anya-lánya nap címkéhez tartozó bejegyzések

Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.

Fotó, videó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Kitartás

Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.

Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.

Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.

Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.

Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.

Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.

Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.

Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.

Kitartás.

A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.

“Meleg van.”

“Túl későn feküdtem le.”

“Programom van, nem érek rá.”

Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.

Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.

A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.

Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.

A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.

A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.

7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.

Lefutottuk.

Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.

Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.

Fotó, videó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Úton, Gondolatok

Fóka-móka

A négyből a legidősebb gyerekem az év végén tölti a 23. életévét, így lassan több, mint 20 éve vagyok rendszeres látogatója a Fővárosi Állatkertnek, és azon kívül, hogy bizton állíthatom, még mindig nem láttam mindent, számomra egyszerűen megunhatatlan.

Ez a hely fejlődik, szépül, szemmel láthatóan törődik nem csak a testi, hanem a lelki épségével is az állatoknak, halad a korral és minden lehetőséget megragad arra, hogy felkeltse a fiatalok, valamint szüleik figyelmét élővilágunk sokszínűségére, fontosságára.

Az állatkertben való tájékozódást útjelző táblák, térképek segítik. A bejáratnál lévő infó pultnál kérhetünk hordozható kis térképet is, amin az aktuális programok, látványetetések is fel vannak tüntetve.

Nagy kedvencünk, amit soha nem hagyunk ki, a fóka-móka. Jaques és Noé, a vízben jókedvűen ugrándozó, labdázó, a közönséget fröcskölő kaliforniai oroszlánfóka kortól függetlenül csal mosolyt mindenki arcára. A közönség egyszerre szurkol és ujjong, amikor sikerül bedobni a labdát a kosárba.

És persze a figyelmeztetés ellenére – vagy épp azért -, még a felnőttek is igyekeznek jó közel állni a korláthoz, sövényhez, hogy biztosan kapjanak egy kis frissítő vízpermetet.

Az én szívem csücske a japán kert minden nyugalmával és harmóniájával együtt.

A pillangóház a harmadik kötelező eleme a látogatásunknak.

A kötelező elemek után végtelennek tűnő séta következett addig, amíg a lábunk bírta. Az akvárium átalakítás miatt zárva volt, de láttunk színpompás papagályokat, madarakat, a sötétben fáról csüngő denevéreket, flamingót, oroszlánt, tigrist, kígyót, békát, kengurut, makit, tejesládával a fején megpihenő orángutánt, és természetesen nem hagytuk ki a cuki kiselefánt megtekintését sem.

Lábunk teherbírásának végeztével az ajándékboltból hazaköltöztettünk egy rózsaszín lámát és egy kis sünt, majd hazatértünk, és elhatároztuk, hogy legközelebb a most kimaradt részeknél kezdünk, hogy mindent lássunk, mert “ez jó”.

“Isten szólt: „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” Úgy is történt. Isten megteremtette fajtájuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is, ugyancsak fajtájuk szerint. Isten látta, hogy ez jó. Isten megáldotta őket és így szólt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a tengerek vizét, s a madarak is szaporodjanak a földön.” Este lett és reggel: az ötödik nap. Aztán szólt Isten: „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” Úgy is történt. Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként. Isten látta, hogy ez jó.”

(Teremtés könyve 1:20-25)

Fotó, videó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett