Szüleink jó esetben megtanították nekünk, hogy amit elkezdtünk, azt végig is kell csinálni, hogy ha kitűztünk egy célt, akkor nem szabad feladni, addig kell menni, amíg el nem érjük.
Amikor siklóernyőztem, megtanultam, hogy nem kell mindenáron elstartolni, és hogy a hegyről tudni kell lejönni is. Hogy a repülés lényege az élvezet. De ahhoz, hogy jó érzés legyen repülni, meg kell várni a megfelelő szelet és időt. Amikor viszont ez eljön, akkor nem szabad tovább halogatni: el kell startolni.
Ma anya-fia napot tartottunk. Tökéletes volt az idő, megszületett az elhatározás, így elindultunk úticélunk felé: a Cser-tóhoz, amit hiába kerestünk, nem találtunk, így végül Nézsánál visszafordultunk. Egyrészt az volt az érzésünk, hogy már a térképről is lementünk, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtunk, melyek szélén kakasok, tyúkok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről, másrészt szorított az idő: vissza kellett érni a legkisebbért az óviba.
Még 10 perc lehet, hogy belefért volna, de lehet hogy a kis manónknak szomorúságot okoztunk volna vele, így beértük a dimbes-dombos kanyargós úttal, a szántóföldek illatával, az erdő szélén legelő vadak, a gyönyörűen rendezett falvak szívbéli szorgalmat sugárzó látványával, a régi idők hangulatát a mába csempésző kuriákkal, kastélyokkal, a napsütéssel, a szinte forgalommentes úttal, melyen madarak kísértek és szálltak velünk.
Amikor megtanultunk küzdeni, kitartani, fontos, hogy megtanuljunk megelégedni és elengedni is.
Nézsán megálltunk a Reviczky-kastély mögött, melynek parkja még télen is csodás. Megettük a szendvicseket, átbeszéltük az úton látottakat, jót ettünk, jót nevettünk, majd visszaindultunk. A vissza úton már könnyedén ment a tájékozódás. Csak mi voltunk, az út és a táj.
Fél ötre pont visszatértünk. Még a legkisebbet is vittük egy kört kárpótlásként, hogy ő még nem jöhet hosszú utakra, majd hazatértünk: látszólag céltalanul, mégis teljességben.
Fotó: Jarabin Kinga
Dunla Sullivan 