Lencsi-mesék, Mesék

Őszi Boszi és a méhek

Igazából nem volt boszorkány, és az őszhöz is csak annyi köze akadt, hogy az volt a kedvence a négy évszak közül. Szerette a tavaszt is a virágok miatt, de az ősz színei nyűgözték le igazán. Eredendően Hildának hívták, de senki nem szólította ezen a néven. A gyerekek keresztelték át Őszi Boszinak, és ő egyáltalán nem haragudott ezért.

Háta kissé meghajlott a kor súlya alatt, orra kampósra növekedett, fején pedig csúcsos kalapot viselt. Így kicsit valóban hasonlított egy mesebeli boszorkányra.

Egy ősszel a mókus gyerekek lesték ki a nagy tölgyfáról makk csemegézés közben, ahogy vidáman ugrál az összegereblyézett színes falevelekben. A levelek ráragadtak a ruhájára, a hajára. Őszi falevél volt még a kalapján is.

  • Nézzétek, ott egy őszi boszi! – kiáltott fel a legkisebb mókus, amikor meglátta. A többiek a hasukat fogták nevettükben. Otthon elmesélték a történetet a szüleiknek, az óvodában, iskolában a pajtásaiknak és hamarosan már az egész erdő erről beszélt. Így lett Hilda az Őszi Boszi.

Hilda, akarom mondani az Őszi Boszi háza az erdő közepén egy nagy tisztás szélén állt. Azért pont itt, mert az Őszi Boszi nagyon szerette a méheket. Ő maga is méhészkedett. Két kaptár állt a háza mögött, melyekben egy-egy nagy méh család élt. A méhek erdő, mező virágporát begyűjtötték és ha épp nem találtak eleget, akkor messzebbi tájakra is elrepültek, hogy finom mézzel tölthessék meg a kaptárt.

Egy reggel, amikor Őszi Boszi épp a méz begyűjtésére készült, szomorúan vette észre, hogy a kaptár előtt a földön sok-sok halott méhecske hever. Szinte az egész méh család odaveszett. Csak néhány kis méh döngicsélt a kaptár ajtajában, de azok sem érezték túl jól magukat.

Őszi Boszi szaladt is vissza a házába – ami történesen nagyon hasonlított egy méhkasra -, hogy felhívja Bagoly doktort. Amint megkapta Bagoly doktor asszisztensétől a szörnyű hírt, azonnal indult is.

  • Ez sajnos mérgezés. – állította fel a diagnózist Bagoly doktor – Az emberek növényvédő szerei okozzák. – folytatta – A mezőgazdaságokban használják, hogy megóvják a takarmányt és a termést a kártevőktől, de arra már nem gondolnak, hogy nem csak a kártevőket pusztítják el vele, hanem a méheket is. Több kórházból is kaptunk már hírt hasonló esetekről. A méhek pusztulása megállíthatatlannak tűnik, és nem csak a mézet adó házi méhek, de sajnálatos módon a vadon élő fajok is veszélyben vannak. – fejezte be Bagoly doktor a mondandóját.

Bagoly doktor mentőt hívott és a még életben lévő méheket beszállíttatta a kórház mérgezési osztályára.

  • Mindent megteszünk értük! – ígérte búcsúzóul Őszi Boszinak.

Őszi Boszi nagyon szomorú volt, de nem csak a méhei, hanem az emberek felelőtlensége miatt is, hiszen a méhek pusztulása fenyegetést jelent az emberiség egészére is. Ha nincsenek méhek, akkor nem lesznek növények sem. A méhek a beporzói a legtöbb zöldségnek, gyümölcsnek, de még búzának is, amiből a kenyér készül. Úgy érezte, valamit tennie kell!

Először Tündérhez ment, majd együtt indultak tovább a kis Lencsilányhoz és az anyukájához.

  • De mit tehetünk mi? – kérdezte a kis Lencsilány. – Mi itt az erdőben már Farkas kisboltjából, Nyúlék ökogazdaságából vásárolunk, Sünné is áttért a bio mosószerre a mosodájában. Nem használunk mérgező növényvédő szereket. Ha túl sok a levéltetű, Katicáék még télire is tesznek el belőle. Az embereket sajnos nem tudjuk megváltoztatni.
  • Ez így van. – sóhajtott Tündér – Azért, hogy az emberek mezőgazdálkodása ne szorítsa ki a virágos réteket és az emberek is áttérjenek az ökogazdálkodásra, mi nem sokat tehetünk itt az Óperenciás-tengeren túl. Reméljük, hogy az emberek ráébrednek a méhek fontosságára és megállítják a pusztulásukat. Ugyanis, ha a méhek eltűnnek a Földről, akkor az az állatvilág egyes fajainak kihalásához és az emberek éhínségéhez vezet. De nem csak az élelem lesz kevesebb, hanem a gyógyszerekhez használt alapanyagok, a gyógynövények is meg fognak fogyatkozni.
  • Ebbe még így bele sem gondoltam! Elég ijesztően hangzik. – álmélkodott a kis Lencsilány.
  • Azért van, amivel segíthetünk a méheknek – vigasztalta Őszi Boszi Lencsit. – Az első és legfontosabb dolog, hogy ültessünk sok virágot ahova csak lehet! A virágültetés ugyan kis dolognak tűnhet, de az éhes vagy messzi virágos rétről érkező kifáradt méheknek a túlélést jelentheti egy olyan virágos kert, vagy láda, amelyben méhbarát virágok nyílnak és ahol megpihenhetnek. Ezért arra gondoltunk Tündérrel, hogy méhecskehotel akciót indítunk a nagy sűrű erdőben. Segítenél nekünk ebben?
  • Naná! – kiáltott fel lelkes izgalommal Lencsi – Vágjunk bele! De hogyan fogjunk hozzá? Mi az a méhecskehotel és milyen virágokat szeretnek a méhek?
  • A méhecskehotel egy olyan kis virágsziget, melyben tavasztól őszig mindig nyílik virág. – magyarázat Őszi Boszi – Tavasszal nyílik a mézvirág, a búzavirág, a cickafark és a mécsvirág. – kezdte a felsorolást Őszi Boszi – Nyáron nyílik a nyári orgona, a bugatölcsér, a levendula vagy a borsmenta. Nyár végi, őszi méhbarát virágok pedig a méhbalzsam, a kúpvirág és az őszi rózsa.
  • Hű, ez nagyon sokféle virág! – ámuldozott a kis Lencsilány – Hogyan fogunk ennyiféle virágot összegyűjteni mindenki kertjébe vagy ablakába? – kérdezte elgondolkodva Lencsi.
  • Medve kertészetében lehet olyan magkeveréket kapni, amit kifejezetten úgy válogattak össze, hogy tavasztól őszig virágozzon a méheknek. – válaszolt Tündér Lencsi kérdésére.

Némi tanakodás és egyeztetés után Lencsi anyukája vállalta, hogy készít Lencsivel közösen egy nagy plakátot, amin közzé teszik a felhívást. A plakátot pedig kihelyezik a főtéren a hirdetőtáblára, hogy mindenki jól lássa. Tündér az Őszi Boszival Medvéhez ment magkeveréket kérni. Medve örömmel segített. Ő is nagyon fontosnak tartotta a méhek védelmét. A méhecskehotel akció napját következő hét szombatra tűzték ki.

Medve kis teherautóval érkezett. Hozott virágmagokat, virágföldet, cserepet és az ültetéshez szükséges eszközöket. Kis ásót, lapátot, valamint kertészkesztyűt. Aki kertes házban lakott, az magokat kapott. Aki odúban, vagy társas házban, az cserepeket, virágládákat az ablakba, az erkélyre, hogy ott alakíthassanak ki méhecskehotelt, és gyönyörködhessenek a sok szép, színes virágban. A fiatalok az időseknek segítettek, a nagyok a kicsiknek. Mindenki ott sürgött-forgott a téren.

A méhecskehotel akció nagyon jól sikerült. Virágba borult az Óperenciás-tengeren túl a nagy sűrű erdő minden lakójának kertje, ablaka és erkélye. Bagoly doktor kollégáival összefogva sikeresen meggyógyította a beteg méheket, akik így visszatérhettek a kaptárba. A sok új virágos kerteknek, ágyásoknak és ládáknak köszönhetően pedig már nem kellett Őszi Boszi méheinek messzi viráglegelőkre repülniük. Biztonsággal gyűjthették a virágport és pihenhettek meg a nagy munkában a kaptár körüli méhecskehotelekben, amit sok-sok finom mézzel háláltak meg Őszi Boszinak, Tündérnek, a kis Lencsilánynak és anyukájának, Medvének, valamint a nagy sűrű erdő minden lakójának az Óperenciás-tengeren túl.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Lencsi karácsonya

Hideg szelek fújtak az Óperenciás-tengeren túl. A nagy sűrű erdő lombhullató fái már mind elbúcsúztak leveleiktől. Kopár ágaik az égre meredtek, gyökereiket vastag levéltakaró fedte. Befagyott a tó, a patak vize, az égen borús felhők takarták el a napot. Az éjszaka hamar sötétbe borította a tájat. Az egyre rövidebb nappalok az otthonaikba szorították az erdő lakóit. Mégis, valami furcsa varázs, csendes készülődés nesze lengte körül az odúkat, fészkeket és házakat.

A kis Lencsilány a szobájában tett-vett, festékek, ecsetek sorakoztak előtte. A kis Lencsilány anyukája az íróasztalánál ült és már napok óta csak írt, egyre csak írt. Farkas fényfüzért erősített a bolt ajtaja és ablaka köré, Sikító Sárkány konyhájából finom mézes-fahéjas süteményillat áradt, Bagoly doktor kórházából karácsonyi dallamok szűrődtek ki.

Mókusék, Sün és Sünné, valamint Medve téli álmukra készülődtek. Karácsony ünnepe előtt azonban sosem vackolták el magukat. Olyan már előfordult, hogy Medve kicsit elszundított az erdő karácsonyfájának díszítése közben, Sünné belebóbiskolt a bejglibe, a kis mókusok csak félig rágták meg a mogyorót, de olyan még soha, hogy valaki a téli álom miatt ne vett volna részt a karácsonyi ünnepen.

Karácsony ünnepe nagy nap volt az Óperenciás-tengeren túl, a nagy sűrű erdő közepén. A készülődés már hetekkel hamarabb megkezdődött. Advent első vasárnapján összegyűltek a főtéren, közösen feldíszítették az erdő adventi koszorúját, meggyújtották az első gyertyát, mindenki felírta a nevét egy kis papírra, a papírt beledobták egy nagy kalapba, majd Tündér körbe járt a kalappal és mindenki húzott egy nevet.

Először a gyerekek és a kölykök húztak, utána a legidősebbek, majd Sikító Sárkány, Medve, a Sün házaspár, Farkas, Róka és Bagoly doktor következett. Természetesen nem maradt ki Tündér és a kis Lencsilány anyukája sem. Ők húztak legutoljára.

A nevet, ami a papíron volt, titokban kellett tartani. Ez a gyerekeknek még nehezen ment, de évről évre egyre ügyesebbek voltak. A titoktartáson túl az ajándékozásnak még egy szabálya volt. Csak saját készítésű ajándékokkal lehetett egymást meglepni. Ezen dolgozott épp a kis Lencsilány is a szobájában a festékekkel és az ecsetekkel, amikor Tündér kopogott be a házuk ajtaján. A kis Lencsilány ajtót nyitott. Természetesen mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megkérdezte, hogy “ki az?”, mert anyukája meghagyta, hogy csak olyan valakinek nyithatja ki az ajtót, akit ismer. Idegeneknek tilos!

  • Szia Tündér! – köszöntötte vendégét a kis Lencsilány – Mi járatban vagy felénk? – kérdezte.
  • Holnap lesz a karácsonyi ünnep, megyek segítek feldíszíteni a nagy ezüstfenyőt a főtéren. Van kedved velem tartani? – kérdezte Tündér.

A kis Lencsilányt nem kellett kétszer hívni. Fogta a télikabátját, a sapkáját, a kesztyűjét, sálat tekert a nyaka köré, meleg csizmát húzott a lábára, szólt anyukájának, hogy elmegy Tündérrel a főtérre és már indult is.

A téren nagy volt a sürgés-forgás. Hatalmas dobozok sorakoztak a fa körül, melyből egyre-másra kerültek elő a fényfüzérek, a boák és a csillogó díszek. Sikító Sárkány mézes-fahéjas süteménnyel kínálta a díszítőket, Farkas pedig meleg teát hozott termoszban. A meleg tea jól esik a nagy hidegben. Róka egy különleges szerrel, egy emelőkosaras gépjárművel érkezett az önkéntes tűzoltó állomásról, hogy könnyedén elérjék a legmagasabb ágakat is.

A kis Lencsilány csillogó szemekkel nézte a jó kedvű erdei állatokat és a vidáman futkározó kölyköket. Kiválasztott egy dobozt magának ő is, és hozzálátott a díszítéshez. Nagyon szerette a Karácsonyt.

Mire végeztek a díszítéssel, a nap már alacsonyan járt. A karácsonyfává változott ezüstfenyő teljes pompájában tündökölt a főtéren az adventi koszorú mellett, melyen ezen az estén gyújtották meg a negyedik gyertyát, mivel épp ezen a napon volt Advent negyedik vasárnapja is. Gyertyagyújtásra a kis Lencsilány anyukája is megérkezett néhány papírlappal a kezében, melyen az a mese volt, amit az elmúlt napokban írt. A kis Lencsilány anyukája leült a fa alá, mind ki ott volt, köré gyűlt, a gyertya fénye megvilágított a papírlapokat és a kis Lencsilány anyukája olvasni kezdett.

Egyszer régen, fent az Égben angyali körében a mi Mennyei Atyánk egy adventi időszakban azon gondolkozott, hogy mivel enyhíthetné az ő szeretett teremtett lényeinek szomorúságát, feszültségét és fáradtságát itt lent a földön, hogyan tehetné könnyebbé a hosszú, sötét téli napokat? Leküldte az emberek közé a Békesség Angyalát, hogy vegye el a viszályt, és adjon helyette nyugalmat a föld lakóinak. A Békesség Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem, adják nekem a haragot, a viszályt a szívükből, adok nekik megbocsátást, szeretetet és elfogadást. Békességet és nyugalmat kapnak tőlem cserébe. De hasztalan. Csak dédelgették fájdalmaik és zsörtölődtek tovább. Meg sem hallották szavam. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Békesség Angyala.

Mennyei Atyánk szíve bánattal telt meg, de mivel nagyon szerette az ő teremtett világát és lényeit, nem adta fel. Leküldte a földre Advent második vasárnapján a Hit Angyalát. Nyissa meg az emberek szívét, hogy meghallják az angyalok szavát. A Hit Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem adják nekem a félelmeiket, a bizalmatlanságukat, adok nekik cserébe erőt, kitartást és hitet. De mindhiába. Az emberek csak egyre aggodalmaskodtak. Tekintetüket a földre szegezték és még egymástól is elfordultak félelmükben. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Hit Angyala.

Advent harmadik vasárnapján Mennyei Atyánk leküldte a földre a Szeretet Angyalát. Amikor viszont a Szeretet Angyala is szárnyaszegetten tért vissza, Mennyei Atyánk szeméből a bánat könnyei hulltak alá. Ekkor odalépett Mennyei Atyánk mellé a Remény Angyala és így szólt:

  • Ne búsulj Teremtő Atyám! Lemegyek a földre és elviszem a Fényt az embereknek. – letörölte Mennyei Atyánk szeméről a könnyeket, kézen fogta a Békesség, a Hit és a Szeretet Angyalát, és ahogy együtt útnak indultak, a földön oszlani kezdett a sötétség.

Azóta is köztünk járnak ők, a Karácsony Angyalai: a Békesség, a Hit, a Szeretet és a Remény, hogy beragyogják életünk minden napját. Legyen szívünkben minden nap Karácsony! Járja át Karácsony fénye egész évben életünket. Cselekedeteinkben tükröződjön minden nap, Karácsony lelkülete: a békesség, a hit, a szeretet és a remény. – fejezte be a mesét a kis Lencsilány anyukája.

Puha hópelyhek szálltak alá az égből. Az apró jégkristályok beragyogták a sötét éjszakát. Reggelre gyönyörű, fehér hótakaró borította a tájat, ameddig csak a szem ellátott. A hó csak úgy ropogott a karácsonyfa köré gyűlő erdei állatok talpa alatt. A kis nyuszik hóembert építettek, az éléskamrából hoztak kölcsönbe egy sárgarépát az orrának, a kis mókusok pedig hócsatáztak, amíg a felnőttek hosszú asztalt terítettek a főtéren.

Sünné kalácsot hozott, Sikító Sárkány gesztenyés sütit, Farkas forralt bort hozott a felnőtteknek – a nagy hó miatt már úgysem ült autóba senki -, a gyerekeknek pedig teát. Tündér muffinnal készült, Mókusné pedig pogácsával. Mind az asztal köré gyűltek és átadták egymásnak az ajándékokat. A kis Lencsilány Bagoly doktor kórházának gyerekosztályára festett egy vidám képet. Tündér kesztyűt kötött Rókának, Medve pedig átadta Sikító Sárkánynak a titkos családi mézes süti receptet, mondván, hogy ő úgysem szeret sütni, és így majd legalább végre újra ehet majd a már rég megboldogult dédmama finom sütijéből.

Az ünnepségen nem csak a hasa lakott jól az Óperenciás-tengeren túl a nagy sűrű erdő lakóinak, hanem a szíve és a lelke is. Nem felejtették el meghallgatni, megölelni és szeretni egymást. Az ünnepség végén jó kívánságokkal búcsúztak. Kitől egy napra, kitől pedig tavaszig.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Rókatánc

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ha nem is túl, hanem innen, de tényleg volt, egy icipici házikó. Ott élt a kis Lencsilány és az anyukája egy nagy sűrű erdő egyik szélén. Az erdő másik szélén a Tündér lakott.

Történt egy nap, hogy a kis Lencsilány nagyon szomorú volt. Nem tudni miért, már reggel így ébredt és csak sóhajtozott naphosszat. Az anyukája mindent megpróbált, hogy felvidítsa. Megsütötte a kedvenc sütijét, megfőzte a kedvenc ételét, hívta játszani, biciklizni, labdázni, de mindhiába. A kis Lencsilány csak ült és bánatosan nézte a messzeséget. Mivel már nem tudott mit kitalálni a kis Lencsilány anyukája, elment Tündérhez és megkérte, hogy segítsen neki:

  • Tündér, kérlek segíts nekem felvidítani a kis Lencsilánykám! Csak ül és sóhajtozik naphosszat. Olyan bánatos és szomorú, hogy megszakad a szívem, ha csak ránézek.

Nem kellett a Tündért kétszer hívni, azonnal indult. Útközben találkoztak Pillangóval.

  • Hová mentek? – kérdezte Pillangó Tündért és a kis Lencsilány anyukáját.
  • Megyünk, megpróbáljuk felvidítani a kis Lencsilányt, mert valamitől bánatos. Csak ül, és sóhajtozik naphosszat – felelte Tündér.
  • Veletek tartok! – ajánlkozott Pillangó.

Amikor odaértek látta Tündér, hogy itt tényleg nagy a baj. Épp azon gondolkodott, mi tévő legyen, milyen jó kedvre derítő varázslat van a tarsolyában, amikor megjelent Róka.

  • Ez az! – kiáltott fel Tündér, majd elővett egy furulyát a kis táskájából és odaadta Pillangónak. – Játszd a rókatáncot! – súgta Pillangó fülébe.

Abban a pillanatban, ahogy Pillangó játszani kezdett a furulyán Róka táncra perdült. Pedig Róka nem tudott táncolni, de nem csak hogy nem tudott, nem is szeretett, még soha életében nem táncolt! Mert hát ki látott már rókát táncolni? Még a cirkuszban sem táncolnak a rókák, nem hogy az erdő közepén. Na, erre már felkapta a kis Lencsilány a fejét, de a tekintete még mindig szomorú volt.

Egyszer csak arra jött Farkas. Meglátta a komáját, ahogy ropja. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert hát rókát táncolni még ő sem láttot.

  • Ej komám, hát te mit bolondozol itt? – kérdezte, majd ahogy hátán tenyerelte, hozzá ragadt, s táncra perdült ő is.

Erre már kikerekedett a kis Lencsilány szeme, de még mindig nem ült mosoly az arcára. Arra jött Medve:

  • Ej brumm, brumm! Hát ez meg milyen mulatság itt? – kérdezte – Róka, Farkas együtt járja, engem pedig meg se hívtak? – azzal hátán tenyerelte Farkast és hopp, hozzá ragadt. Már hárman táncoltak.

A kis Lencsilány épp felállt, hogy talán közelebbről megnézi mi is történik itt, amikor Bagoly doktor szállt le melléjük:

  • Csak nem beteg itt ez a három jó madár, hogy így ropja a táncot? – kérdezte, majd ahogy megfogta Medve homlokát, hogy megvizsgálja van-e láza, hozzáragadt, és táncra perdült ő is. Már négyen táncoltak.

Erre a kis Lencsilány elmosolyodott. Ekkor repült arra Katica. Amint meglátta a táncosokat olyan nevetésbe kezdett, hogy már repülni sem bírt és egyenesen Bagoly doktor füle tövére pottyant, majd odaragadt. Amikor ezt meglátta a kis Lencsilány olyan kacagás jött rá, hogy még a könnye is kicsordult!

Pillangó abbahagyta a furulyázást, Róka a táncot, mind ki hozzáragadt, most leesett, és hasukat fogva együtt nevettek. A kis Lencsilány anyukája nagyon boldog volt, hogy sikerült elűzni a szomorúságot lánykája szívéből. Ezután valahányszor a kis Lencsilánynak rossz kedve lett, anyukája elővette a furulyáját, és eljátszotta a rókatáncot.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

A különleges felolvasóest

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – Tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Egyik nap Lencsi anyukája elhívta Tündért egy különleges felolvasó estre az erdei könyvtárba. Lencsi anyukája meséket írt gyerekeknek és időnként elhívták a könyvtárba, hogy olvasson a könyveiből az erdei állatoknak. A mai egy igen különleges felolvasó est volt, mivel igen különleges erdei állatgyerekek voltak a vendégek. Egy olyan óvodából érkeztek, ahová csupa különleges kis állatgyerek jár! Mind úgy születtek, hogy valamiben kicsit mások voltak, mint a többiek. A kis Pocoknak nem fejlődtek ki a hátsó lábai, a Mezei Egér Down-szindrómás volt, a kis Harkály szemüveg nélkül nem látott szinte semmit, csak homályos foltokat, katica pedig nagyothalló volt. Sűrű csend vette körül. Mégis mind igazi szuperhősök voltak szívükbe rejtett kincsekkel.

  • Sziasztok! – köszöntötte őket Lencsi anyukája, miközben integetett a kezével is, hogy Katica is értse, hogy mit mond. Katica lelkesen integetett vissza, a többiek köszöntek, Mezei Egér pedig széles mosollyal és hatalmas öleléssel viszonozta Lencsi anyukájának közeledését. – Hoztam nektek egy vendéget – mutatott Tündérre, miközben Mezei Egér odaszaladt Tündérhez és őt is átölelte. – A mai felolvasó est különleges lesz, a meséhez, amit felolvasok nektek, ajándék is jár. Vagyis inkább az ajándék mellé jár a mese!

A gyerekek már mind nagyon kíváncsiak voltak, csak Katica fészkelődött és nézelődött mindenfelé, mert nem hallotta rendesen, amit Lencsi anyukája mondott, se azt amit a többi gyerek és így nehezen tudott figyelni is és barátkozni is.

  • Az első ajándék a tiéd Katica! – szólt Lencsi anyukája és odaadott egy dobozt Tündérnek. Tündér odasétált katicához, leült mellé, megvárta, amíg Katica a szemébe néz és odaadta neki a dobozt.
  • Az enyém? – kérdezte Katica.
  • Igen – felelt és bólogatott Tündér – bontsuk ki! – mutatta a kezével is. Katica szeme felcsillant! Lelkesen bontogatta a dobozt. Azt gondolta, talán valami finomság van benne (Katica nagyon szerette a sütiket), így aztán kicsit csalódott is volt, amikor két furcsa, kukacszerű valamit látott meg a dobozban. Nem tudta mire vélni. Ekkor Tündér szépen óvatosan, fogta a furcsa kukacszerű valamit, és ráhelyezte Katica füleire. Megigazította, hogy kényelmes legyen, és bekapcsolta ezt a valamit. Katica szemei tágra nyíltak! Hirtelen elkezdett hallani mindent! De tényleg mindent! Kicsit másképp, ahogy a többiek hallanak, mert a hallókészüléke ugyan olyan hangosan adott vissza minden zajt, zörejt és beszédet. Kicsit ijesztő és furcsa is volt neki, de így már hallotta a mesét is, amit Lencsi anyukája írt neki az ajándékához:
  • Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Hiába énekeltek neki a dajkák, hiába szólongatták, nem figyelt semmire, nem ébredt fel a többi kis hangya hangoskodására és még sírni sem nagyon sírdogált. Elvitték hallásvizsgálatra és kiderült, hogy ez a kis hangya bizony nagyothalló. Nem hallja a körülötte lévő zajokat, hangokat és beszédet. Hogy segítsenek neki és olyan teljes életet tudjon élni, mint a többi kis hangya, hallókészüléket kapott. Ezt még eleinte meg kellett szoknia. Furcsa volt, hogy van valami a fülén, de nagyon különlegesnek érezte magát tőle! A többi kis hangya, mind nagyon megcsodálták és úgy gondolták, hogy igazán jól áll neki, egészen csinos! A kis hangya örömmel hordta a hallókészülékét. Jó érzés volt neki, hogy végre ő is hallja a szép énekeket, a zenét, érti a mesét amit a dajkája olvas neki és tud játszani a többi gyerekkel is. Ha valaki megkérdezte, hogy mi van a fülén, büszkén mutatta meg a társainak, mert ettől ő igazán különleges volt, ugyanis a legapróbb zajokat is meghallotta vele! Bújócskában verhetetlen volt! Amikor pedig elfáradt a sok hangtól, és egy kis csöndre vágyott, akkor levette és élvezte azt a békét és nyugalmat, amiről más csak álmodhatott. Ez volt az ő szuper képessége!

Katicának nagyon tetszett a mese és most már nem tartotta a hallókészülékeit furcsa kukacoknak sem. Büszkén mutatta meg a kis Pocoknak, Harkálynak – bár neki rossz volt a szeme és nem sokat látott belőle – és Mezei Egérnek. A kis Egér hangosan nevetett, tapsolt, ugrált, sőt még táncolt is örömében!

A következő ajándékot a kis Harkály kapta. Tündér a szárnyaiba adta a dobozt, a kis harkály alaposan körbe tapogatta, mert ő mindent a szárnyaival érzékelt, mivel a szemeivel nem látott rendesen. Harkály doboza sokkal nagyobb volt, mint Katicáé. Már sejtette, hogy nem finomság lesz benne, és titkon remélte, hogy valami hasonló, szuper erőt adó dolog lesz benne, mint katicának. Így is lett! A dobozban egy szemüveg, és egy olyan nagyító volt, amin fel lehetett kapcsolni egy kis lámpát, ami megvilágította a nagyító alatt lévő dolgokat, hogy a kis Harkály még jobban szemügyre tudja venni.

  • Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a mesét a kis Lencsilány anyukája – az Óperenciás-tengeren is túl, egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. A kis hangya bizonytalanul járt, mindent levert az asztalról, nekiment annak is, ami az orra előtt volt, és minden játékot inkább csak körbeforgatott a kezével, de soha nem nézett igazán rá. Nem érdekelték a képeskönyvek, nem szeretett rajzolni, viszont nagyon szerette a zenét, és azt is, hogyha énekeltek neki, vagy beszéltek hozzá. Cserfes kis hangya is lett belőle. Egy nap, elvitték a szemészetre, és kiderült, hogy ez a kis hangya bizony rövidlátó. Szó szerint az orráig sem látott. Hogy segítsenek neki, és olyan teljes életet tudjon élni, mint a többi kis hangya, szemüveget kapott és egy szuper világítós nagyítót. Először nem akarta felvenni a szemüvegét, mert félt, hogy kinevetik és nem akarta használni a nagyítóját sem, de a hangya gyerekek nagy szeretettel és elfogadással vették körül társukat. Úgy gondolták, hogy igazán jól áll neki a szemüveg. Kifejezetten jóképűnek látták benne a kis hangyát, aki a nagyítójával igazi szuperhősnek számított, hiszen minden apró dolgot meg tudott figyelni és fel tudott vele nagyítani. A társai ilyenkor kíváncsian vették körül és lesték, hogy mi van a nagyító alatt. Titokban meglesték vele még az öreg Pókné szőrös lábát is!

A kis Harkálynak nagyon tetszett a mese. Kíváncsian nézett körbe a könyvtárban. A sok színes könyv a polcokon, és a sok színes kép a könyvekben, teljesen elvarázsolták! A társai is mind bele szerettek volna nézni a nagyítójába, de Lencsi anyukája kis figyelmet kért, mert volt nála még egy doboz. Ez volt a legnagyobb! Ebben a dobozban egy kerekesszék volt a kis Pocoknak.

  • Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Lencsi anyukája a kis Pocok meséjét – az Óperenciás-tengeren is túl egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Ennek a kis hangyának nem fejlődtek ki a hátsó lábai. A dajkák nagyon sok szeretettel vették körül. Tornáztatták, ölbe vették és elvitték mindenhova, ahová a többi kis hangya saját lábán el tudott menni, de ő nem. Aztán egy nap, amikor a kis hangya elég nagy volt hozzá, eljött az ideje, hogy megtanuljon nem csak felnőttekkel, hanem önállóan, és a társa segítségével is közlekedni. Ekkor kapott egy saját kerekesszéket! A kis hangya nagyon megörült a kerekesszéknek! Először kicsit furcsa volt, meg kellett még szoknia, meg kellett tanulnia hajtani, irányítani és azt is, hogy mi az, amit önállóan is meg tud vele oldani, hová tud vele egyedül is elmenni és mi az, amiben a társai segítségére van szüksége. És ez volt a kis hangya szuper képessége! Megtanította a társait az odafigyelésre, a gondoskodásra és a segítőkészségre, amitől a hangya gyerekek sokkal kedvesebb és szeretőbb felnőtt hangyákká válhattak.

A kis Pocok nagyon örült a székének és már cseppet sem szomorkodott amiatt, hogy nem fejlődtek ki a hátsó lábai. Életében most először hasznosnak érezte.

  • És én? – kérdezte kíváncsian a kis Mezei Egér – Nekem mi a szuper képességem?
  • Egyszer volt, hol nem volt – fordult felé Lencsi anyukája – az Óperenciás-tengeren is túl egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Ennek a kis hangyának kicsit rövidebbek voltak az ujjai, mint a társainak, széles volt a mosolya és olyan volt a szeme, mintha két kis mandula lenne az arcára rajzolva. Ennek a kis hangyának mindig nagyon jó kedve volt, mindenkihez barátsággal és hatalmas, soha meg nem szűnő bizalommal és szeretettel fordult. Ez a kis hangya olyat adott a többieknek, amit talán senki sem tudott: feltétel nélkül szeretett mindenkit! Ez volt az ő szuper képessége. Mindenki a csodájára járt és igyekezett olyan elfogadással szeretni, mint ahogyan ez a kis hangya tette.

Tündér egy füzetet és egy tollat adott a kis Mezei Pocoknak, aki szeretett tanárosat játszani. Természetesen mindig ő volt a tanárnő. Nagyon megörült az ajándéknak, egyből jegyzetelt is valami nagyon fontosat a füzetébe! Mivel óvodás volt, persze még csak olyan firka vonalakat, mintha írna, de ez őt egy cseppet sem zavarta.

Tündér nagyon hálás volt Lencsi anyukájának, hogy elhívta erre a különleges felolvasó estre. Meghatódottan tért vissza otthonába és elhatározta, hogy mostantól sokkal több figyelmet fog szentelni az erdőnek arra az óvodájára, ahová ez a sok kis szuperhős jár! A kis Katica minden este szépen visszatette a dobozába a hallókészülékét, reggel pedig örömmel vette fel, mert már nagyon várta, hogy hallja az anyukája hangját, aki sokat mesélt és énekelt neki. A kis Harkály sokkal bátrabban repült az új szemüvegével és minden kukacot megtalált a nagyítójával a fák kérgeiben. A kis Pocok megtanult egyedül közlekedni a pocok üreg járataiban, élvezte az önállóságát és nagyon odafigyelt arra, hogy ne használja ki a barátait. Csak akkor kért segítséget, amikor arra tényleg szüksége volt. Így sok igaz, és őszinte barátja lett, akikkel még színházba és moziba is el tudott menni. A kis Mezei Egér boldogan rajzolta tele a füzetét, és játszotta a tanító nénit. A plüss játékai voltak az osztályában a gyerekek, akiket nagyon szeretett. Az óráit azzal kezdte, hogy minden tanulót megölelt. És bár nem volt az anyukájának egyszerű megoldani a hétköznapi dolgokat a kis egérkéje mellett, mégis a kis Egér önfeledt játékával, jó kedvével és szívből jövő határtalan szeretetével széppé tudta varázsolni anyukája mindennapjait.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

A bábból kikelt pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – Tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Egy nap az a hír járta az erdőben, hogy kikelt a bábból Pillangó. Tündér el is ment, hogy meglátogassa és köszöntse őt új életében. Pillangó épp a gomba tetején ült és szemmel láthatóan valamin nagyon gondolkodott, amikor tündér odaért:

  • Szia, Pillangó! – köszöntötte őt Tündér.
  • Szia, Tündér! De jó, hogy jöttél – válaszolt pillangó – segítenél nekem? Azon gondolkodtam, hogy most, hogy kikeltem a bábból és már elég nagy vagyok, valamit szívesen dolgoznék én is. Választanék valami munkát magamnak, de nem tudom, hogy mit. Teljesen tanácstalan vagyok.
  • Gyere, menjünk körbe az erdőben, és nézzük meg, hogy kinek mi a munkája, mivel foglalkozik és miért? – javasolta Tündér – Hátha az majd segít neked is dönteni!

Először Lencsiékhez mentek. Lencsi még ugyan iskolás volt, de tőle is megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha majd egyszer nagy lesz?

  • Én nagyon szeretem a zenét és nagyon szeretek táncolni! – felelt Lencsi – Szívesen lennék tánctanár.

Lencsi anyukája mesekönyveket írt és az erdei könyvtárban tartott felolvasó esteket.

  • Nagyon szeretem a munkám – mesélte Pillangónak – kreatív és szabad. Sok örömöm van az alkotásban. Nagyon szeretem benne, hogy itthon tudok dolgozni, magam oszthatom be az időmet, de közben közösségi életet is tudok élni, így nem érzem magam elzárva sem a világtól.

Lencsi anyukája bevezette pillangót a házba. Megmutatta neki a könyveit, az íróasztalát, ahol dolgozni szokott, a mesetarisznyáját, a sok szép, kézzel varrt mesefigurát és a játékos mesés könyvet, amivel játszani szoktak Lencsivel. Lencsi pedig elővette a kedvenc táncos szoknyáját és egy rövid bemutatót tartott a vendégeknek.

Miután elköszöntek Tündérék Lencsiéktől, Farkas kisboltjába mentek. Farkas nagy örömmel fogadta őket. Körbevezette Pillangót a boltban:

  • Itt vannak a pékáruk, amiket Sikító Sárkány süt nekünk minden reggel. Finom, frissek! Zöldségeket Nyúléktól hozok, de mindenféle élelmiszert lehet kapni nálam a boltban! – büszkélkedett vele Farkas.
  • Mit szeretsz a legjobban, a munkádban? – kérdezte Pillangó.
  • Szeretek együtt dolgozni Nyuszival és a Sikító Sárkánnyal. Jó, hogy tudunk egymásnak segíteni. De a legjobban azt szeretem, hogy örömet tudok okozni az erdei állatoknak a sok finomsággal. – felelt Farkas.

Búcsúzóul Farkas még csomagolt Tündérnek Sárkány finom kiflijéből, Pillangónak pedig Nyuszi friss házi szamócájából, majd útjára engedte vendégeit, akik Bagoly doktor kórháza felé vették az irányt. Bagoly doktor is nagyon örült a vendégeknek. Szeretett a munkájáról beszélni. Szívesen fogadott önkéntes segítőket is a kórházban, hogy átadja hivatása szeretetét másoknak is. A kórházban volt gyerekosztály, fogadták a baleseti sérülteket, volt gyógytorna részleg és itt születtek a kis erdei állatok is.

  • Nem fárasztó ennyi mindenre odafigyelni és még a betegekkel is foglalkozni? – kérdezte kíváncsian Pillangó.
  • Vannak nehéz pillanatok – válaszolt Pillangó kérdésére Bagoly doktor – főleg azért, mert nem tudunk mindenkin segíteni. De mindig van a gyógyításhoz elég erőnk, mert nekünk ez nem munka! Hivatásból, szívből jövő szeretettel gondoskodunk a betegekről.

Pillangó már most tele volt élménnyel, de még elmentek Rókához is az erdei önkéntes tűzoltó állomásra.

  • Mit jelent az, hogy valaki önkéntes? – kérdezte Pillangó. – Már Bagoly doktor kórházában is találkoztam önkéntes ápolókkal, de pont ugyan úgy néztek ki, mint az igazi ápolók. Te is úgy nézel ki, mint egy igazi tűzoltó. – méregette rókát Pillangó.
  • Igen, a különbség nem a külsőnkben van. Ugyan azt a munkát végezzük, csak mi nem pénzért. Nem kapunk érte fizetést. Van egy olyan munkánk, amivel pénzt keresünk, hogy tudjunk ennivalót, ruhát venni, el tudjuk tartani a családunkat és közben szabadidőnkben önkéntes munkával segítünk. Van, aki bagoly doktor kórházában, én pedig itt az önkéntes tűzoltó állomáson. – válaszolt Róka.
  • És mi a rendes munkád? – kíváncsiskodott Pillangó.
  • Villanyszerelő vagyok. – felelt Róka.
  • Miért jobb az, hogy önkéntes tűzoltó vagy? Miért nem lettél hivatásos tűzoltó? – kérdezte Pillangó.
  • Azért mert nekem szükségem van szakmailag és lelkileg is arra a szabadságra, amit az önkéntesség ad. Nagyon szeretem a tűzoltó hivatást és szakmát. Sokat tanulok, képzésekre járok, odafigyelek a kondimra, hogy elég erős legyek a mentéshez, de sok olyan kötöttséggel jár a hivatásos szakma (legyen az tűzoltó, rendőr vagy katona), amit én nem tudok vállalni. Családom van, három kis róka vár otthon és szeretnék ott lenni, amikor nekik szükségük van rám, a feleségemnek is segíteni kell a gyerekek körül, amit hogyha hivatásos lennék, nem tudnék megtenni. Így saját magam tudom beosztani az időmet és azt, hogy mikor hol vagyok. Nagyon szeretem a villanyszerelő szakmám is. Pont ugyan ezért, mert szabadon tudok vele vállalkozóként dolgozni. Annyi munkát vállalok, amennyire szükségem van és magam osztom be az időmet is. Így lehet, hogy sok mindent csinálok egyszerre, de mindet én választottam szabadon, mindegyiket szeretem, és így ezek boldoggá tesznek és feltöltenek. Jut elég időm és energiám a munkámra, önmagamra, az önkéntességre, a gyerekekre, de még a feleségemre is, akit nagyon szeretek.

Róka körbe vezette Tündért és Pillangót az önkéntes tűzoltó állomáson. Megmutatta az irodáját, a híradós pultot, ahová beérkeznek a riasztások, a szertárban a szép piros gépjármű-fecskendőket, a szép sorba feltekert tömlőket, a gyakorló pályát és az érdekesebbnél érdekesebb felszereléseket.

Pillangó megköszönte Tündérnek a segítséget. Még ugyan nem tudta, hogy milyen hivatást válasszon magának, de a mai nap után abban biztos volt, hogy olyan dologgal fog foglalkozni, amit szeret, ami érdekli és akkor biztosan jól fog dönteni és jól fogja magát érezni a munkahelyén.

  • Ahogy a Nap, a hold, a csillagok feladata, hogy beragyogják az eget, a szíved feladata, hogy megsúgja, merre menj. Mindenki jó valamiben és mindenkinek a szívében van egy hang, ami elhívja arra, hogy ezt a jót kibontakoztassa és a világ szolgálatába állítsa. Játssz sokat! Próbálj ki mindent, ami érdekel! Légy kíváncsi, alkoss, ismerd meg a világot, hogy megismerhesd magad! – tanácsolta búcsúzóul Tündér pillangónak, majd estére hazatértek.

A következő napokban Pillangó beiratkozott egy művészeti képzésre, kipróbált néhány sportot, önkéntes munkát vállalt Farkas boltjában és Bagoly doktor kórházában is. Végül óvó néni lett a pillangó bábóvodában és örömmel segített felfedezni a kis báboknak a körülöttük lévő és a bennük rejlő világot.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Összefogás a tiszta erdőért

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – a Tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Egy nap, a Tündér szokásos erdei sétáját tartotta, amikor szörnyű dolgot vett észre. Az erdő tele volt szeméttel! A turistajelzések mentén, a kiránduló ösvényeken uzsonnás zacskó, szalvéta, műanyag vizes palackok voltak eldobálva, de talált sajnos cigarettás dobozt és cigarettacsikket is. Pedig az erdőben dohányozni és eldobni a cigarettacsikket nagyon veszélyes lehet az erdőre nézve főleg száraz, nyári időszakban. Ilyenkor a cigarettacsikkben lévő parázs meggyújthatja a száraz füvet, leveleket és könnyen tüzet okozhat! De a sok szemét is ártalmas! Mérgezik a talajt, az állatok élővilágát, a fákat, a növényeket! Messzebb, a turista útvonaltól, a patak partján, az erdő szélén és a mezőn még szörnyűbb látvány fogadta Tündért. Autógumik, bútorok, zsákokba gyűjtött építkezési törmelékek, konyhai szemetek, elhasznált ruhák, cipők voltak kidobva. Tündért sírni tudott volna, olyan szomorú volt. Tennie kellett valamit!

Elment Lencsihez és az anyukájához. Elmesélte nekik, hogy mekkora a baj és megkérte őket, hogy jöjjenek segíteni. Összefogásra volt szükség! Lencsi és az anyukája gondolkodás nélkül húzták is a cipőjüket és indultak Tündérrel az erdőbe. Útközben találkoztak Pillangóval:

  • Pillangó! Szállj gyorsan körbe az erdőben és hívd ide a nagy tölgyfához az erdei állatokat! Nagy baj van! Az erdő tele van szeméttel, összefogással tudjuk csak megszabadítani a sok hulladéktól!

Pillangó szedte is a szárnyát. Repült házról házra, odúról odúra. Hamarosan meg is érkezett az erdő apraja nagyja a nagy tölgyfa alá. Döbbenten látták ők is útközben a sok eldobált szemetet.

  • Ki tehetett ilyet? – kérdezték felháborodva az erdei állatok egymás szavába vágva.
  • Az emberek – adta meg szomorúan embertársai helyett is szégyenkezve a választ a kis Lencsilány. – De összefogással fel tudjuk hívni a figyelmüket, arra, hogy ezzel ártanak az erdőnek és a benne élő állatoknak, meg tudjuk tanítani nekik, hogyan viselkedjenek és vigyázzanak az erdőre! Együtt sikerülni fog! Ahogy együtt tehetünk azért is, hogy újra tiszta legyen az erdő! – biztatta az állatokat Lencsi.
  • Én hozok a boltból zsákokat, amibe összegyűjthetjük a sok szemetet! – ajánlotta fel Farkas.
  • Én meg hozok gumikesztyűket a gyógyszertárból – szólt Bagoly doktor – puszta kézzel nem szabad felvenni a szemetet a földről! Sok betegség forrása lehet! – figyelmeztetett és már repült is.

Amíg Farkas és Bagoly doktor oda voltak a kesztyűkért és a zsákokért, addig az erdei állatok csapatokat alkottak. Sün, Mókus, Nyuszi és Róka a turistaútvonalról, Lencsi, Borz, a Sikító Sárkány és Harkály doktor a patak partról, tündér farkassal, medvével és bagoly doktorral a tisztásról és az erdő széléről fogja összegyűjteni a szemetet.

Farkas és Bagoly doktor mindenkinek adott bőven zsákot is és kesztyűt is. Bagoly doktor hozott kézfertőtlenítőt is és elmondta, hogy a használt kesztyűket is a zsákokba kell kidobni! Figyelmeztette az állatokat, hogy amikor leveszik a kesztyűt, akkor ahhoz hozzá ér az ujjuk, a tenyerük is, így számos kórokozó ráragadhat. Ezért ha megszomjaznak vagy megéheznek útközben, miután levették a kesztyűt evés és ivás előtt mindenképp használjanak kézfertőtlenítőt! A csapatok most már felkészülten láthattak neki a nagy munkának.

Mindegyik csapatot szomorú látvány fogadta, de elszántságuk erőt adott nekik! Fáradhatatlanul gyűjtötték zsákokba a sok szemetet. Késő délután volt, mire elkészültek.

  • Mi vagyunk a legerősebbek, majd mi Farkassal és Rókával elvisszük a zsákokat a szeméttelepre – ajánlotta fel Medve.
  • Mi készítünk Mókussal és Harkály doktorral szemeteskukát a turista utakra! – szólt lelkesen Sün.
  • Mi meg készítünk Tündérrel és Lencsivel plakátokat, amin felhívjuk az emberek figyelmét az erdő tisztaságának megőrzésére és arra, hogy ez miért fontos! – mondta Lencsi anyukája.

Újra munkához láttak a csapatok. Farkas, Róka és Medve felrakták Medve kis teherautójára a sok szeméttel teli zsákot és elvitték a szeméttelepre. Sün a csapatával fából készült kukákat helyezett el a turista utak mentén és a pihenőhelyeken. Lencsiék az erdő szélére, a mezőkre és a pihenőhelyekre raktak ki hatalmas színes plakátokat. Felhívták az emberek figyelmét, hogy az erdő valaki más otthona, és amikor ők az erdőben járnak, vendégségben vannak. Ahogy otthon sem dobálják el a szobában a szemetet, épp így ne tegyék az erdőben sem! Az erdők, a fák, a növények megtisztítják a levegőt, mely minden élet, így az emberi élet forrásai is! Épp ezért közös ügyünk, hogy tisztán és egészségesen tartsuk!

A kis Lencsilány és Sün vállalták, hogy minden héten körbejárják az erdőt és kiürítik a kukákat, Medve pedig azt, hogy az összegyűjtött szemetet elviszi a szeméttelepre. Estére mind nagyon elfáradtak. Sokat dolgoztak és eredményesen. Összefogással sikerült megtisztítaniuk az erdőt. Elégedettséggel a szívükben tértek nyugovóra és abban a reményben hajtották álomra a fejüket, hogy munkájuk nem volt hiábavaló és az emberek most már vigyázni fognak az otthonaikra.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Sikító Sárkány

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Történt egy nap, hogy új lakó költözött az erdőbe. Kicsit furcsa volt az új jövevény, nem nagyon láttak még ilyet az erdei állatok. Testét zöld pikkelyek borították, feje búbjától a háta közepéig furcsa, hegyes tarajok mutattak az égre és négy mancsa mellett még hatalmas szárnyak is voltak a hátán! Ezek a szárnyak pedig nem csak úgy mutatóban voltak ám rajta, ez a furcsa állat még repülni is tudott! Így érkezett az erdőbe is. Helyesebben az erdei tisztásra, ami tökéletes leszállópályának bizonyult. Kitaláltad már milyen állat szállt le az erdő mellé? Igen, egy sárkány! De nem valami óriás sárkány, fiatal kora mellett a kisebb testű sárkányok családjából származhatott, mert termete épp csak akkora volt, mint a medvének. Ez a kis sárkány most kezdte az önálló életet és gondolta, hogy elmegy, megnéz más világokat is. Így került ide: az állatok erdejébe. Tele volt kalandvággyal, izgalommal és kíváncsisággal. Jó kedélyű kis sárkányként nagyon szerette a tréfát, a nevetést. Kifinomult humorérzékkel rendelkezett.

Miután leszállt, hatalmas mosollyal az arcán és reményteli szívvel indult be az erdőbe. Nagyon tetszett neki a kis erdei város, amit fentről látott. Sün mosodája, Farkas boltja, a játszótéren szaladgáló állat gyerekek és az erdei főtér, ahol időről időre összegyűlnek az állatok megünnepelni ezt-azt. Hol a tavasz beköszöntét, hol egy szülinapot. Máskor pedig azért találkoznak itt, hogy különféle előadásokkal szórakoztassák egymást.

Az erdei állatok messze földön híresek voltak vendégszeretetükről. Jó szívvel és barátsággal fogadták a kis sárkányt. Borznak épp volt egy kiadó lakása, ami mérte pont megfelelőnek tűnt. A kis lakás egyik szobájának ablaka a hátsó kertre nézett, a másik meg a főtérre és még egy kis terasz is volt hozzá, ahová ki lehetett ülni. Nagyon megtetszett Sárkánynak a lakás, ezért ki is bérelte Borztól. Csomagja nem volt sok. Csak egy kicsi bőröndöt hozott magával benne pár személyes holmival: a kedvenc alvós párnájával, egy puha takaróval, egy macival, és egy fényképpel a szüleiről, akiket nagyon szeretett.

Sárkányt gyorsan megszerették az erdőlakók. Kiderült, hogy nagyon finom kiflit tud sütni, a diós csigája meg egyszerűen mennyei. Így munkája is akadt. Ő szállította reggelente a friss pékárut Farkas boltjába. De nem csak finomakat sütött, hanem nagyon segítőkész is volt. Ha látta, hogy valahol kell még plusz két mancs, rá mindig lehetett számítani. Beállt Róka mellé önkéntes tűzoltónak, segített Nyúléknak a bevásárlásban, Sünnek a tiszta ruhák kihordásában – repülve ki tudta kerülni a reggeli csúcsforgalmat -, és még arra is maradt ideje és energiája, hogy alkosson vagy sportoljon egy kicsit. Nagyon szeretett énekelni és táncolni.

Egyetlen rossz tulajdonsága volt a kis sárkánynak: folyton sikított. Ha kellett, ha nem. Sikított, amikor játszott, amikor örült, amikor sütött, amikor leszállt, amikor megijedt, amikor nevetett, de még fogmosás közben is. Nem is kicsit. Akkorát, hogy az erdőlakókra a frász tört rá. Eleinte tűrték. Hallgatták. Igyekeztek megszokni és elfogadni a kis sárkányt olyannak, amilyen, hiszen a sikítás volt az egyetlen rossz tulajdonsága, ami mellett csak jót lehetett róla elmondani. De akárhogyan is igyekeztek, nem sikerült megszokniuk Sárkány sikítozását. Napról napra azt érezték, hogy egyre fáradtabbak, feszültebbek és türelmetlenebbek a kis sárkánnyal, ugyanakkor nem akartak neki emiatt szólni, nehogy megbántsák.

Tanácstalanok voltak. Nem tudták, mitévők legyenek, ezért elhívták a kis Lencsilányt, az anyukáját és Tündért, hogy segítsen nekik. Találjanak ki valami megoldást, amivel az új barátjukat sem bántják meg, de a kis sárkány is megérti, hogy ez így nem mehet tovább. Muszáj megőrizni az erdő csendjét az ott lakók nyugalmáért.

Lencsi, az anyukája és a tündér sokáig tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Végül úgy döntöttek, hogy az őszinteség a legegyenesebb és a legjobb út. Elmentek Sárkányhoz és elmondták neki, hogy az erdő lakói nagyon szeretik őt, örülnek annak, hogy köztük él, de nagyon megnehezíti az életüket, hogy folyton sikít. Igyekeztek az állatok elfogadni őt minden tulajdonságával együtt, de a sikítással nagyon sok gondot okoz. Legutóbb is nem csak a kis mókusokat ébresztette fel, akiket utána az anyukájuk alig tudott megnyugtatni és visszaaltatni, de Mezei Pocok is úgy megijedt, hogy egy teljes porcelán teás készletet ejtett el, ami apró darabokra tört.

A kis sárkány nagyon elcsodálkozott, nem is tudta, hogy ennyi bosszúságot tud okozni a sikítás. Elmondta, hogy ő a Sikító Sárkányok Országából jött, ahol a sikítás teljesen természetes dolog. Sikítanak, amikor jó a kedvük, amikor játszanak, de még köszönni is sikítva szoktak. Ezen pedig Lencsiék csodálkoztak el, de nagyon. Még soha nem hallottak sem a Sikító Sárkányok Országáról, sem olyan furcsa szokásról, hogy valakik sikítva köszönjenek egymásnak.

A kis sárkány nagyon sajnálta a történteket és megkérte Lencsiéket, hogy segítsenek neki megtanulni az erdei szokásokat, mert ő igazán nem akarja megzavarni senki nyugalmát. Szeret itt élni az erdőben és mindent megtesz azért, hogy be tudjon illeszkedni a közösségbe. A kis Lencsilány, az anyukája és Tündér nagyon örültek, hogy a Sárkányban van akarat és hajlandóság a változásra, így biztosak voltak abban, hogy együtt meg tudják oldani a helyzetet.

Először megmutatták a Sárkánynak, hogy mi a halk és mi a hangos. Bevitték az erdei óvodába, ahol megfigyelték, hogy amikor az állatgyerekek az udvaron szabadon játszanak és kiáltozva szaladgálnak, az hangos. Az ebédutáni csendes pihenő alatt, pedig halkan szuszogva alszanak az állatgyerekek. Elmentek Fülemüle ének órájára, aki hol alig hallható suttogással énekelt, hol pedig erős csiviteléssel. Meglátogattak egy építkezést is, ahol a nagy munkagépek zajától egymás hangját is alig hallották. Amikor pedig a munkások ebédszünetre mentek, akkor hirtelen olyan csend lett, hogy azt is meg lehetett hallani, ha valaki leejtett egy szöget.

A kis sárkány élvezettel tanulta a halk és a hangos közötti különbséget és már izgatottan várta a következő feladatot, amiben most neki kellett valamit hangosan vagy halkan csinálnia. Kapott egy fakanalat és egy lábas fedőt. Élvezettel püfölte. Hangosan csörömpölt bele a nagyvilágba. Aztán egyszer csak Lencsi az ajkához érintette a mutató ujját – így jelezte, hogy: psszt, legyél csendes! -, és Sárkánynak most olyan óvatosan kellett a fakanalat a fedőhöz érintenie, hogy azt szinte meg se lehessen hallani. Majd amikor Lencsi széttárta a karjait a feje fölött – így jelezte, hogy most lehet hangosan -, akkor a kis sárkány újra rákezdett a hangos csörömpölésre. Játszottak még ilyet kavicsokkal megrakott ásványvizes üveggel, zörgő gumicukros zacskóval és befőttes üvegbe szórt rizzsel is. Utána még ezeket is összehasonlították. Megfigyelték, melyikkel lehet nagyobb zajt csapni: a fedővel és a fakanállal, a kavicsokkal megrakott ásványvizes üveggel, a gumicukros zacskóval, vagy a befőttes üvegbe szórt rizzsel?

Amikor Sárkány már tudta, hogy mi a különbség a halk és a hangos között, akkor megtanították neki, hogy ő hogyan tud halk és hangos lenni. Amikor Lencsi a halk jelet mutatta neki, suttognia kellett, amikor a hangos jelet, akkor pedig tele torokból kellett kiabálnia, tapsolnia vagy épp dübögni a lábaival. Végül Lencsi, az anyukája és Tündér megtanították a kis sárkánynak, hogy mikor és hol szabad sikítozni, hangosnak lenni és mik azok a helyek és időszakok, amikor a hangos sikítással megzavarjuk mások nyugalmát.

Elmondták Sárkánynak, hogy otthon a lakásban csendesnek kell lenni főleg ebéd után és este, amikor az állatgyerekek vagy a szomszédok már valószínűleg alszanak. Csöndesen kell utazni a buszon vagy ülni a sofőr mellett az autóban, mert a hirtelen sikítástól megijedhet, és könnyen balesetet okozhat. Épp ezét nem szabad sikítozni az utcán sétálás közben sem. Csöndesek vagyunk egy kórházban, amikor meglátgatunk egy beteget, hogy ne zavarjuk meg a gyógyulók nyugalmát. De csöndesek vagyunk a boltban is, hogy az árufeltöltők vagy a vásárlók ne törjenek össze ijedtükben semmit és a pénztáros se rontsa el a számolást. Ugyanakkor vannak helyek és alkalmak, amikor mindenki felszabadultan sikítozhat. Ilyen Fülemüle rock koncertje, az erdei focimeccs és lehet sikítozni akár még a szabadban is, amikor felszabadultan fogócskázunk, vagy hideg vízzel lepjük meg egymást a strandon a nyári melegben, ha ezzel úgy látjuk, hogy nem zavarjuk meg mások nyugalmát.

A kis sárkány kedvéért ezentúl minden évben egyszer sikító versenyt rendeztek, amire bárki benevezhetett és megmutathatta, hogy milyen hangosan és mekkorát tud sikítani. Sárkány értékelte az erdőlakók figyelmességét és bár könnyedén legyőzhette volna még Medvét és Farkast is, de mindig hagyta a többieket nyerni. Ő pedig már nem sikítozott, ha kellett, ha nem. Odafigyelt arra, hogy ezzel ne zavarjon meg senkit, és ha már nagyon hiányzott neki egy kis sikítozás, akkor vett egy jegyet Fülemüle koncertjére, vagy felhívta a sikító sárkány rokonait telefonon, akikkel kedvére sikítozhatott és még sikítva köszönhetett is el tőlük. A kis Lencsilány, anyukája és Tündér pedig boldogan tértek haza otthonukba. Sikerült megint megoldaniuk a rájuk bízott feladatot, és így vissza tudták adni az erdőlakók békéjét és nyugalmát.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Az erdei mumus

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Az erdő szélén, a kisdomb alján, a mező közepén volt egy kis tölgyfa. Nem olyan kicsi, mint egy cserje, de nem is oly hatalmas, mint a nagy öreg tölgy, melynek odvában a mókusok laknak. Ez alatt a tölgyfa alatt éltek a gyíkok. Hosszú farkú barna, zöld hátú és kék fejű gyönyörű gyíkok. Reggelente kimásztak a levelek alól a napsütésre felmelegedni, hogy utána vígan szaladgálhassanak a kis tölgy alatt és a fa ágai között. Egy reggel még kissé fázósan, lomhán mászkáltak a gyíkok ide-oda, keresték, hol is lesz a legjobb hely a napozásra, amikor az egyik gyík valami furcsa mozgásra lett figyelmes nem messze a fától, a fűben. Még valakit látni is vélt, de nem volt benne biztos, mert mire oda cammogott, már nem volt ott senki. A következő napokban furcsa dolgok történtek. Eltűnt egy fél pár zokni és némi keksz meg csoki a gyíkok éléskamrájának dugi polcáról. A zöld hátú, kék fejű gyík volt a legöregebb, így ő ment el szólni a tündérnek, hogy jöjjön el hozzájuk, és segítsen nekik kideríteni, ki az a titokzatos valaki, aki az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló kis tölgy mellé költözött. Mert ők szívesen adnak zoknit is és enni is ennek a titokzatos valakinek, ha neki nincs, de azért elvenni kérés nélkül, mégsem illik.

El is ment a tündér az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgyfához, ahol a gyíkok laktak. Sőt, ott is maradt. Figyelte, ahogy reggelente kikúsznak a levelek alól a fűbe napozni, ahogy délután már felmelegedve jókedvűen szaladgálnak az öregebbek lenn a fűben, az ifjonc gyíkok pedig fogócskáznak fenn a fán. Figyelte a kiteregetett zoknikat, az éléskamrát, a kis tölgy mellett elterülő tájat, hátha észrevesz valamit, de semmit. Éjszakánként mindig elaludt, reggelre pedig mindig eltűnt valami a gyíkok fája tájékáról. Így történt ez három napon át, majd belátta, hogy egyedül nem fog menni, neki is segítséget kell kérnie Lencsitől és anyukájától. Természetesen Lencsiék nagyon szívesen jöttek segíteni most is. Megbeszélték, hogy este és nappal is felváltva fognak megfigyelést tartani. Így aki fáradt, az tud pihenni, aki pedig már kipihente magát, tud őrködni.

Eljött az este. Egy darabig csend volt, nem mozdult semmi. Aztán halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgy körül. Néztek, néztek bele a nagy sötétségbe, de nem láttak senkit, amikor pedig elindultak a hang irányába, hirtelen csend lett és nyugalom. Így ment ez megint három napig. Új terv kellett. Kitalálták, hogy építenek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő tölgy tövébe egy megfigyelő lest. A lest körbe rakták levelekkel, hogy elrejtsék, majd elmentek a farkas boltjába távcsövet, zseblámpát és termoszt vásárolni. Már kora este bemásztak a kényelmesen berendezett lesbe. Vittek magukkal egy-két puha párnát, plédet, forró kakaót a termoszban, arra az esetre, hogyha hűvösre fordulna az éjszaka, pár szendvicset, és persze a zseblámpákat, meg a távcsöveket.

Telihold volt. A nagy kerek sajt az égen a fényesen ragyogó csillagokkal bevilágította az egész erdőt. Minden apró bogár és fűszál mozgását lehetett látni. A kis csapat elszántan és reménnyel telve vágott neki az éjszakának. „Most, vagy soha!” – gondolták. Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan újra halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek. Elővették a távcsöveket, hogy minden apró dolgot láthassanak. Ahogy így nézték az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alatt elterülő tájat, egyszer csak megláttak egy apró, pici lényt, aki gyors léptekkel, halkan osont egyik fűszál mögül a másik mögé.

  • Egy erdei mumus! – szólt halkan a tündér Lencsiékhez – nagyon ritka! Nem is tudtam, hogy a mi erdőnkben is él egy. Általában egyedül élnek. Olyan picik, hogy elférnek egy gyík zoknijában! Abból varrnak maguknak ruhát. A kedvenc ennivalójuk pedig a csoki és a keksz. Teljesen ártalmatlanok. Azért bujkálnak és járnak éjszaka, mert mindenkitől nagyon félnek.
  • Akkor, hogy fogjuk elmondani neki, hogy tőlünk nem kell félnie? Hogy fogjuk megértetni vele, hogy szívesen adnak neki a gyíkok zoknit is és csokit is, de másét elvenni nem helyénvaló? – kérdezte Lencsi.
  • Énekszóval – felelt a tündér. – Egyszer a nagy fenyőerdő tündére mesélte, hogy náluk is lakott egy mumus. A nagy fenyőerdő tündére nagyon szeret énekelni. Esténként kiül a háza elé a tornácra, és ott énekel. Így esett meg az is, hogy egyszer csak megjelent nála egy kis mumus.

Lencsi, az anyukája és a tündér ott aludtak a lesben, ha már volt náluk vacsorára való, puha pléd és még párna is. Reggel Lencsi anyukája hazament valamiért a házukba, a tündér és Lencsi pedig nekiálltak dalt írni. Mire alkonyodott a tündér és Lencsi el is készültek a dallal, Lencsi anyukája pedig visszatért két fekete tokkal a kezében. Hangszerek voltak benne. Az egyikben egy fuvola, a másikban egy hegedű. Fogták a hangszereket, beültek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alá, oda, ahol tegnap a kis mumust látták és elkezdtek zenélni. A tündér a fuvolázott, Lencsi anyukája hegedült, Lencsi pedig énekelt. Lágy, szeretettel teli muzsikaszó szőtte át a lemenő nap fényét:

Egyszer volt, hol nem volt,

egy erdőszéli házikó.

Ott élek én, a Lencsilány,

anyukámmal, túl az Óperencián.

Egyszer volt, hol nem volt,

az erdő másik szélén is egy házikó,

ott él a tündér, ki megóv,

erdőt, mezőt, s minden lakót.

Ekkor már látták, hogy valami mozog nem messze tőlük a fűben. A kis erdei mumus volt az. Óvatosan jött egyre közelebb. Fűszáltól fűszálig osont halk, puha léptekkel, nehogy észrevegyék. De mivel nagyon kíváncsi kis mumus volt, nem csak hallani szerette volna a zenét és az éneket, hanem látni is, hogy honnan és kiktől jön ez a gyönyörű dallam.

Egyszer volt, hol nem volt – folytatta dalát a kis Lencsilány,

az erdő szélén, kisdomb alján,a mező közepén egy kis tölgy,

ottan élt, éldegélt egy nagy család,

gyíkok laktak lent a földön, s fent a fán.

Történt egy nap pár fura eset:

Eltűnt egy-két gyík-zokni,

megcsócsálva csoki és keksz.

Vajon ki tehette ezt?

Tanácstalan volt a sok gyík,

Jó a szívük, adnak ők, ha valaki kér,

De hogy csak úgy,

Elvegye ki erre jár, mégse szép!

  • Sajnálom! – szólalt meg ekkor egy vékony kis hang.
  • Ki szólt? – kérdezte Lencsi óvatosan, nehogy megijessze a kis mumust.
  • Én, és sajnálom – szólalt meg újra a kis erdei mumus, és kilépett egy fűszál mögül Lencsiék elé. – Ne haragudjatok, hogy szó nélkül elcsentem azt, ami a másé! – kért bocsánatot a kis mumus.

Lencsi lehajolt a kis mumushoz, óvatosan a kezébe vette és felemelte. Bemutatta neki az anyukáját, a tündért és a gyíkokat is. A kis mumus elnézést kért a gyíkoktól is. Elmondta, hogy nagyon fél bemenni a városba, mert annyira kicsi, hogy alig lehet őt észrevenni. Ne haragudjanak, hogy elvette a zoknijukat, és hogy megdézsmálta a csokijukat meg a kekszüket. A gyíkok megkérték a kis mumust, hogy legközelebb inkább kérjen segítséget. Elmondták neki, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó és abból, ha másét elveszi, csak baja származik. Rossz lesz a lelkiismerete és barátok helyett haragosokat szerez magának.

A kis mumus belátta, hogy a gyíkoknak igaza van. Szégyellte magát nagyon, de szerencsére a jó szívű gyíkok megbocsátottak neki. Megbeszélték, hogy mostantól segíteni fognak egymásnak. Kiderült, hogy a kis mumus nagyon okos, jó matematikából, szereti a számokat és nem csak ügyesen tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, de végtelen türelemmel tudja tanítani is. A gyíkok elvitték a kis mumust minden héten a városba, hogy tudjon vásárolni, a kis mumus pedig matematikából korrepetálta cserébe az ifjonc gyíkokat. Nemcsak jó szomszédok, de jó barátok is lettek. Lencsi az anyukájával és a tündérrel pedig minden teliholdas éjszakán kiment az erdő szélén, kis domb alján, mező közepén álló tölgyfa alá zenélni, hogy együtt énekeljenek a kis mumussal, mert a zene összehozza a szíveket, megnyugtatja a lelket és amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni sem.



Alapértelmezett