barátság címkéhez tartozó bejegyzések

Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Riadólánc

20. rész

Az eső hetekig elkerülte Mondd Meg City-t. Az éjszakai mínuszok igaz már leköszöntek, de még nem voltak a nappalok túl melegek, kellemes tavaszias, de csapadékmentes volt az idő. Kate reggel-este öntözte a kis kertjében az egyre cseperedő, szépen zöldellő palántákat. Most is korábban kelt, hogy jó kertész módjára gondoskodjon terményeiről. Éppen végzett a locsolással, már a motoros ruháját húzta a nyitott garázsajtóban Oliviával, hogy indulnak kitakarítani az árteret, amikor Abigail csikorgó fékekkel vágódott be a ház elé.

  • Gyertek gyorsan! – kiáltotta alig hallható hangon a zárt bukósisakja alól, majd a lányok fülelő hunyorgását látva, felhajtott plexivel folytatta – Rick-ék háza veszélyben van! Segítenünk kell!
  • Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre a lányok, miközben szaporábbra vették az öltözködést.
  • Rick-ék kissé bolond szomszédja megkérte a jelek szerint szintén nem túl nagy tudású fiát, hogy szedje össze a szemetet a szénakazal körül. Az lusta volt hajolgatni, hát gondolta meggyújtja, majd elég, az egyszerűbb. Nyilván lángra kapott az egész kazal. A nagy szárazság miatt a tűz terjedni kezdett és már elérte a telek mögött az erdőt is. Rick-ék háza, a klub, most veszélyben van. – fejezte be a gyors helyzetjelentést Abigail, és már indított, és húzta is a gázt, ahogy a csövön kifért.

Olivia és Kate utána.

A fekete füst már messziről látszott. Megállíthatatlanul gomolygott az ég felé. A klub minden tagja az erdőszéli házak védésében segédkezett. A riadólánc hamar körbe ért, senkit nem kellett kétszer hívni. Hordták a locsolócsöveket a szomszéd kertekből, a kerti csapokról nyert vízzel hűtötték a ház falát és a környező növényzetet, hogy megakadályozzák a tűz lakott területre történő terjedését. A szomszédok, a segítségre siető lakosok, és arra járó-kelők, lapáttal csapkodták az izzó aljnövényzetet. Voltak, akik pedig sorban, egymás mellett állva, vödrökben adogatták kézről kézre a kútból kimert vizet, hogy azzal is segíteni tudjanak az oltásban a tűzoltók kiérkezéséig.

Nagy volt a riadalom, de az összefogás is.

Nagy erőkkel érkeztek ki a tűzoltók is. Csapatszállítók, gépjárműfecskendők, vízszállítók, erdőszerek és a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálat is a helyszínre sietett. A több órás küzdelmet végül siker koronázta.

Már esteledett, mire a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet – fejüket fogva, amikor meghallották az alap sztorit, beígérve egy kiadós bírságot –, visszaszereltek, és mindenki megnyugodva térhetett haza a nagy izgalom után. A házak megmenekültek. A leégett erdő -bár idő kell neki -, regenerálódni fog, szerencse a bajban, hogy tavasz van és még nem voltak tojások a fészkekben és kis kölykök a vackokban, így mondhatni, az erdő lakói is megúszták.

Olivia és a többiek még a klubban maradtak. Koromtól koszos arccal és ruhában ültek és pihentek, szótlanul dolgozták fel az eseményeket. Próbáltak kicsit magukhoz térni.

  • Ez ebben a hónapban már a harmadik. – törte meg a csendet Lucas – Nyolc hektár nádas égett le a tőzegen, és ötszáz négyzetméteren égett a szántó is a város végén az elmúlt hetekben.
  • Túl nagy a szárazság. – jegyezte meg Kate – Rengeteget kell locsolnom a kertemet is.
  • Váltottam pár szót az egyik tűzoltóval. – felelt Dan – Azt mondta, hogy a szárazság csak egy dolog, nem ok önmagában. A tűzesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztás következménye. Egy elöregedett vezeték, aminek cseréjére sajnálják a pénzt, egy ott felejtett vasaló, vagy serpenyő a tűzhelyen, egy eldobott cigaretta csikk, de ilyen nagy szárazságban az eldobált szemét, üveghulladék is okozhat tüzet.
  • Vagy épp egy lusta gyerek. – morgott Rick.
  • Egyszer anya a boróka teát főzte addig, amíg lángra nem lobbant – kuncogott Kate –, emlékszel, Oliv?
  • Lehet azt elfelejteni? – nevetett fel Olivia – Na jó, akkor annyira nem volt mókás, de így visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy kártyázás közben egyszer csak anya felpattant elrepítve a szoba ezer szegletébe kezéből a lapokat, hogy: „A tea!”. Rohant ki a konyhába, mi utána. A boróka bogyó már lángolt a fazékban. De az sem volt semmi, amikor robbanásig főzte a tojásokat röfi pókerezés közben.
  • Te szent anyám, olyat is lehet?! Nem megyek hozzátok társasozni, ne is hívjatok! – nevetett Mia.
  • Még jó, hogy anyukád nem az a pánikolós fajta. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mason – Egyszer hallottam egy nőről, akinek az olaj kapott lángra hús sütés közben, az ott felejtett serpenyőben. Az még eszébe jutott, hogy 1 liter vízből 1750 liter gőz keletkezik, ha forró olajra öntjük és a hirtelen végbemenő halmazállapotváltozást robbanás kíséri, így a locsolkodásról letett, de ahelyett, hogy rárakott volna egy fedőt, hogy elvonja a tűztől a levegőt és így az oxigént is, nekiállt vele sétafikálni. Fogta a lángoló serpenyőt, és elindult vele kifelé a házból. Naná, hogy izgalmában elbénázta a dolgot. Megbotlott, a lángoló olaj szanaszét fröccsent a szobában meggyújtva a kanapét, a függönyt, a szőnyeget. Porig égett a téliesített faháza.
  • Ejha, Mason! – kerekedett el Olivia szeme – Ez most egy kisebb tűzoltási tanfolyammal is felért. Honnan tudsz ennyi mindent az égésről, meg a tűzoltásról?
  • Figyeltem fizika órán. – vigyorgott elégedetten Mason.

Kate a kertben ült tablettel a kezében és szemöldökét összevonva olvasott.

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte tőle Olivia.
  • Olvasok. – hangzott a kurta felelet.

„Hülye kérdésre hülye válasz. Jogos.” – konstatálta magában a helyzetet Olivia, elvégre ezt ő is látta.

  • És mit olvasol ilyen komoran? – helyesbített a kérdésen Olivia.
  • A klímaváltozásról. Amikor a suliban beszéltek róla, annyira nem tartottam vészesnek, de ez most túl közelről érintett. Nem hagyott nyugodni ez a tűzeset, meg ez a nagy szárazság. Jó, jó, hogy az emberek hibája a tűz… is, mert totál nem törődöm, felelőtlen felnőtt létére a legtöbb, de a szárazság miatt csak könnyebben lángra kap ez-az, csak amiatt vannak futótüzek és nehezebb az oltás is. – vázolta Kate a gondolatait – Tudtad Oliv, hogy az éghajlatváltozás egy nagyon súlyos probléma? Na, jó, az éghajlatváltozás az nem új keletű dolog, ezért nem is nagyon veszik sokan komolyan. Elvégre mindig is volt hol egy kis jégkorszak, hol egy kis ez, hol egy kis az. De most a Föld az emberek felelőtlenségének köszönhetően melegszik az eddigieknél sokkal gyorsabb ütemben. A korszerűtlen fűtés, a felelőtlen autó használat. Én is látom ám, hogy hány gyereket visznek a suli kapuig két utcával odábbról iskolába. Hát szerinted ártana nekik egy kis séta, vagy ha biciklire ülnének? Nem hiszem. De a felnőtteknek sem, sőt még spórolhatnának is. Mindig csak panaszkodnak, hogy milyen drága a benzin. Ha nem ülnének autóba, csak amikor hosszú útra mennek maguknak is segítenének és a Földnek is. Aztán itt vannak még az erdőirtások is. Érted ezt Oliv? Annyi kárt tesz az ember a Földnek, hogy annak már csak a gondolata is katasztrófa!
  • Értem. – nyugtázta higgadtan, de együtt érzően Olivia Kate felháborodottságát – És mit tehetünk mi?
  • Először is az embereknek tudomásul kellene vennie, hogy erről mi tehetünk: az emberiség! Mert addig, ameddig ez nem tudatosul az emberekben, nem is fognak változtatni semmin. Pedig sok olyan dolog van, ami apró változtatás és mégis nagy segítség a Földnek. Például, ha kevesebb húst fogyasztanánk, azt is háztájit, nem a nagyüzemi vágóhidakról. Vissza kellene térni a zöldségtermesztéshez, ami amúgy komolyan mondom Oliv, nem nagy dolog és szuper elfoglaltság, ráadásul hatalmas sikerélmény, amikor látod növekedni a növényeidet. Vagy legalább helyben termesztett zöldséget vásárolnának az emberek.
  • De ezt te meg is teszed Kate, és ez nagyon jó! Tudod?! Mia mindig azt mondja, hogy nincs kis segítség…
  • Igen, minden a Földnek nyújtott segítség nagy segítség. – fejezte be Kate Olivia mondatát.
  • Gyere, induljunk. A többiek már várnak.

Útban a tanösvényhez Kate szavai jártak Olivia fejében. Elvégre Katenek igaza van. Ki szeretne egy olyan világban élni, ahol a vizet aranyárban mérik, mert az aszály sújtotta területeken kifogynak az ivóvíz tartalékok, és a szárazság miatt még élelemből sem lesz elég.

A hely most is magával ragadta a fiatalokat. Verőfényes napsütésben igaz kevésbé volt sejtelmes, de épp annyira csodálatos, mint ködös időben. A víz alacsony állása megkönnyítette a dolgukat. Sokkal egyszerűbb volt a mocsárból kihorgászni a szemetet, mint a víz felszínéről. Amíg a lányok megszabadították az ösvényt a sörös dobozoktól, műanyag üdítős flakonoktól és a gyorséttermi ételek csomagolóanyagaitól, addig a fiúk megjavították, megerősítették az ösvény kitört deszkáit, kidőlt korlátait. Mindeközben nem felejtették el teleszívni tüdejüket friss levegővel, szívüket pedig a hely szelleméből áradó nyugalommal.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ma sem jött be

17. rész

  • Beszerzek egy levelibékát. – morgolódott Rick, miközben fejére húzta a motoros maszkját – Ott fogjuk tartani az ablakban. – bökött a háta mögé a klubhelyiség udvari ablaka felé – Az, nem fog mellé beszélni, akarom mondani, brekegni. 17 fok, napsütés. Mégis hol?! Igaz, azt nem mondták, hogy a felhők felett vagy alatt.

Egész héten a csütörtököt várták a meteorológusok által beígért szép idő miatt. Ehhez képest felhős, és hideg reggelre ébredtek. Érthető volt a csalódottság.

  • Hová lesz a menet? – érdeklődött Olivia.
  • Remélem az Alföldre. – vetette oda epésen Kate a fiúknak. Mély nyomott hagyott benne a legutolsó kaland, amiről természetesen nem számoltak be a szülőknek.

A Mondd Meg City-t északról megkerülő folyó közepén volt egy kis sziget. Egy nap alatt kényelmesen keresztbe-kasul bemotorozható. Eredetileg leginkább hétvégi házak és üdülők voltak rajta, de egyes részei már olyannyira közkedvelté váltak, hogy a tavaszi áradások ellenére hétköznapi lakott területek, falvak lettek kis templomokkal, boltokkal és óvodával. A vízhez közeli házakat magaslatokra, gólyalábakra építették, egyik-másik úgy nézett ki, mint egy kacslábon forgó viskó. A víztől távoli házak, házak voltak. Semmi különös nem volt bennük.

Mason és Logan a főváros felé kerülve vezette a társaságot „csak hogy szokjuk a nagyvárosi forgalmat” jeligére. Egy darabig minden jól is ment. Egészen addig, ameddig egyenesen kellett menni a főúton. A hídra felhajtót elvétették, így jöhetett létre az ellenkező irányból hídra fel, négy sávon reggeli csúcsban balra legbelső sávba be, majd egyet ki, jobbra le, kis utcába balra be, megfordul, jobbra ki, balra főút, majd jobbra, a hídra a megfelelő irányba fel. A rend kedvéért elvétették a felüljárót is, így még két sávon és egymást érő kocsi tömegen át kellett verekedniük magukat röpke fél méteren, hogy be tudjanak sorolni a kanyarodó sávba. A nem így tervezett, de vitathatatlan vezetési gyakorlat kipipálása után forgalmas, de sávváltás mentes szakasz következett.

Ahogy távolodtak a fővárostól, úgy ritkultak a sávok, a forgalom, és vált egyre barátságosabbá a táj is. A szigetre egy kis hídon hajtottak fel. A híd alatt futó folyó látványa gyorsan feledtette az apró kis malőrt az 50-esek klubjának tagjaival.

A sziget szűk utcás, békés kis falvain át már nyugalomban tették meg a hátralévő kilométereket. A falvak után még vidékiesebbre váltott a kép. Kisebb időutazásnak hatott az út szélén legelésző bárányokat terelő juhász látványa.

Az utolsó falu végén az aszfaltos utat elhagyva kissé kátyús, de a jellegéhez képest jól járható, kanyargós földúton jutottak el a parkolóig. Innen gyalog kellett menni a szigetcsúcsig.

A „ma sem jött be” időjárásjelentésnek köszönhetően fagyos ujjakkal vették le a bukósisakokat és zárták le a robogókat. Dan-nek az agya is lefagyott. Vagy negyed órát küzdött a tulajdon lakatjával, sikertelenül. Végül Kate zseniális logikai képességeinek köszönhetően oldódott meg a helyzet.

  • Emlékszel, Kate? Itt még apával is voltunk sátorozni. – nosztalgiázott Olivia.
  • Sajnos nem. Még nagyon kicsi lehettem. – szomorkodott Kate.
  • Egyetek! – pattant közéjük Mia feledtetve az emlékeket – Egyetek, az majd felmelegít. Tudtátok, hogy a madarakat nem csak azért kell télen etetni, mert kevesebb élelmet találnak, hanem azért is, mert az megvédi őket a kihűléstől? Igaz mostanság egyre enyhébbek a telek, hó sincs igazán, és a nagy mínuszok is csak pár hétig tartanak, a bolygó légköre rohamosan melegszik a légszennyezettség és az erdőirtások miatt, a nyár pedig egyre szárazabb és aszályosabb, de ettől még fontos gondoskodnunk abban a kis időben is a madarakról. Most pedig rólatok. Amikor eszünk, a testben energia szabadul fel. Az emésztési folyamatok során testünk és a madarak teste is hőt termel. Úgyhogy egyetek, hogy felmelegedjetek! – majd ahogy jött, úgy ment is tovább felfedezni a szigetet, miközben belenyomott pár reggel frissen sütött pogácsát a lányok kezébe.

Mia rögtönzött biológia órájának hatására a csapat minden tagja engedelmesen elővette az útravalóját, tartottak egy kis cserebere börzét, majd csendes majszolás közepette elsétáltak egészen a sziget csúcsáig. Ha nem lett volna tele a szájuk, egészen bizonyosan tátva marad a látványtól. Az egyre szélsőségesebb időjárás és az elmúlt héten, a környéken végigsöpört vihar itt is hagyott nyomokat maga után. Gyökerestül kiszakadt öles fák szegélyezték vagy épp keresztezték az ösvényt, amin haladtak.

A fák ritkulásával erősödött a szél, felkerültek a sapkák a fejekre és a kesztyűk a kezekre, miközben a telefonok is előkerültek a farzsebekből. A folyó két oldalról átölelte a sziget csücskét, majd boldog találkozást sejtetve összefolyt, itt ott türelmetlenül keresztbe utat vágva magának egyik szélről a másikra. A folyó két oldalát hatalmas hegyek szegélyezték, melyek egyikének tetején balról egy vár nézett alá büszkén e csodás tájra.

Talpuk alatt a homokos talaj időnként csúszós agyagosra, másutt pedig kagylóhéjakkal vegyített kavicsosra váltott Kate nagy örömére. Mindkét zsebét megtömte a szokásos „Ez még jó lesz valamire!” felkiáltással, természetesen, szelektálva gyűjtve ezt is: balra mentek a kavicsok, jobbra a kagylók.

  • Tudtátok, hogy ezen a szigeten több, mint 200 madárfajt figyeltek már meg, amiből több, mint 100 itt is fészkel és költi ki a tojásait? – kezdte Mia az izgalmas és valóban érdekes felvilágosítást – Egy alkalommal itt a szigetcsúcson egy halfarkas megjelenését is feljegyezték, pedig annak az élőhelye az Északi-sark környéke. A legelőn, ami mellett eljöttünk, pedig 25 féle védett növényfajt fedezhetnek fel a rátermett botanikát kedvelők, köztük két szigorúan védett fajjal, a gyapjas gyűszűvirággal és a csikófarkkal.
  • Csodás ez a hely. – vetette közbe ámuldozva Abigail – Árad belőle a nyugalom és az erő. Szinte érzem, ahogy feltölti a testemet és percről percre javul a közérzetem és a hangulatom is. Még a lépteimet is könnyebbnek érzem.
  • Most. – szólalt meg Olivia – Szuper hely valóban és tökéletes is lehetne, ha nyáron nem üzemelne itt kemping. Tavasszal és ősszel ez a béke szigete, de nyáron?! Zsúfolt és hangos.

Mason-t és Lucas-t kissé lelombozta a kemping ténye, amiről ők még csak most szereztek tudomást. Három ötletükből kettő elvetődött. Az egyik életveszélyes, a másik tömegveszélyes. Egyet értettek Olivia-val, ez sem az a hely, amit ők keresnek. Nekik egy olyan kell, ami bármely évszakban látogatható és mindig pont ugyan olyan csenddel és meghittséggel várja őket.

Még a robogókhoz visszafelé megmásztak pár kidőlt fát, megcsodálták újra a hegyeket, a halkan csobogó folyó szél borzolta fodrait, a fák ágaira feltűzgélt elhagyott fél pár kesztyűket, és egy kidőlt fára fellógatott ott felejtett bográcsot, melyben már a fű nőtt, avagy főtt a gulyás helyett. Séta közben felmelegedtek, de enyhülni érezték az időt is. Már nem csípett a szél sem, inkább langyos szellő simogatta az arcukat.  

A fővárosi kalamajkát elkerülve komppal ment haza az 50-esek klubja. Nagyon élvezték az út minden egyes pillanatát, ezért elhatározták, hogy ha nem is a szervezett túrákkal, hanem csak úgy, de eljönnek ide nyáron is és csapnak egy klassz kis pikniket a bárányokkal a legelőn.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Erővé lett fájdalom

11. rész

A temetés óta most először állt össze a banda. James Jones az a vezető volt, akit nem lehetett pótolni, és akinek a helyére épp ezért nem kívánkozott senki. James-el együtt az Angyalok is meghaltak.

Olivia és Robert ment elől a felvezető motoros rendőrökkel, mögöttük az 50-esek klubja, őket követték az Angels on the Road tagjai és végül a többi, több száz, az ügy mögé álló, a felhívásra érkezett motoros.

Nem volt nehéz újraéleszteni az Angyalokat, első szóra jött mindenki. És nem csak azért, mert Judith Jones hívta őket, vagy mert Olivia Jones csapata mögé kellett állni. Titokban évek óta mindenki arra várt, hogy valami történjen, hogy végre menni kelljen.

Az ügy nagyobb támogatást kapott, mint azt az 50-esek klubja valaha is remélte. A városvezetés, az egész középiskola és Kate óvodája is csatlakozott az akcióhoz. A motorok hangjára az is kijött a házból, akit eddig nem érintett meg a felhívás, de a kíváncsiság annál inkább. A középiskolás diákok, a méhecske jelmezbe öltözött, dongó-nyüzsgő óvodásokkal együtt osztogatták az utcára tóduló lakosoknak a tájékoztatót a méhecskehotel akcióról és a méhek jelentőségéről az ökoszisztéma fenntarthatóságában.

A felvonulás végállomása Mondd Meg City főtere volt. Itt hatalmas mennyiségű kertészeti eszközzel, virágfölddel és kifejezetten a méhek számára optimalizált, az egész vegetációs időszakban virágot adó magkeverékkel, a magányos méhek szaporodását segítő előre levágott és kifúrt farönkökkel várták a szervezésben résztvevők az akcióra érkezőket. A magkeverékeket a helyi kertészet, a farönköket a fűrésztelep, a kertészeti eszközöket pedig az Angels on the Road motoros klub ajánlotta fel. A városvezetés biztosította a felvonulás útvonalát, valamint a köztereket az akcióhoz. Példátlan volt az összefogás.

A motorosok házhoz vitték a méhecskehotel elkészítéséhez szükséges eszközöket, földet, magot és farönköt. Segítettek felásni és bevetni a virágágyásokat, felszerelni a ládákat az erkélykorlátokra és az ablakpárkányokra. Előkerültek a telefonok, a fényképezőgépek. Kattogtak a vakuk, áradtak a szelfik Mondd Meg City üzenőfalára. Hamarosan az egész közösségi média felfigyelt az 50-esek klubjára és a méhecskehotel akcióra. Példaként osztották tovább a felkerült képeket, hogy mindenki lássa, mire képes a hit, az elszántság, a természet szeretete és az összefogás.

Andrew McGinnis halála értelmet nyert, erővé lett a fájdalom.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Soha nem vagy egyedül

10. rész

Mire a többiek is beérkeztek a klubba, a “méhecskehotel akció” terve már készen hevert az asztalon. Olivia feltöltötte blogjára a fotókat a felhívással együtt, Abigail írt egy nagyszerű, rövid, lényegre törő összefoglaló cikket a történtekről és a méhek jelentőségéről.

  • Méhek nélkül az élet elképzelhetetlen, mégsem törődünk velük. – avatta be a később érkezőket Rick – Lassan, de biztosan a kihalás szélére kerülnek, pedig a növények több, mint kétharmadának beporzását a méhek végzik. Belegondoltatok már, hogy a méhekkel együtt ezek is kipusztulnak?! De nem csak a növények, hanem a velük táplálkozó rovarok, majd a rovarokkal táplálkozó madarak és ez utóbbiak ragadozói is.
  • Ez ijesztően hangzik, mégsem biztos, hogy néhány kihalt zümmögő izé és hozadéka meg tudja győzni az embereket, hogy vegyenek részt az akcióban. – vetette fel Mason.
  • Ez nem, de talán az már igen, hogy a méhek kipusztulásával éhínség sújtaná az emberiséget. A méhek a beporzói az általunk fogyasztott legtöbb gyümölcsnek, zöldségnek, de az állattenyésztés során felhasznált takarmánynövényeknek is.
  • Uh, okés. Ez durva és még értem is. Csak azt nem, hogy mi az a méhecskehotel és milyen segítséget tudna adni egy rovar ingatlanbiznisz a méheknek? – szólt közbe Logan.
  • Virágok! Vágod, Logan?! – kapott a fejéhez Abigail – A méhecskehotel egy olyan virágoskertbe fellógatott farönk, amiben tavasztól őszig nyíló virágokat ültetnek. A 10-20 cm-es farönkbe 8-10 mm-es fúrószárral kell lyukakat fúrni. A virágoskertben a fáradt méhek megpihenhetnek, táplálékot találhatnak, a farönk pedig lehetőséget ad a magányos méhfajoknak a biztonságos szaporodásra.
  • A nagyüzemi mezőgazdálkodás és a vadvirágokkal teli méhlegelők felszámolása ellen talán nem tudunk tenni semmit, de Mondd Meg City-t virágba boríthatjuk. Legalább egy virágsziget legyen ezen a kizsigerelt bolygón. – szónokolt lázban égve Rick.
  • Szuper a lelkesedésetek, és naná, hogy belevágunk, de ki ez a tag és mi köze ehhez az egészhez? – mutatott rá Dan az idegen, azaz Robert McGinnis jelenlétére, akiről Olivia teljesen megfeledkezett, de az is lehet, hogy csak simán továbbra sem vett róla tudomást.
  • Robert vagyok, Andrew McGinnis fia. – mutatkozott be, a mostanra, hogy már a nevét is tudták, annyira nem is idegen idegen – James Jones lányát keresem, és ha jól sejtem, meg is találtam. – nézett a vámpírfogú jóképű srác Olivia-ra.

A levegő hirtelen olyan sűrű lett, hogy még a csend is megállt benne. Robert egy felvételt hozott. Az utolsót.

Andrew és James a sziklán ülve meredt a messzeségbe.

  • Miért motoroztok? – szólalt meg egy hang a hátuk és a kamera mögött.
  • Szeretek így élni. Mindig van előttem út és cél. – fordult meg James – Nézz csak oda! – mutatott a messzeségbe – Szinte hallom, ahogy hív.
  • Amikor motorozom, eggyé válok az úttal. Nekem ez egyfajta meditáció. Kikapcsolnak a gondolataim, miközben érzem az arcomon a szelet, az orromban a levegő, a szántóföldek, a hegyek, a tavak illatát. Valahogy megszűnök létezni és mégis jobban élek, mint valaha. – válaszolt Andrew is.
  • Miért jó motorosnak lenni? – érkezett az újabb kérdés.
  • Ez egy nagy család. Aki motorral jön veled szemben az úton, az mind a testvéred. Nincs te vagy én. Itt mi vagyunk. – vágta rá gondolkodás nélkül James Jones.
  • Motorosnak lenni nem csak egy életforma, – folytatta Andrew – ez a személyiséged és a hited részévé válik az úton. Elköteleződsz. Először csak a motorod iránt. Megérint a szabadság és a függetlenség érzése, miközben furcsa mód egyre több emberrel fűz össze egy erős és elszakíthatatlan kötelék.
  • Itt nem kell másnak lenni, mint ami vagy.
  • Nem számít, hogy nézel ki.
  • Lényegtelen, hogy milyen és mekkora motorod van. Babetta, robogó, egy ezres Kawasaki Ninja, túra, enduro vagy chopper. Mind egy karburátor. Egy szív, melyet ugyanaz éltet.
  • 100-as benzin és motorolaj egy kis út porával keverve. – ütötte el a komoly hangulatot Andrew.
  • Ha motoros vagy, egy olyan látható és láthatatlan közösség részévé válsz, ami mindenre képes. – folytatta zavartalanul James.
  • Soha nem vagy egyedül! – vágta rá Andrew.
  • És bármit elérhetsz!
  • Hegyeket mozgathatsz meg. Képes vagy rá, egész egyszerűen azért, mert motoros vagy.
  • Ha lehetne egy kérésetek, ami biztosan tejesül, mi lenne az?
  • Így szeretnék meghalni. – felelt James – Egyszer mind elmegyünk. Ha lehetne egy kívánságom és kiválaszthatnám a hogyant, amikor majd eljön az ideje, akkor én így szeretnék meghalni. Szabadon, eggyé válva a mindenséggel.
  • Ez szép volt James. Andrew?
  • Hogy legyen értelme. Épp úgy, ahogy az életemnek. Nekem ez, fontos. Itt van a fiam, Robert, a feleségem, Rebecca. A motorom, az Angels on the Road. És mindaz, amit együtt már megtettünk és még meg fogunk tenni másokért. Azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Igaz James?
  • Így van.
  • Én azt szeretném, hogy ha egyszer menni kell, ne értelmetlenül haljak meg. Legalább mutasson valahová, adjon egy irányt. Elvégre minden rosszban kell, hogy legyen valami jó, vagy nem? – nevetett.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ölelj meg egy fát!

8. rész

Valóban szép idő volt, kivételesen Lucas is időben érkezett. Olivia zsebében a friss jogsi, háta mögött Kate. Rick mamája csomagolt mindenkinek szendvicset, Mia frissen sült sajtos pogácsával megrakva gurult be, Abigail dobozából kakaós csiga illata áradt. Bár mindenki reggelizett, de óhatatlanul megéhezett már most az egész csapat.

  • Széles utat, gumifákat! – búcsúzott Peter, Rick papája, amit már talán nem is hallottak Logan új sportkipufogójától. A sarki kútnál megálltak, mindenki teletankolt, ellenőrizte a keréknyomást, fizettek és indultak is tovább.

A korai időpontnak köszönhetően még gyér volt a forgalom. Biztonságosan haladtak az 50-esek az úton. Mivel Lucas és Dan tervezték meg az utat, ők haladtak legelöl, Olivia zárta a sort Kate-vel. Az őszi reggel kicsit csípős volt, de a csapat mindenre felkészült, a szekrényt is magukra vették, hogy ne fázzanak. Fél órányi motorozás után megérkeztek az ártér előtti parkolóhoz. Lezárták a robogókat, levették a túrához felesleges ruhadarabokat, bepakolták a hátizsákokba a magukkal hozott finomságokat. Olivia egyik oldaláról most sem hiányozhatott a fényképezőgépe, a másikról pedig Kate. A nap sugarai kellemes időt ígértek, lágyan szűrődtek át a fák ágai között.

A tanösvény a Nemzeti Parkhoz tartozó ártéri erdő területén volt. A botanikai-zoológiai tanösvény a folyót egykor végigkísérő erdők egyik még megmaradt részét mutatta be. Az erdő legszebb részeit gyakran víz borította, ezért egy hosszú, lábakon álló deszka tanösvényt építettek itt ki az erdészek. Tavasszal, magas vízállásnál, egy séta a tanösvényen nem úszható meg száraz lábbal, de most, ősszel nem volt szükség se csónakra, se gumicsizmára.

Az ösvényen két leshely is található, melyről madarakat lehet megfigyelni, az állatok és a növények megismerését pedig táblák segítették. Mia kitéve ismert minden növényt, amelyiket pedig nem, azt a telefonján lévő növényhatározó app-al igyekezett beazonosítani. Végszükség esetén fényképet készített és tartogatott magánál egy jegyzetfüzetet, valamint egy ceruzát, hogy fel tudja jegyezni, amit még fontosnak tart a növény külleméről, környezetéről az otthoni pontos meghatározáshoz.

Mason előző életében indián lehetett, tökéletesen olvasott a nyomokból. Tőle ragadt Olivia-ra is a tudás, melynek segítségével a kukoricásban járt állatok kilétére következtetett. Rick és Abigail pedig elszánt környezetvédők voltak, az 50-esek klubjának minden tagja öko párti volt. Szelektíven gyűjtötték a szemetet, részt vettek a városi faültetéseken és mindig pont olyan érintetlenül hagyták a természetet egy-egy kirándulás alkalmával, ahogyan azt találták. De Rick és Abigail lelkesedése ennél is tovább terjedt, szinte mindent tudtak a globális felmelegedésről, az egyre gyakoribb erdőtüzek okáról, a tengerek és az óceánok műanyagszennyezettségéről, a vészesen csökkenő ivóvíz készletekről.

Olivia fotózott, mindig mindent és mindenkit. Soha nem tanulta, egyszerűen értett hozzá. Belenézett a keresőbe és képes volt kiragadni bármiből a lényeget, egy pillantásból, egy lehulló falevélből, két szöcske találkozásából. Gyönyörű és beszédes képeket készített, melyeket a klub falain lévő táblákra tűztek. Jó volt visszanézni és emlékezni, inspirációt adott a klubtagoknak az újabb utakhoz.

Az ősz csodásra színezte az ártéri erdő fáit. Levéltakaró szegélyezte az utat mindkét oldalról, mely hol a mocsaras földet fedte, hol pedig a napfényben meg-megcsillanó víz tetején úszott. A fiatalok alig győzték befogadni a természetből áradó nyugalmat, békét, csendet és erőt. Testben és lélekben is feltöltve indultak vissza.

  • Gyertek, öleljünk meg egy fát! – szólt Mia – Tudtátok, hogy a fák nem csak úgy álldogálnak a földön, hanem magukba szívják a négy alapelemből, a földből, a vízből, a levegőből és a napfényből az ősenergiát? Az ebből fakadó pozitív erőt ti is érezhetitek, ha megöleltek egy fát. Minél idősebb egy fa, annál nagyobb az ereje. Támaszd a homlokodat és a mellkasodat a fa kérgének, hunyd le a szemed és csak szeress! Szeresd a fát, az életet!
  • Azta! Biotöltő! – viccelődött Rick, miközben társait követve keresett magának ő is egy fát, amit megölelhet.
  • A fák gyógyítani is tudnak. – folytatta Mia már a parkolóhoz közeledve. – Mindegyik fa másra jó. A tölgyfa önbizalmat ad, mágikus erejét már a kelták is felfedezték. A bükkfa megszünteti a testi-lelki fáradtságot, élénkít és növeli az életerőnket. Ha nyugalomra vagy vigaszra van szükséged, egy gesztenyefát keress! A gesztenyefák szeretetenergiát sugároznak magukból. Dolgozatok előtt, amikor sokat kell tanulni, én mindig kimegyek a parkba és a hársfák alatt készülök fel, mert enyhítik a szellemi fáradtságot, segítenek, hogy jobban tudjak koncentrálni. A szomorúfűz elűzi a depressziót. A bodza, igaz nem fa, hanem cserje, de az energiája betegség után segít újra megerősíteni a tested.
  • Kész naturalexikon van a fejedben – ámuldozott Mason Mia-t hallgatva.

A parkoló és az ártér melletti réten fából épített pihenőhelyen ültek le elfogyasztani a szendvicseket és a sütiket. A nap már átfordult az égen, dél is elmúlt, így jólesett az ebéd mindenkinek. Olivia hozott Kate-nek egy labdát, lemeríthetetlen volt benne az elem. Akármennyit is mentek, Kate-ben még mindig volt igény és energia játszani. Szerencsére 8-an pont elegek voltak ahhoz, hogy ezt kiszolgálják. Kate mindenkinek egy kicsit a kishúga volt.

Ez volt a szezonzáró utolsó gurulásuk, nem siettek haza, kiélvezték, magukba szívták és szívükbe zárták minden pillanatát.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Lelkében szólt a dal

7. rész

Ritmusra született. Már az anyaméhben is hol a szambát, hol a lambadát járta. Egy perc megállása sem volt még a legnagyobb csendben sem, pláne ha zene is szólt valahol. Előfordult, hogy Judit leülni kényszerült, mert már ő elfáradt abban, ahogy Kate a pocakjában ficánkolt. Nem csoda, hogy gúzsba kötve jött a világra, a nyakától a bokájáig rá volt tekeredve a köldökzsinór.

Nem tartott sokáig a rabsága, hamarabb tudott táncolni, mint járni, zenére sem volt szüksége. Lelkében szólt a dal. Táncolt a tavaszi rét közepén, a felkelő nap sugaraival. Táncolt a boltban két cukorkás dobozt rázva.

Egy nyáron Olivia elvitte a zenélő szökőkúthoz. Kate rövid farmernadrágot, sportcipőt viselt, vékony pántos apró, piros szívekkel borított felsőt és egy barna kalapot, mely alól vállára omlott hosszú, eredendően egyenes barna haja. Hatalmas, kerekre nyílt, kék szemekkel, tátott szájjal nézte a csodát: a kútból felszökő víz a zene ritmusára hullámzott, pörgött, forgott, hol itt, hol ott tört elő a magasba, hogy utána hangos csobbanással térhessen vissza önmagába.

Kate másodpercek alatt eggyé vált lelkében a zenével és a vízzel. Semmi sem tudta kizökkenteni, még a köré gyűlő turisták, járókelők, kamerát, fényképezőgépet rántó nézelődők sem. Kate táncolt, átszellemülten, a zene által vezetett léptekkel. Hol egyik karja lendült, hol másik, ringott csípője, válla, lengette kalapját, forgott, ugrott. Lágyan ért földet, kitartott és a produkció végén meghajolt.

Neki szólt a taps és ő tudta. Teljes komolysággal, öntudattal, mégis valami belülről fakadó, szívből jövő alázattal és természetességgel hódolt közönségének, pedig még csak hároméves volt.

Szeretett volna Olivia is olyan természetesen magabiztos lenni a motoron, mint Kate a táncban. Átfázva, dideregve szállt le a motorról. A városi kör során elégedetten nyugtázta, hogy az előtte nagy kék T-betűs sárga láthatósági mellényes srác sem váltott hármas fölé, és nem haladta meg a 25 km/h átlagsebességet sem.

A rutinpályán a bizonytalanságé volt a főszerep. Olivia remegő gyomorral, vacogva vette be utolsó óráján a kanyarokat a felborulás pillanatát várva, mely végül maga sem tudta hogyan, de nem jött el.

A vizsga reggelén elvitte Kate-t az óvodába, vidám búcsút vettek egymástól, ahogy máskor is, csak most abban a reményben, hogy amikor este telefonál a mama, unokái hogyléte felől érdeklődve, akkor kishúga nem úgy veszi majd fel a telefont, mint legutóbb, hogy: “Szia, mama! Tudtad, hogy Oliv megbukott a vizsgán?”

Aláírták a vizsgapapírokat, a vizsgára várók hada szétszéledt, Olivia pedig ott maradt. Volt még hat óra – a gyomra visszajelzése alapján – a rettegett pillanatig. Ennek bizonyos időközönként a telephelyet szegélyező kukoricásban megbújva adott nyomatékot, mivel a pályán még egy pottyantós budi sem volt. Guggoltában kiolvasta a lábnyomokból a hajnali vendéglistát. Járt arra őzsuta párjával, a hatalmas patás, jó eséllyel termetes testet is hordozó bakkal, süldő vaddisznó és egy-két nyuszi is megdézsmálni látszott a még le nem aratott termést.

Dylan, szintén vizsgaváró motoros tanonc, megszánta a kerítésen időnként átszökő lányt és úgy döntött, inkább szóval tartja, hátha az használ. Végül azonban figyelmesen, csodálva, majd lenyűgözve hallgatta a szóáradatra váltó rózsaszín sapkás, kék hajú, hatalmas, igéző zöld szemű lány élménybeszámolóit utazásról, szerelemről, hitről, Kate-ről, Phoebe-ről, James Jones-ról, az 50-esek klubjáról és a természet szeretetéről. A mindössze 16 éves lányból életek bölcsessége áradt.

“Jó társaságban gyorsan repül az idő.”– gondolta Olivia, amikor Dylan kesztyűt, sisakot húzott és megindult a tanpályából vizsgapályává minősített, sárga bójás motoros lélekvesztő felé. Hamarosan visszatért Thomas is, megmutatta Olivia-nak, hol található a szivató a motoron, megadta a fordulatszámokat, majd a beindítás kezdő időpontját, végül szigorúan meghagyta, hogy amint kiürül a tanpálya lóra és gyakoroljon! Azzal fogott két sárgamellényest, egy vizsgabiztost és kigördült a T betűs felvezetőkkel a városba. 

Pörgött, bőgött, dadogott, köhögött a motor, ki-kihagyott az ütem. Olivia meg csak ment elszántan és rendületlenül körbe a pálya körül. A motor hol lefulladt, hol nem. Mesebeli élmény volt. Amikor sűrűsödött a hol nem, szűkítette a kört, tolta a nyolcasokat, vágta a szlalomot, hasította a levegőt, úgy 5 km/h sebességgel.

Már csak ők hárman voltak a pályán: a vizsgabiztos, Thomas és Olivia. Mivel napi rutin volt, így gördülékenyen ment a műszaki. Ellenőrizte a motor állapotát: gumiabroncsok, kormánymű, világító berendezés, fékek pipa. Nyeregbe, mély levegő, beszív, kifúj. Tekintet a pályára. Kuplung, egyes, gáz, kettes, első bója jobbról és hajrá!

  • Most már ne izgulj – adta rá Thomas a fülest – a nehezén túl vagy, menni fog!

Az egész napos koplalástól és kukoricásba járástól Olivia kabátja alól egy medve morgását megszégyenítő gyomorhangok törtek elő. Egész jó volt a helyzet, ha koncentrált, nem látott kettőt az éhségtől.

Thomasnak igaza volt, a gyakorlásokon megszokott, a délutáni csúcsban kóbor gyalogosokkal megspékelt útvonalon haladtak. A gyalogosok túlélték, Olivia csak egyszer veszítette el az oktatót a vizsgabiztossal, és még azt is megkockáztatta gondolatban, hogy nem is olyan rossz váltogatni.

Olivia sikeres vizsgát tett.

Boldogság járta át. Végre! Idejét nem tudta, mikor volt utoljára ennyire maradéktalanul, a feje búbjától a talpáig, teljes valójában, igazán boldog.

Alapértelmezett