Gondolatok

Kérj, és megadatik

Kultúrákon és vallásokon átívelő, saját tapasztalaton alapuló, így erős belső bizonyosságon nyugvó hittel élek. Sokat kutattam, olvastam, tanulmányoztam az egyes tanításokat a magam igazságait keresve.

Megérintettek az emberi sorsok, miközben a saját életem nehézségei is kérdéseket vetettek fel bennem. Tele voltam miértekkel, melyekre sokáig az egyetlen elfogadható magyarázat számomra a karma volt, mert hát ki mint vet, úgy arat, ugyebár.

A karmikus gondolkodás haszna, hogy elkezdesz jót vetni, és így valóban egyre jobbat aratni is. Dolgozol magadon, igyekszel jobbá válni, rendszeresen fektetsz be a szívességbankba, melyből a megfelelő időben és helyen fel is veheted a kamatokat. Hátránya az önmarcangolás, mert ugye kapod. És ha kapod, akkor egyszer tenned is kellett. Szóval tuti valami lelketlen hárpia (vagy pasi) lehettél előző életedben. Csak ez lehet a magyarázat, s ha így van, akkor csendben viselve szenvedni kell, hogy ledolgozzuk karmikus adósságunk, le tudjuk vonni a tanulságot, hogy lelkünk fejlődhessen, erényünk csiszolódhasson.

Aztán a bűnbocsánat ütötte a karmát. Vagy ez, vagy az. A kettő valahogy nem létezhetett az én fejemben egy lapon.

Majd egy nap bekúszott a képbe még két szó: örökölt sors. A génekben még az emlékeknek is lenyomata van, így őseink sorsa akár tudattalanul is hathat ránk befolyásolva személyes kapcsolatainkat, identitásunkat, életünket.

Vagy mindez csak jó kifogás arra, hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal és kimondani: “Igen, én voltam. Ezt tettem. Ártottam, bántottam. Megbántam. Sajnálom. Kérlek bocsáss meg és segíts helyre hozni!”

A mi istenünk az igazság istene. Nincs az a félrelépés, az az elhallgatott tény, az az elferdített igazság, a magunk jósága védelmében, a következmények elkerülése végett kimondott hazugság, mely idővel ne kerülne napvilágra. És nem azért, mert a karma, vagy mert őseink múltja, vagy mert nekünk egy büntető, ítélkező istenünk volna, hanem mert Isten, és így az élet talán legnagyobb ajándéka, a kegyelem, mindenkinek jár. Ehhez azonban meg kell állni, szembe kell nézni, fel kell ismerni mit okoztál. Be kell látnod vétkedet, és kérned kell bűneid bocsánatát neked, vagy annak, akinek a felismerést életed nehézségeivel hoztad, hogy bemutatva a másik oldalt, mely önzősége által rejtve maradt előle, felébredhessen, megkaphassa a lehetőséget a belátásra, megbánásra, hogy bocsánatot kérve lelke, élete, hozzátartozói élete békére s megnyugvásra lelhessen.

Lehet kifogásokat találni “de akkor olyan állapotban voltam” “de szükségem volt rá” “de az anyám, az apám…” “rossz társaságba keveredtem” “olyan erősen vágytam rá” – de ez a tényeken nem változtat. Ott, akkor, azt a döntést te hoztad meg! Megkísértet egy sötét erő és te elbuktál.

Abban a pillanatban, amikor a szeretet helyet a gyűlöletet, a hűtlenséget, a bosszút, a félelmeid, az aggályaid, a rosszindulatot, az önzést választottad, nem törődve mások érzésivel a lavina elindult és magával sodort téged és mindenki mást is.

Egyszer egy kislány azt mondta egy foglalkozásomon, amelyen a katasztrófahelyzetekről beszéltünk, hogy ha betemet a lavina, magad alá kell pisilni, hogy a keresőkutyák megérezzék a szagod, megtaláljanak, és meg tudjanak menteni.

Amíg nem térsz belátásra és jobb útra, ott fogsz fuldokolni minden érintettel együtt a hó alatt.

Kérj! Kérj megbocsátást, és megadatik. De tényleg.

Elodázhatod, moshatod kezeid, sajnálhatod magad, okolhatsz másokat sebeidet nyalogatva, de nincs más út.

Amikor a lavina elsodor, elveszted a térérzékelésed. Ott fekszel a hó alatt korlátozott levegőellátással. Kétségbeesetten próbálod magad kiásni – már ha egyáltalán képes vagy mozdulni a hó nyomása alatt -, de minden hiába. Nincs más választásod. Előbb vagy utóbb magad alá kell pisilned.

Isten a legjobb keresőkutya. Egyből megérzi a szagod és kiás függetlenül attól, hogy te hiszel-e benne vagy sem, mert Isten a te hitedtől függetlenül tudja, hogy TE VAGY, és Isten soha nem adja fel! Ott áll a hóbucka felett, várva azt a pillanatot, amikor végre rászánod magad, hogy kinyújtsd a kezed (vagy magad alá pisilj), s Ő átadhassa neked és történeted minden egyes szereplőjének azt, amit valójában neked szánt: a kegyelem ajándékait. A megbocsátást, a megbékélést, a nyugalmat, s az őszinte, tiszta, szívből jövő szeretetet.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

Tengerszem

Egy nap Nagy Fekete Robogó így szólt a kis Robogóhoz:

– Tudok egy helyet, ami szerintem a te világod. Tetszeni fog.

Meg is beszélték a napot, hogy mikor és hol találkoznak. Megkérdezték még pár barátjukat, és Barna macit is, de senki nem ért rá velük tartani, így kettesben indultak el.

Tavasz volt. Napsütötte, de hűvös idő.

Útjuk egy Heves megyei kis faluba vezetett. Vica baba meg is jegyezte, hogy vicces neve van, majdnem olyan, mint a zacc, csak ez Apc. A parkolóban már sok autó állt. Közkedvelt kiránduló hely, főleg egy ilyen kellemes hétvégén a hosszas téli bezártság után. A parkolóból a bányatóhoz gyalog lehetett eljutni. Menni kellett egy kicsit fel, aztán le, majd kaptatni még feljebb, kanyar balra, kanyar jobbra, poros út, erdei út, hatalmas fenyők, és már ott is voltak.

A kis Robogónak szeme-szája tátva maradt a látványtól. A víz türkiz kékje valóban, mint a tengeré. Felszínét a tavaszi szél lágyan fodrozta. A magas sziklafallal szegélyezett tó partján egy-két bokor, s némi kő volt csupán, mégis csodás harmónia és nyugalom áradt belőle.

Órákig tudta volna nézni a kis Robogó a napfény táncát a víz tükrében, ha lett volna egy szabad hely a parton, de olyan sok volt ott az ember, hogy erre esélye sem volt. A kis Robogó készített néhány fényképet, hogy meg tudja mutatni otthon Vica babának is, milyen szép helyen jártak, majd visszasétált Nagy Fekete Robogóval a fenyvesen, a kaptatókon, a kanyarokon és a poros úton át a parkolóba.

Itt azonban még nem ért véget se a nap, se a kaland. A kis Robogó és Nagy Fekete Robogó úgy döntöttek, hogy nem hazafelé indulnak, hanem fel, Salgótarjánnak. Tökéletes választás volt. Tükörsima aszfalt vezetett át a csodás kis temlomokkal megtűzgélt falvakon.

Salgótarjánban megebédeltek. Megállapították, hogy nem fúj melegen a szél, ellenben hidegen igen, és kissé vacogva megindultak Balassagyarmaton át visszafelé.

Mire hazaértek rájuk sötétedett. Kicsit átfagytak a fogaskerekeik, de melegség járta át a lelkük. Egy igazán nagyszerű nap volt mögöttük. A szél kifújta belőlük a hétköznapokat, felejthetetlen szép helyeken jártak, és sokat nevettek.

A kis Robogó legszebb emlékei közé tette el ezt az utat. Neki szánták, és így az egyik legértékesebb ajándékká vált, amit valaha kapott. Valóban az ő világa volt.



Alapértelmezett
Úton, Gondolatok

Kár, hogy nem tarthat örökké

Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.

Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.

Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.

A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.

7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.

Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.

Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.

Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.

A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.

A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.

Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.

Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.

Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.

Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.

15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.

És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.

Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.

Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.

A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.

Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.

Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.

100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.

Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Úton, Gondolatok

Egy csepp boldogság

Egy évben két alkalommal van együtt a család, avagy látom együtt mind a négy gyermekem.

Ez az élet rendje. Felnőnek, kirepülnek, önállósodnak, új kapcsolatokat kötnek és egyre inkább mindegyik a saját útján jár. Egy évben két alkalommal azonban még összejövünk, hogy egy kicsit együtt legyünk: december 23-án, szent estét megelőző nap beülünk egy étterembe, valamint nyáron elmegyünk valahova egy 5 napos üdülésre.

Az idén nyár mást hozott, így csak a legkisebb királylány maradt velem a szabadságom hátralévő idejére, akinek viszont teljesítendő kívánsága volt bőven. Úgyhogy kezembe vettem a varázspálcám és csiribú-csiribá…

Az első a listán a Balaton volt. Nagyon szerette volna látni, érezni a Balaton vizét.

Leszerveztem az autót, mert az nekünk nincs, egy 110-es robogóval pedig egymagam még csak-csak felmennék az autópályára, elvégre lazán kitolja magából a 100-at, 110-et, de hátam mögött a kis benzintyúkommal már nem. Hegyen-völgyön át pedig inkább maga az út lett volna a cél, mint a Balaton. Szóval elhoztam hétfőn délután az autót a húgoméktól, elmentünk, megvettünk mindent, ami egy balatoni kiruccanáshoz szükségeltetik (szendvicsnek való, gyömölcslé, úszódeszka), otthon pedig összekészítettem a csomagot, hogy másnap reggel már csak indulni kelljen.

Reggel fél 7-kor megszabadultunk a csipától, a pizsamától, még elintéztük a kutya körüli teendőket, amíg apa elment tankolni és pályamatricát venni, majd bepakoltunk az autóba, és irány a budapesti dugó.

Laza másfél óra alatt verekedtük át magunkat a városon. Kissé megviselte a béketűrésünket, de mindent összevetve sikeresen vettük az akadályt. Az M7-est elérve már szinte fékezés nélkül haladtunk egyenesen előre.

Szerettem volna megmutatni a kis Balatonra vágyómnak a magyar tengert teljes széle-hosszában, minden szépségével együtt, ezért annak ellenére, hogy a déli partra igyekeztünk, Tihanynak vettük az irányt. A rév 10 percenként indult Szántódra, az a pár perc várakozás pedig még jól is esett. Kinyújtóztattuk végre az üléstől elgémberedett végtagjainkat.

A menetidő Szántódra alig 15 perc, de gyönyörű. A kapitányi fülke alatti kis hajóhídról lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Alig győztük magunkba szívni a víz illatát, a kék égen kúszó bárányfelhők, a Balatont körbeölelő hegyek látványát a frissítő szélben.

A szántódi szabadstrand a révtől gyalogosan 20, autóval 5 perc alatt elérhető. Korán érkeztünk, a kis parkolóban még válogathattunk a helyek között, és a plédünket is a nekünk tetsző fűcsomóra tehettük le.

A hely elsőre megnyert minket magának. Kicsi, családias, mindenre felkészült és szépen gondozott. Kondipark, játszótér, mászóka (kicsiknek és nagyoknak), homokos strandröplabda pálya várja az ide látogatókat a parton strand áras büfével, tiszta mosdóval és aminek nagyon megörültem: családi öltözővel. Nem tűnik nagy dolognak, de végre nem egy kis kabinban kellett a temérdek pakkal és a gyerkőccel bezsúfolódva átvedleni pancsolósba.

A víz partközelben a térdemig ért, de még 10-15 méterrel beljebb is csak a combomat csapdosták az apró hullámok. Tökéletes pancsoló hely, ahol még a stégen ülve is biztonságban tudhatjuk a vízben randalírozó ifjoncokat. Érdemes labdát vinni, és nem csak a strandröplabda pálya végett, a vízben kosárpalánk és víziröpi korlát is található. Mi ezt most meghagytuk a hattyúknak.

A boldogság kis fészekben lakik. Nem kell ahhoz luxusszálloda, sok pénz vagy nagyratörő álmok. Elég egy úszódeszka, egy balatoni szabadstrand, pár óra napsütés, egy valóra váltott kívánság, látni a mosolyt a másik arcán, és hogy együtt lehessünk azokkal, akiket szeretünk. “Boldogok a békességben élők”. (Mt 5:9)

Három vidám, élményekkel teli órát töltöttünk el a strandon. Egy csepp boldogság a kis szívben az elmúlt hetek szomorúságában.

A vízből a kis ebihalacskát fogainak vacogása és gyomrának korgása hozta ki. Még megvizsgáltuk a vízparti élővilágot, a hínárt, a balatoni kagylók sokféleségét, a moszatot a sziklákon, majd összecsomagoltunk, búcsút vettünk a víztől, jól megjegyeztük magunknak e helyet – ide visszatérünk máskor is -, majd elndultunk hazafelé egy éttermet keresve. Választásunk a Paprika Csárdára esett Zamárdiban.

Kellemes hely, odafigyelő kiszolgálás, kifogástalan ételek, finom limonádé. Jól is esett az aktív strandolás után. Az ár parthoz mért volt, ugyanakkor nem maradt éhen senki. Az ízlésesen tálalt ebédünk mennyisége sem hagyott maga után kivetnivalót.

Hazafelé még apa kedvéért megálltunk Székesfehérváron a Honda szalonban. Egyszer elkísértem télikabátot venni. Egy teljes napig mentünk, mire talált egy tetszetőset. Csoda, hogy lassan egy éve nem tudja eldönteni, milyen motort vegyen? Amíg apa morfondírozott és minden lehetséges delikvenst szemügyre vett, mi habozás nélkül ültünk fel a vágyott 125-ösünkre. Még 10 cm híja, hogy a miénk legyen. Úgy saccolom, 2-3 év, mire apró kis lábait stabilan tudja a lábtartóra helyezni. Addig kiélvezzük a kis suzkánk.

Hálás szívvel zártam ezt a napot is. Mindenkinek minden belefért, amire vágyott, ami örömet okozott neki. Láttam boldogságtól csillogó szemeket, hallottam gyöngyöző nevetést, kaptam szerető ölelést.

“Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25)


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Ha a szeretet gyógyítani tud…

“Imádkozzatok egymásért, és Én meggyógyítalak titeket.” (Jak 5:16)

Már az este érezni lehetett, hogy kellemes, hűvös reggelre fogunk ébredni az elmúlt napokban betörő hidegfrontnak köszönhetően. El is határoztuk, hogy aktívan, futással kezdjük a reggelt, majd beszerezzük a kitalált meglepit édesanyám szülinapjára, kis takarítás, köszöntés, kutyaséta, majd irány a kórház. Végre bejutok én is mamához.

Az ébredésig terv szerint ment minden. A reggeli futás is kellemesen telt, szinte maguktól vittek minket a felkelő nap sugarainak simogatásában a kilométerek. A lánykámmal közös kocogás csacsogós, így a tempót ennek, és a tüdőkapacitásom függvényének megfelelően lőttük be. Nekem ugyan pont elég volt, szerinte azonban még mehettünk volna egy kicsit gyorsabban is.

Kellemes, jól megérdemelt zuhany, hajmosás – egy bemutatkozáshoz várnak tőlem portrét, így még egy fotózást is be kellett a napba iktatni – egyeztetés a nagyobbik húgommal, majd bukó fel, és irány a bolt.

Alig 20 perc volt az út oda, és 20 perc vissza, de imádtam minden kanyarulatát. Meg nem tudom mondani pontosan, miért szeretem ennyire vezetni a kis robogóm. Amikor ráülök, kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Megváltoznak a hangok, a fények, az illatok, kitisztul a fejem, még a szívem is máshogy dobog. Nem is volt sok kedvem leszállni, mentem volna még, de sok volt a dolog.

A takarítás és a kutyaséta elnapolást igényelt, mivel édesanyám a vártnál 2 órával hamarabb indult a mamához.

Összeszedtem a teraszról hat cserépnyi paradicsomot, valamint két cserép kukoricát. Kicsit túllelkesedtem a balcon kertészkedést, és már lépni sem lehetett a bokroktól. Egy barátom viccesen meg is jegyezte, hogy “nem baj, majd elszívjuk”.

Beállítottam a kis robogóm a parkolóban a fotózáshoz, elkattintottuk amit el kellett, betuszakoltuk a húgomék autójába a hátsó ülésre, valamint a csomagtartóba a veteményest, majd irány – nem a mamáék, amíg mama haza nem jön, hanem – a Kinga mamáék.

Magunkkal vittük Megi kutyát is. A kisebbik húgom a lánykámmal együtt bevállalta a sétáltatást is, így csak a takarítás maradt végül másnapra, ami 4 gyerek, munka, miegymás mellett így 22 év távlatában, már minden belső feszültség nélkül várhatott.

Nem csaptunk nagy bulit. Amíg a mama nem jön haza, nem lehet. Nem hagynánk ki belőle. A szerény köszöntés után kijelöltük a paradicsom nagyhatalom ültetvényének helyét, búcsú puszik, egyeztetés: “Amint odaértünk, videó chaten hívunk!” – majd irány az egyenes.

A siklóernyős időkből jól ismert és szeretett budai hegynek fel, hegyről le, körforgalom, kis utca, jobbra kanyar, balra kacskaringó, újra hegynek fel után oda is értünk az úti célunkhoz, mely a kis árnyékolóval fedett, asztalokkal, székekkel kirakott előrészével inkább hatott egy kávézónak, mint egy kórháznak.

Még a portán sincs kórházérzete a látogatónak. A lift is inkább egy társasházi vendégségbe érkezésre emlékeztet egészen addig, amíg a kívánt szinten ki nem lép az ember.

Anyukám már rutinosan közlekedett. Nagyon figyeltem is, hogy az apró kis asszony szapora lépteit lekövessem, mivel borzasztóan tájékozódom és képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni. Nem kívántam most elveszni.

A kék linoleummal lerakott folyosó a sárgás kapaszkodókkal, barna támlás székekkel kellemes hangulatot árasztott. A csendes folyosókon senki nem járt. Csupán egy rendi nővér mosolya jött velünk szembe.

227-es szoba.

Kisebbik húgom, mama neve (született Vad Rózsa), és akkori kedvenc meséje után szabadon, kis korában sokáig hívta mamát Csipkerózsikának. Csipkerózsika 100 éves álmának egy részét aludta épp, amikor odaértünk, így csendben kiosontunk a szobából és körbe jártuk kicsit a szépen felújított épületet.

A folyosó végén egy olvasó sarok került kialakításra, ahol a csodás kilátás nem csak könyvek, újságok lapozgatására, hanem elmélkedésre is inspirál.

Egy szinttel feljebb apró konditerem (ajtaja most épp zárva), és egy kis kápolna-szoba várja betérőit attól függően, hogy testben vagy lélekben kell az erősítés.

Mire visszatértünk, mama is felébredt. Halkan, nehezen, fájdalmak közt. Fátyolos tekintete mindent elárult. Szavak nélkül is tudtuk, hogy nincs jól.

Hatalmas mosollyal, és minden aggodalmat elfedő, a viszont látás kitörő örömével puszilgattam körbe egy hete nem látott mamikámat. Bőre szürke volt, hideg és nyirkos.

“Jaj, de jó hogy látlak!” – fogta szorosan a kezem, és én tartottam volna örökre, de sírnom kellett. Toporzékolhatnékom támadt, mint egy kisgyereknek, követelve, hogy most azonnal adják vissza az én erős és egészséges nagymamám.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Kihúztam kezem szorításából – míg élek érezni és bánni fogom -, önmagam keresve ténferegtem kicsit az àgya körül, majd anyukám mellé lépve cselekvőre kapcsoltam. Áttörölgettük, fájó sebeit beborogattuk, megfésültük, felültettük, tiszta zoknit húztunk fázós lábaira.

“- Na, ezt is megértem, hogy az unokám adjon rám zoknit.

– Mama, ha ez volt minden vágyad, csak szólnod kellett volna. Nem kell ehhez egy infarktus.” – nevettünk.

Lecsapva az oldottabb hangulatra, gyorsan előkaptam a mobilom, megmutattam milyen szépek szeretett kertjében a virágok, megnéztük a legkisebb unokája táncbemutatóját, majd lassan elérkezettnek láttam az időt a videóhíváshoz.

Az unokák, az otthon látványa felüdítették. Szinte kicserélték. Nehezen beszélt, kissé fulladt, köhécselt, de tartotta magát, és derűsen beszélgetett szeretteivel.

“- Nem vagyok elkeseredve. Úgy vagyok vele, hogy szép kort éltem meg, tartalmas életem volt. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Szeretnénk, ha velünk maradnál, de azt nem, hogy ágyhoz kötve vegetálj és szenvedj hátralévő idődben, mama. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb.” – érkezik édesanyám válasza.

Az àgya szélén ülve hallgattunk.

“A doktornővel beszéltél?”

Rösteltem, de nem.

“- Hétfőn első dolgom lesz, mama.”

– Mondd meg neki, hogy ne gyötörje magát. Miattam nyugodtan aludjon. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Majd ha kikerülök innen, otthon folytathatja a gyógyításom.”

Maga elé néz, elgondolkodik. Majd elszántan közli:

“- Ha a szeretet gyógyítani tud, akkor kikerülök innen!

Ó, mama! Tudod te milyen sokan szeretnek, és gondolnak rád szeretettel?! Rokonok, régi barátok, osztálytársak, kollégák és ismerősök. A család minden tagja felől kapjuk az üzeneteket, a jókívánságokat.” – mesélem.

Hála ragyog fel szemében. Hát mégsincs egyedül.

“Mert egészségessé teszlek téged, és begyógyítom a te sebeidet, azt mondja az Úr.” (Jer 30:17)

Az is kész csoda, hogy élve kihordott két napon át, lábon, egy hátsó fali infarktust. Komoly gyulladás van a szervezetében. Bántja az epéje, nem eszik, nem fogadja el a gyógyszereket, mondván fáj tőlük a gyomra és csak rosszabbul van, ha beveszi. Az injekciók helyén nem áll el a vérzés, infúziót kap, és keresik a gyulladás helyét. Gyenge, és fáradt.

“Na, egy közös szelfi mama a családnak? Mosolyogj, olyan szép fogsort csináltattunk neked.” – tréfálkozom, s még egy utolsót nevetünk, mielőtt elbúcsúzunk.

A szeretet gyógyít, és ki fog kerülni innen. Így vagy úgy, de ki fog kerülni. Egy nap begyógyulnak sebei, megszűnnek fájdalmai, és élni fog, örökké. De most még…

“Szeretlek mama! Várlak haza!” – ölelem át reményt erőltetve szerető szívembe, és csókolom körbe még egyszer puha bőrét.

Fájó szívvel lépek ki az ajtón. Még maradnék. Vigyáznám álmát, hogy amikor felébred, legyen ott egy kéz, melyet szorosan megfoghat.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett