Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Ami van, az épp elég

Arról már korábban írtam, hogy a futás technikai sport és így elengedhetetlen hozzá egy jó cipő, a kényelmes ruházat, fontos a megfelelő futástechnika elsajátítása, valamint izomzat felépítése a kívánt eredmény eléréséhez . Azt, aktív sportolóként – és egy időben szakedzőként is működve – már tudtam, hogy a “technikai” része a táplálkozás is, de az csak az Ultrabalatonon bizonyosodott be számomra, hogy az általam annyira került táplálékkiegészítők és sportkrémek is csodákra képesek.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az UB-nak immár egy hónapja vége. A tapasztalatokat és az élményeket eddig a naplómba gyűjtöttem, hadd érjenek bennem az érzetek, a gondolatok, és a felismerések, hogy megláthassam, mi az, ami rajtam keresztül szeretne eljutni hozzátok.

Az indulás körüli események sok türelmet és földöntúli alfa állapotot igényeltek. Napról napra változott minden. Az is hogy mikor, az is hogy kivel. Már-már úgy nézett ki, hogy egyedül vágok neki a nagy kalandnak, amikor is hála a Mindenhatónak lányom barátnőjének anyukája – aki által bekerültem a csapatba – végül úgy döntött, hogy nem a férjével jön, hanem egyedül és csatlakozik hozzám, hogy az aktívmamis hétvége valóban mamis legyen.

Péntek reggel elvittem a lánykám a suliba, megsétáltattam a kutyát, nyugodtan átnéztem még egyszer a csomagokat, hogy minden meglegyen, lemostam az autót, még elintéztem ezt-azt, majd három órakor tali és irány Balatonfüred. Kellemes, dugókkal tarkított utunk volt lefelé, de nem tudtunk elkésni, így egy percig sem stresszeltünk az útviszonyokon.

A szállás igazi retro élményt okozott, a négy főre leosztott két kanapé és a jéghideg szoba pedig aktív sokkot.

Kipakoltunk, majd magunk mögött hagyva az emeletes iglu-t ellátogattunk a rendezvényközpontba, mely éles váltásként aranyozta be a napunk végét. Ezer éve nem látott ismerősök, edzőtársak, csodás hangulat, tészta és egy klassz kis before party várt ott ránk.

Jóleső érzéssel a lelkünkben tértünk vissza a szállásra, meg is feledkezve a szoba hőfokáról. A cudar hideg arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Vettünk egy gyors fürdőt, magunkra húztunk mindent (pulcsi, mellény, takaró), amit csak lehetett és megpróbáltunk aludni, ami hellyel-közzel sikerült is.

Az alvási időnk sem mennyiségében, sem minőségében nem volt kielégítő, így fáradtan, nyúzottan ébredtünk reggel fél hétkor, úgy, mintha muszáj lett volna. Pedig most se gyerek, se kutya, se suli… az az átkozott belső vekker azonban kérlelhetetlenül kerregett és ébresztett mindkettőnket. Anya sors.

A rántottát Valinak a szomszédban sikerült egy órányi szenvedés után megsütnie, de megérte a harc. A meleg étek felolvasztotta az ereinkben csörgedező jégkockákat.

Korán keltünk, így korán értünk oda mindenhova.

A Balaton-parton kezdtünk egy kis laza rákészülő chill-el. Lenyűgöző volt a látvány. A víz illata, csillogása, a madarak éneke a lelkünkig hatolt. Megejtettük az emlékeink tárába nélkülözhetetlen fotókat, majd átgurultunk a rendezvényközpontba, ahol a csapatok már jókedvűen készültek a rajtra.

Együtt játszottak, közös fotókat készítettek, megtartották a kíséret és a váltás igényelte stratégiai megbeszéléseket és felkészülten álltak a rajtvonal mögé.

Nekünk jutott öt perc bemutatkozásra szánt idő a rajt előtt.

Feltankoltam az övtáskám energiazselével, vízzel, zsepivel, beállítottam a telefonomon a zenét, fülemre akasztottam a hallgatókám, bekentem a lábam nagyobb izmait előzetesen a gyógyszertárban beszerzett sportkrémmel, futottam pár bemelegítő kört a csapat körül, majd besoroltunk a rajtzónába. Szépen bemutatkoztunk a speaker-nek, magamhoz vettem a váltópontokon átadásra kerülő csipogót, elindítottam az órám és elstartoltam.

Remeknek semmiképp sem nevezhető tájékozódási képességem ismeretében csak reménykedni tudtam abban, hogy minden kanyarban mutatja majd, ha ember nem is, de legalább egy tábla az utat, hogy ne álljak végleges Balaton körüli pályára.

A délután két órai tűző napsütés aktív szauna élményt hozott a kijelölt pályán. 11,3 km a fedetlen aszfalton. A táj meseszép volt, de minden igyekezete ellenére sem sikerült feledtetnie a felfelé áramló meleg levegő okozta nyomást a mellkasomról. Ekkor, mint mesében a főhősnek, eszembe jutott, hogy ugyan varázs zselém az nincs, de energiazselém az van. Hátha.

Kibogarásztam az övemből, kinyitottam, kissé kétkedve, de pár kortyot magamévá tettem. A hatásra nem kellett sokáig várni. Erőt kaptak a lábaim, én pedig reményt, hogy fog ez menni lazán is.

A tubusban maradt csodaszert beosztottam a hátralévő kilométerekre a vízzel együtt, és így együtt – a magamra kent sportkrém, a víz és a zselé társaságában – minden akadályt – hőség, fáradtság, folyamatos emelkedő – leküzdve, vidáman futottam be a magamtól elvárt 6 perces átlaggal a váltópontra.

Átadtam Valinak a stafétát, majd le sem nyújtva kocsiba ültem és éjfélig ki sem szálltam. A szervezés és az összetartás tükrözte az ismeretségi szintet, így volt aki kimaradt a rendszerből. Nem hagytuk magára Anitát, Orsit sem, ment a fuvar onnan-oda, ahova kellett. Kitartottunk, segítettünk és mindeközben még maradt időnk arra is, hogy megéljük azt, amit a hely kínált nekünk.

Fél kettőre sikerült nyugovóra térni Anita zajos, ám meleget adó elektromos fűtőtestének hála, nem hidegben.

Hajnali háromkor iszonyatos gyomorgörcsre ébredtem. Halkan, mozdulatlan fetrengtem át az éjszakát, ne zavarjam hálótársaim a pihenésben. Egy pár órányi pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggel kénytelen leszek Valinak átadni a következő 13,8 km lehetőségét, de aztán hajnal ötre, amikor is kelnünk kellett, az éjszaka gyötrelmei köddé váltak.

Időspórolás végett, mindenre felkészülve már futóruhában aludtam, így csak cipőt és pulcsit kellett húznom, fejembe nyomtam az elmaradhatatlan futósapim, újratöltöttem a futóövem, egy arcmosást követően némi hidratáló krém kíséretében friss és üde tekintetet simogattam az arcomra, különös tekintettel a szemem alatti táskákra, és már indulhattunk is Siófokra.

A váltóponton újabb ismerőssel találkoztam. Bár én nem voltam annyira biztos a sikerben, Ditta jó kedve és lelkesedése erőt adott az előttem álló szakaszok megfutásához.

Most akadt kerékpáros kisérőm is, ami több, mint szuper volt. Először is ketten sokkal jobb, mint egyedül. Másod soron majdnem megoldottam, hogy Balaton körüli pályára álljak, de a kísérőmnek hála nem tévedtem el. Harmad soron volt kihez szólni, volt kivel megosztani az élményt.

Az első négy kilométeren a sportkrém használatának ellenére ólom lábakkal igyekeztem előre jutni. Nagyon lassan melegedtem be, és 6:20-nál jobb időt nem is sikerült hoznom. Hozzá teszem, a végig futni volt a célom, és nem a túlfutni magam, így a tempót ott tartottam, ahol még bírtam erővel is, tüdővel is… megint végig felfelé.

Az idő a korai órának köszönhetően most kellemesebb volt, a Balaton-part közeli szakaszokon a víz felől áradó hűs levegő pedig kifejezetten barátságos. Jó kedvűen és elégedetten adtam át a csipogót a váltóponton.

Lenyújtottam, átöltöztem, majd tovább autóztunk Anitáért Balatonfűzfőre.

470 km-t pakoltunk bele a kisautómba a váltópontok közötti jövés-menéssel.

A befutó előtt még volt időnk visszamenni a szállásra. Lefürödtünk, kevésbé szagos ruházatot öltöttünk magunkra, kifizettük a szállást, becsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, és magunk mögött hagyva az eszkimó lakot kimentünk újra és utoljára a versenyközpontba.

Kicsit elveszve tébláboltunk. A kordonok átrendeződtek, a csapattagok voltak is meg nem is, de végül sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen és mamikkal lennünk ahhoz, hogy az utolsó futónkat bekísérjük a célba.

Megcsináltuk, körbefutottuk!

Aki ismer, az ismeri az elmúlt éveim kálváriáját is. Tudja, hogy a harmadik házasságom, ment a levesbe, melynek megmentésére oly mértékű erőfeszítéseket tettem, hogy elveszítettem első szülöttem bizalmát, szeretetét és önmagamat is. Sokáig a két középső is inkább távolabb tartotta magát tőlem, mint közelebb, melyet megértek. Egy folyton síró, összetört anya látványa minden, csak nem szívmelengető.

Szenvedtem az egyedülléttől, a magánytól, a mindenki elvesztésétől.

Van egy nagyon kedves tanárom, aki végig mellettem állt, segített és folyton azt mondta, hogy higgyem el, minden úgy van jól, ahogy van. Egyrészt senki nem kap nagyobb feladatot, mint amekkorával elbír, másrészt akire szükségem van, az mellettem marad, harmadrészt, ami (aki) van, az épp elég.

Igaza volt, és ez az igazság megállta a helyét most is.

Ami nehézség jött, simán megoldottuk. Még ha kicsit fáradtan és meggyötörten is, de csont nélkül vettük az akadályt.

Vágytam, vágytunk a csapatra, jó lett volna együtt, de aki ott volt, az épp elég volt. Rá számíthattunk és vele olyan barátságot köthettünk, amilyet egy jól szervezett és flottul működő csapatban, talán soha nem lett volna alkalmunk.

Minden úgy volt jó, ahogy volt, mert ami van, az valóban épp elég.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

  • Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
  • Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
  • A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

  • Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
  • Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

  • Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
  • És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
  • Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
  • Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.



Alapértelmezett