Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A búcsú napja

Hideg volt. Csípős szél fújt. A táj csöndes, és kihalt. Egy leleket sem lehetett már kint látni. Mindenki visszahúzódott már az otthonába a hideg tél elől. Lilla álmosan ásítozva, dideregve ült a tóparti nagy kövön, ahol a nyáron oly sokat beszélgetett Napsugárral, a hosszú szőkehajú angyallánnyal. Most is őt várta… még idén, utoljára.

Várakozás közben a közös sétákat, élményeket. A ki mókus esetét, aki róka akart lenni, a kis róka születését, Szarka Szeléna teadélutánjait és megannyi szép emléket, melyeknek a gondolata is úgy felmelegítette a szívét, hogy rögvest abbahagyta a didergést.

A tó hideg tükrében nézte épp az égen tovakúszó felhőket, amikor mellé ült Napsugár. Egy ideig csak úgy ültek egymás mellett, szótlanul. Nézték a szélben kavargó lehulló faleveleket, hallgatták a fenyves suhogását, és titkon arra vágytak, hogy az idő kereke megállítható legyen.

  • Hát, eljött ez a nap is.
  • El – felelte Napsugár. – Gyorsan elrepült a tavasz, a nyár és az ősz is. Közeledik a tél.
  • Igen, érzem én is. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Minden porcikám didereg. Emlékszem, már gyerekkoromban is dacosan lázadtam, amikor éreztem, hogy közeledik az idő. Soha nem akartam téli álmot aludni. Szerettem volna én is látni ahogy fehérbe borul a táj, szállingóznak a hópelyhek, szerettem volna én is hóembert építeni, hógolyózni, korcsolyázni a tavon! De szeretnék egyszer korcsolyázni a tavon! – sóhajtotta Lilla.
  • Megértelek – válaszolta Napsugár -, gyönyörű a tél. Az idő kerekét meg nem állíthatom, de majd lefestem neked, hogy te is lásd! Tavasszal itt foglak várni, amikor felébredsz és mindent elmesélek neked a télről!
  • Mihez kezdesz, amíg mi alszunk? – kérdezte Lilla.
  • Vigyázom az álmotokat – mosolygott Napsugár.

Csendben átölelték egymást a lányok. Egyikőjük sem szeretett búcsúzkodni. Az elválás mindig fáj. Lilla még egyszer hátratekintett, majd alá merült a hideg tó vizébe. Napsugár egy darabig nézte a vízfodrokat, majd a felszín kisimult, Lilla álomra hajtotta a fejét és ő ott állt a parton egyedül.

Hazaindult, a szivárványhídon túlra. Kis házikója várta otthon, az itt telelő kis madarak, a cinkék és Szarka Szeléna, akikről gondoskodnia kell. Fagyos dér csípte meg reggelre a fákat, s jégfátylat húzott a tó vízére, mely napról napra vastagabb lett. A szél egyre hidegebben fújt, majd egyszer csak elcsendesedett. Odébb állt, mint aki jól végezte dolgát. Meghozta a telet. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, mint megannyi apró csillag összekapaszkodva takarta be a földet. Amerre szem ellátott, minden csupa-csupa fehér volt. Oly fehér, mint Napsugár szárnyai.

Az angyallány ígéretéhez híven minden nap kijárt a tóra és vigyázta téli álmukat, de nem csak a tündérekét. Kijárt erdőre, mezőre. Elment a sünházhoz, medvéékhez és mindenkihez, aki téli álmát aludta. Orrát pirosra festette a fagy, talpa alatt ropogott a hó, csodálta a természet csendjét, lelkében béke honolt, szívében titkon már tavasz volt, élettel teli, virágnyíló, barátokkal kacagó.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A mókus, aki róka akart lenni

Nárciszok és jácintok édes illata érződött a mezőn. A darazsak szerelmes zsongásba kezdtek, a madarak násztáncukat járták, amikor megszületett Rókáéknál az eslő kiskölyök, Rita. Richárd nagyon büszke volt kicsinyére, és persze feleségére, Ramónára is. Tisztelte nejét azért a sok önfeláldozásért, amit szívből, szeretetből tett a kis rókájukért. Richárd határozottan óvta családját és bár tudta, hogy jó szándékkal jönnek a látogatók, mindenkit megkért, hogy várjanak még, amíg megerősödik anyuka is, és a kis Rita is.

Estére erdő-mező minden lakója a kis rókáról beszélt, hogy egy újszülött milyen aranyos, milyen édes, milyen kis ártatlan és egészen biztos, hogy a kis Róka Rita is nagyon bájos. Már esteledett, a tó partján a nagy kövön ülve épp erről beszélgetett Lilla és Napsugár is, amikor megjelent a félhomályban Mókusék fia, Marci. Halkan lopakott, miközben fürkésző tekintettel hátra-hátra pillantott a nagy fűben. Lilla és Napsugár csodálkozva nézték a kis mókust.

  • Mit csinálszi itt ilyen késő este Marci? – érdzete Lilla.
  • Áááááá! – kiáltott fel ijedtében Marci. – Ne ijesztgess! – ripakodott rá a tündérlányra. – Nem látod, hogy csirkére vadászom?!
  • Mire??? – hökkent meg a két lány és kérdezett vissza egyszerre.
  • Csirkére! – vágta rá Marci határozottan.
  • Csirkére???
  • Igen, mondtam már, hogy csikére! De nem lehetne halkabban? Még a végén elijesztitek a csirkéket! – morgott rájuk a kis Marci.
  • De hát itt a tóparton nincsenek is csirkék – suttogták a lányok.
  • Nincsenek?? – háborodott fel Marci. – Hogy értitek azt, hogy itt nincsenek csirkék?
  • Úgyhogy, se az erdőben, se a mezőn, se a tóparton nem élnek csikrék. Csirkék csak az emberek falujában vannak – válaszolta kedves hangon Napsugár.
  • De mond csak Marci – érdeklődött Lilla – miért akarsz te csirkére vadászni?
  • Meg akarom enni vacsorára! – felete mindezt úgy a kis mókus, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
  • Megenni, vacsorára?? – nézett rá nagy kerek szemekkel Lilla.
  • Miért este van, nem? Ilyenkor vacsorázni szoktak. – értetlenkedett Marci.
  • De Marci, te mókus vagy! A mókusok nem vadásznak és nem esznek csirkéket! – értetlenkedett Lilla.
  • De én már nem vagyok mókus! – dacoskodott Marci.
  • Nem?! Hát akkor mi vagy? – guggolt le hozzá Napsugár.
  • Róka! – mutatta büszkén fehérre mázolt farka végét a kis mókus.
  • De Marci – szólt hozzá megértően Napsugár – attól még, hogy fehérre fested a farkad végét nem leszel róka.
  • Miért?! – tiltakozott a kis mókus. – Vörös a bundám, mint a rókának, hegyes a fülem, mint a rókának. És most már a farkam vége is olyan fehér, mint a rókának!
  • Marci, te mókusnak születtél és így mókus is maradsz már egész életedben. És ez így van jól. A mókus élet nagyon vidám! Fürgén tudsz szaladni, ugrándozhatsz a fán, és sok-sok barátod van. – magyarázta Napsugár. – Miért akarsz róka lenni?
  • Mert elegem van a mókuslétből, és kész! – toppantott egyet a lábával. – Örökké csak ugrálunk, gyűjtögetünk és mindentől félünk! Este nem jöhetünk ki az erdőbe, el ne kapjon egy bagoly. Nappal nem mehetünk ki a mezőre, el ne kapjon egy réti sas. Elegem van! Nem akarok többet gyűjtögetni! Vadászni akarok! És nem akarok többet félni sem! – hisztizett a kis mókus. – És épp ezért nem akarok mókus lenni! Ha nem leszek mókus, akkor már nem fogok félni sem! Bátor leszek, mint a rókák! Vadászni fogok, és tőlem fognak félni!
  • Tudtad Marci, hogy a rókák is félnek? Mindenki fél valamitől. – szólt türelmesen Napsugár. – Soha nem húznának ujjat egy vemhes vadkocával, és rettentően félnek az emberektől, legfőképp a vadászoktól! Egész egyszerűen csak megtanulták elfogadni magukat olyannak, amilyenek és megtanultak úrrá lenni a félelmeiken. Ezért nem élnek állandó rettegésben. A félelem óvatosságra int. Így van hasznunkra, segítségünkre. Hiszen a bátorság megfelelő mennyiségű óvatosság nélkül már vakmerőség, és az könnyen okozhat bajt. A félelem azért van a szívedben, hogy megtanulj magadra vigyázni. Jelez neked, de nem akar irányítani téged. És nem is fog, ha nem hagyod!
  • Emlékszel Csiga Csabira? – kérdezte Lilla. – Még mindig kórházban van, úgy összetörte a házát tavaly nyáron. Milyen büszke volt rá, hogy ő nem fél semmitől és bátran bevállal bármilyen veszélyes ugrást, repülést vagy mászást! Aztán amikor kitalálta, hogy felmászik egy éppen errejáró turistára, csak hogy bátorságát fitogtassa, milyen szörnyen járt! Már majdnem túljutott a hátsóján, amikor az leült és összelapította. Kész csoda, hogy túlélte! Ha egy kis félelem is lett volna Csiga Csabiban, kétszer meggondolja és talán másképp dönt.

A kis mókus leült a nagy kőre a lányok mellé, és elgondolkozva nézte a tó vizét. A nap már egészen lebukott a láthatár mögé. A sötét éj egén ragyogó csillagok vígan nézegették magukat a tó tükrében. A telihold fehér fénye sejtelmes fényfátylat húzott erdőre, mezőre. Csend volt, mély, békés és nyugalmat árasztó csend. Úgy tűnt, már mindenki alszik, pedig a mókus család aggodalommal teli szívvel virassztott a kis Marcira várva.

  • Jó, jó – szólalt meg végül a kis mókus. – De olyan nehéz elfogadni, hogy mókusként kell leélnem az életem. A mókusok pedig félnek, rettegnek, mióta világ a világ. Így nekem is félnem kell. De miért? Miért kell nekem csak azért rettegnem, mert mókus vagyok?
  • Ez azért nem egészen így van – nyugatta meg Napsugár. – Azért mert mókus vagy, még érezhetsz és élhetsz másképp, mint a többi mókus. Szok olyan szokás van, amin változtathatsz. Nem kell feltétlenül neked is a nagy tölgyfán élni. Amikor majd nagy leszel, átköltözhetsz mondjuk a nagy vörösfenyőre is. De ha nem szeretnél odúban lakni, akkor az ágak közé építhetsz is magadnak egy kis házat. Van, ami azonban nem fog változni. Mókusként gyűjtögetni fogsz, és nem vadászni. A makk marad a kedvenc eledeled és nem fogsz csirkét enni. Valószínűleg nem is ízlene neked – magyarázta az angyallány. – Rettegned sem kell, ha nem akarsz. Rajtad áll a döntés, hogy mihez kezdesz a félelmeiddel? Hagyod, hogy uralkodjanak rajtad, vagy a segítőtársadként magad mellé veszed, hogy figyelmeztessen, megóvjon és ne járj úgy, ahogy Csiga Csabi.

A kis mókus még szívesen üldögélt volna a tóparton a lányokkal, de Napsugár megfogta a kezét és hazakísérte a kis kalandort. Az úton egy szót sem szóltak, csak élvezték az erdő hűs ölelését. Az odúhoz érve a család megköszönte az angyallány segítségét, még meghallgatták hogy miért és merre járt Marci, majd megértően átölelték, hiszen ők úgy szerették őt, ahogy van a feje búbjától az összemázolt farka végéig.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A varázstükör

Az elmúlt napokban Napsugár megismerkedett az erdő és a mező lakóival: csupa kedves, érdekes és szorgos kis állatkával, bogárkával, madárkával. Éppen róluk mesélt Napocskának, miközben a kis háza előtti kertben locsolta a virágokat az angyallány, amikor barátnője Lilla, a tavitündérek királynője leszállt mellé tengerszín selyem ruhájában.

  • Jó reggelt! – köszöntötte derűsen az angyallányt.
  • Jó reggelt! – köszönt vissza Napsugár – Mi szél hozott erre?
  • Már jártunk a mezőn és az erdőben. Mindenkit megismertél, kivéve a tólakókat. Készültünk neked egy kis meglepetéssel. – felelt Lilla.
  • De jó! Nagyon szeretem a meglepetéseket! – örvendezett Napsugár.

A tólakók már nagyon várták az angyallány érkezését. Szerettek volna megismerkedni vele, mert az erdő és a mező lakóitól már annyi jót és kedveset hallottak róla. Ezért a tó összes lakója összegyűlt egy kis tavi piknikre. A sok tündér színes szárnya és ruhája, mint a tavaszi mező virágai, borították el a tó partját. A levegőben szitakötők szálltak, a tavi liliomokon békák kuruttyoltak, a teknősök a vízbe nyúló fák gyökerein sütkéreztek, a vizisiklók, az aranyhalak, pedig mind, mind ott sereglettek a part közelében. Olyan sokan voltak, hogy amikor Lilla és Napsugár megérkezett, csak a parton lévő nagy kőre tudtak leszállni, mert máshol már nem volt szabad hely. A kő mellett egy nagy, ezüst színű, díszes keretes tükör volt felállítva.

  • Ez egy varázstükör – magyarázta Lilla. – Ennek a tükörnek a segítségével minden tólakó be tudja neked mutatni a családját, és meg tudod nézni az otthonukat is.
  • Hát ez csodás! – ujjongott Napsugár – Már azt hittem, hogy búvár lecékéket kell majd vennem – nevetett fel kissé megkönnyebülten.

Napsugár leült a nagy kőre, ahol izgatottan figyelt és várta, hogy mi fog történni. Lilla aranyló tündérport hintett a tükörre, amiben ettől a kép hirtelen életre kelt, és elkezdődött az utazás a víz alá. A tóban számtalan kedves tündércsalád lakott. Dr. Tavi Tünde a körzeti orvos és férje Tavi Tamás háza volt az első. Mivel Tünde friss diplomás orvos volt – nemrég végezte el az egyetemet -, még most kezdték el a családtervezést. Szirti Szilárd és neje, Szilvia a tóparti kisboltot vezették. Két gyermekük volt: Szabina és Szabolcs. Kagylóházi Kornélia és Károly fodrászok voltak. Kitti, a nagyobbik lányuk szintén fodrásznak készült, Klári viszont festőművész szeretett volna lenni. A mellettük lévő házban egyedül éldegélt az öreg és bölcs Remete Róbert, aki filozófiát tanult még fiatalon a Tündér Egyetemen. Számtalan híres könyvet írt: Bevezetés a tavifilozófiába, A tavi szellem rövid története, A víz szabadsága, A szárazföldi és a vízi civilizációk összekapcsolása, de amire a legbüszkébb, az A miféle teremtmények a tündérek című értekezése.

Elixír Edit és férje Elemér a tavi gyógyszertárban dolgoztak, ahol mindenféle gyógyfőzet és csoda kence kapható volt. Ismerték a környék összes gyógynövényét és a recepteket is, hogy miből mire és mi készíthető. Gyerekeik Elek és Evelin még óvodások voltak. Az óvodába nem csak tündérek jártak. Minden tólakó gyereke és porontya ide járt, ezért két óvónéni is volt a csoportban: Vigyázó Valéria és Vigyázó Veronika. Nekik már a szüleik és a nagyszüleik is az óvodában dolgoztak. Családi hagyományként adták tovább egymásnak tudásukat és a gyerekek iránti szeretetüket. Valéria volt az idősebb. Az elmúlt tavasszal ment férjhez, és nyárra várták az első kis tündérük érkezését. Veronikának Barkács Bódog udvarolt. Barkács Bódog amolyan mindenes volt, mivel mindent meg tudott javítani. A csőszereléstől a tetőfedésig mindenhez értett. Ezért ha valami elromlott, vagy valamit meg kellett javítani, akkor mindenki hozzá fordult segítségért tavon innen és túl.

Gondok Gábor nyugdíjas tavipszichológus feleségével, Gabriellával egy szép kagylóformájú házban élt Tündérváros szélén. Az utolsó ház Lilláéké volt. Lilla nagy családban nőtt fel. Két öccse volt, Lóri és Laci, valamint három húga: Laura, Letícia és Lenke. Apukájuk még kicsi tündérgyerek korukban egy szörnyű tavaszi viharban halt meg.

  • Nagyon hirtelen jött a vihar és Pillangó Panka bajba került. Az ő életét mentette, miközben egy hirtelen széllökés elsodorta. Pankát még biztonságos helyre tudta vinni, de ő nem menekülhetett meg – mesélte szomorúan Lilla -, pedig nagyon jó király volt. Édesanyám tavaly ősszel nagyon beteg lett és sajnos hiába volt miden tudás és gyógyfőzet, a telet már nem élte meg. Így lettem én a tavitündérek királynője legidősebb gyerekként.

Miközben családja történetéről mesélt Lilla, szeme sarkában, mint egy apró gyémánt csillant meg egy könnycsepp. A tólakók elcsendesedtek és mély szomorúság ült a partra. A király és a királyné is nagyon jó tündérek voltak. Szerették őket a tólakók, ezért elveszétésük fájdalmasan érintett mindenkit.

  • Az életben semmi sem állandó. – szólalt meg végül Napsugár – A földről felszálló párából eső lesz. Az évszakok is jönnek, mennek. Az őszt követi a tél, és a telet a tavaszt. A földön töltött időnk nem lehet örök. De mindez így van rendjén. Egy megfáradt, beteg test, már nem tudja tovább hordozni a lelket, így elengedik egymást: a test itt marad az anyagi világban, és vissza adjuk a földnek, a lélek pedig visszatér megpihenni a Nagy Szellem Világába. Édesapátok megváltotta Panka életét. Tudta, hogy itt nem ér véget a lét, és ezért nem félt cselekedni. Igazán bátor tündér volt, akinek szeretete most is veletek van, és vigyáz rátok. Gondoljátok csak el, amikor a hernyó bebázodóik, gyakorlatilag meghal hernyónak lenni, és amikor már pillangóként kikel a bábból, szinte újjászületik. Ti tündérek, egy teljes évszakig hordjátok szívetek alatt gyermeketeket, aki nem is tud a kinti világ létezéséről. Az ő valósága az anyaméh biztonsága. De ahogy ti itt kint várjátok és vigyázzátok őt születése után, úgy várja és vigyázza az elhunytak lelkét a Nagy Szellem.

Napsugár szavai igézően hatottak Lillára és minden tólakóra. Békés nyugalom szállt lelkükre, miközben a szó dalba fordult. Az angyallány gyógyító énekét a lemenő nap fénye aranyozta be, miközben mély szuszogásba merült a táj, s az éj szele álmot hozott a tündérlány és a tólakók szemére.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

Segíteni jó

Másnap Napocska első sugaraival együtt ébredtek a lányok. Lilla a nagy kövön szárította a szárnyait, amikor Napsugár odaért. Arca derűs volt, lelke vidám. Boldogsággal töltötte el, hogy vele van az angyallány. Jókedvűen indultak el a mezőre.

Az orgonabokor alatt volt a Sün család háza. Itt élt Sün Samu és neje Sára, valamint csemetéik Soma, Salamon és a kis Sarolta. A gyerekek vidáman hemperegtek a friss tavaszi fűben, amíg Sára a tavaszi nagytakarítást végezte. A munkából Samu is derekasan kivette a részét. Mindig besegített Sárának a házimunkában. Nagyon szerette a feleségét és ahogy csak tudta, igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Most épp szőnyeget porolt, amihez erő kell. Férfi munka, akárhonnan is nézzük.

Sünéktől nem messze laktak Ürgéék. Ürge Üllő, az apuka, Ürgéné Üdvöske, a feleség és a kis Fürge Ürge, aki nevét gyorsaságáról kapta. Még alig bújt ki az üregből, máris lehagyta futásban még az apukáját is! Pedig Ürge Üllő szántóföldi futóbajnok volt fiatalkorában!

Ürgééktől nem messze laktak Üregiék, a népes nyúl család. Üregiék háza előtt volt egy postaláda, melyen ez állt: Üregi Ny. Norbert és családja. Először ki szerették volna írni mindenki nevét, de olyan sokan éltek egy üregben, hogy nem fért rá nemhogy a névtáblára, de még a postaládára sem! Így végül csak az apuka neve került ki, elvégre ő volt a család feje – akár a káposzta.

  • Jó napot Üregi úr! – köszöntötte Lilla. – Ő itt Napsugár, lélek-őrző angyallány. Jöttünk megnézni, mi újság itt a nagy mezőségen.
  • Maguknak is – biccentett jelentőségteljesen az üreg előtti hintaszékéből Üregi Nyúl Norbert. – Vagyunk, vagyunk – hümmögte a bajsza alatt. – Hosszú volt a tél, de végre itt a tavasz, már vetjük a répát és a sok finom káposztát, hogy legyen mivel megtölteni az éléskamrát – mutatott a kertre, ahol ott ugrabugrált Üreginé szoknyája körül Nóra, Niki, Nimród, Noémi, Nándi és még a kis Norbi is.

Lilla és Napsugár szomorúan látta, hogy amíg Üreginé a sok kis nyúl gyerekkel körbevéve kapál, vet és dolgozik, addig a férje fittyet hányva arra, hogy a sárgarépa, a káposzta az ő éhségét is csillapítani fogja, csak a lábát lógatta a hintaszékéből.

  • Ejnye, ejnye – gondolta magában Napsugár – nem valami belevaló nyúl ez az Üregi úr. Csak itt ül, pöffeszkedik, növeszti a hasát, amíg a felesége a betevő falatért dolgozik. – Be is álltak Lillával gyorsan segíteni. Lilla a gyerekekkel játszott, amíg Napsugár a frissen kapált földbe barázdákat húzott és beleszórta a sárgarépa magokat.

Miután befejezték a munkát a lányok Üregiéknél, tovább mentek Katicáékhoz. Katicáék háza egy kivágott fa rönkjén állt. Kis házuk előtt puha mohaszőnyeg szegélyezte az apró kavicsokkal szegélyezett leszállópályát. Itt éldegéltek Katicáék. Katica Kornél, Katicáné – született Bogárka Katalin -, és a lányuk a kis Kamilla. Kornél épp tapétázott, amikor Napsugár és Lilla odaért, Katica pedig a kis Kamillával játszott kint a puha mohában.

  • Már kétszer ragasztotta fel magát a falra – panaszolta Katalin a lányoknak – olyan eleven, és annyira kíváncsi, hogy teljes bogarat kíván. Ha nem segítene a férjem, én nem is tudom mi lenne…
  • Szívesen segítek – felelt Napsugár – vigyázok a kis Kamillára, ha szeretnétek egy kicsit kettesben lenni, vagy elintéznél ezt-azt.
  • Vagy beirathatjátok a Bogi Bölcsibe – javasolta Lilla – sok jót hallottam róla Bodobácséktól.

Bodobácséknak rengeteg kis bogaruk volt. Már nem is számolták. Nemes egyszerűséggel a fiúkat Bodinak, a lányokat Boginak hívták. Vigyázni az összesre egyszerre pedig lehetetlenség volt. Ezért sokszor vették igénybe a Bogi Bölcsi szolgáltatásait.

  • Kösznöm az ötletet és a felajánlást, megbeszélem Kornéllal. – válaszolta Katalin, miközben sikkantott egyet, mert amíg a lányokkal pár szót váltott, addig a kis Kamilla felmászott a ház tetejére.

Lilla még levette Kamillát a háztetőről, majd elbúcsúztak a lányok a családtól és visszaindultak a tóhoz. A nagy kövön ülve még napnyugtáig beszélgettek, majd hazamentek és ágyba dőltek. Álmuk mély volt és békés, lelkük nyugodt, miközben vidáman csacsogtak felettük a csillagok, kiket a Hold békésen csitítgatott.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

Szarka Szeléna

Szokásos tavaszi erdőjárására Lillát most Napsugár is elkísérte. Jó kedvűen nézték az izgő-mozgó állatkákat, az avar alól előbújó bogárkákat. Az erdei ösvényen beszűrődő fényben úgy tetszett, aranyló porral lepi be Napocska a fák ágait. Az első család, akiket meglátogattak Mókusék voltak. Mókus Márton feleségével, Marcsival és gyerekikkel: Mollival, Mónival és Marcival élt az öreg fenyő gyökereinek odvában, mely elég tágas volt ahhoz, hogy mind az öten elférjenek benne. Mókus Marcsi épp lányaival sepregetett az odú előtt, a kis Marci pedig apukájával javította a kert kaput, amikor Lilláék odaértek.

– Szép napot Mókus család! – köszöntötte őket Lilla.

– Derűset, derűset! – köszönt vissza Mókus Márton. – Mi járatban?

– Körbenézzük az erdő lakóit, hátha elkél valahol egy kis segítség. Látom, itt van elég szorgos kéz! – felelt Lilla.

– Akad, akad… már ha épp nem dacolnak velünk. – moslyodott el Mókus Marcsi, az anyuka. – Kivel jöttél Lilla? – nézett az angyallányra.

– Jaj! – kapott a fejéhez Lilla. – Bocsássatok meg! Ő itt Napsugár, az angyallány. Télen költözött be az Örök Tavasz Birodalmába a szivárványhídon túlra. Lélek-őrző.

Napsugár kedvesen köszöntötte a szorgos Mókus családot, majd továbbhaladtak Lillával az erdő mélye felé, ahol Szarvas Szilárd lakott Szarvasné Őz Örzsével és a kis Gida Gáborral, aki ha egyszer felnő és hatalmas agancsokat növeszt, majd méltán veheti fel a Szarvas nevet!

Nem messze Szarvaséktól laktak Vaddisznóék. Vaddisznó Vendelnek és feleségének Vandának két kis kocája volt: Viktor és Viktória. Anyjuk épp szép csíkos bundájukat tisztogatta, míg apjuk a dagonyázó helyüket szélesítgette, hogy mind a négyen beleférjenek.

A domboldalon lakott Róka Richárd és neje, Ramóna. Ők még friss házasok voltak, tavasz végére várták az első kisrókájuk születését. Richárd izgatottan rendezgette az odút a kicsi fogadására, amíg Ramóna pihent.

– Szia Ramóna! Szerbusz Richárd! – köszöntötte őket Lilla – Bemutatom nektek új szomszédunkat az Örök Tavasz Birodalmából, ő itt Napsugár, az angyallány. Hogy érzed magad Ramóna?

– Sziasztok! – köszönt vissza Richárd és Ramóna egyszerre.

– Köszönöm kérdésed Lilla – felet Ramóna, már kicsit fájnak a mancsaim, és úgy érzem magam, mintha egy szőrős felfújt lufi lennék, de boldog vagyok. Nagyon várjuk már a kis rókánk érkezését!

– Van valamire szükségetek? – kérdezte Lilla.

– Köszönjük szépen, mindenünk megvan. Richárd már kiszélesítette és kibélelte az odút, nagyon gondos apuka, mindenre gondolt! – válaszolt Ramóna.

– Akkor nem is zavarunk tovább, jó pihenést és készülődést nektek! – búcsúzott Lilla és Napsugár, majd tovább indultak Szarka Szeléna fészke felé. Szeléna már elég öreg volt és egy kicsit rövidlátó is. Épp a kincsit rendezgette, amikor a két lány odaért. Lilla és Napsugár segítettek az öreg szarkának kijavítani a fészkét, megfoltozták itt-ott, megerősítették a széleit és még ki is takarították. Elfogyasztottak egy teát Szelénával, váltottak pár szót a régi szép időkről, meghallgatták az idős szarka nagy repülésének történeteit, hogy szelte át az erdőn túli nagy tavat, amikor még fiatal volt. Szeléna egyedül élt, de szüksége volt az ő lelkének is társaságra, és már gondozni sem tudta a fészkét egyedül, így a lányok megígérték, hogy eljönnek máskor is, majd hazaindultak.

Már álmosan kukucskált ki a hegy mögül Napocska, mire Lilla és Napsugár hazarétek. Kellemesen elfáradtak, a szívük jó érzéssel volt tele és már azt tervezték, hová, kihez fognak elmenni a következő nap. Mire Napocska lebukott a hegy mögé már a két lány is hazatért, ki-ki a maga otthonába: Lilla a tavi házikójába, Napsugár pedig a szivárványhídon túlra az Örök Tavasz Birodalmába.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A találkozás

Napsugár, a hosszú szőke hajú angyallány birodalma a barackfánál kezdődött. Útját apró szemű, édes, piros eprek és hatalmas termést hozó mosolygó fügefák szegélyezték, melyről jókedvűen falatozott, valahányszor a szép köves úton hazafelé tartott a tótól, mely nem messze volt az otthonától. Napsugár házikója nem volt túl nagy, mégis bárki elfért benne, akinek szállásra vagy menedékre volt szüksége. Ablakában örökké nyíló százszorszép virított, tornácát piros futó rózsák tarkították, a ház tetején a vörös cserepek alatt az ereszben apró madárkák fészkeltek. Itt éldegélt ő egyedül, de sohasem magányosan.

A kis ház ablakából pont rálátott a tóra, ahol legjobb barátnője Lilla, a tavitündér lakott. Napsugár háza az Örök Tavasz Birodalmában állt, míg a tó az Örök Körforgás Birodalmában, ahol volt ősz, tél, tavasz és nyár, akárcsak az erdőben a tó túloldalán.

Amikor Napsugár beköltözött a házába, az Örök Körforgás Birodalmában még tél volt. A tó csöndes volt és fagyos. A tó jege sima és oly áttetsző, mint egy hatalmas ablak üvege. A vastag jégtakaró alatt a tó lakói aludták téli álmukat. Napsugár minden nap lesétált a tóhoz, lesöpörte a jégről a havat és kíváncsi vágyakozással nézte a békésen szunnyadó tavi lényeket. A kis lények arcáról derű áradt és nyugalom. Szárnyaikkal és hosszú hajukkal takaróztak. A színes szárnyakról visszaverődött a Nap sugarainak fénye, mely úgy csillogott a tó jegén a gyenge téli napfényében, mint megannyi drágakő: gyémántok, zafírok, rubintok, smaragdok. Napsugár nagyokat kacagott az ilyenkor arra járó szarkákon, akik mindhiába igyekeztek felcsipegetni a csillogó kincseket.

Volt a tündérek között egy, aki különösen megtetszett az angyallánynak. Hosszú fekete hajával takarta apró, nádszál vékony testét, bőre fehér volt és oly puhának tűnt, mint a bársony.

Már nagyon várta Napsugár, hogy a tavon is beköszöntsön a tavasz és megismerje szomszédait, és reménye szerint talán barátait is. Egyik reggel, amikor felébredt és kinézett az ablakon azt látta, hogy a tó felett ragyogóan süt a nap. Kinyújtóztatta szárnyait, megfésülte hosszú, hullámos aranyszőke haját, felöltötte legszebb aranyszín ruháját és a tóhoz sietett.

– Talán már teljesen elolvadt a jég, talán már fel is ébredtek a tündérek! – gondolta magában, miközben vidáman szökdelt át a két birodalmat összekötő szivárványhídon. Amikor odaért, azonban szomorúan látta, hogy csalódnia kell. Igaz, a hó már elolvadt a tó jegéről és itt-ott a jég is elvékonyodott már, felszínére felszivárgott egy kis víz, néhol meg is repedezett, de még mindig ott volt közte és a kis tavi lények között. Nagyon dühös lett! Nem szeretett várni. Sőt, kifejezetten utált várni!

– Most azonnal olvadjon el a jég! Hallod Napocska?! Ébredj és olvaszd fel a tó jegét! – kiáltott haragosan az égre, de Napocska csak megcsiklandozta összevont szemöldökét és mérges kis orcáját, majd kacagva tovább haladt fent az égen. Szomorúan ballagott haza Napsugár. Nagyokat sóhajtott, miközben a Természet Örök Törvényei előtt fejet hajtva tudomásul vette, hogy az időt nem lehet siettetheti. El kellett fogadnia a változások lassú, megfontolt, de biztos lépéseit.

Már a hóvirágok is kibújtak a föld biztos melegéből , mire a jég felengedett. Az első rügyek ott kacarásztak a fák, a bokrok ágain, mikorra a kis tavi lények elkezdtek nyújtózkodva ébredezni. Napsugár izgatottan ült a tó partján egy hatalmas szürke kövön. Körülötte ibolyák nyíltak, méhek döngicséltek és katicák próbálgatták szárnyaikat. Néha egy-egy béka ugrott fel mellé a kőre sütkérezni vagy épp egy még lomha gyík szívta magába Napocska éltető melegét. Épp Lolával, a kis feketesapkás, sárga begyű cinegével beszélgetett, amikor valaki váratlanul megszólította:

– Szia! Hát te ki vagy?

Napsugár megfordult, és nagy örömére az az apró termetű, fehér bőrű, vékonyka, hosszú fekete hajú kis tündérlány állt előtte, akit egész télen figyelt a tó jegén át. A tündérnek hatalmas, igéző világos, égszínkék szemei voltak, melyeket hosszú fekete szempillák vettek körül. Szája piros volt, akár a pipacs, szárnyai pedig a szívárvány színeiben pompáztak a tavaszi napsütésben.

– Szia! Napsugár vagyok, az angyallány. Az Örök Tavasz Birodalmában élek, a szivárvány hídon túl. Lélek-őrző vagyok. Én nyújtok vigaszt és támogatást azoknak, akiknek valamilyen fájdalom miatt bánat költözött a szívébe. – mutatkozott be az angyallány. Ahogy ott ült a kövön Napsugár, apró fényszikrák jártak táncot aranyló haján, mely mint a könnyű selyem takarta fehér tollú szárnyait. Örömtől ragyogó zöld szemei akár a tavaszi fű, szája pedig épp oly piros volt, mint a tündérlányé. – Már régóta figyeltelek, néztem, ahogy alszol és vártam, hogy felébredj. Még a télen költöztem ide a szomszédba. Nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek!

– De jó! – örült meg a tündérlány – Már nagyon régóta üresen állt a kis ház az Örök Tavasz Birodalmában, pedig nagy szükségünk lett volna már az ősszel is egy angyal támogatására, amikor az utolsó lélek-vígasztaló nyugdíjba ment. – Azzal kissé elgondolkodott, majd hirtelen felragyogtak a szemei és tovább folytatta. – Jaj, hiszen még be sem mutatkoztam! Lilla vagyok, a tavi tündérek királynője. Tavasztól őszig mi vigyázunk a mező, az erdő és tó életének rendjére. Mi gyógyítjuk meg a beteg, bajba jutott állatokat és növényeket. Télen pedig aki csak teheti, alszik, vagy visszahúzódik az odújába. Épp most indultam körülnézni az erdőbe meglátogatni a barátainkat, hogy megnézzem, ki hogy van? Volna kedved velem tartani?

Napsugár örömmel mondott igent, hiszen egész télen erre a pillanatra várt. Ahogy elindultak, még nem is sejtette, hogy mennyi, de mennyi kedves állattal, tólakóval fog megismerkedni, mennyi kalandban lesz része és milyen igaz barátokkal is ajándékozza meg őt az élet. Csak azt tudta, hogy boldog, mert végre az Örök Körforgás Birodalmába is beköszöntött a tavasz.



Alapértelmezett