Az 50-esek klubja kategória bejegyzései

Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Riadólánc

20. rész

Az eső hetekig elkerülte Mondd Meg City-t. Az éjszakai mínuszok igaz már leköszöntek, de még nem voltak a nappalok túl melegek, kellemes tavaszias, de csapadékmentes volt az idő. Kate reggel-este öntözte a kis kertjében az egyre cseperedő, szépen zöldellő palántákat. Most is korábban kelt, hogy jó kertész módjára gondoskodjon terményeiről. Éppen végzett a locsolással, már a motoros ruháját húzta a nyitott garázsajtóban Oliviával, hogy indulnak kitakarítani az árteret, amikor Abigail csikorgó fékekkel vágódott be a ház elé.

  • Gyertek gyorsan! – kiáltotta alig hallható hangon a zárt bukósisakja alól, majd a lányok fülelő hunyorgását látva, felhajtott plexivel folytatta – Rick-ék háza veszélyben van! Segítenünk kell!
  • Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre a lányok, miközben szaporábbra vették az öltözködést.
  • Rick-ék kissé bolond szomszédja megkérte a jelek szerint szintén nem túl nagy tudású fiát, hogy szedje össze a szemetet a szénakazal körül. Az lusta volt hajolgatni, hát gondolta meggyújtja, majd elég, az egyszerűbb. Nyilván lángra kapott az egész kazal. A nagy szárazság miatt a tűz terjedni kezdett és már elérte a telek mögött az erdőt is. Rick-ék háza, a klub, most veszélyben van. – fejezte be a gyors helyzetjelentést Abigail, és már indított, és húzta is a gázt, ahogy a csövön kifért.

Olivia és Kate utána.

A fekete füst már messziről látszott. Megállíthatatlanul gomolygott az ég felé. A klub minden tagja az erdőszéli házak védésében segédkezett. A riadólánc hamar körbe ért, senkit nem kellett kétszer hívni. Hordták a locsolócsöveket a szomszéd kertekből, a kerti csapokról nyert vízzel hűtötték a ház falát és a környező növényzetet, hogy megakadályozzák a tűz lakott területre történő terjedését. A szomszédok, a segítségre siető lakosok, és arra járó-kelők, lapáttal csapkodták az izzó aljnövényzetet. Voltak, akik pedig sorban, egymás mellett állva, vödrökben adogatták kézről kézre a kútból kimert vizet, hogy azzal is segíteni tudjanak az oltásban a tűzoltók kiérkezéséig.

Nagy volt a riadalom, de az összefogás is.

Nagy erőkkel érkeztek ki a tűzoltók is. Csapatszállítók, gépjárműfecskendők, vízszállítók, erdőszerek és a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálat is a helyszínre sietett. A több órás küzdelmet végül siker koronázta.

Már esteledett, mire a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet – fejüket fogva, amikor meghallották az alap sztorit, beígérve egy kiadós bírságot –, visszaszereltek, és mindenki megnyugodva térhetett haza a nagy izgalom után. A házak megmenekültek. A leégett erdő -bár idő kell neki -, regenerálódni fog, szerencse a bajban, hogy tavasz van és még nem voltak tojások a fészkekben és kis kölykök a vackokban, így mondhatni, az erdő lakói is megúszták.

Olivia és a többiek még a klubban maradtak. Koromtól koszos arccal és ruhában ültek és pihentek, szótlanul dolgozták fel az eseményeket. Próbáltak kicsit magukhoz térni.

  • Ez ebben a hónapban már a harmadik. – törte meg a csendet Lucas – Nyolc hektár nádas égett le a tőzegen, és ötszáz négyzetméteren égett a szántó is a város végén az elmúlt hetekben.
  • Túl nagy a szárazság. – jegyezte meg Kate – Rengeteget kell locsolnom a kertemet is.
  • Váltottam pár szót az egyik tűzoltóval. – felelt Dan – Azt mondta, hogy a szárazság csak egy dolog, nem ok önmagában. A tűzesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztás következménye. Egy elöregedett vezeték, aminek cseréjére sajnálják a pénzt, egy ott felejtett vasaló, vagy serpenyő a tűzhelyen, egy eldobott cigaretta csikk, de ilyen nagy szárazságban az eldobált szemét, üveghulladék is okozhat tüzet.
  • Vagy épp egy lusta gyerek. – morgott Rick.
  • Egyszer anya a boróka teát főzte addig, amíg lángra nem lobbant – kuncogott Kate –, emlékszel, Oliv?
  • Lehet azt elfelejteni? – nevetett fel Olivia – Na jó, akkor annyira nem volt mókás, de így visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy kártyázás közben egyszer csak anya felpattant elrepítve a szoba ezer szegletébe kezéből a lapokat, hogy: „A tea!”. Rohant ki a konyhába, mi utána. A boróka bogyó már lángolt a fazékban. De az sem volt semmi, amikor robbanásig főzte a tojásokat röfi pókerezés közben.
  • Te szent anyám, olyat is lehet?! Nem megyek hozzátok társasozni, ne is hívjatok! – nevetett Mia.
  • Még jó, hogy anyukád nem az a pánikolós fajta. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mason – Egyszer hallottam egy nőről, akinek az olaj kapott lángra hús sütés közben, az ott felejtett serpenyőben. Az még eszébe jutott, hogy 1 liter vízből 1750 liter gőz keletkezik, ha forró olajra öntjük és a hirtelen végbemenő halmazállapotváltozást robbanás kíséri, így a locsolkodásról letett, de ahelyett, hogy rárakott volna egy fedőt, hogy elvonja a tűztől a levegőt és így az oxigént is, nekiállt vele sétafikálni. Fogta a lángoló serpenyőt, és elindult vele kifelé a házból. Naná, hogy izgalmában elbénázta a dolgot. Megbotlott, a lángoló olaj szanaszét fröccsent a szobában meggyújtva a kanapét, a függönyt, a szőnyeget. Porig égett a téliesített faháza.
  • Ejha, Mason! – kerekedett el Olivia szeme – Ez most egy kisebb tűzoltási tanfolyammal is felért. Honnan tudsz ennyi mindent az égésről, meg a tűzoltásról?
  • Figyeltem fizika órán. – vigyorgott elégedetten Mason.

Kate a kertben ült tablettel a kezében és szemöldökét összevonva olvasott.

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte tőle Olivia.
  • Olvasok. – hangzott a kurta felelet.

„Hülye kérdésre hülye válasz. Jogos.” – konstatálta magában a helyzetet Olivia, elvégre ezt ő is látta.

  • És mit olvasol ilyen komoran? – helyesbített a kérdésen Olivia.
  • A klímaváltozásról. Amikor a suliban beszéltek róla, annyira nem tartottam vészesnek, de ez most túl közelről érintett. Nem hagyott nyugodni ez a tűzeset, meg ez a nagy szárazság. Jó, jó, hogy az emberek hibája a tűz… is, mert totál nem törődöm, felelőtlen felnőtt létére a legtöbb, de a szárazság miatt csak könnyebben lángra kap ez-az, csak amiatt vannak futótüzek és nehezebb az oltás is. – vázolta Kate a gondolatait – Tudtad Oliv, hogy az éghajlatváltozás egy nagyon súlyos probléma? Na, jó, az éghajlatváltozás az nem új keletű dolog, ezért nem is nagyon veszik sokan komolyan. Elvégre mindig is volt hol egy kis jégkorszak, hol egy kis ez, hol egy kis az. De most a Föld az emberek felelőtlenségének köszönhetően melegszik az eddigieknél sokkal gyorsabb ütemben. A korszerűtlen fűtés, a felelőtlen autó használat. Én is látom ám, hogy hány gyereket visznek a suli kapuig két utcával odábbról iskolába. Hát szerinted ártana nekik egy kis séta, vagy ha biciklire ülnének? Nem hiszem. De a felnőtteknek sem, sőt még spórolhatnának is. Mindig csak panaszkodnak, hogy milyen drága a benzin. Ha nem ülnének autóba, csak amikor hosszú útra mennek maguknak is segítenének és a Földnek is. Aztán itt vannak még az erdőirtások is. Érted ezt Oliv? Annyi kárt tesz az ember a Földnek, hogy annak már csak a gondolata is katasztrófa!
  • Értem. – nyugtázta higgadtan, de együtt érzően Olivia Kate felháborodottságát – És mit tehetünk mi?
  • Először is az embereknek tudomásul kellene vennie, hogy erről mi tehetünk: az emberiség! Mert addig, ameddig ez nem tudatosul az emberekben, nem is fognak változtatni semmin. Pedig sok olyan dolog van, ami apró változtatás és mégis nagy segítség a Földnek. Például, ha kevesebb húst fogyasztanánk, azt is háztájit, nem a nagyüzemi vágóhidakról. Vissza kellene térni a zöldségtermesztéshez, ami amúgy komolyan mondom Oliv, nem nagy dolog és szuper elfoglaltság, ráadásul hatalmas sikerélmény, amikor látod növekedni a növényeidet. Vagy legalább helyben termesztett zöldséget vásárolnának az emberek.
  • De ezt te meg is teszed Kate, és ez nagyon jó! Tudod?! Mia mindig azt mondja, hogy nincs kis segítség…
  • Igen, minden a Földnek nyújtott segítség nagy segítség. – fejezte be Kate Olivia mondatát.
  • Gyere, induljunk. A többiek már várnak.

Útban a tanösvényhez Kate szavai jártak Olivia fejében. Elvégre Katenek igaza van. Ki szeretne egy olyan világban élni, ahol a vizet aranyárban mérik, mert az aszály sújtotta területeken kifogynak az ivóvíz tartalékok, és a szárazság miatt még élelemből sem lesz elég.

A hely most is magával ragadta a fiatalokat. Verőfényes napsütésben igaz kevésbé volt sejtelmes, de épp annyira csodálatos, mint ködös időben. A víz alacsony állása megkönnyítette a dolgukat. Sokkal egyszerűbb volt a mocsárból kihorgászni a szemetet, mint a víz felszínéről. Amíg a lányok megszabadították az ösvényt a sörös dobozoktól, műanyag üdítős flakonoktól és a gyorséttermi ételek csomagolóanyagaitól, addig a fiúk megjavították, megerősítették az ösvény kitört deszkáit, kidőlt korlátait. Mindeközben nem felejtették el teleszívni tüdejüket friss levegővel, szívüket pedig a hely szelleméből áradó nyugalommal.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Kertészkedni jó

18. rész

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte érdeklődve Judith a szépen gondozott, egyre jobb időt ígérő, már éppen zöldellni kezdő gyepet parcellákra osztó lányától.
  • Veteményes kertet. – felelte a világ legnagyobb természetességével Kate.
  • Veteményes kertet. – ismételte meg Judit a hallottakat megerősítésként.
  • Tudtad anya, hogy a kertészkedés nagyon egészséges? De nem csak a léleknek, hanem a testnek is. Jó, nyilván tudat alatt vágod te is, mivel tavasztól őszig a ház előtti virágoskertben lehet téged csak megtalálni. Na de, a kertészkedés nem csak arra kiváló alkalom, hogy élvezzük a napsütést, a friss levegőt és a virágok illatát, hanem arra is tökéletes, hogy megtapasztalhassuk a természet közelségét, ami az egyik legjobb dolog a világon, ami az emberrel történhet. – adta át nemrég megszerzett tudását Kate édesanyjának – A kertészkedés remek stresszoldó. Segít, ha rossz a kedved, de még akkor is, ha beteg vagy és meg szeretnél gyógyulni. Lehet, hogy pont ezért nem vagy soha beteg! – világított rá Kate a tényre.
  • Előfordulhat. – erősítette meg Kate-t Judith – Sőt biztos, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy erős az immunrendszerem. Tényleg jó érzés a kertben molyolni. Megnyugtat. A virágok illata, látványa, a föld érintése, ezek mind feltöltenek ugyan, de önmagában a kertészkedés szerintem nem elég. Fontos, hogy az élet minden területén kiegyensúlyozottak legyünk. Szeretem a munkám, kreatív, alkotó, és másoknak is tudok vele adni. Eljárok egy héten kétszer tornázni, és egészségesen táplálkozom. – egészítette ki Judit Kate gondolatmenetét.
  • Na, mostantól még egészségesebben fogsz! – vágta rá Kate – Lesz egy saját bio kertünk. A kertészkedés tudatos tervezést igényel, és én már mindent meg is terveztem! – büszkélkedett Kate.
  • Efelől kétségem sem volt – felet Judith egyrészt ismerve lánya céltudatosságát és eltökéltségét, másrészt látva a gyep szakszerű feltúrását.
  • Tudod anya, a kertészkedés gondoskodásra tanít. Mostantól majd túl kell lépnem a saját komfortzónámon, hogy elérjem azt, amit szeretnék: termő kertet. Minden nap meg kell locsolnom, ki kell gazolnom a kis kertemet. Ez biztosan nem lesz mindig könnyű, de már 10 éves vagyok, és szerintem képes leszek rá. És ha ez sikerül, akkor nem csak a személyiségem fog fejlődni, de növekedni fog az önbecsülésem és az önbizalmam is. – ecsetelte Kate a kertészkedés pozitív mentális hozadékait, majd kérdőn Juditra nézett – Ugye segítesz nekem, anya?!

A nap hátralévő részét kettesben töltötték a kis kertben. Miután felásták és felosztották a területet, valamint megtervezték, hogy mit hová fognak vetni, felcímkézték a vetést jelző kis táblákat és hozzá is láttak a magok elföldeléséhez. Vetettek retket, sárgarépát, petrezselymet, póréhagymát, borsót a kertbe, és paradicsomot, paprikát, salátát, karalábét a kis palánta neveldébe, amit bevittek a konyhaablakba.

Judith nagyon büszke volt Kate-re és örömmel állt mellé ebben az elhatározásában is. A közös munka olyan jól esett nekik, hogy el is határozták, tovább szűkítik a gyepet és bővítik a kertet, hogy legyen hely uborkának, cukkíninek, padlizsánnak, édesburgonyának és egy-két ribizli, egres és málnabokornak is. Elhatározták kertészkedés közben azt is, hogy több zöldséget és kevesebb húst fognak fogyasztani, a helyben termesztett zöldségek mellett ezzel is tudatosan hozzájárulva a környezet védelméhez.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ma sem jött be

17. rész

  • Beszerzek egy levelibékát. – morgolódott Rick, miközben fejére húzta a motoros maszkját – Ott fogjuk tartani az ablakban. – bökött a háta mögé a klubhelyiség udvari ablaka felé – Az, nem fog mellé beszélni, akarom mondani, brekegni. 17 fok, napsütés. Mégis hol?! Igaz, azt nem mondták, hogy a felhők felett vagy alatt.

Egész héten a csütörtököt várták a meteorológusok által beígért szép idő miatt. Ehhez képest felhős, és hideg reggelre ébredtek. Érthető volt a csalódottság.

  • Hová lesz a menet? – érdeklődött Olivia.
  • Remélem az Alföldre. – vetette oda epésen Kate a fiúknak. Mély nyomott hagyott benne a legutolsó kaland, amiről természetesen nem számoltak be a szülőknek.

A Mondd Meg City-t északról megkerülő folyó közepén volt egy kis sziget. Egy nap alatt kényelmesen keresztbe-kasul bemotorozható. Eredetileg leginkább hétvégi házak és üdülők voltak rajta, de egyes részei már olyannyira közkedvelté váltak, hogy a tavaszi áradások ellenére hétköznapi lakott területek, falvak lettek kis templomokkal, boltokkal és óvodával. A vízhez közeli házakat magaslatokra, gólyalábakra építették, egyik-másik úgy nézett ki, mint egy kacslábon forgó viskó. A víztől távoli házak, házak voltak. Semmi különös nem volt bennük.

Mason és Logan a főváros felé kerülve vezette a társaságot „csak hogy szokjuk a nagyvárosi forgalmat” jeligére. Egy darabig minden jól is ment. Egészen addig, ameddig egyenesen kellett menni a főúton. A hídra felhajtót elvétették, így jöhetett létre az ellenkező irányból hídra fel, négy sávon reggeli csúcsban balra legbelső sávba be, majd egyet ki, jobbra le, kis utcába balra be, megfordul, jobbra ki, balra főút, majd jobbra, a hídra a megfelelő irányba fel. A rend kedvéért elvétették a felüljárót is, így még két sávon és egymást érő kocsi tömegen át kellett verekedniük magukat röpke fél méteren, hogy be tudjanak sorolni a kanyarodó sávba. A nem így tervezett, de vitathatatlan vezetési gyakorlat kipipálása után forgalmas, de sávváltás mentes szakasz következett.

Ahogy távolodtak a fővárostól, úgy ritkultak a sávok, a forgalom, és vált egyre barátságosabbá a táj is. A szigetre egy kis hídon hajtottak fel. A híd alatt futó folyó látványa gyorsan feledtette az apró kis malőrt az 50-esek klubjának tagjaival.

A sziget szűk utcás, békés kis falvain át már nyugalomban tették meg a hátralévő kilométereket. A falvak után még vidékiesebbre váltott a kép. Kisebb időutazásnak hatott az út szélén legelésző bárányokat terelő juhász látványa.

Az utolsó falu végén az aszfaltos utat elhagyva kissé kátyús, de a jellegéhez képest jól járható, kanyargós földúton jutottak el a parkolóig. Innen gyalog kellett menni a szigetcsúcsig.

A „ma sem jött be” időjárásjelentésnek köszönhetően fagyos ujjakkal vették le a bukósisakokat és zárták le a robogókat. Dan-nek az agya is lefagyott. Vagy negyed órát küzdött a tulajdon lakatjával, sikertelenül. Végül Kate zseniális logikai képességeinek köszönhetően oldódott meg a helyzet.

  • Emlékszel, Kate? Itt még apával is voltunk sátorozni. – nosztalgiázott Olivia.
  • Sajnos nem. Még nagyon kicsi lehettem. – szomorkodott Kate.
  • Egyetek! – pattant közéjük Mia feledtetve az emlékeket – Egyetek, az majd felmelegít. Tudtátok, hogy a madarakat nem csak azért kell télen etetni, mert kevesebb élelmet találnak, hanem azért is, mert az megvédi őket a kihűléstől? Igaz mostanság egyre enyhébbek a telek, hó sincs igazán, és a nagy mínuszok is csak pár hétig tartanak, a bolygó légköre rohamosan melegszik a légszennyezettség és az erdőirtások miatt, a nyár pedig egyre szárazabb és aszályosabb, de ettől még fontos gondoskodnunk abban a kis időben is a madarakról. Most pedig rólatok. Amikor eszünk, a testben energia szabadul fel. Az emésztési folyamatok során testünk és a madarak teste is hőt termel. Úgyhogy egyetek, hogy felmelegedjetek! – majd ahogy jött, úgy ment is tovább felfedezni a szigetet, miközben belenyomott pár reggel frissen sütött pogácsát a lányok kezébe.

Mia rögtönzött biológia órájának hatására a csapat minden tagja engedelmesen elővette az útravalóját, tartottak egy kis cserebere börzét, majd csendes majszolás közepette elsétáltak egészen a sziget csúcsáig. Ha nem lett volna tele a szájuk, egészen bizonyosan tátva marad a látványtól. Az egyre szélsőségesebb időjárás és az elmúlt héten, a környéken végigsöpört vihar itt is hagyott nyomokat maga után. Gyökerestül kiszakadt öles fák szegélyezték vagy épp keresztezték az ösvényt, amin haladtak.

A fák ritkulásával erősödött a szél, felkerültek a sapkák a fejekre és a kesztyűk a kezekre, miközben a telefonok is előkerültek a farzsebekből. A folyó két oldalról átölelte a sziget csücskét, majd boldog találkozást sejtetve összefolyt, itt ott türelmetlenül keresztbe utat vágva magának egyik szélről a másikra. A folyó két oldalát hatalmas hegyek szegélyezték, melyek egyikének tetején balról egy vár nézett alá büszkén e csodás tájra.

Talpuk alatt a homokos talaj időnként csúszós agyagosra, másutt pedig kagylóhéjakkal vegyített kavicsosra váltott Kate nagy örömére. Mindkét zsebét megtömte a szokásos „Ez még jó lesz valamire!” felkiáltással, természetesen, szelektálva gyűjtve ezt is: balra mentek a kavicsok, jobbra a kagylók.

  • Tudtátok, hogy ezen a szigeten több, mint 200 madárfajt figyeltek már meg, amiből több, mint 100 itt is fészkel és költi ki a tojásait? – kezdte Mia az izgalmas és valóban érdekes felvilágosítást – Egy alkalommal itt a szigetcsúcson egy halfarkas megjelenését is feljegyezték, pedig annak az élőhelye az Északi-sark környéke. A legelőn, ami mellett eljöttünk, pedig 25 féle védett növényfajt fedezhetnek fel a rátermett botanikát kedvelők, köztük két szigorúan védett fajjal, a gyapjas gyűszűvirággal és a csikófarkkal.
  • Csodás ez a hely. – vetette közbe ámuldozva Abigail – Árad belőle a nyugalom és az erő. Szinte érzem, ahogy feltölti a testemet és percről percre javul a közérzetem és a hangulatom is. Még a lépteimet is könnyebbnek érzem.
  • Most. – szólalt meg Olivia – Szuper hely valóban és tökéletes is lehetne, ha nyáron nem üzemelne itt kemping. Tavasszal és ősszel ez a béke szigete, de nyáron?! Zsúfolt és hangos.

Mason-t és Lucas-t kissé lelombozta a kemping ténye, amiről ők még csak most szereztek tudomást. Három ötletükből kettő elvetődött. Az egyik életveszélyes, a másik tömegveszélyes. Egyet értettek Olivia-val, ez sem az a hely, amit ők keresnek. Nekik egy olyan kell, ami bármely évszakban látogatható és mindig pont ugyan olyan csenddel és meghittséggel várja őket.

Még a robogókhoz visszafelé megmásztak pár kidőlt fát, megcsodálták újra a hegyeket, a halkan csobogó folyó szél borzolta fodrait, a fák ágaira feltűzgélt elhagyott fél pár kesztyűket, és egy kidőlt fára fellógatott ott felejtett bográcsot, melyben már a fű nőtt, avagy főtt a gulyás helyett. Séta közben felmelegedtek, de enyhülni érezték az időt is. Már nem csípett a szél sem, inkább langyos szellő simogatta az arcukat.  

A fővárosi kalamajkát elkerülve komppal ment haza az 50-esek klubja. Nagyon élvezték az út minden egyes pillanatát, ezért elhatározták, hogy ha nem is a szervezett túrákkal, hanem csak úgy, de eljönnek ide nyáron is és csapnak egy klassz kis pikniket a bárányokkal a legelőn.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Égi jel

16. rész

A következő lépés a tökéletes helyszín megtalálása volt. A fiúknak volt is rá ötlete. Nem is egy, hanem egyből három.

  • Melyikkel kezdjük? – kérdezte Olivia.
  • A kilátóval – felelte Lucas. – Olyan helyet kerestünk, ami könnyen megközelíthető és télen-nyáron járható az út.
  • Remek ötlet, és mikorra terveztétek az első megtekintését?
  • Szombat?
  • Nekem, jó. – egyezett bele Olivia a klub többi tagjára tekintve, akik egyetértésben bólogattak.

Kicsit felhős volt az idő, de kellemes kora tavaszi langyos szél fújt. Az éjjel pusztító viharról már csak az útszéli pocsolyák, a megtépázott fák, a földre hullott ágak és levelek árulkodtak. Szokás szerint Rick-nél volt a találkozó, mindenki felpakolt 3 heti hideg élelemmel, a csapat mindent jól tűrt, kivéve az éhséget, majd irány a benzinkút. A rutinellenőrzések és a tankok teletöltése után Lucas és Mason vezetésével elindultak a Mondd Meg City-t keresztül vágó folyó mentén a hegyek felé. A városokat elhagyva ritkultak a házak, és egyre több zöld tárult a szemük elé. Az út baloldalán a folyó kanyargott, jobbját egyre magasodó hegyek kísérték. A kiszemelt úticél ezen hegyek egyikén volt.

A kilátóhoz egy kis falun keresztül lehetett felmenni. Régi építésű, házak, szűk, dimbes-dombos utcák közt kanyargott az 50-esek klubja a megfelelő utcát nem találva. Már keresztbe kasul bejárták az egész falut, letesztelték a csapat tagjainál fellelhető összes GPS-t, de egyik sem akarta megmutatni az utat. Végül maradtak a papírtérképnél és a saját fejük után történő tájékozódásnál. A térkép szerint egy igen meredek úton kellett felhajtani.

  • Mi legyen? – kérdezte Mason – Feltekerünk, vagy felsétálunk?

Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy ameddig a betonút visz, addig gurulnak. A végén leparkolnak, és onnan séta tovább. Arra azonban nem számítottak, hogy az út egyre szűkebb, egyre meredekebb lesz, és olyan hirtelenséggel fog elfogyni a kerekeik alól, ahogyan az megtörtént. Az út szinte egyik pillanatról a másikra váltott át a biztonságosabb aszfaltról sáros, faleveles, az esti esőtől fellazult és vizes talajra. Az utolsó pillanatban húzták be a féket egymás mögött-mellett, egy kupacban inkább összetömörülve, mint felsorakozva.

Senki nem szólt egy szót sem. Szavak nélkül is tudták, hogy nagy bajban vannak. Megfordulni az adott helyzetből nem tudtak, a motorok behúzott fékkel is csúsztak az aszfaltra átfolyt sár és a ráhullott falevelek miatt, az előre haladást pedig leginkább az akadályozta, hogy az erdei cross terep nem éppen robogóra szabott. Pár tizedmásodpercnyi pánik után Mason bekanyarodott az út mellett lévő ház előtt lévő vízszintesbe hozott üres gépkocsibeállóra. Illik, nem illik, szükség törvényt bont. A csapat többi tagja gondolkodás nélkül követte. Aki pedig már meg tudott fordulni, indult is óvatosan két kézzel kapaszkodva a fékbe, lábbal kitámasztva lefelé, hogy mindenki biztonsággal leérjen.

Amilyen szótlanul bajba kerültek, olyan szótlanul másztak ki belőle és ereszkedtek le. Az út aljában félre álltak, és leállították a motorokat. A lányok örömmel tapasztalták, hogy a fiúk is remegő kézzel veszik le a bukókat.

  • Hát, ez a szó minden fellelhető értelmében meredek volt. – törte meg a csendet Dan.

Nevetésbe törtek ki, majd elővették a szendvicseket, és ott az út szélén öröm pikniket ültek, miközben elmesélték kinek milyen film perget le a szeme előtt az utolsónak hitt perceiben. Mia látni vélte, ahogy mind összeborulnak, mint egy kártyavár és lavinaként gurulnak le az út aljáig. Olívia csak arra tudott gondolni, hogy talpon kell maradni, hiszen Kate ott ül mögötte. Rick-nek meg az járt az eszében, hogy ez nem történhet meg, mert ő már rettentően éhes, a kórházi koszt szörnyű, a szendvicseket pedig tuti elkoboznák a mentősök, miután sikerült rájönniük, hogy melyik testrészt kihez csomagolják oda.

A kilátót kihúzták a listáról. Égi jelnek vették, hogy nem értek el a célig. Tudni kell a hegyről lejönni is, és ha már nekik ez most sikerült, akkor nincs az a pénz, hogy visszamásszanak. Még gyalogosan sem.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

  • Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
  • Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
  • A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

  • Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
  • Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

  • Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
  • És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
  • Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
  • Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Az ember nem létezhet természet nélkül

13. rész

Nyár elején Olivia sikeres érettségi vizsgát tett, biológiából és földrajzból emelt szinten. Az érettségit követő ősszel beiratkozott a természet facilitátor képzésre, ahol mire tavasszal levizsgázott, nagyon sok olyan érdekes dolgot tudott és tanult meg, amit eddig csak érzett vagy sejtett, amikor az 50-esek klubjával kirándulni mentek, Miával fákat ölelgettek, vagy épp Phoebe-vel az erdőben futott.

A természet vígan megvan az ember nélkül, de az ember nem létezhet a természet nélkül. Azon túl, hogy a fák által kibocsátott oxigén nélkülözhetetlen az ember számára az életben maradáshoz, van egy fajta láthatatlan kötelék is az ember és a természet között. Ezt a kapcsolatot már igen régen elfelejtettük, mégis ott van, él, és tudat alatt hat ránk.

Az ember mélyen és elválaszthatatlanul illeszkedik a természetbe. Egy világszintű anyagkörforgás és energiaáramlás részei vagyunk. Még a bioritmusainkat is a természet változásai határozzák meg. Alvási ritmusunkra hatással vannak a holdfázisok, nyugtalanabbul alszunk, és többet álmodunk telihold vagy újhold idején. A közérzetünkre és az egészségi állapotunkra, pedig az időjárás változása nyomja rá egyik vagy másik nap a bélyegét. Feszültebbek leszünk szeles idő előtt, fejfájást okozhat egy meleg front, Kate régi óvó nénije pedig a gyerekek viselkedéséből tudta előre, mikor érkezik a hidegfront. „Olyanok, mint egy felbolydult hangyaboly.” – mondogatta a nagyobb lehűlések előtt.

Az ember szívének, lelkének és egészségének jólléte szoros összefüggésben van azzal, hogyan érzi magát a Föld. Minden eldobott papírzsebkendő számít.

A természettől való elhatárolódás, az hogy az ember azt hiszi, bármit megtehet a környezetével, kizsákmányolhatja, tönkre teheti minden következmény nélkül, csak a saját hasznára gondolva, az egyik, hanem a fő oka a klímaválságnak. De nem csak a bolygónk betegeskedésének, hanem a társadalom és az emberek lelki zavarainak, egészségének romlásának, az immunrendszer gyengülésének és annak, hogy olyan betegségek ütik fel a fejüket, amivel szemben az ember és az orvos társadalom jó szerivel tehetetlen.

Ha mindezt nem is mondjuk ki, de érezzük. Napjában jelennek meg aggasztó hírek a levegő, a vizek szennyezettségéről, a műanyaghulladékok felhalmozódásáról, a tengerbe dobált pet palackok miatt elhullott, műanyag zsinegekbe akadt állatokról, erdőtüzekről, az élővilág károsodásáról. Mára alig akad olyan ország, terület vagy ember a földön, akit ne érintene személy szerint ez a probléma. A helyzettel szembeni tehetetlenség érzése pedig szorongást okoz bennünk. Bizonytalanná válik a jövőképünk, meginog a biztonságérzetünk. A reggeli csúcsban pöfögő autók látványától, az erdei ösvényeken széthagyott szeméttől, az emberi nemtörődömség gondolatától még az életkedvünk is elmegy.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy az ember nem természettől külön álló valami, hanem egy vele. Ha a természet nincs jól, mi sem lehetünk jól. Fulladni fogunk a szmogban, elfogy az ivóvíz, a szennyezett talaj megmérgezi a növényeinket, az állatokat, az embereket.

Fontos, hogy újra tudatos kapcsolatunk legyen a természettel, közelebb kerüljünk hozzá, megvédjük és meggyógyítsuk. Itt az ideje, hogy mi tegyünk valamit a Földért! És ebben minden apróság számít. Minden apró lépés, amit ezért teszünk, hatalmas jelentőséggel bír. Nincs olyan, hogy túl kevés, vagy lényegtelen, hiszen nem vagyunk egyedül, és a sok kicsi idővel összeadódik és megsokasodik.

Már most számos egyéni, csoportos vagy olyan szervezeti megmozdulás van, amihez csatlakozni lehet, vagy amitől, akiktől elleshetjük azt, hogy hogyan tehetjük mi könnyebbé a Föld számára azt a terhet, amit mi emberek raktunk és rakunk rá nap, mint nap. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb élőlényektől, a legnagyobb esőerdőkig, nemzeti parkokig, minden fontos. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb tettektől, a legnagyobb szervezeti megmozdulásokig minden cselekedet számít.

Alapértelmezett