Az 50-esek klubja, Mesék

Ha apa látná…

6. rész

Suli után Rick-nél találkoztak. Rendszerint náluk tartották az 50-esek klubjának gyűlését. Rick szülei támogatták a lány kezdeményezését.

  • Legalább nem csavarognak. Inkább benzinre költsenek, mint piára és drogokra – mondogatta mindig Sarah, Rick anyukája.

Peter, Rick apukája, a kertvégi szerszámost átalakította klubhelységnek és még egy kisebb garázst is épített hozzá a srácok robogóinak.

Indulás előtt még Olivia kivitte Phoebe-t, biztosítva számára szükségletei elvégzését. A megfelelő székelő hely megtalálását szertartásos kűr előzte meg. A terep átszellemült körbeszaglása után pipiskedő, cica háttal domborító apró léptű körtánc következett, majd sorozatos aknavetés az árokszéltől a járda túlfeléig.

Amíg Phoebe eljárta szokásos táncát, addig Olivia a természetben gyönyörködött. A délutáni záporeső cseppjei apró gömbökben gyöngyöztek a fűszálakon, a fák leveleiről lassan, elnyúló cseppekben hulltak alá, miközben fényes szikraként szórták szét a nap sugarait.

Phoebe végzett, Olivia engedelmes szolgaként gyűjtötte be a végterméket, a zacsira kötött alapos csomóval elválasztotta szagát a külvilágtól, majd a sarki kukának ajándékozta a szeretetcsomagot. Kutya vissza a helyére. Bukó, hátproti, térdvédő, robogóra fel, és irány a klub!

Rick és a többiek már a klubhelységben várták Olivia-t. Logan épp egy új sportkipufogót szerelt fel Mason segítségével tűzpiros Aprilia-jára, Lucas és Dan a térképet böngészték, Rick a lányokkal, Mia-val és Abigail-el, a múlt heti kémia óra robbantós kísérlet alapanyagát írta össze egy listára, mivel feltett szándékuk volt, hogy tripla adaggal is kipróbálják.

  • Mi a terv? – lépett oda Olivia Lucas-hoz és Dan-hez.
  • Nem messze van egy ártéri tanösvény. Három várossal odébb, 25 km az út, kényelmes, nyugis. A tanösvény egy óra alatt bejárható, állítólag nagyon szép, vázolták fel a fiúk.

Két dolog volt közös az 50-esek klubjának tagjaiban: a kétkerék és a természet szeretete. Minden hónapban elmentek valahová kirándulni a közelben, ameddig csak az idő engedte, télen pedig a helyi tájvédelmi körzetet barangolták be, így annak már kitéve-betéve ismerték minden négyzetméterét, de még így sem tudták megunni.

  • Hogy megy az edzés, Oliv? – vetette fel Mia a kérdést.
  • Inkább hagyjuk, – vonta meg a vállát Olivia – jó lesz ez nekem így! – pillantott hátra a tomporára.
  • És a motoros suli? – érdeklődött Logan a robogója alól.
  • Ha apa látná… – sóhajtott Olivia.
  • Biztosan büszke lenne rád – fejezte be Mason bíztatóan a mondatot.
  • Az utolsó óra egészen jól ment… – hagyta rá Olivia. És tulajdonképpen így is volt. Már nem tévesztette el az irányokat, cserébe időként elkalandoztak a gondolatai, elvétette a sebességfokozatot, melynek mellékhatásaként hangosan bőgött alatta a motor.

Kivételesen nem késett. A városi vezetésből visszaérkezve Thomas – az oktató – magára hagyta a rutinpályán “gyakorolj csak, mindjárt jövök” – felkiáltással.

“Vagy nagyon felelőtlen vagy annyira mégsem lehetek rossz.” – morfondírozott Olivia magában. Koncentráltan, minden figyelmét a feladatnak szentelve, kerülgette a bójákat. Úgy érezte, még három-négy alkalom és bátran nekifut a vizsgának, de nem volt több.

A vizsga napját titokban tartotta, mintha érezte volna. Az első bóját elvétette, a pálya felénél lefulladt. Nem volt szép, ellenben vitathatatlan. Öt percet sem kellett a pályán töltenie ahhoz, hogy megbukjon.

  • Ha apa még élne… – tért vissza Olivia az emlékezésből – Segíthetne felkészülni. Kínlódok a váltással.

Kanyargós szerpentinen jöttek lefelé, Jamesnek és a mögötte haladó két társának a szabálytalanul előző sportkocsival szemben esélye sem volt. A sofőr sértetlenül szállt ki.

  • Ugyan, menni fog az! – biztatta Mason. – Levizsgázol, aztán el is felejtheted, és ha nem akarsz, soha többé nem kell váltós motorra ülnöd.
  • És úgy is lesz! – zárta rövidre Olivia, kerülve a témát a kudarcosra sikerült vizsga végett.
  • Szombaton mindenki ráér? – kérdezte végül Dan. – Szombatra jó időt ígérnek, megnézhetnénk ezt a tanösvényt. Ilyenkor ősszel tuti nagyon szép!
  • Nekem jó! – válaszolt Logan az utolsó csavarok meghúzása közben.
  • Nekem is! – jött a felelet egyszerre Miától és Abigail-től. A többiek bólogattak, hümmögtek, így meg is egyeztek.


Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

A szeretet misszionáriusa

Sokat gondolkoztam azon, hogy az elmúlt pár nap eseményét megtartsam magamnak, vagy adjak neki hangot és az olvasóim szívére helyezzem?

Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.

Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete. Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit.

Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.

Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.

86. születésnapját ünnepeltük ősszel.

Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.

Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet. Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.

Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.

Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.

40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy. Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.

Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.

Vácon infarktust diagnosztizálnak.

Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.

“Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.

Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világ életében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?

A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anya kommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.

Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.

“Miért hozták be ilyen későn?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.

“Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)

Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.

Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.

A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.

“Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?

“Élet és halál között voltam.” – mesélte.

Ő a szeretett misszionáriusa.

Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.


Fotó: Lovas Luca



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Az erdei mumus

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Az erdő szélén, a kisdomb alján, a mező közepén volt egy kis tölgyfa. Nem olyan kicsi, mint egy cserje, de nem is oly hatalmas, mint a nagy öreg tölgy, melynek odvában a mókusok laknak. Ez alatt a tölgyfa alatt éltek a gyíkok. Hosszú farkú barna, zöld hátú és kék fejű gyönyörű gyíkok. Reggelente kimásztak a levelek alól a napsütésre felmelegedni, hogy utána vígan szaladgálhassanak a kis tölgy alatt és a fa ágai között. Egy reggel még kissé fázósan, lomhán mászkáltak a gyíkok ide-oda, keresték, hol is lesz a legjobb hely a napozásra, amikor az egyik gyík valami furcsa mozgásra lett figyelmes nem messze a fától, a fűben. Még valakit látni is vélt, de nem volt benne biztos, mert mire oda cammogott, már nem volt ott senki. A következő napokban furcsa dolgok történtek. Eltűnt egy fél pár zokni és némi keksz meg csoki a gyíkok éléskamrájának dugi polcáról. A zöld hátú, kék fejű gyík volt a legöregebb, így ő ment el szólni a tündérnek, hogy jöjjön el hozzájuk, és segítsen nekik kideríteni, ki az a titokzatos valaki, aki az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló kis tölgy mellé költözött. Mert ők szívesen adnak zoknit is és enni is ennek a titokzatos valakinek, ha neki nincs, de azért elvenni kérés nélkül, mégsem illik.

El is ment a tündér az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgyfához, ahol a gyíkok laktak. Sőt, ott is maradt. Figyelte, ahogy reggelente kikúsznak a levelek alól a fűbe napozni, ahogy délután már felmelegedve jókedvűen szaladgálnak az öregebbek lenn a fűben, az ifjonc gyíkok pedig fogócskáznak fenn a fán. Figyelte a kiteregetett zoknikat, az éléskamrát, a kis tölgy mellett elterülő tájat, hátha észrevesz valamit, de semmit. Éjszakánként mindig elaludt, reggelre pedig mindig eltűnt valami a gyíkok fája tájékáról. Így történt ez három napon át, majd belátta, hogy egyedül nem fog menni, neki is segítséget kell kérnie Lencsitől és anyukájától. Természetesen Lencsiék nagyon szívesen jöttek segíteni most is. Megbeszélték, hogy este és nappal is felváltva fognak megfigyelést tartani. Így aki fáradt, az tud pihenni, aki pedig már kipihente magát, tud őrködni.

Eljött az este. Egy darabig csend volt, nem mozdult semmi. Aztán halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgy körül. Néztek, néztek bele a nagy sötétségbe, de nem láttak senkit, amikor pedig elindultak a hang irányába, hirtelen csend lett és nyugalom. Így ment ez megint három napig. Új terv kellett. Kitalálták, hogy építenek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő tölgy tövébe egy megfigyelő lest. A lest körbe rakták levelekkel, hogy elrejtsék, majd elmentek a farkas boltjába távcsövet, zseblámpát és termoszt vásárolni. Már kora este bemásztak a kényelmesen berendezett lesbe. Vittek magukkal egy-két puha párnát, plédet, forró kakaót a termoszban, arra az esetre, hogyha hűvösre fordulna az éjszaka, pár szendvicset, és persze a zseblámpákat, meg a távcsöveket.

Telihold volt. A nagy kerek sajt az égen a fényesen ragyogó csillagokkal bevilágította az egész erdőt. Minden apró bogár és fűszál mozgását lehetett látni. A kis csapat elszántan és reménnyel telve vágott neki az éjszakának. „Most, vagy soha!” – gondolták. Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan újra halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek. Elővették a távcsöveket, hogy minden apró dolgot láthassanak. Ahogy így nézték az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alatt elterülő tájat, egyszer csak megláttak egy apró, pici lényt, aki gyors léptekkel, halkan osont egyik fűszál mögül a másik mögé.

  • Egy erdei mumus! – szólt halkan a tündér Lencsiékhez – nagyon ritka! Nem is tudtam, hogy a mi erdőnkben is él egy. Általában egyedül élnek. Olyan picik, hogy elférnek egy gyík zoknijában! Abból varrnak maguknak ruhát. A kedvenc ennivalójuk pedig a csoki és a keksz. Teljesen ártalmatlanok. Azért bujkálnak és járnak éjszaka, mert mindenkitől nagyon félnek.
  • Akkor, hogy fogjuk elmondani neki, hogy tőlünk nem kell félnie? Hogy fogjuk megértetni vele, hogy szívesen adnak neki a gyíkok zoknit is és csokit is, de másét elvenni nem helyénvaló? – kérdezte Lencsi.
  • Énekszóval – felelt a tündér. – Egyszer a nagy fenyőerdő tündére mesélte, hogy náluk is lakott egy mumus. A nagy fenyőerdő tündére nagyon szeret énekelni. Esténként kiül a háza elé a tornácra, és ott énekel. Így esett meg az is, hogy egyszer csak megjelent nála egy kis mumus.

Lencsi, az anyukája és a tündér ott aludtak a lesben, ha már volt náluk vacsorára való, puha pléd és még párna is. Reggel Lencsi anyukája hazament valamiért a házukba, a tündér és Lencsi pedig nekiálltak dalt írni. Mire alkonyodott a tündér és Lencsi el is készültek a dallal, Lencsi anyukája pedig visszatért két fekete tokkal a kezében. Hangszerek voltak benne. Az egyikben egy fuvola, a másikban egy hegedű. Fogták a hangszereket, beültek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alá, oda, ahol tegnap a kis mumust látták és elkezdtek zenélni. A tündér a fuvolázott, Lencsi anyukája hegedült, Lencsi pedig énekelt. Lágy, szeretettel teli muzsikaszó szőtte át a lemenő nap fényét:

Egyszer volt, hol nem volt,

egy erdőszéli házikó.

Ott élek én, a Lencsilány,

anyukámmal, túl az Óperencián.

Egyszer volt, hol nem volt,

az erdő másik szélén is egy házikó,

ott él a tündér, ki megóv,

erdőt, mezőt, s minden lakót.

Ekkor már látták, hogy valami mozog nem messze tőlük a fűben. A kis erdei mumus volt az. Óvatosan jött egyre közelebb. Fűszáltól fűszálig osont halk, puha léptekkel, nehogy észrevegyék. De mivel nagyon kíváncsi kis mumus volt, nem csak hallani szerette volna a zenét és az éneket, hanem látni is, hogy honnan és kiktől jön ez a gyönyörű dallam.

Egyszer volt, hol nem volt – folytatta dalát a kis Lencsilány,

az erdő szélén, kisdomb alján,a mező közepén egy kis tölgy,

ottan élt, éldegélt egy nagy család,

gyíkok laktak lent a földön, s fent a fán.

Történt egy nap pár fura eset:

Eltűnt egy-két gyík-zokni,

megcsócsálva csoki és keksz.

Vajon ki tehette ezt?

Tanácstalan volt a sok gyík,

Jó a szívük, adnak ők, ha valaki kér,

De hogy csak úgy,

Elvegye ki erre jár, mégse szép!

  • Sajnálom! – szólalt meg ekkor egy vékony kis hang.
  • Ki szólt? – kérdezte Lencsi óvatosan, nehogy megijessze a kis mumust.
  • Én, és sajnálom – szólalt meg újra a kis erdei mumus, és kilépett egy fűszál mögül Lencsiék elé. – Ne haragudjatok, hogy szó nélkül elcsentem azt, ami a másé! – kért bocsánatot a kis mumus.

Lencsi lehajolt a kis mumushoz, óvatosan a kezébe vette és felemelte. Bemutatta neki az anyukáját, a tündért és a gyíkokat is. A kis mumus elnézést kért a gyíkoktól is. Elmondta, hogy nagyon fél bemenni a városba, mert annyira kicsi, hogy alig lehet őt észrevenni. Ne haragudjanak, hogy elvette a zoknijukat, és hogy megdézsmálta a csokijukat meg a kekszüket. A gyíkok megkérték a kis mumust, hogy legközelebb inkább kérjen segítséget. Elmondták neki, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó és abból, ha másét elveszi, csak baja származik. Rossz lesz a lelkiismerete és barátok helyett haragosokat szerez magának.

A kis mumus belátta, hogy a gyíkoknak igaza van. Szégyellte magát nagyon, de szerencsére a jó szívű gyíkok megbocsátottak neki. Megbeszélték, hogy mostantól segíteni fognak egymásnak. Kiderült, hogy a kis mumus nagyon okos, jó matematikából, szereti a számokat és nem csak ügyesen tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, de végtelen türelemmel tudja tanítani is. A gyíkok elvitték a kis mumust minden héten a városba, hogy tudjon vásárolni, a kis mumus pedig matematikából korrepetálta cserébe az ifjonc gyíkokat. Nemcsak jó szomszédok, de jó barátok is lettek. Lencsi az anyukájával és a tündérrel pedig minden teliholdas éjszakán kiment az erdő szélén, kis domb alján, mező közepén álló tölgyfa alá zenélni, hogy együtt énekeljenek a kis mumussal, mert a zene összehozza a szíveket, megnyugtatja a lelket és amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni sem.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Linn an Oir – Az Aranykor (8. rész)

Az utoló timor Digalthas fejébe rágta be magát, és hiába is tömte magába a sok ostyát, hiába könyörgött a varázslónak, hogy mentse meg, a gonosz uralkodó elbukott bosszúját, az összefogást, és a nép ébredését látva, darabjaira hullott. Erejét és hatalmát vesztve emésztette fel a félelem. Draoidh varázsereje is gyengült. Már árnyéka sem volt önmagának. Toronyszobájába zárkózva igyekezett túlélni az egyre erősödő fényt.

Az uralkodó halálhíre riadalmat keltett a népben. Bár önállóan élték az életüket, és a Birodalom is egészen jól működött Diogalthas parancsai nélkül, de uralkodó híján még soha sem maradtak. Ekkorra azonban az emberek között járó ébredők elég szeretettel és erővel vonták körbe a Birodalmat ahhoz, hogy félelem helyett hálaadó imádságra gyűljön össze a város közepén lévő tó köré egymást kezét fogva, láncot alkotva a nép. Kicsik, és nagyok szívében egyszerre szólalt meg a vágy, mely elhozta a Földre a hetedik, a szabadság prófétáját, Saorsa-t, aki egyesítette az erőt, a hitet, a hűséget, a szeretetet, a testvériséget és az igazságot, megteremtve azt a szabad világot, melyben az emberek félelem nélkül élhettek a saját döntéseik mentén, egymásért, szabadon.

A megtermelt élelmiszert elosztották. Akinek több volt, megtanult önzetlenül adni, akinek kevesebb, az hálás szívvel elfogadni. A tudomány egyesült a hittel, és Dotair, a birodalom orvosa a test gyógyítását eztán a lélek vizsgálatával kezdte. Saorsa vezetésével az emberek megtanultak újra egyszerűen és harmóniában élni a természettel. Gazdálkodó, termelő közösségeket alakítottak ki, fákat ültettek, virágos kertekkel szegélyezett ligeteket alakítottak ki a város terein. Odafigyeltek a test – a lélek – a szellem hármasságának egyensúlyára. Alkottak és építettek. Már nem a külvilággal vívták a harcot, szembe mertek nézni önmagukkal, saját jellemüket formálva.

Mindenki a saját hajlandósága szerint alakította ki a maga útját. A régi szokásokat, és megszokásokat, a hagyományokat felülértékelve, határtalan lehetőségek és teljes szabadság mentén bővítették ki az emberek valóságaikat.

  • És mi lett a többi Birodalommal, anya?
  • A Luch-Dusgadh tagjainak fénye és Saorsa tanításai elterjedtek az egész világon. Békét, egyenlő elosztást, testvériséget, és egy feltétel nélküli, elfogadó, megértő szeretetet hozva a Birodalmakba. Az emberek gondolkodási képességében lakozó isteni örökség felismerésével az emberek világosságban ragyogó világot építettek.
  • Linn an Oir?
  • Igen, Linn an Oir. Az Aranykor.
  • És mi lett Draoidh-al?
  • Úgy vonta el a sok szeretet és fény a gonosz varázsló mágiáját, ahogyan a sötétség azt erősítette. Az Igazság Lelke nem tűrte meg a hazug ármányokat és a cselszövéseket. Halandóvá lett, s teste a korral az enyészetté vált.
  • És Tara nagyi?
  • Tara nagyi iskolát alapított, és gyerekeket tanított. Az iskolában ismerkedett meg Trevor nagypapával, aki gyógynövénytant oktatott.
  • Meséld el anya, hogy kérte meg Trevor papa Tara nagyi kezét!    
  • Késő van, ezt majd legközelebb.
  • Szeretnék én is olyan lenni, mint Tara nagyi!
  • Te csak légy önmagad. Tara nagyi is azt tanította, hogy a mi feladatunk itt a Földön abban áll, hogy minél inkább azzá váljunk, aminek a lehetősége itt él a szívünkben. Használjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket és éljünk tudatosan, hogy megvalósíthassuk igazi énünket, valódi önmagunkat.
  • És honnan tudhatom, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem?
  • Nincs más dolgod kicsi Tara, csak szeress, csak a szeretet képes felébreszteni a benned szunnyadó isteni erőt.
  • Szeretlek anya!
  • Én is szeretlek, Kincsem!     


Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

A stigma (5. rész)

Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.

Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.

A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.

A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.

Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.

Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.

Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.

Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.

Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.

Csodás volt.

Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.

A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.

Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Luch-Dusgadh – az ébredők (4. rész)

Tara látott és érzett egyszerre. A középutat, az egyensúlyt hosszú évek kemény és tudatos munkájával építette meg, önmagát, és az élet nagy igazságait keresve a hit útján. Számtalan nagy vallással, ősi hiedelemmel ismerkedett meg, miközben egyik Birodalomból a másikba utazott, hogy személyesen is találkozhasson ezek tanítóival, vezetőivel.

Egyszerűen képtelen volt azonosulni Diogalthas intézkedéseivel. Az ellenszernek kikiáltott elixírt megkapóknak szabadságjogokat adományoztak, újra élhettek, felszabadították őket, míg a testben és lélekben egészségeseknek bezárva, elkülönülve kellett élniük.

Kezdetben Tara hevesen ellenállt. Sőt, még lázadt is! Tiltakozott, és nyíltan osztotta véleményét a jogtalan megkülönböztetés ellen, amíg egy nap el nem kezdett benne erősödni egy gondolat:

“Aminek ellenállsz, annak a hatása alatt vagy.”

Már nem mondhatta, hogy nem érdekli, mivel ott volt a fejében. A fejében, ahol egyik timor pusztult el a másik után. Nem volt az a gonosz erő, ami megtörhette volna Tara O’Connor Cotromach-ba, az igazság istenébe vetett hitét és bizalmát. Az elnyomó hatalom akaratérvényesítése, a közösség kettészakítása és az igazságtalan jogfosztás mélységesen felháborította. Olyannyira, hogy egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy haragszik. Tehetetlen düh öntötte el elméjét valahányszor azt hallotta, látta, tapasztalta, hogy valaki félelemtől reszkető kézzel, vagy önös vágyaitól vezérelve áll a sorba Draoidh csodaszeréért.

Ezt azonban már nem engedhette meg magának. Sokat dolgozott nyugalmáért, rendíthetetlen békességéért. Eltökélt szándéka volt a körülmények ellenére is mindezt megtartani.

Reggel korán kelt. Tésztát gyúrt volt még egy kis kovász, liszt. Pogácsát sütött. Friss vizet mert a kútból a kulacsába, megfésülte, majd két copfba fonta derékiig érő hosszú, hullámos, vörös haját, fehér ruhát öltött és elindult a hegyekbe.

A Luch Dusgadh tagjainak legfőbb célja az emberi hármasság – a test, a szelem, a lélek – közötti kapcsolat felidézése, megélése és egyensúlyban tartása volt. A csoportba papok, papnők, tanítók, gyógyítók, varázslók, és olyan hétköznapi emberek voltak, akik már elnyerték az uralmat saját érzéseik felett, és a vágyaktól, indulatoktól mentes szabad életükből áradó, tiszta rezgésű boldogság energiával tették jobbá a világot a Linn an Oir – az Aranykor – beköszöntét várva.

A Luch-Dusgadh istene Cotromach, az Igazságos, az évezredek során már több prófétáját is elküldte a Földre. Treun, az Első Birodalomba érkezett. Ő tanította meg az embereknek, hogy erős akarattal és kitartással képesek változni, fejlődni, célokat elérni. Creideamh, a Második Birodalom prófétája hozta el a tudást a magasabb erőkről, és a Cotromach-ba vetett hitet a Földre. A Harmadik Birodalmba érkezett el a hűség és az elköteleződés nagy tanítója, Dilseachd. Tlachdmhor a szeretet törvényeit hozta el a Negyedik Birodalomba, Brathair a testvériség eszméit az Ötödik Birodalomba, Firinn a Hatodik Birodalomban a minden hazugság felett győzedelmeskedő igazság reményét adta az embereknek.

A jövendölés szerint Saorsa, a Hetedik Birodalom népén keresztül fogja elhozni egy valódi szabadság, egy magasabb rendű szabad élet törvényeit és alapjait a világnak úgy, hogy egyesíti az erő, a hit, a hűség, a szeretet, a testvériség, és az igazság eszményét…



Alapértelmezett