Drága Mama!, Gondolatok

A szeretet misszionáriusa

Sokat gondolkoztam azon, hogy az elmúlt pár nap eseményét megtartsam magamnak, vagy adjak neki hangot és az olvasóim szívére helyezzem?

Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.

Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete. Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit.

Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.

Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.

86. születésnapját ünnepeltük ősszel.

Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.

Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet. Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.

Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.

Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.

40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy. Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.

Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.

Vácon infarktust diagnosztizálnak.

Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.

“Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.

Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világ életében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?

A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anya kommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.

Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.

“Miért hozták be ilyen későn?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.

“Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)

Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.

Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.

A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.

“Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?

“Élet és halál között voltam.” – mesélte.

Ő a szeretett misszionáriusa.

Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.


Fotó: Lovas Luca



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Az erdei mumus

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Az erdő szélén, a kisdomb alján, a mező közepén volt egy kis tölgyfa. Nem olyan kicsi, mint egy cserje, de nem is oly hatalmas, mint a nagy öreg tölgy, melynek odvában a mókusok laknak. Ez alatt a tölgyfa alatt éltek a gyíkok. Hosszú farkú barna, zöld hátú és kék fejű gyönyörű gyíkok. Reggelente kimásztak a levelek alól a napsütésre felmelegedni, hogy utána vígan szaladgálhassanak a kis tölgy alatt és a fa ágai között. Egy reggel még kissé fázósan, lomhán mászkáltak a gyíkok ide-oda, keresték, hol is lesz a legjobb hely a napozásra, amikor az egyik gyík valami furcsa mozgásra lett figyelmes nem messze a fától, a fűben. Még valakit látni is vélt, de nem volt benne biztos, mert mire oda cammogott, már nem volt ott senki. A következő napokban furcsa dolgok történtek. Eltűnt egy fél pár zokni és némi keksz meg csoki a gyíkok éléskamrájának dugi polcáról. A zöld hátú, kék fejű gyík volt a legöregebb, így ő ment el szólni a tündérnek, hogy jöjjön el hozzájuk, és segítsen nekik kideríteni, ki az a titokzatos valaki, aki az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló kis tölgy mellé költözött. Mert ők szívesen adnak zoknit is és enni is ennek a titokzatos valakinek, ha neki nincs, de azért elvenni kérés nélkül, mégsem illik.

El is ment a tündér az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgyfához, ahol a gyíkok laktak. Sőt, ott is maradt. Figyelte, ahogy reggelente kikúsznak a levelek alól a fűbe napozni, ahogy délután már felmelegedve jókedvűen szaladgálnak az öregebbek lenn a fűben, az ifjonc gyíkok pedig fogócskáznak fenn a fán. Figyelte a kiteregetett zoknikat, az éléskamrát, a kis tölgy mellett elterülő tájat, hátha észrevesz valamit, de semmit. Éjszakánként mindig elaludt, reggelre pedig mindig eltűnt valami a gyíkok fája tájékáról. Így történt ez három napon át, majd belátta, hogy egyedül nem fog menni, neki is segítséget kell kérnie Lencsitől és anyukájától. Természetesen Lencsiék nagyon szívesen jöttek segíteni most is. Megbeszélték, hogy este és nappal is felváltva fognak megfigyelést tartani. Így aki fáradt, az tud pihenni, aki pedig már kipihente magát, tud őrködni.

Eljött az este. Egy darabig csend volt, nem mozdult semmi. Aztán halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgy körül. Néztek, néztek bele a nagy sötétségbe, de nem láttak senkit, amikor pedig elindultak a hang irányába, hirtelen csend lett és nyugalom. Így ment ez megint három napig. Új terv kellett. Kitalálták, hogy építenek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő tölgy tövébe egy megfigyelő lest. A lest körbe rakták levelekkel, hogy elrejtsék, majd elmentek a farkas boltjába távcsövet, zseblámpát és termoszt vásárolni. Már kora este bemásztak a kényelmesen berendezett lesbe. Vittek magukkal egy-két puha párnát, plédet, forró kakaót a termoszban, arra az esetre, hogyha hűvösre fordulna az éjszaka, pár szendvicset, és persze a zseblámpákat, meg a távcsöveket.

Telihold volt. A nagy kerek sajt az égen a fényesen ragyogó csillagokkal bevilágította az egész erdőt. Minden apró bogár és fűszál mozgását lehetett látni. A kis csapat elszántan és reménnyel telve vágott neki az éjszakának. „Most, vagy soha!” – gondolták. Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan újra halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek. Elővették a távcsöveket, hogy minden apró dolgot láthassanak. Ahogy így nézték az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alatt elterülő tájat, egyszer csak megláttak egy apró, pici lényt, aki gyors léptekkel, halkan osont egyik fűszál mögül a másik mögé.

  • Egy erdei mumus! – szólt halkan a tündér Lencsiékhez – nagyon ritka! Nem is tudtam, hogy a mi erdőnkben is él egy. Általában egyedül élnek. Olyan picik, hogy elférnek egy gyík zoknijában! Abból varrnak maguknak ruhát. A kedvenc ennivalójuk pedig a csoki és a keksz. Teljesen ártalmatlanok. Azért bujkálnak és járnak éjszaka, mert mindenkitől nagyon félnek.
  • Akkor, hogy fogjuk elmondani neki, hogy tőlünk nem kell félnie? Hogy fogjuk megértetni vele, hogy szívesen adnak neki a gyíkok zoknit is és csokit is, de másét elvenni nem helyénvaló? – kérdezte Lencsi.
  • Énekszóval – felelt a tündér. – Egyszer a nagy fenyőerdő tündére mesélte, hogy náluk is lakott egy mumus. A nagy fenyőerdő tündére nagyon szeret énekelni. Esténként kiül a háza elé a tornácra, és ott énekel. Így esett meg az is, hogy egyszer csak megjelent nála egy kis mumus.

Lencsi, az anyukája és a tündér ott aludtak a lesben, ha már volt náluk vacsorára való, puha pléd és még párna is. Reggel Lencsi anyukája hazament valamiért a házukba, a tündér és Lencsi pedig nekiálltak dalt írni. Mire alkonyodott a tündér és Lencsi el is készültek a dallal, Lencsi anyukája pedig visszatért két fekete tokkal a kezében. Hangszerek voltak benne. Az egyikben egy fuvola, a másikban egy hegedű. Fogták a hangszereket, beültek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alá, oda, ahol tegnap a kis mumust látták és elkezdtek zenélni. A tündér a fuvolázott, Lencsi anyukája hegedült, Lencsi pedig énekelt. Lágy, szeretettel teli muzsikaszó szőtte át a lemenő nap fényét:

Egyszer volt, hol nem volt,

egy erdőszéli házikó.

Ott élek én, a Lencsilány,

anyukámmal, túl az Óperencián.

Egyszer volt, hol nem volt,

az erdő másik szélén is egy házikó,

ott él a tündér, ki megóv,

erdőt, mezőt, s minden lakót.

Ekkor már látták, hogy valami mozog nem messze tőlük a fűben. A kis erdei mumus volt az. Óvatosan jött egyre közelebb. Fűszáltól fűszálig osont halk, puha léptekkel, nehogy észrevegyék. De mivel nagyon kíváncsi kis mumus volt, nem csak hallani szerette volna a zenét és az éneket, hanem látni is, hogy honnan és kiktől jön ez a gyönyörű dallam.

Egyszer volt, hol nem volt – folytatta dalát a kis Lencsilány,

az erdő szélén, kisdomb alján,a mező közepén egy kis tölgy,

ottan élt, éldegélt egy nagy család,

gyíkok laktak lent a földön, s fent a fán.

Történt egy nap pár fura eset:

Eltűnt egy-két gyík-zokni,

megcsócsálva csoki és keksz.

Vajon ki tehette ezt?

Tanácstalan volt a sok gyík,

Jó a szívük, adnak ők, ha valaki kér,

De hogy csak úgy,

Elvegye ki erre jár, mégse szép!

  • Sajnálom! – szólalt meg ekkor egy vékony kis hang.
  • Ki szólt? – kérdezte Lencsi óvatosan, nehogy megijessze a kis mumust.
  • Én, és sajnálom – szólalt meg újra a kis erdei mumus, és kilépett egy fűszál mögül Lencsiék elé. – Ne haragudjatok, hogy szó nélkül elcsentem azt, ami a másé! – kért bocsánatot a kis mumus.

Lencsi lehajolt a kis mumushoz, óvatosan a kezébe vette és felemelte. Bemutatta neki az anyukáját, a tündért és a gyíkokat is. A kis mumus elnézést kért a gyíkoktól is. Elmondta, hogy nagyon fél bemenni a városba, mert annyira kicsi, hogy alig lehet őt észrevenni. Ne haragudjanak, hogy elvette a zoknijukat, és hogy megdézsmálta a csokijukat meg a kekszüket. A gyíkok megkérték a kis mumust, hogy legközelebb inkább kérjen segítséget. Elmondták neki, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó és abból, ha másét elveszi, csak baja származik. Rossz lesz a lelkiismerete és barátok helyett haragosokat szerez magának.

A kis mumus belátta, hogy a gyíkoknak igaza van. Szégyellte magát nagyon, de szerencsére a jó szívű gyíkok megbocsátottak neki. Megbeszélték, hogy mostantól segíteni fognak egymásnak. Kiderült, hogy a kis mumus nagyon okos, jó matematikából, szereti a számokat és nem csak ügyesen tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, de végtelen türelemmel tudja tanítani is. A gyíkok elvitték a kis mumust minden héten a városba, hogy tudjon vásárolni, a kis mumus pedig matematikából korrepetálta cserébe az ifjonc gyíkokat. Nemcsak jó szomszédok, de jó barátok is lettek. Lencsi az anyukájával és a tündérrel pedig minden teliholdas éjszakán kiment az erdő szélén, kis domb alján, mező közepén álló tölgyfa alá zenélni, hogy együtt énekeljenek a kis mumussal, mert a zene összehozza a szíveket, megnyugtatja a lelket és amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni sem.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Linn an Oir – Az Aranykor (8. rész)

Az utoló timor Digalthas fejébe rágta be magát, és hiába is tömte magába a sok ostyát, hiába könyörgött a varázslónak, hogy mentse meg, a gonosz uralkodó elbukott bosszúját, az összefogást, és a nép ébredését látva, darabjaira hullott. Erejét és hatalmát vesztve emésztette fel a félelem. Draoidh varázsereje is gyengült. Már árnyéka sem volt önmagának. Toronyszobájába zárkózva igyekezett túlélni az egyre erősödő fényt.

Az uralkodó halálhíre riadalmat keltett a népben. Bár önállóan élték az életüket, és a Birodalom is egészen jól működött Diogalthas parancsai nélkül, de uralkodó híján még soha sem maradtak. Ekkorra azonban az emberek között járó ébredők elég szeretettel és erővel vonták körbe a Birodalmat ahhoz, hogy félelem helyett hálaadó imádságra gyűljön össze a város közepén lévő tó köré egymást kezét fogva, láncot alkotva a nép. Kicsik, és nagyok szívében egyszerre szólalt meg a vágy, mely elhozta a Földre a hetedik, a szabadság prófétáját, Saorsa-t, aki egyesítette az erőt, a hitet, a hűséget, a szeretetet, a testvériséget és az igazságot, megteremtve azt a szabad világot, melyben az emberek félelem nélkül élhettek a saját döntéseik mentén, egymásért, szabadon.

A megtermelt élelmiszert elosztották. Akinek több volt, megtanult önzetlenül adni, akinek kevesebb, az hálás szívvel elfogadni. A tudomány egyesült a hittel, és Dotair, a birodalom orvosa a test gyógyítását eztán a lélek vizsgálatával kezdte. Saorsa vezetésével az emberek megtanultak újra egyszerűen és harmóniában élni a természettel. Gazdálkodó, termelő közösségeket alakítottak ki, fákat ültettek, virágos kertekkel szegélyezett ligeteket alakítottak ki a város terein. Odafigyeltek a test – a lélek – a szellem hármasságának egyensúlyára. Alkottak és építettek. Már nem a külvilággal vívták a harcot, szembe mertek nézni önmagukkal, saját jellemüket formálva.

Mindenki a saját hajlandósága szerint alakította ki a maga útját. A régi szokásokat, és megszokásokat, a hagyományokat felülértékelve, határtalan lehetőségek és teljes szabadság mentén bővítették ki az emberek valóságaikat.

  • És mi lett a többi Birodalommal, anya?
  • A Luch-Dusgadh tagjainak fénye és Saorsa tanításai elterjedtek az egész világon. Békét, egyenlő elosztást, testvériséget, és egy feltétel nélküli, elfogadó, megértő szeretetet hozva a Birodalmakba. Az emberek gondolkodási képességében lakozó isteni örökség felismerésével az emberek világosságban ragyogó világot építettek.
  • Linn an Oir?
  • Igen, Linn an Oir. Az Aranykor.
  • És mi lett Draoidh-al?
  • Úgy vonta el a sok szeretet és fény a gonosz varázsló mágiáját, ahogyan a sötétség azt erősítette. Az Igazság Lelke nem tűrte meg a hazug ármányokat és a cselszövéseket. Halandóvá lett, s teste a korral az enyészetté vált.
  • És Tara nagyi?
  • Tara nagyi iskolát alapított, és gyerekeket tanított. Az iskolában ismerkedett meg Trevor nagypapával, aki gyógynövénytant oktatott.
  • Meséld el anya, hogy kérte meg Trevor papa Tara nagyi kezét!    
  • Késő van, ezt majd legközelebb.
  • Szeretnék én is olyan lenni, mint Tara nagyi!
  • Te csak légy önmagad. Tara nagyi is azt tanította, hogy a mi feladatunk itt a Földön abban áll, hogy minél inkább azzá váljunk, aminek a lehetősége itt él a szívünkben. Használjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket és éljünk tudatosan, hogy megvalósíthassuk igazi énünket, valódi önmagunkat.
  • És honnan tudhatom, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem?
  • Nincs más dolgod kicsi Tara, csak szeress, csak a szeretet képes felébreszteni a benned szunnyadó isteni erőt.
  • Szeretlek anya!
  • Én is szeretlek, Kincsem!     


Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

A stigma (5. rész)

Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.

Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.

A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.

A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.

Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.

Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.

Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.

Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.

Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.

Csodás volt.

Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.

A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.

Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Luch-Dusgadh – az ébredők (4. rész)

Tara látott és érzett egyszerre. A középutat, az egyensúlyt hosszú évek kemény és tudatos munkájával építette meg, önmagát, és az élet nagy igazságait keresve a hit útján. Számtalan nagy vallással, ősi hiedelemmel ismerkedett meg, miközben egyik Birodalomból a másikba utazott, hogy személyesen is találkozhasson ezek tanítóival, vezetőivel.

Egyszerűen képtelen volt azonosulni Diogalthas intézkedéseivel. Az ellenszernek kikiáltott elixírt megkapóknak szabadságjogokat adományoztak, újra élhettek, felszabadították őket, míg a testben és lélekben egészségeseknek bezárva, elkülönülve kellett élniük.

Kezdetben Tara hevesen ellenállt. Sőt, még lázadt is! Tiltakozott, és nyíltan osztotta véleményét a jogtalan megkülönböztetés ellen, amíg egy nap el nem kezdett benne erősödni egy gondolat:

“Aminek ellenállsz, annak a hatása alatt vagy.”

Már nem mondhatta, hogy nem érdekli, mivel ott volt a fejében. A fejében, ahol egyik timor pusztult el a másik után. Nem volt az a gonosz erő, ami megtörhette volna Tara O’Connor Cotromach-ba, az igazság istenébe vetett hitét és bizalmát. Az elnyomó hatalom akaratérvényesítése, a közösség kettészakítása és az igazságtalan jogfosztás mélységesen felháborította. Olyannyira, hogy egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy haragszik. Tehetetlen düh öntötte el elméjét valahányszor azt hallotta, látta, tapasztalta, hogy valaki félelemtől reszkető kézzel, vagy önös vágyaitól vezérelve áll a sorba Draoidh csodaszeréért.

Ezt azonban már nem engedhette meg magának. Sokat dolgozott nyugalmáért, rendíthetetlen békességéért. Eltökélt szándéka volt a körülmények ellenére is mindezt megtartani.

Reggel korán kelt. Tésztát gyúrt volt még egy kis kovász, liszt. Pogácsát sütött. Friss vizet mert a kútból a kulacsába, megfésülte, majd két copfba fonta derékiig érő hosszú, hullámos, vörös haját, fehér ruhát öltött és elindult a hegyekbe.

A Luch Dusgadh tagjainak legfőbb célja az emberi hármasság – a test, a szelem, a lélek – közötti kapcsolat felidézése, megélése és egyensúlyban tartása volt. A csoportba papok, papnők, tanítók, gyógyítók, varázslók, és olyan hétköznapi emberek voltak, akik már elnyerték az uralmat saját érzéseik felett, és a vágyaktól, indulatoktól mentes szabad életükből áradó, tiszta rezgésű boldogság energiával tették jobbá a világot a Linn an Oir – az Aranykor – beköszöntét várva.

A Luch-Dusgadh istene Cotromach, az Igazságos, az évezredek során már több prófétáját is elküldte a Földre. Treun, az Első Birodalomba érkezett. Ő tanította meg az embereknek, hogy erős akarattal és kitartással képesek változni, fejlődni, célokat elérni. Creideamh, a Második Birodalom prófétája hozta el a tudást a magasabb erőkről, és a Cotromach-ba vetett hitet a Földre. A Harmadik Birodalmba érkezett el a hűség és az elköteleződés nagy tanítója, Dilseachd. Tlachdmhor a szeretet törvényeit hozta el a Negyedik Birodalomba, Brathair a testvériség eszméit az Ötödik Birodalomba, Firinn a Hatodik Birodalomban a minden hazugság felett győzedelmeskedő igazság reményét adta az embereknek.

A jövendölés szerint Saorsa, a Hetedik Birodalom népén keresztül fogja elhozni egy valódi szabadság, egy magasabb rendű szabad élet törvényeit és alapjait a világnak úgy, hogy egyesíti az erő, a hit, a hűség, a szeretet, a testvériség, és az igazság eszményét…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Tara O’Connor (3. rész)

A Hetedik Birodalom volt mind közül a legszebb. Határát a felhőkig érő hegyek szegélyezték, sűrű erdei vadakban bővelkedtek, hegyei legelőin gyógynövények nyíltak, a mezők vadvirágoktól tarkállottak, a hegyekből aláfutó patakok az ország közepén elterülő tóban pihentek meg. Dioghaltas vára, és a város, a tó köré épült, melyet a tóba futó patakok fölé épített hidak tettek mesebelivé. A fából épült házak megjelenésükben egyszerűek és szerények voltak. Egyedül az uralkodó várának falait rakták fel kőből. Hideg volt és rideg. Pont olyan, mint lakója.

Ahogy gyengült a nép, úgy erősödött Diogalthas hatalma. Az egyre sötétebb fellegek, melyek a vár felett tornyosultak lassan gomolyogva kúsztak be a város fölé, míg végül eltakarták a Napot. Árny borult a Hetedik Birodalom lakóira. Úgy aludt ki a fény a világból, minként az emberek szívéből.

A timorok nem ismertek határt. Gyorsan szaporodtak. Nem kellett hozzá sok, hogy mind a Hét Birodalmat ellepjék.

Egy nap Draodih, a varázsló, újabb gonosz tervvel állt a király elé.

  • Miért volt ez jó Draoidh-nak, anya?
  • Fekete volt a varázsló szíve. Örömét lelte az emberek szenvedésében. Minden egyes szenvedésben megtört lélek erejét magába szívta, ettől pedig varázsereje napról-napra növekedett. Mindemellett persze a király busásan megjutalmazta. Jutott neki a kincstárból is arany, bőven.
  • Felséges királyom! Érzed ezt a szagot? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel, az ablak mellett a levegőből mélyet szippantó mágus – Ez a félelem szaga. Ugye mily csodás? Az emberek rettegnek, gyanakvóak. Már csak egy apró lökés kell ahhoz, hogy megosszuk és egymás ellen fordítsuk őket. Onnan pedig már csak egy másik apró lépés, és mindenki behódol majd neked nagy uram.
  • Ó, te velejéig romlott bűbájkeverő! Neked még az ereidben is gonoszság csörgedez. – nézett Draoidh-ra Dioghaltas.
  • Köszönöm nagy uram, ezt elismerésnek veszem.
  • És mond csak Draoidh, mit kell tennem ahhoz, hogy mindenki engem istenítsen?
  • Adj nekik gyógyírt a ragályra, állj elő nagy uram az ellenszerrel.
  • De hiszen azt mondtad, hogy nincs ellenszer?!
  • Ez így is van fenséges királyom, de ezt ők nem tudják. Az elme betegíti meg őket, és az is fogja meggyógyítani. Aki hisz benned és az ellenszerben, az jobban lesz, aki nem, arra nem fog hatni. Nézz csak szét a birodalmadban! Mire vágynak az emberek? Biztonságra, és ezt te most megadhatod nekik! Az ellenszerrel hitet, reményt kapnak tőled. Aki engedelmeskedik, rendszeresen eléd járul és megkapja az ellenszert, az szabad lesz, újra élhet. Kinyitjuk a Crogan-t, még oda is bemehetnek! Aki nem kér belőle, azt továbbra is korlátozzuk, veszélyt fog jelenteni a társadalmunkra. Ha pedig ellenszer nélkül szeretne élni valaki, megveheti a szabadságát. De csak egy alkalomra. Öt drahma lesz egy szabadságlevél, melyet kizárólag te állíthatsz ki nekik. Így látni fogod, ki az, aki hű szolgád, ki az, aki ellenálló, és még a kincstári vagyon is szaporodhat.
  • És a lázadók?
  • A lázadók is neked dolgoznak. Mind eretnek, sarlatán, gyilkos lesz egyetlen szavadtól, kik engedetlenségükkel hoznak halált a népre. Veszélyt jelentenek, de nem nekünk. A timor lelkűek fogják őket kitaszítani.

Még aznap este bűzös, keserű, semmire sem jó kotyvaszt készített az udvari mágus, melybe mártott ostya lett a csodagyógyszer. Köztudott volt ugyanis, hogy minél undormányosabb és szagosabb egy orvosság, annál hatékonyabb. Másnap ki is hirdették, hogy Draoidh az udvari varázsló és gyógyító, minden titkok ismerője, felfedezte, megtalálta a ragály ellenszerét, melyet a király és az udvar lakói, katonái, szolgálói már meg is kaptak, és köztudott, hogy ők jól vannak, nem beteg senki. Hogy lássák Dioghaltas figyelmességét, jóságát és nagylelkűségét, először az idősek és a betegek járulhattak a király elé az ellenszerért, majd a várandós nők, az anyák, a gyerekek és végül a férfiak.

Tara O’Connor vörös hajú, vékony, vidám természetű középkorú nő volt, aki bár felelősséggel viseltetett úgy önmaga, környezete és az egész világ felé, mégis képtelen volt komolyan venni az életet. Persze nem volt ez mindig így. Fiatal korában igazi lázadó volt. Elvekért harcolt, eszmékben hitt, vitába szállt, küzdött, ha azt igazságérzete megkívánta. A tűz nem szűnt lángolni szívében, csupán annak hevessége hagyott alább az évek során magára szedett bölcsessége révén…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Timor – a félelembogár (2. rész)

Az egyik utazó a Második Birodalomból arról számolt be, hogy egy, az emberek számára ismeretlen kór ütötte fel náluk a fejét. Bár nem olyan sok a beteg, de ragályos, és van, akit halállal súlyt. A Birodalom orvosa még nem talált rá ellenszert, sőt, lehet nincs is. Úgy tűnik, a ragály ahogy jön, úgy megy is, amikor már nem talál magának gyenge vagy beteg testet.

Több sem kellett Draoidh-nak, ment is a királyhoz:

  • Itt a nagy lehetőség fenség! Eljött a te időd! Elterjesztjük a hírt a ragályról, lezárjuk az ország határait, az egészet ráfogjuk a Második Birodalomra, ahonnan a hír jött. Az embereket az otthonaikba kényszerítjük, mindenkit megfosztunk a szabadságától a saját egészségük védelmére hivatkozva. Ellenőrzés alá vonjuk a fogadót, aki pedig ellent mond neked nagy uram, vagy mást állít, mint te, azt elhallgattatjuk.
  • És ha itt nem is lesznek betegek az emberek? – kérdezte Unnlagh.
  • Teszünk róla, hogy azok legyenek. – mosolygott gonoszan Draoidh, majd elővett egy zafírral kirakott ezüst szelencét a zsebéből, melyben egy apró kis bogár lapult – Ez egy timor. Egy félelem bogár. Beleszáll az emberek fülébe, az agyukba fészkel, majd berágja magát a gondolataikba, így gyengítve meg a lelküket, a gyenge lélek pedig erőtlenné teszi a testet. Az emberek saját magukat fogják  megbetegíteni, kérni, sőt követelni, hogy védd meg őket. Úgy fogják félteni nyamvadt kis földhöz ragadt életüket, hogy képtelenek lesznek önállóan gondolkodni, döntéseket meghozni. Vakon fognak követni nagy uram, és te fogod irányítani az elméjüket. Mint mondtam, neked fenséges királyom, nincs más dolgod, mint elhitetni az emberekkel a ragály jelenlétét a Birodalomban.
  • Gondolom, már erre is van terve – vonta össze a homlokát Kalti.
  • Maguk lezárják a határokat, az emberi fegyverrel fognak strázsálni az utcán, betartaják a király parancsait, ha kell, erővel. Napjában elmondjuk, mekkora a baj és mekkora veszélyt jelent az engedetlenség. – adta ki a parancsot Draoidh.
  • És ha rájönnek a hazugságra? – aggodalmaskodott a király.
  • Nem fognak! – vágta rá határozottan Draoidh – Bezáratjuk a fogadót, az embereket pedig eltiltjuk egymástól. Minden hír tőlünk jön majd, és ön felséges királyom választás elé állítja a népet: biztonság vagy szabadság?
  • Az ellenszer? – kérdezte a király saját életét féltve.
  • Ellenszer? – kacagott hátborzongató hangon Draoidh – Nincs ellenszer! A timor nem válogat. Mindenki agyába be fogja fészkelni magát. Az egyetlen módja az életbenmaradásnak az, ha valaki képes úrrá lenni az érzésein, és le tudja győzni a félelmét. Akkor a timor elpusztul. Az emberek erre képtelenek. Elgyengültek. Puhányok. Satnya mind! El vannak szokva a halál közelségétől. Félni fognak! Aki pedig nem szeretne timort az agyába, tömje be a fülét. – vetette oda gúnyosan, majd gonosz tervét végrehajtandó kiviharzott a trónteremből.

Százával zúdult a sok timor az éj leple alatt a Birodalomra. Valóban nem válogatott. Befészkelte magát a csecsemők agyába éppúgy, mint az aggastyánokéba. A tiszta lelkű gyerekeknek azonban nem sokat árthatott.

  • És akkor jött Tara nagyi, és a Luch-Dusgadh!
  • Még nem. Évek teltek el a Dusgadh-ig. Az ébredést hosszú, sötét, elszigeteltséggel és félelemmel teli évek előzték meg.

A katonák lezárták a határokat. Akadozott a kereskedelem, a helyi termelés és szolgáltatás. Lassan, de biztosan omlott össze a gazdaság. Sokan elszegényedtek, soha nem látott éhínség súlytotta az országot. Bizonytalanná váltak a mindennapok. Este nem lehetett az utcán sétálni, barátokkal, családtagokkal találkozni. A Crogan Ostail-t bezárták, mint a ragály központját, és így az élet szinte megszűnt létezni.

A félelem napról napra nőtt és terjedt  az emberek fejében. Akik kezdetben kitartottak, a hosszú idő megkezdte azok tudatát is, s végül elbukták a harcot. Amikor a timor már teljesen beszőtte hálójával az ember agyát, elindult a gerincén lefelé, megtámadva a szívet. A timorhálóval körbefont szíven képtelen volt áthatolni a szeretet. Az emberek mogorvák lettek, ellenségesek. Nem csak eltávolodtak egymástól, de ketté is szakadtak. Kitaszított lett, aki egészséges maradt és nem félt.

Az emberek elhitték, hogy a ragály bárkiben ott lehet, hogy mindenkire halálos, és csak az menekülhet meg, aki engedelmeskedik Dioghalthas parancsainak.

A Hetedik Birodalom lakói gyanakvó tekintettel kerülték egymást a halálos kórtól rettegve. Arcukat kendőkkel takarták el, az öleléstől is tartva eltaszították a gyerekeiket, és hagyták egyedül meghalni az időseket, valamint a betegeket. A félelem, az elszigeteltség és a szeretetlenség valóban halálos betegséggé vált, melyet a zárt ajtók sem tartóztathattak fel…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Diogalthas, a bosszú királya (1. rész)

  • Mesélj anya Tara nagyiról!
  • Ó, a híres Tara nagyi. Mintha még nem hallottad volna elégszer a történetét.
  • De anya, kérlek!
  • Na, jó. Gyere, ülj ide mellém és figyelj!

Kilencedik éve uralkodott a Hetedik Birodalomban Dioghaltas, a bosszú királya. Vérszomjas, hatalomra éhes és kapzsi természete már rég elnyomott benne minden jót. Szakállánál csak a derékmérete volt nagyobb, melyet cseppet sem ellensúlyozhatott alacsony növése. Birodalmi intézkedései a magukat eszesnek mondó tanácsosai ellenére sem voltak még józan paraszti ésszel nézve sem köszönőviszonyban a logikával.

Kezdetben nem volt a királlyal semmi gond. Még akár egész jó uralkodónak is elmondható volt. A bosszúszomját csillapító és hatalmát erősítő háborúk a Hét Birodalom közt azonban már rég megszűntek. Baráti kereskedelmi viszonyt tartottak fent egymás közt az országok. És bár voltak, akik jó módban éltek, és voltak, akik szegénységben, azért alapvetően jól működött a gazdaság, mivel azok a dolgos emberek voltak többségben, akik ugyan nem dőzsöltek, de amire szükségük volt, azt meg tudták teremteni.

A Hetedik Birodalom hírközpontja a Crogan Ostail volt. Minden átutazó ebben a fogadóban szállt meg, mert itt szabadon lehetett eszmét cserélni, véleményt nyilvánítani és vitázni. Csinosak voltak a felszolgálólányok, négy drahma volt a szállás, és ingyen volt a zab a lovaknak.

Igen ám, de a béke nem oltotta Dioghaltas bosszúszomját, nem csillapította kapzsiságát, mivel fosztogatások nélkül szinte semmi haszon nem folyt be a kincstárba. A magas adók kapcsán akadt a népnek pár elhajítandó köve, meglengetendő kaszája, így az könnyen a király fejébe került volna, ahhoz pedig épp úgy ragaszkodott, mint hatalmához.

Az emberek a Hetedik Birodalomban vidámak voltak, egyetértésben, és egészségben éltek. Na jó, kivételek mindig akadtak. Aran, a pék küzdött némi túlsúllyal. Képtelen volt megállni, hogy ne kóstolja végig a reggeli sütést, majd a délit, a délutánit, és az estit is. Tombaca, a szivaros állandóan köhögött, mivel az összes dohányárut naponta végigpróbálta, természetesen kizáróan az elégedett vásárlók kedvéért. Dotair, a birodalom orvosnője mindig figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, ez így nem lesz jó, mert az egészség elhanyagolása olyan kórság, amire egyszer csak nem lesz gyógyír.

Dioghaltas-ban ahogy telt, múlt az idő, egyre erősebb lett a gyanú arra nézve, hogy már nincs rá semmi szükség. A Birodalomban a dolgok minden kétséget kizáróan épp olyan jól működtek volna nélküle, mint vele. Az emberekre gyakorolt hatása és befolyása csökkent. Senki sem méltatta könyörtelen erejét, ellenség híján nem szorult védelemre a nép.

  • De háborúzni már nem akart. Igaz, anya?!
  • Igaz. A katonái ellustultak, a kardforgatást is csak hébe-hóba gyakorolták. Füvet nyírtak a vár udvarán, és bár pengéik élesek voltak, leginkább borotválkozásra használták. Mivel azonban nagy divat volt a férfiak körében a szakáll, talán még arra sem.
  • És ekkor összehívta Dioghaltas a tanácsosait…

Három bizalmasa volt az uralkodónak: Draoidh, a minden aljas gonoszsággal megkent varázsló, Kalti, a hadvezér, és Unnlagh, a kincstárnok.

  • Túl nagy a jó lét fenséges királyom, – mormogta Draoidh – túl nagy. Kell valami, ami felettük áll, amitől elesettek lesznek, gyengék, hogy te újra bizonyíthasd: nélküled senkik, csak te védheted meg őket! Félelem! Félelem és rettegés kell az embereknek nagy uram!
  • Félelem, félelem! – harsogta a király – Nem szíthatok háborút. A Birodalmak összefognának ellenünk, a katonáim meg amúgy sem jók még csak dísznek sem. Az egyiken lóg a páncél, a másik bele sem fér, a harmadikat a minap a szemem láttára verték el komisz kölykök fakarddal a vásárban. Még csak tekintélyük sincs.

Draoidh-al ellentétben, akitől még az udvarban is tartottak. Hatalmas fekete bársony palástját arany rúna felirat szegélyezte, övén erszények lógtak varázsporral, jóskövekkel, gyógyfűvel. A tőrről az a hír járta, hogy pengéje mérgezett, egy apró kis karcolással is ölni képes, a kötél pedig a szóbeszéd szerint kezében kígyóvá lesz. Igaz, látni még nem látta senki, de Draoidh-ról mindezt nem volt nehéz elhinni.

A varázsló vállán egy hatalmas, fekete varjú ült. Starrag névre hallgatott. Emberi fülnek csak károgott, de gazdája, minden szavát értette. A madár rendszeres látogatója volt a Crogan Ostail-nak, így Draoidh mindig, mindenről tudott, ami Hét Birodalmon innen és túl történt.

Egy nap Starrag különös hírrel érkezett…



Alapértelmezett