Úton, Gondolatok

Egy csepp boldogság

Egy évben két alkalommal van együtt a család, avagy látom együtt mind a négy gyermekem.

Ez az élet rendje. Felnőnek, kirepülnek, önállósodnak, új kapcsolatokat kötnek és egyre inkább mindegyik a saját útján jár. Egy évben két alkalommal azonban még összejövünk, hogy egy kicsit együtt legyünk: december 23-án, szent estét megelőző nap beülünk egy étterembe, valamint nyáron elmegyünk valahova egy 5 napos üdülésre.

Az idén nyár mást hozott, így csak a legkisebb királylány maradt velem a szabadságom hátralévő idejére, akinek viszont teljesítendő kívánsága volt bőven. Úgyhogy kezembe vettem a varázspálcám és csiribú-csiribá…

Az első a listán a Balaton volt. Nagyon szerette volna látni, érezni a Balaton vizét.

Leszerveztem az autót, mert az nekünk nincs, egy 110-es robogóval pedig egymagam még csak-csak felmennék az autópályára, elvégre lazán kitolja magából a 100-at, 110-et, de hátam mögött a kis benzintyúkommal már nem. Hegyen-völgyön át pedig inkább maga az út lett volna a cél, mint a Balaton. Szóval elhoztam hétfőn délután az autót a húgoméktól, elmentünk, megvettünk mindent, ami egy balatoni kiruccanáshoz szükségeltetik (szendvicsnek való, gyömölcslé, úszódeszka), otthon pedig összekészítettem a csomagot, hogy másnap reggel már csak indulni kelljen.

Reggel fél 7-kor megszabadultunk a csipától, a pizsamától, még elintéztük a kutya körüli teendőket, amíg apa elment tankolni és pályamatricát venni, majd bepakoltunk az autóba, és irány a budapesti dugó.

Laza másfél óra alatt verekedtük át magunkat a városon. Kissé megviselte a béketűrésünket, de mindent összevetve sikeresen vettük az akadályt. Az M7-est elérve már szinte fékezés nélkül haladtunk egyenesen előre.

Szerettem volna megmutatni a kis Balatonra vágyómnak a magyar tengert teljes széle-hosszában, minden szépségével együtt, ezért annak ellenére, hogy a déli partra igyekeztünk, Tihanynak vettük az irányt. A rév 10 percenként indult Szántódra, az a pár perc várakozás pedig még jól is esett. Kinyújtóztattuk végre az üléstől elgémberedett végtagjainkat.

A menetidő Szántódra alig 15 perc, de gyönyörű. A kapitányi fülke alatti kis hajóhídról lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Alig győztük magunkba szívni a víz illatát, a kék égen kúszó bárányfelhők, a Balatont körbeölelő hegyek látványát a frissítő szélben.

A szántódi szabadstrand a révtől gyalogosan 20, autóval 5 perc alatt elérhető. Korán érkeztünk, a kis parkolóban még válogathattunk a helyek között, és a plédünket is a nekünk tetsző fűcsomóra tehettük le.

A hely elsőre megnyert minket magának. Kicsi, családias, mindenre felkészült és szépen gondozott. Kondipark, játszótér, mászóka (kicsiknek és nagyoknak), homokos strandröplabda pálya várja az ide látogatókat a parton strand áras büfével, tiszta mosdóval és aminek nagyon megörültem: családi öltözővel. Nem tűnik nagy dolognak, de végre nem egy kis kabinban kellett a temérdek pakkal és a gyerkőccel bezsúfolódva átvedleni pancsolósba.

A víz partközelben a térdemig ért, de még 10-15 méterrel beljebb is csak a combomat csapdosták az apró hullámok. Tökéletes pancsoló hely, ahol még a stégen ülve is biztonságban tudhatjuk a vízben randalírozó ifjoncokat. Érdemes labdát vinni, és nem csak a strandröplabda pálya végett, a vízben kosárpalánk és víziröpi korlát is található. Mi ezt most meghagytuk a hattyúknak.

A boldogság kis fészekben lakik. Nem kell ahhoz luxusszálloda, sok pénz vagy nagyratörő álmok. Elég egy úszódeszka, egy balatoni szabadstrand, pár óra napsütés, egy valóra váltott kívánság, látni a mosolyt a másik arcán, és hogy együtt lehessünk azokkal, akiket szeretünk. “Boldogok a békességben élők”. (Mt 5:9)

Három vidám, élményekkel teli órát töltöttünk el a strandon. Egy csepp boldogság a kis szívben az elmúlt hetek szomorúságában.

A vízből a kis ebihalacskát fogainak vacogása és gyomrának korgása hozta ki. Még megvizsgáltuk a vízparti élővilágot, a hínárt, a balatoni kagylók sokféleségét, a moszatot a sziklákon, majd összecsomagoltunk, búcsút vettünk a víztől, jól megjegyeztük magunknak e helyet – ide visszatérünk máskor is -, majd elndultunk hazafelé egy éttermet keresve. Választásunk a Paprika Csárdára esett Zamárdiban.

Kellemes hely, odafigyelő kiszolgálás, kifogástalan ételek, finom limonádé. Jól is esett az aktív strandolás után. Az ár parthoz mért volt, ugyanakkor nem maradt éhen senki. Az ízlésesen tálalt ebédünk mennyisége sem hagyott maga után kivetnivalót.

Hazafelé még apa kedvéért megálltunk Székesfehérváron a Honda szalonban. Egyszer elkísértem télikabátot venni. Egy teljes napig mentünk, mire talált egy tetszetőset. Csoda, hogy lassan egy éve nem tudja eldönteni, milyen motort vegyen? Amíg apa morfondírozott és minden lehetséges delikvenst szemügyre vett, mi habozás nélkül ültünk fel a vágyott 125-ösünkre. Még 10 cm híja, hogy a miénk legyen. Úgy saccolom, 2-3 év, mire apró kis lábait stabilan tudja a lábtartóra helyezni. Addig kiélvezzük a kis suzkánk.

Hálás szívvel zártam ezt a napot is. Mindenkinek minden belefért, amire vágyott, ami örömet okozott neki. Láttam boldogságtól csillogó szemeket, hallottam gyöngyöző nevetést, kaptam szerető ölelést.

“Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25)


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett