Kétkeréken

Anya-lánya nap

Mesterem mondogatta annak idején, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. És milyen igaz. Elvégre mindenki maga dönt, és állítja fel a fontossági sorrendet tevékenységei, valamint feladatai körében. Bár motivációm volt rá, én ma mégis inkább a sajtos pogácsa (egyszerű, nagyon tuti, elronthatatlan recept a bejegyzés végén) sütés és az írás mellett döntöttem a szokásos kocogás helyett. Most, hogy újraindult az élet, vége a home office-nak, már választani kell, de sebaj.

Ahogy megéltem az elmúlt, háttérbe szorult időszak adta csendes órákban rejlő lehetőségeket, épp úgy igyekszem visszarázódni a zajos hétköznapokba, és családilag is aktívabban élni: az én-idős túrák hétvégi anya-lánya napokká alakultak.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, de ezt tudtuk is hogy így lesz, mivel az előrejelzés napok óta stabilan tartotta a 27 fokot és a ragyogó időt. Reggel még elintéztük a szokásos kutya sétát, befontam a nagyobbik lányom haját a megrendelt kézi kapus style szerint az aznapi meccsre, odaégettem két zsömlét, a kicsi kedvet kapott, úgyhogy befontam az ő haját is, majd sikeresen kisütöttem másik két zsömlét, elkészítettem útravalónak, és már indulhattunk is Dunakeszin, Horányon, Leányfalun, Szentendrén és Pomázon át Dobogókőre.

Nem szeretem a pesti forgalmat, a budait meg még inkább nem, a kompozás jó móka, a Dunán pedig lehet látni: sirályt, récét, halászó kormoránt, bot után csaholó kutyát, nyűgös gyereket, megfáradt szülőt, szerelemtől mámoros kortalan kerékpározó párokat, ezért inkább erre mentünk. A sziget keskeny utcái régi vágású házai, kicsit gyermekkorom nagymamánál töltött vidéki nyarainak hangulatát idézték.

Szeretek egyedül, vagy kettesben, a lánykámmal robogóra ülni, és menni. Saját tempó, betartott sebességkorlátozó táblák, nyugodt kanyarok, és az úti célnál lehet több is, egy fél órás pihenőnél.

Dobogókőn a Nimród “szellem” Hotel mellett parkoltunk le. Hátborzongató látványt nyújtott az elhagyott épület a kitört ablakokkal, összezúzott bútorokkal, telefirkált falakkal, a valaha aktív életet sejtető rommal, hulladékkal teli, csempehatású tapétarongyos medencékkel.

Bár Évi kalandvágya beljebb is vitt volna minket az épületbe, de inkább haladtunk tovább a hotelt hátrahagyva a Thirring-körút bejárata felé.

A hatalmas kapun átlépve egy mesebeli világba érkezünk. Mintha egy kinyitott könyv lapjain lépkednénk lefelé a lépcső gyanánt elhelyezett fa támasztékokon.

A fák az egekig nyúlnak, a sziklák, mint megannyi távolba meredő, hegyoldalban gubbasztó óriás, melynek hátára felmászva csodás kiáltás tárul elénk.

A Thirring-körút érdekessége, hogy fentről egy kitárt szárnyú turulmadarat formál az útvonal. A környéken működő Táltos Iskola kiemelkedő jelentőségű helynek tartja az ösvényt, és nem csak azért, mert Dobogókő a Föld szívcsakrája, hanem azért is, mert a legenda szerint nagy királyaink is ezt az útvonalat járták be koronázásuk előtt, hogy beavatást nyerjenek a nép vezetéséhez. Talán ennek, és az itt megtapasztalható nyugalomnak is köszönhető az ösvényen elhelyezett megannyi emléktábla, kialakított kegyhely és személyes oltár.

Nagy királyaink idejében még kétlem, hogy lett volna fára festett egyezményes turistajelzés. A tájékozódást megkönnyítve azonban, ma már szerencsére van. Így ezt a 2,9 km-es utat a sárga, nem teljes kört követve minden ganajtúró bogarat és cincért megcsodálva, minden kidőlt fa gyökere adta kihívást elfogadva, a tőlem megszokott eltévedés nélkül, még az én hat évesemmel is két óra alatt kényelmesen bejártuk.

Az út végén még egyszer, az éttermek mögötti kilátótól letekintettünk, gyönyörködtünk egy utolsót az alattunk elterülő tájban, és rácsodálkoztunk a Dunán úszó hajók méretváltozására.

Néha érdemes kiszakadni a hétköznapokból, kicsit lassabban utazni, és nem annyira a megtett kilométerek számára koncentrálni, mint inkább a kilométerekbe belerakott élményekre. Innen fentről ugyanis minden más. Sokkal könnyebb megélni és felismerni azt a nagyobb egészet, aminek mi apró, de igen fontos részei vagyunk. Itt megérthetjük, hogy fényünk ugyan még kicsi, de egy fontos szikra, képességeink pedig fontos alkotóelemek, melyek által tetteink és gondolataink naponta formálják át a körülöttünk lévő világot.


Sajtos pogácsa

  • 20 dkg nagyi titka kelt tészta sütemény liszt
  • 20 dkg nagyi titka extra finom sütemény liszt
  • 2,5 dkg élesztő kevés tejben, kis cukorral megfuttatva
  • 14 dkg vaj
  • 1 pohár tejföl
  • 2 mk só
  • 1 tojás sárgája (a fehérjével megkenem a kiszaggatott pogácsa tetejét)
  • reszelt sajt a tetejére

A hozzávalókat összegyúrom, fél órát pihentetem, majd 200 fokon kisütöm.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Kétkeréken

Ameddig a szem ellát

Leginkább egyedül szoktam, és szeretek menni. Slow Travel fun vagyok. Szeretem megélni, látni, érzékelni az út minden egyes kilométerét, a dombokat, a fákat, az út mentén folyó patakokat, magamba szívni a föld semmivel sem összekeverhető, a városokban már nem is érezhető illatát. Épp ezért pont jó nekem az a 110-es kis robogó, amivel az utakat járom, és épp ezért nincs is igényem nagyobbra, vagy gyorsabbra, még a társaság kedvéért sem. Ha messzebb megyek, rászánom az időt, korábban kelek, vagy majd ott alszom és másnap jövök vissza. A rohanó hétköznapokból kiszakadva, van valami igazán nagyszerű ezekben a csendes, lassú utazással töltött napokban.

Esett, és bár hideg nem volt, de hűvös igen, így gondolataim papírra vetésével, valamint a lakás gyerekjárta, katasztrófa súlytotta övezeteinek rommentesítésével szándékoztam tölteni a napot. Másképp alakult. Egy kedves ismerősöm rám írt, hogy épp van pár óra szabadideje, van-e kedvem elmenni valamerre? Kinéztem az ablakon, a felhők elvonulni látszottak, nem esett, és még kedvem is volt kimozdulni, így igent mondtam.

Az uticélon tanakodtunk kicsit. Először egy jó kis büfé volt a terv, ahol letudhatom az aznapi meleg étkezést, de mivel ilyen egyikünknek sem jutott eszébe, végül maradt Becske és a Megvilágosodás Sztúpa.

A rend kevéért, az indulás megbeszélt időpontjára újabb adag felhő érkezett, így kellemes, apró szemű, áztató esőben tettük meg az utunkat.

Szeretem a falvakat, a vidéki kanyargós utakat, ezért Fótról a főútvonalakat messze elkerülve Váckisújfalu felé vettük az irányt, majd Püspökhatvanon keresztül jutottunk el Becskéig, ahol hatalmas táblák jelzik az utat az apró szentélyhez. A nyilakat követve az aszfaltozott út egyszer csak földútra váltott. Itt elbizonytalanodtunk. Utitársam az út végi utolsó házból éppen indulni készülő hölgytől teljes magabiztossággal kérdezte meg, hogy jó irányba haladunk-e egy jó kis talponállóhoz. A hölgy kérdő tekintetét látva, könnyek közt nevetve igyekeztem pontosítani, hogy “neeem, nem büfét, hanem a Sztúpát keressük” – mire utitársam kissé zavartan rám nézett:

– Miért, a sztúpa az nem egy talponálló?

Az első csalódás kiheverése, majd a kulturális félreértések tisztázása után megkaptuk a kívánt útbaigazítást, és pár méteres dagonyában csúszkálást követően meg is érkeztünk annak a dombnak az aljához, melynek tetején a Megvilágosodás Sztúpa állt. Rövid, de meredek kaptatón jutottunk fel a – mint kiderült – csak általam látni kívánt nevezetességig, melyből összesen három van hazánkban. A legnagyobb, a Béke Sztúpa Zalaszántón, egy kisebb Tar szélén található a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkban, és a legkisebb itt, Becskén.

A Sztúpa tetején ülő arany Buddha szobor csodás kilátást tudhat magáénak. Én is el tudnék itt nézelődni napestig. Ameddig a szem ellát: zöld, és végtelen táj.

Egy ilyen nyugodt helyen megtelepedett békés csendben óhatatlanul törnek elő lelkünkből a gondolatok. Az érzések megérzésekké válnak, a test és a lélek egy újfajta összhangba kerül, és bár a megvilágosodástól még garantáltan messze járunk, de ha csak pár perc, vagy itt töltött óra erejéig, de megérkezhetünk legbensőbb központunkba. Oda, ahol mindig csend és béke van, ahol tiszta, világos és egyszerű kapcsolatunk lesz úgy a mennyel, mint a földdel is.

A haza út épp olyan volt, mint az ide vezető: nyugodt, forgalommentes, kanyargós és áztatós. Természetesen, mire visszaértünk Fótra, az eső elállt, és a nap hátralévő részében gyönyörűen sütött a Nap. Idekint épp úgy, mint idebent, a szívemben, mely a Becskéről hozott fénytől ragyogott.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Isten tenyerén

Kellemes, már-már kora nyári melegre ébredtem, egy felhő sok, annyi sem volt az égen, ami eltakarta volna a Napot, így még a szél sem fújt. Tökéletes idő volt, ráadásul minden más is adott volt ahhoz, hogy ezen a napon ne üljek otthon.

Csomagoltam útravalót, bedobtam a térképet a táskámba arra az esetre, ha nem találnánk a közös nevezőt a GPS-el, és természetesen nem maradt ki a fényképezőgépem sem. Magamra öltöttem az összes plusz protektort, keréknyomás ellenőrzés, teletank, és indultam is a Cserhát szívébe.

Egy csoda volt minden megtett kilométer. A megművelt földek, a szántók, a sárgálló repcések, mind lenyűgöztek. Élet volt a tájban. Igazi, hamisítatlan élet. Nem olyan nagyvárosi nyüzsgés. Valami sokkal igazibb, olyan, amiből bármi születni képes: teremtő lét.

A szántóföldeken szarvas legelt, mezei nyúl futott velem versenyt az út szélén, és még egy réti sas is megtisztelt egy rövid fej-fej melletti röptével. A falvakban a pocsolyákból fecskék csipegették a sarat, és gólyák etették fiókáikat a póznák tetején. A földeken traktor szántott, vagy épp aratott. A domboldalon gyümölcsfák ezernyi virága készült arra, hogy őszre bő terméssel hálálja meg az emberi kéz gondoskodását.

A GPS most sem volt a barátom. Két település között, egy kanyargós útszakasz kellős közepén – balra fa, jobbra fa, szalagkorlát, útelágazás sehol – közölte velem Grabowski-s búgó hangon, hogy: “megérkezett úticéljához”.

Az első lehetőség, ahol meg tudtam állni, egy kecskefarm volt. Rögtön a bekötőút elején kis fa bódéból kínálta ínycsiklandó portékáit egy középkorú férfi, aki igen pontos útbaigazítást adott: előre Hollókő, majd 4 km gyalog hegynek fel, vagy vissza Felsőtold, majd 1,5 km gyalog hegynek fel. Reggel becsülettel lekocogtam az e heti 5 km-em, így nyugodt lelkiismerettel választottam a második verziót. Mielőtt azonban továbbindultam volna, lehalkítottam korgó gyomrom, az erre az esetre, becsomagolt útravalóval.

A természet csendje össze sem hasonlítható egy városéval. A városi csend már-már ijesztő, kihalt, a vidéknek még a csendje is tele van élettel. Autó, motor csak elvétve járt arra, így még az út szélén állva is zavartalanul élvezhettem a csicsergő madarak, és a ciripelő tücskök adta nyárköszöntő hangversenyét.

Felsőtoldra visszaérve leparkoltam a haranglábnál, kihámoztam magam a hegymenethez szükségtelen protektorokból, vállamra vettem a fényképezőgépem, és elindultam a kéz kilátóhoz.

A fehér bóbitás pitypang mező után két ember széles erdei úton lépkedtem felfelé a fehéren virágzó szamócák és az apró szirmú kék nefelejcsek között egészen addig, amíg elém nem tárult a sziklás hegyoldalon békésen elterülő, hatalmas, fehér fából épített nyitott tenyeret formázó kilátó.

Felmásztam a kilátóra, leültem megpihenni és nem győztem betelni se az alattam elterülő táj látványával, se a szívembe költözött érzéssel. Mintha Isten vigyázó kezében lettem volna. Akkor, és ott, azt éreztem, hogy valahol a nyüzsgő városok zaján, szagán, testi-lelki-mentális betegségein és nyűgjein, a médiából ömlő negatív híreken túl, minden nagyon rendben van. Isten ott tart a kezében minket, az egész világgal együtt. Egyszerűen csak annyira el vagyunk foglalva a saját vágyaink hajszolásával, kielégítésével, érzéseink viharában való hánykolódásunkkal, saját boldogságreményt ígérő szükségleteink a másiktól való elvárásával és kiharcolásával, ilyen-olyan hatalmi viszonyaink látszólagos fenntartásával, hogy közben nem csak élni felejtünk el, hanem érezni is. Érezni a valódi biztonságot és boldogságot, nem csak hittel, hanem teljes belső bizonyossággal ott, ahol vagyunk: Isten tenyerén.

A kilátó körüli sziklákból az idelátogatók apró kő-sztúpákat építettek. Az ég felé nyúló kis szentélyek, mint egy-egy imádság álltak ott, szeretettel őrizve építőjük hitét, mintegy összekötve őt éggel és földdel, mert bár két lábunk a talajt éri, mégis rég elvesztettük már azt. Nincs kapcsolatunk se a fenttel, se a lenttel, de még a benntel sem. A vidék azonban még tudja mindezt. Érti. A vidékben még élet van. Elfogadott, megbékélt, áldott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Legyen meg a te akaratod!

Tegnap motoros túrán jártam Márianosztrán. A kálvária tetején a bátyám széttárta a karjait és azt mondta: „ez itt a világ teteje.” A keresztsor alatt, egy imádkozó szobor mellett megálltam, letekintettem az alattunk elterülő tájra és azt éreztem, hogy igaza van. Ez valóban a világ teteje. Itt minden nyugodt, békés, csendes, innen látni az eget éppúgy, mint a messzeséget, miközben mégis a Földön állok.

Ahogy teremtett világunk szépségében gyönyörködtem, valami megérintett. Mélyen, legbelül. Ránéztem a szoborra és arra gondoltam, valahogy így állhatott Jézus is a hegyen. A „világ tetején”. Majd a “világ tetejéről” lehozta nekünk a tudást, az útmutatást.

A hegyi beszéd egyes részeit és gondolatait mindenki ismeri. Még az is, aki nem él, gondol és cselekszik Istennel a szívében. Tudja, mi az a „Mi atyánk”, még ha nem is ismeri a sorokat, és nem szorul magyarázatra a „legyen meg a Te akaratod!”

Milyen könnyedén mondjuk ki, amikor minden jó körülöttünk, hogy „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – ha egyáltalán kimondjuk, és nem eltelve a jóval, szólni is elfelejtünk Hozzá.

Egy történet szerint egy időben minden ember arca Isten felé fordult. Isten azonban nem tudta, hogy tiszta szívből szeretik Őt az emberek, vagy csak azért, mert nem ismernek más lehetőséget. Megkérte angyalait, hogy valaki taszíttasson ki a mennyből és vigye el a kísértést az embereknek. Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt az egyetlen, aki ezt elvállalta. Lucifer elhozta a sötétséget a Földre, az emberek pedig szabad akaratot kaptak. Lucifer egyetlen dolgot kért cserébe áldozatáért: valahányszor egy ember szabad akaratából Isten felé fordul, ő hadd hallgassa testvérei énekét a mennyek kapujában.

Szinte észrevétlen feledkezünk meg Róla, amikor fent állunk a világ tetején, a nap ránk ragyog és bármilyen messze is nézünk, azt látjuk, hogy a világ szép. Törékeny pillanat. Aztán az ég látszólag minden előjel nélkül beborul, sötétséggel telnek meg a napjaink, nem látunk az orrunknál tovább és hirtelen előkerül a két kezünk: könyörögni kezdünk, imádkozni és kapaszkodni valamibe, amit nem akarunk elengedni.

Vajon meg tudunk állni, és tudjuk ilyenkor is azt mondani, a legnagyobb baj közepette, hogy „Uram, legyen meg a te akaratod!”, majd elindulni arra, amerről kezet nyújt nekünk, a fényt látjuk, és amerre a lehetőségeink visznek? Vagy szaporítjuk a szót, hajtogatjuk a magunkét, panaszkodunk, rettegünk és továbbra is ragaszkodunk ahhoz, amit mi elképzeltünk magunknak?

Képesek vagyunk elfogadni azt, amit Ő szán és ad nekünk, még ha az első ránézésre rossznak is tűnik?

Képesek vagyunk megmaradni a józan ész talaján és tiszta szívből nemet mondani a félelemre, a sötétségre, a kísértésre, a hamis világi kapaszkodókra, valamint mindenre, ami ezt szolgálja és gerjeszti? Képesek vagyunk a sötétségen, és saját kishitűségünkön, önmagunkon tovább nézni és tovább látva olyan döntéseket meghozni, amelyek nem arról szólnak, hogy az én hamis biztonságérzetem mi tartja fenn tovább, hogy nekem talán mi lesz a jó, hanem meglátni azt, hogy hol van a fény, a szeretet, és az élet?

A hit próbáját éljük. Képessé kell válnunk arra, hogy a legnagyobb vihar közepén is nyugodt szívvel tudjuk kimondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – és akkor a felhők eltűnnek az égről, mi ott találjuk magunkat a világ tetején, békével és nyugalommal a szívünkben. Kinyitva a szemünket meglátjuk a minket körülvevő meseszép messzeséget, átélve, hogy az élet szeretet és csoda, ha nyitottak vagyunk iránta. Lucifer, pedig leülhet egy kicsit a kapuba, meghallgatni testvérei énekét.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

A meg nem talált tó

Szüleink jó esetben megtanították nekünk, hogy amit elkezdtünk, azt végig is kell csinálni, hogy ha kitűztünk egy célt, akkor nem szabad feladni, addig kell menni, amíg el nem érjük.

Amikor siklóernyőztem, megtanultam, hogy nem kell mindenáron elstartolni, és hogy a hegyről tudni kell lejönni is. Hogy a repülés lényege az élvezet. De ahhoz, hogy jó érzés legyen repülni, meg kell várni a megfelelő szelet és időt. Amikor viszont ez eljön, akkor nem szabad tovább halogatni: el kell startolni.

Ma anya-fia napot tartottunk. Tökéletes volt az idő, megszületett az elhatározás, így elindultunk úticélunk felé: a Cser-tóhoz, amit hiába kerestünk, nem találtunk, így végül Nézsánál visszafordultunk. Egyrészt az volt az érzésünk, hogy már a térképről is lementünk, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtunk, melyek szélén kakasok, tyúkok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről, másrészt szorított az idő: vissza kellett érni a legkisebbért az óviba.

Még 10 perc lehet, hogy belefért volna, de lehet hogy a kis manónknak szomorúságot okoztunk volna vele, így beértük a dimbes-dombos kanyargós úttal, a szántóföldek illatával, az erdő szélén legelő vadak, a gyönyörűen rendezett falvak szívbéli szorgalmat sugárzó látványával, a régi idők hangulatát a mába csempésző kuriákkal, kastélyokkal, a napsütéssel, a szinte forgalommentes úttal, melyen madarak kísértek és szálltak velünk.

Amikor megtanultunk küzdeni, kitartani, fontos, hogy megtanuljunk megelégedni és elengedni is.

Nézsán megálltunk a Reviczky-kastély mögött, melynek parkja még télen is csodás. Megettük a szendvicseket, átbeszéltük az úton látottakat, jót ettünk, jót nevettünk, majd visszaindultunk. A vissza úton már könnyedén ment a tájékozódás. Csak mi voltunk, az út és a táj.

Fél ötre pont visszatértünk. Még a legkisebbet is vittük egy kört kárpótlásként, hogy ő még nem jöhet hosszú utakra, majd hazatértünk: látszólag céltalanul, mégis teljességben.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett