamikkal lennünk ahhoz, hogy az utolsó futónkat bekísérjük a célba.

Megcsináltuk, körbefutottuk!

Aki ismer, az ismeri az elmúlt éveim kálváriáját is. Tudja, hogy a harmadik házasságom, ment a levesbe, melynek megmentésére oly mértékű erőfeszítéseket tettem, hogy elveszítettem első szülöttem bizalmát, szeretetét és önmagamat is. Sokáig a két középső is inkább távolabb tartotta magát tőlem, mint közelebb, melyet megértek. Egy folyton síró, összetört anya látványa minden, csak nem szívmelengető.

Szenvedtem az egyedülléttől, a magánytól, a mindenki elvesztésétől.

Van egy nagyon kedves tanárom, aki végig mellettem állt, segített és folyton azt mondta, hogy higgyem el, minden úgy van jól, ahogy van. Egyrészt senki nem kap nagyobb feladatot, mint amekkorával elbír, másrészt akire szükségem van, az mellettem marad, harmadrészt, ami (aki) van, az épp elég.

Igaza volt, és ez az igazság megállta a helyét most is.

Ami nehézség jött, simán megoldottuk. Még ha kicsit fáradtan és meggyötörten is, de csont nélkül vettük az akadályt.

Vágytam, vágytunk a csapatra, jó lett volna együtt, de aki ott volt, az épp elég volt. Rá számíthattunk és vele olyan barátságot köthettünk, amilyet egy jól szervezett és flottul működő csapatban, talán soha nem lett volna alkalmunk.

Minden úgy volt jó, ahogy volt, mert ami van, az valóban épp elég.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Napról napra leszel egyre erősebb. Meg talán soha nem gyógyulsz igazán. A kísértés, hogy a valódi szerelem az a hullámvasút, azok a mély intenzitású érzések, melyeket mellette éltél meg, ott marad, ott fog motoszkálni benned. Akkor is, amikor jön egy másik, aki tényleg szeret. Nem bánt, rád figyel, kedves, odaadó, és kiegyensúlyozottsága miatt már-már egyhangú, de érzed, hogy biztos amit ad, valódi és egy cseppet sem fáj.

A sok évnyi viszontagság után szinte különös.

Először csak fejjel szereted.

Tudod, hogy ez az. Még nem érzed, de már tudod, hogy ez a jó. Ennek kell a jónak lennie. Hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagy, hogy értékelnek, megbecsülnek és tisztelnek. Meghallgatnak, van szavad és igazad. Mert számít, hogy mit gondolsz és érzel.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Riadólánc

20. rész

Az eső hetekig elkerülte Mondd Meg City-t. Az éjszakai mínuszok igaz már leköszöntek, de még nem voltak a nappalok túl melegek, kellemes tavaszias, de csapadékmentes volt az idő. Kate reggel-este öntözte a kis kertjében az egyre cseperedő, szépen zöldellő palántákat. Most is korábban kelt, hogy jó kertész módjára gondoskodjon terményeiről. Éppen végzett a locsolással, már a motoros ruháját húzta a nyitott garázsajtóban Oliviával, hogy indulnak kitakarítani az árteret, amikor Abigail csikorgó fékekkel vágódott be a ház elé.

  • Gyertek gyorsan! – kiáltotta alig hallható hangon a zárt bukósisakja alól, majd a lányok fülelő hunyorgását látva, felhajtott plexivel folytatta – Rick-ék háza veszélyben van! Segítenünk kell!
  • Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre a lányok, miközben szaporábbra vették az öltözködést.
  • Rick-ék kissé bolond szomszédja megkérte a jelek szerint szintén nem túl nagy tudású fiát, hogy szedje össze a szemetet a szénakazal körül. Az lusta volt hajolgatni, hát gondolta meggyújtja, majd elég, az egyszerűbb. Nyilván lángra kapott az egész kazal. A nagy szárazság miatt a tűz terjedni kezdett és már elérte a telek mögött az erdőt is. Rick-ék háza, a klub, most veszélyben van. – fejezte be a gyors helyzetjelentést Abigail, és már indított, és húzta is a gázt, ahogy a csövön kifért.

Olivia és Kate utána.

A fekete füst már messziről látszott. Megállíthatatlanul gomolygott az ég felé. A klub minden tagja az erdőszéli házak védésében segédkezett. A riadólánc hamar körbe ért, senkit nem kellett kétszer hívni. Hordták a locsolócsöveket a szomszéd kertekből, a kerti csapokról nyert vízzel hűtötték a ház falát és a környező növényzetet, hogy megakadályozzák a tűz lakott területre történő terjedését. A szomszédok, a segítségre siető lakosok, és arra járó-kelők, lapáttal csapkodták az izzó aljnövényzetet. Voltak, akik pedig sorban, egymás mellett állva, vödrökben adogatták kézről kézre a kútból kimert vizet, hogy azzal is segíteni tudjanak az oltásban a tűzoltók kiérkezéséig.

Nagy volt a riadalom, de az összefogás is.

Nagy erőkkel érkeztek ki a tűzoltók is. Csapatszállítók, gépjárműfecskendők, vízszállítók, erdőszerek és a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálat is a helyszínre sietett. A több órás küzdelmet végül siker koronázta.

Már esteledett, mire a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet – fejüket fogva, amikor meghallották az alap sztorit, beígérve egy kiadós bírságot –, visszaszereltek, és mindenki megnyugodva térhetett haza a nagy izgalom után. A házak megmenekültek. A leégett erdő -bár idő kell neki -, regenerálódni fog, szerencse a bajban, hogy tavasz van és még nem voltak tojások a fészkekben és kis kölykök a vackokban, így mondhatni, az erdő lakói is megúszták.

Olivia és a többiek még a klubban maradtak. Koromtól koszos arccal és ruhában ültek és pihentek, szótlanul dolgozták fel az eseményeket. Próbáltak kicsit magukhoz térni.

  • Ez ebben a hónapban már a harmadik. – törte meg a csendet Lucas – Nyolc hektár nádas égett le a tőzegen, és ötszáz négyzetméteren égett a szántó is a város végén az elmúlt hetekben.
  • Túl nagy a szárazság. – jegyezte meg Kate – Rengeteget kell locsolnom a kertemet is.
  • Váltottam pár szót az egyik tűzoltóval. – felelt Dan – Azt mondta, hogy a szárazság csak egy dolog, nem ok önmagában. A tűzesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztás következménye. Egy elöregedett vezeték, aminek cseréjére sajnálják a pénzt, egy ott felejtett vasaló, vagy serpenyő a tűzhelyen, egy eldobott cigaretta csikk, de ilyen nagy szárazságban az eldobált szemét, üveghulladék is okozhat tüzet.
  • Vagy épp egy lusta gyerek. – morgott Rick.
  • Egyszer anya a boróka teát főzte addig, amíg lángra nem lobbant – kuncogott Kate –, emlékszel, Oliv?
  • Lehet azt elfelejteni? – nevetett fel Olivia – Na jó, akkor annyira nem volt mókás, de így visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy kártyázás közben egyszer csak anya felpattant elrepítve a szoba ezer szegletébe kezéből a lapokat, hogy: „A tea!”. Rohant ki a konyhába, mi utána. A boróka bogyó már lángolt a fazékban. De az sem volt semmi, amikor robbanásig főzte a tojásokat röfi pókerezés közben.
  • Te szent anyám, olyat is lehet?! Nem megyek hozzátok társasozni, ne is hívjatok! – nevetett Mia.
  • Még jó, hogy anyukád nem az a pánikolós fajta. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mason – Egyszer hallottam egy nőről, akinek az olaj kapott lángra hús sütés közben, az ott felejtett serpenyőben. Az még eszébe jutott, hogy 1 liter vízből 1750 liter gőz keletkezik, ha forró olajra öntjük és a hirtelen végbemenő halmazállapotváltozást robbanás kíséri, így a locsolkodásról letett, de ahelyett, hogy rárakott volna egy fedőt, hogy elvonja a tűztől a levegőt és így az oxigént is, nekiállt vele sétafikálni. Fogta a lángoló serpenyőt, és elindult vele kifelé a házból. Naná, hogy izgalmában elbénázta a dolgot. Megbotlott, a lángoló olaj szanaszét fröccsent a szobában meggyújtva a kanapét, a függönyt, a szőnyeget. Porig égett a téliesített faháza.
  • Ejha, Mason! – kerekedett el Olivia szeme – Ez most egy kisebb tűzoltási tanfolyammal is felért. Honnan tudsz ennyi mindent az égésről, meg a tűzoltásról?
  • Figyeltem fizika órán. – vigyorgott elégedetten Mason.

Kate a kertben ült tablettel a kezében és szemöldökét összevonva olvasott.

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte tőle Olivia.
  • Olvasok. – hangzott a kurta felelet.

„Hülye kérdésre hülye válasz. Jogos.” – konstatálta magában a helyzetet Olivia, elvégre ezt ő is látta.

  • És mit olvasol ilyen komoran? – helyesbített a kérdésen Olivia.
  • A klímaváltozásról. Amikor a suliban beszéltek róla, annyira nem tartottam vészesnek, de ez most túl közelről érintett. Nem hagyott nyugodni ez a tűzeset, meg ez a nagy szárazság. Jó, jó, hogy az emberek hibája a tűz… is, mert totál nem törődöm, felelőtlen felnőtt létére a legtöbb, de a szárazság miatt csak könnyebben lángra kap ez-az, csak amiatt vannak futótüzek és nehezebb az oltás is. – vázolta Kate a gondolatait – Tudtad Oliv, hogy az éghajlatváltozás egy nagyon súlyos probléma? Na, jó, az éghajlatváltozás az nem új keletű dolog, ezért nem is nagyon veszik sokan komolyan. Elvégre mindig is volt hol egy kis jégkorszak, hol egy kis ez, hol egy kis az. De most a Föld az emberek felelőtlenségének köszönhetően melegszik az eddigieknél sokkal gyorsabb ütemben. A korszerűtlen fűtés, a felelőtlen autó használat. Én is látom ám, hogy hány gyereket visznek a suli kapuig két utcával odábbról iskolába. Hát szerinted ártana nekik egy kis séta, vagy ha biciklire ülnének? Nem hiszem. De a felnőtteknek sem, sőt még spórolhatnának is. Mindig csak panaszkodnak, hogy milyen drága a benzin. Ha nem ülnének autóba, csak amikor hosszú útra mennek maguknak is segítenének és a Földnek is. Aztán itt vannak még az erdőirtások is. Érted ezt Oliv? Annyi kárt tesz az ember a Földnek, hogy annak már csak a gondolata is katasztrófa!
  • Értem. – nyugtázta higgadtan, de együtt érzően Olivia Kate felháborodottságát – És mit tehetünk mi?
  • Először is az embereknek tudomásul kellene vennie, hogy erről mi tehetünk: az emberiség! Mert addig, ameddig ez nem tudatosul az emberekben, nem is fognak változtatni semmin. Pedig sok olyan dolog van, ami apró változtatás és mégis nagy segítség a Földnek. Például, ha kevesebb húst fogyasztanánk, azt is háztájit, nem a nagyüzemi vágóhidakról. Vissza kellene térni a zöldségtermesztéshez, ami amúgy komolyan mondom Oliv, nem nagy dolog és szuper elfoglaltság, ráadásul hatalmas sikerélmény, amikor látod növekedni a növényeidet. Vagy legalább helyben termesztett zöldséget vásárolnának az emberek.
  • De ezt te meg is teszed Kate, és ez nagyon jó! Tudod?! Mia mindig azt mondja, hogy nincs kis segítség…
  • Igen, minden a Földnek nyújtott segítség nagy segítség. – fejezte be Kate Olivia mondatát.
  • Gyere, induljunk. A többiek már várnak.

Útban a tanösvényhez Kate szavai jártak Olivia fejében. Elvégre Katenek igaza van. Ki szeretne egy olyan világban élni, ahol a vizet aranyárban mérik, mert az aszály sújtotta területeken kifogynak az ivóvíz tartalékok, és a szárazság miatt még élelemből sem lesz elég.

A hely most is magával ragadta a fiatalokat. Verőfényes napsütésben igaz kevésbé volt sejtelmes, de épp annyira csodálatos, mint ködös időben. A víz alacsony állása megkönnyítette a dolgukat. Sokkal egyszerűbb volt a mocsárból kihorgászni a szemetet, mint a víz felszínéről. Amíg a lányok megszabadították az ösvényt a sörös dobozoktól, műanyag üdítős flakonoktól és a gyorséttermi ételek csomagolóanyagaitól, addig a fiúk megjavították, megerősítették az ösvény kitört deszkáit, kidőlt korlátait. Mindeközben nem felejtették el teleszívni tüdejüket friss levegővel, szívüket pedig a hely szelleméből áradó nyugalommal.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Kertészkedni jó

18. rész

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte érdeklődve Judith a szépen gondozott, egyre jobb időt ígérő, már éppen zöldellni kezdő gyepet parcellákra osztó lányától.
  • Veteményes kertet. – felelte a világ legnagyobb természetességével Kate.
  • Veteményes kertet. – ismételte meg Judit a hallottakat megerősítésként.
  • Tudtad anya, hogy a kertészkedés nagyon egészséges? De nem csak a léleknek, hanem a testnek is. Jó, nyilván tudat alatt vágod te is, mivel tavasztól őszig a ház előtti virágoskertben lehet téged csak megtalálni. Na de, a kertészkedés nem csak arra kiváló alkalom, hogy élvezzük a napsütést, a friss levegőt és a virágok illatát, hanem arra is tökéletes, hogy megtapasztalhassuk a természet közelségét, ami az egyik legjobb dolog a világon, ami az emberrel történhet. – adta át nemrég megszerzett tudását Kate édesanyjának – A kertészkedés remek stresszoldó. Segít, ha rossz a kedved, de még akkor is, ha beteg vagy és meg szeretnél gyógyulni. Lehet, hogy pont ezért nem vagy soha beteg! – világított rá Kate a tényre.
  • Előfordulhat. – erősítette meg Kate-t Judith – Sőt biztos, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy erős az immunrendszerem. Tényleg jó érzés a kertben molyolni. Megnyugtat. A virágok illata, látványa, a föld érintése, ezek mind feltöltenek ugyan, de önmagában a kertészkedés szerintem nem elég. Fontos, hogy az élet minden területén kiegyensúlyozottak legyünk. Szeretem a munkám, kreatív, alkotó, és másoknak is tudok vele adni. Eljárok egy héten kétszer tornázni, és egészségesen táplálkozom. – egészítette ki Judit Kate gondolatmenetét.
  • Na, mostantól még egészségesebben fogsz! – vágta rá Kate – Lesz egy saját bio kertünk. A kertészkedés tudatos tervezést igényel, és én már mindent meg is terveztem! – büszkélkedett Kate.
  • Efelől kétségem sem volt – felet Judith egyrészt ismerve lánya céltudatosságát és eltökéltségét, másrészt látva a gyep szakszerű feltúrását.
  • Tudod anya, a kertészkedés gondoskodásra tanít. Mostantól majd túl kell lépnem a saját komfortzónámon, hogy elérjem azt, amit szeretnék: termő kertet. Minden nap meg kell locsolnom, ki kell gazolnom a kis kertemet. Ez biztosan nem lesz mindig könnyű, de már 10 éves vagyok, és szerintem képes leszek rá. És ha ez sikerül, akkor nem csak a személyiségem fog fejlődni, de növekedni fog az önbecsülésem és az önbizalmam is. – ecsetelte Kate a kertészkedés pozitív mentális hozadékait, majd kérdőn Juditra nézett – Ugye segítesz nekem, anya?!

A nap hátralévő részét kettesben töltötték a kis kertben. Miután felásták és felosztották a területet, valamint megtervezték, hogy mit hová fognak vetni, felcímkézték a vetést jelző kis táblákat és hozzá is láttak a magok elföldeléséhez. Vetettek retket, sárgarépát, petrezselymet, póréhagymát, borsót a kertbe, és paradicsomot, paprikát, salátát, karalábét a kis palánta neveldébe, amit bevittek a konyhaablakba.

Judith nagyon büszke volt Kate-re és örömmel állt mellé ebben az elhatározásában is. A közös munka olyan jól esett nekik, hogy el is határozták, tovább szűkítik a gyepet és bővítik a kertet, hogy legyen hely uborkának, cukkíninek, padlizsánnak, édesburgonyának és egy-két ribizli, egres és málnabokornak is. Elhatározták kertészkedés közben azt is, hogy több zöldséget és kevesebb húst fognak fogyasztani, a helyben termesztett zöldségek mellett ezzel is tudatosan hozzájárulva a környezet védelméhez.



Alapértelmezett