Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Kitartás

Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.

Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.

Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.

Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.

Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.

Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.

Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.

Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.

Kitartás.

A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.

“Meleg van.”

“Túl későn feküdtem le.”

“Programom van, nem érek rá.”

Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.

Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.

A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.

Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.

A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.

A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.

7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.

Lefutottuk.

Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.

Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.




Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett