A kis Robogó kalandjai, Mesék

Vica baba és az X-AID Biker-ek

Vica baba még a nyáron egy táborban részt vett a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson, amit a táborozó gyerekeknek tartott kis Robogó, aki önkéntes tűzoltó is volt. Vica baba nagyon érdekesnek találta azokat a dolgokat, amelyekről a kis Robogó mesélt a foglalkozáson.

Megtanulta, milyen vészhelyzetek vannak, melyikre hogyan kell felkészülni, vagy épp hogyan lehet azt elkerülni. Mire kell odafigyelni, hogy ne legyen tűz, mi kell egyáltalán az égéshez, hogyan lehet tüzet eloltani, és mi az, amit már a gyerekek is meg tudnak tenni, amikor baj van. Így most már Vica baba nem csak azt tudja, hogy elég nagy ahhoz, hogy segítséget hívjon, hanem azt is, hogyan kell segítséget hívni, és mit kell elmondani a tűzoltóknak segélyhíváskor.

A kis Robogó látta, hogy nagyon mélyen megérintette Vica babát az a sok hasznos dolog, amit a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson tanult. A mesefüzetet, amit a foglalkozásra készített kis Robogó, már rongyosra olvasták és kitöltötték az összes totót, valamint feladatlapot is a füzet végén.

Egy nap, így szólt kis Robogó Vica babához:

– Reggeli után öltözz motoros ruhába, mert megyünk Pilisvörösvárra.

– Mi lesz Pilisvörösváron kis Robogó? – kíváncsiskodott Vica baba.

– Motoros mentéstechnikai képzés – válaszolt kis Robogó.

– Hogy mi? – kerekedett el Vica baba szeme.

– Motoros mentéstechnikai képzés – ismételte önmagát a kis Robogó. – Néhány mentős összeállt, és létrehozta az X-AID Bikers csapatot. Bárki a csapat tagja lehet, aki elvégzi a motoros társmentő, majd a motoros mentéstechnikai elsősegélynyújtó tanfolyamot, ahol megtanulják, hogyan kell motoros baleset helyszínét biztosítani, mentőt hívni, és a sérülteket ellátni a mentő kiérkezéséig. Ide megyünk most el, hogy lásd te is, mit kell tenni egy baleset során. Sokat motorozunk együtt. Előfordulhat, hogy te is látsz majd balesetet, és ha így adódna, szeretném, ha te is tudnád, hogyan kell baleset helyszínén viselkedni, mit kell tenni és hogyan tudsz akár még te is segítséget hívni.

– A tűzoltókat már ki tudom hívni! – büszkélkedett nemrég megszerzett tudásával Vica baba – A 105-ös, vagy a 112-es központi segélyhívó számon kell őket hívni. El kell mondani a nevem, hogy hol vagyok, mit látok. Mi ég, mi és ki van veszélyben. Hogyha ház ég, azt is el kell mondani, milyen magas, mert hogyha mondjuk az 5. emeleten keletkezett a tűz, akkor ahhoz bizony nem lesz elég egy sima tűzoltóautó, hanem egy emelőkosarasat is ki kell küldeni a helyszínre – magyarázta Vica baba kis Robogónak.

– Nagyon okosan tudod! – dicsérte meg kis Robogó Vica babát – Ma azt is meg fogod tanulni, hogyan kell mentőt hívni.

Vica baba izgatottan készülődött az útra, mert szeretett volna már most ott lenni, pedig még el sem indultak. Felvette a térdvédőjét, a gerincprotektort, a kesztyűt és a bukósisakot, majd türelmetlenül toporgott az ajtóban.

Csodás útjuk volt. A kora őszi reggel kissé csípős, friss levegőt hozott, a nap halvány sárgán derengett az égen, a Duna komótosan hömpölygött a komp alatt, a hegyek a magasba nyúltak. A már jól ismert sziget legelői örömmel köszöntötték a régen látott kirándulókat. Vica baba és kis Robogó szintén örült a viszontlátásnak. Nagyon szerettek erre járni. Az út szépsége mindig feltöltötte szívüket, lelküket.

Tahitótfalunál balra kanyarodtak Leányfalu irányába, majd Szentendrénél jobbra Pomáz felé, és Csobánkán át jutottak el Pilisvörösvárra.

A tanfolyam a mentőállomás mögötti parkolóban volt. Amikorra Vica babáék odaértek, akkorra már az X-AID Bikers-es mentősök előkészítették a helyszínt. Egy sérült motorost játszó bábu feküdt a fűben, egy másik, félbábu a földön várta, az újraélesztést, és egy harmadik, már csak bábu fej, pedig az asztalon tátogott az ég felé.

A program első fele nem volt olyan érdekes Vica babának, mert azon csak beszéltek, és beszéltek. De a felnőttek jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel az előadónak, úgyhogy Vica baba meg is jegyezte magában, hogy ez még biztosan inkább nekik való rész. Szerencsére volt a közelben egy nagy rét, ahol tudtak a kis Robogóval játszani, és egy gyönyörű cukrászda, rengeteg finom sütivel és fagyival, ahová biztosan be fognak térni kis Robogóval, amikor legközelebb erre járnak kirándulni.

A program második fele csupa kaland volt! Vica baba nem győzött egyik helyről a másikra járni. Csak figyelt és itta magába a sok hasznos tudást és érdekes információt. Kipróbálta ő is, hogyan kell tubust dugni az ég felé tátogó babafej orrába, és újraéleszteni a földön fekvő félbábut.

A legjobban a műsebeket magukra festő lányok tetszettek Vica babának, akik eljátszották, hogy megsérültek és még kiabáltak, meg jajgattak is, mintha tényleg fájna valamilyük. Jól meg is ijesztették a felnőtteket, akik elmondták, hogy bizony, sokkal nehezebb volt az imitátor lányokat ellátni, mint a bábukat.

Gyorsan eltelt a nap. Úgy elszaladt az idő Vica babával és a kis Robogóval, hogy szinte észre sem vették, hogy már esteledik. A kompot sötétben érték el. A hegyek mögött a napnak már a karimája sem látszott, épp csak egy narancssárga csíkot húzott az ég aljára, a túlparton a város fényei csillogtak az éjszakában.

Amikor hazaértek, egy gyors vacsora és fürdés után ágyba bújtak. Vica baba egyből el is aludt, még az esti mesét sem tudta ébren kivárni, úgy elfáradt a hosszú nap során. Másnap reggel azonban frissen és lelkesen ébredt. Megmutatta kis Robogónak, hogyan kell megfogni és levenni a bukósisakot egy sérült motoros fejéről, majd elővette a kis orvosi táskáját. A nagy kutyáját kinevezte nővérnek, a kicsik rá sem hederítettek, mert még épp a reggeli rajcsúr partit tartották, így helyettük kis Robogó állt be a játékba. Bekötöztek egy-két mancsot, akihez pedig kellett, mentőt hívtak.

A kis Robogó hálás szívvel figyelte Vica babát, ahogy játszik, és elhatározta, hogy máskor is el fognak menni az X-AID Biker-ekhez, mert az ismétlés soha nem árt, még a felnőtteknek sem.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Ha a szeretet gyógyítani tud…

“Imádkozzatok egymásért, és Én meggyógyítalak titeket.” (Jak 5:16)

Már az este érezni lehetett, hogy kellemes, hűvös reggelre fogunk ébredni az elmúlt napokban betörő hidegfrontnak köszönhetően. El is határoztuk, hogy aktívan, futással kezdjük a reggelt, majd beszerezzük a kitalált meglepit édesanyám szülinapjára, kis takarítás, köszöntés, kutyaséta, majd irány a kórház. Végre bejutok én is mamához.

Az ébredésig terv szerint ment minden. A reggeli futás is kellemesen telt, szinte maguktól vittek minket a felkelő nap sugarainak simogatásában a kilométerek. A lánykámmal közös kocogás csacsogós, így a tempót ennek, és a tüdőkapacitásom függvényének megfelelően lőttük be. Nekem ugyan pont elég volt, szerinte azonban még mehettünk volna egy kicsit gyorsabban is.

Kellemes, jól megérdemelt zuhany, hajmosás – egy bemutatkozáshoz várnak tőlem portrét, így még egy fotózást is be kellett a napba iktatni – egyeztetés a nagyobbik húgommal, majd bukó fel, és irány a bolt.

Alig 20 perc volt az út oda, és 20 perc vissza, de imádtam minden kanyarulatát. Meg nem tudom mondani pontosan, miért szeretem ennyire vezetni a kis robogóm. Amikor ráülök, kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Megváltoznak a hangok, a fények, az illatok, kitisztul a fejem, még a szívem is máshogy dobog. Nem is volt sok kedvem leszállni, mentem volna még, de sok volt a dolog.

A takarítás és a kutyaséta elnapolást igényelt, mivel édesanyám a vártnál 2 órával hamarabb indult a mamához.

Összeszedtem a teraszról hat cserépnyi paradicsomot, valamint két cserép kukoricát. Kicsit túllelkesedtem a balcon kertészkedést, és már lépni sem lehetett a bokroktól. Egy barátom viccesen meg is jegyezte, hogy “nem baj, majd elszívjuk”.

Beállítottam a kis robogóm a parkolóban a fotózáshoz, elkattintottuk amit el kellett, betuszakoltuk a húgomék autójába a hátsó ülésre, valamint a csomagtartóba a veteményest, majd irány – nem a mamáék, amíg mama haza nem jön, hanem – a Kinga mamáék.

Magunkkal vittük Megi kutyát is. A kisebbik húgom a lánykámmal együtt bevállalta a sétáltatást is, így csak a takarítás maradt végül másnapra, ami 4 gyerek, munka, miegymás mellett így 22 év távlatában, már minden belső feszültség nélkül várhatott.

Nem csaptunk nagy bulit. Amíg a mama nem jön haza, nem lehet. Nem hagynánk ki belőle. A szerény köszöntés után kijelöltük a paradicsom nagyhatalom ültetvényének helyét, búcsú puszik, egyeztetés: “Amint odaértünk, videó chaten hívunk!” – majd irány az egyenes.

A siklóernyős időkből jól ismert és szeretett budai hegynek fel, hegyről le, körforgalom, kis utca, jobbra kanyar, balra kacskaringó, újra hegynek fel után oda is értünk az úti célunkhoz, mely a kis árnyékolóval fedett, asztalokkal, székekkel kirakott előrészével inkább hatott egy kávézónak, mint egy kórháznak.

Még a portán sincs kórházérzete a látogatónak. A lift is inkább egy társasházi vendégségbe érkezésre emlékeztet egészen addig, amíg a kívánt szinten ki nem lép az ember.

Anyukám már rutinosan közlekedett. Nagyon figyeltem is, hogy az apró kis asszony szapora lépteit lekövessem, mivel borzasztóan tájékozódom és képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni. Nem kívántam most elveszni.

A kék linoleummal lerakott folyosó a sárgás kapaszkodókkal, barna támlás székekkel kellemes hangulatot árasztott. A csendes folyosókon senki nem járt. Csupán egy rendi nővér mosolya jött velünk szembe.

227-es szoba.

Kisebbik húgom, mama neve (született Vad Rózsa), és akkori kedvenc meséje után szabadon, kis korában sokáig hívta mamát Csipkerózsikának. Csipkerózsika 100 éves álmának egy részét aludta épp, amikor odaértünk, így csendben kiosontunk a szobából és körbe jártuk kicsit a szépen felújított épületet.

A folyosó végén egy olvasó sarok került kialakításra, ahol a csodás kilátás nem csak könyvek, újságok lapozgatására, hanem elmélkedésre is inspirál.

Egy szinttel feljebb apró konditerem (ajtaja most épp zárva), és egy kis kápolna-szoba várja betérőit attól függően, hogy testben vagy lélekben kell az erősítés.

Mire visszatértünk, mama is felébredt. Halkan, nehezen, fájdalmak közt. Fátyolos tekintete mindent elárult. Szavak nélkül is tudtuk, hogy nincs jól.

Hatalmas mosollyal, és minden aggodalmat elfedő, a viszont látás kitörő örömével puszilgattam körbe egy hete nem látott mamikámat. Bőre szürke volt, hideg és nyirkos.

“Jaj, de jó hogy látlak!” – fogta szorosan a kezem, és én tartottam volna örökre, de sírnom kellett. Toporzékolhatnékom támadt, mint egy kisgyereknek, követelve, hogy most azonnal adják vissza az én erős és egészséges nagymamám.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Kihúztam kezem szorításából – míg élek érezni és bánni fogom -, önmagam keresve ténferegtem kicsit az àgya körül, majd anyukám mellé lépve cselekvőre kapcsoltam. Áttörölgettük, fájó sebeit beborogattuk, megfésültük, felültettük, tiszta zoknit húztunk fázós lábaira.

“- Na, ezt is megértem, hogy az unokám adjon rám zoknit.

– Mama, ha ez volt minden vágyad, csak szólnod kellett volna. Nem kell ehhez egy infarktus.” – nevettünk.

Lecsapva az oldottabb hangulatra, gyorsan előkaptam a mobilom, megmutattam milyen szépek szeretett kertjében a virágok, megnéztük a legkisebb unokája táncbemutatóját, majd lassan elérkezettnek láttam az időt a videóhíváshoz.

Az unokák, az otthon látványa felüdítették. Szinte kicserélték. Nehezen beszélt, kissé fulladt, köhécselt, de tartotta magát, és derűsen beszélgetett szeretteivel.

“- Nem vagyok elkeseredve. Úgy vagyok vele, hogy szép kort éltem meg, tartalmas életem volt. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Szeretnénk, ha velünk maradnál, de azt nem, hogy ágyhoz kötve vegetálj és szenvedj hátralévő idődben, mama. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb.” – érkezik édesanyám válasza.

Az àgya szélén ülve hallgattunk.

“A doktornővel beszéltél?”

Rösteltem, de nem.

“- Hétfőn első dolgom lesz, mama.”

– Mondd meg neki, hogy ne gyötörje magát. Miattam nyugodtan aludjon. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Majd ha kikerülök innen, otthon folytathatja a gyógyításom.”

Maga elé néz, elgondolkodik. Majd elszántan közli:

“- Ha a szeretet gyógyítani tud, akkor kikerülök innen!

Ó, mama! Tudod te milyen sokan szeretnek, és gondolnak rád szeretettel?! Rokonok, régi barátok, osztálytársak, kollégák és ismerősök. A család minden tagja felől kapjuk az üzeneteket, a jókívánságokat.” – mesélem.

Hála ragyog fel szemében. Hát mégsincs egyedül.

“Mert egészségessé teszlek téged, és begyógyítom a te sebeidet, azt mondja az Úr.” (Jer 30:17)

Az is kész csoda, hogy élve kihordott két napon át, lábon, egy hátsó fali infarktust. Komoly gyulladás van a szervezetében. Bántja az epéje, nem eszik, nem fogadja el a gyógyszereket, mondván fáj tőlük a gyomra és csak rosszabbul van, ha beveszi. Az injekciók helyén nem áll el a vérzés, infúziót kap, és keresik a gyulladás helyét. Gyenge, és fáradt.

“Na, egy közös szelfi mama a családnak? Mosolyogj, olyan szép fogsort csináltattunk neked.” – tréfálkozom, s még egy utolsót nevetünk, mielőtt elbúcsúzunk.

A szeretet gyógyít, és ki fog kerülni innen. Így vagy úgy, de ki fog kerülni. Egy nap begyógyulnak sebei, megszűnnek fájdalmai, és élni fog, örökké. De most még…

“Szeretlek mama! Várlak haza!” – ölelem át reményt erőltetve szerető szívembe, és csókolom körbe még egyszer puha bőrét.

Fájó szívvel lépek ki az ajtón. Még maradnék. Vigyáznám álmát, hogy amikor felébred, legyen ott egy kéz, melyet szorosan megfoghat.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

A stigma (5. rész)

Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.

Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.

A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.

A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.

Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.

Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.

Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.

Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.

Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.

Csodás volt.

Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.

A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.

Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…

Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Tara O’Connor (3. rész)

A Hetedik Birodalom volt mind közül a legszebb. Határát a felhőkig érő hegyek szegélyezték, sűrű erdei vadakban bővelkedtek, hegyei legelőin gyógynövények nyíltak, a mezők vadvirágoktól tarkállottak, a hegyekből aláfutó patakok az ország közepén elterülő tóban pihentek meg. Dioghaltas vára, és a város, a tó köré épült, melyet a tóba futó patakok fölé épített hidak tettek mesebelivé. A fából épült házak megjelenésükben egyszerűek és szerények voltak. Egyedül az uralkodó várának falait rakták fel kőből. Hideg volt és rideg. Pont olyan, mint lakója.

Ahogy gyengült a nép, úgy erősödött Diogalthas hatalma. Az egyre sötétebb fellegek, melyek a vár felett tornyosultak lassan gomolyogva kúsztak be a város fölé, míg végül eltakarták a Napot. Árny borult a Hetedik Birodalom lakóira. Úgy aludt ki a fény a világból, minként az emberek szívéből.

A timorok nem ismertek határt. Gyorsan szaporodtak. Nem kellett hozzá sok, hogy mind a Hét Birodalmat ellepjék.

Egy nap Draodih, a varázsló, újabb gonosz tervvel állt a király elé.

  • Miért volt ez jó Draoidh-nak, anya?
  • Fekete volt a varázsló szíve. Örömét lelte az emberek szenvedésében. Minden egyes szenvedésben megtört lélek erejét magába szívta, ettől pedig varázsereje napról-napra növekedett. Mindemellett persze a király busásan megjutalmazta. Jutott neki a kincstárból is arany, bőven.
  • Felséges királyom! Érzed ezt a szagot? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel, az ablak mellett a levegőből mélyet szippantó mágus – Ez a félelem szaga. Ugye mily csodás? Az emberek rettegnek, gyanakvóak. Már csak egy apró lökés kell ahhoz, hogy megosszuk és egymás ellen fordítsuk őket. Onnan pedig már csak egy másik apró lépés, és mindenki behódol majd neked nagy uram.
  • Ó, te velejéig romlott bűbájkeverő! Neked még az ereidben is gonoszság csörgedez. – nézett Draoidh-ra Dioghaltas.
  • Köszönöm nagy uram, ezt elismerésnek veszem.
  • És mond csak Draoidh, mit kell tennem ahhoz, hogy mindenki engem istenítsen?
  • Adj nekik gyógyírt a ragályra, állj elő nagy uram az ellenszerrel.
  • De hiszen azt mondtad, hogy nincs ellenszer?!
  • Ez így is van fenséges királyom, de ezt ők nem tudják. Az elme betegíti meg őket, és az is fogja meggyógyítani. Aki hisz benned és az ellenszerben, az jobban lesz, aki nem, arra nem fog hatni. Nézz csak szét a birodalmadban! Mire vágynak az emberek? Biztonságra, és ezt te most megadhatod nekik! Az ellenszerrel hitet, reményt kapnak tőled. Aki engedelmeskedik, rendszeresen eléd járul és megkapja az ellenszert, az szabad lesz, újra élhet. Kinyitjuk a Crogan-t, még oda is bemehetnek! Aki nem kér belőle, azt továbbra is korlátozzuk, veszélyt fog jelenteni a társadalmunkra. Ha pedig ellenszer nélkül szeretne élni valaki, megveheti a szabadságát. De csak egy alkalomra. Öt drahma lesz egy szabadságlevél, melyet kizárólag te állíthatsz ki nekik. Így látni fogod, ki az, aki hű szolgád, ki az, aki ellenálló, és még a kincstári vagyon is szaporodhat.
  • És a lázadók?
  • A lázadók is neked dolgoznak. Mind eretnek, sarlatán, gyilkos lesz egyetlen szavadtól, kik engedetlenségükkel hoznak halált a népre. Veszélyt jelentenek, de nem nekünk. A timor lelkűek fogják őket kitaszítani.

Még aznap este bűzös, keserű, semmire sem jó kotyvaszt készített az udvari mágus, melybe mártott ostya lett a csodagyógyszer. Köztudott volt ugyanis, hogy minél undormányosabb és szagosabb egy orvosság, annál hatékonyabb. Másnap ki is hirdették, hogy Draoidh az udvari varázsló és gyógyító, minden titkok ismerője, felfedezte, megtalálta a ragály ellenszerét, melyet a király és az udvar lakói, katonái, szolgálói már meg is kaptak, és köztudott, hogy ők jól vannak, nem beteg senki. Hogy lássák Dioghaltas figyelmességét, jóságát és nagylelkűségét, először az idősek és a betegek járulhattak a király elé az ellenszerért, majd a várandós nők, az anyák, a gyerekek és végül a férfiak.

Tara O’Connor vörös hajú, vékony, vidám természetű középkorú nő volt, aki bár felelősséggel viseltetett úgy önmaga, környezete és az egész világ felé, mégis képtelen volt komolyan venni az életet. Persze nem volt ez mindig így. Fiatal korában igazi lázadó volt. Elvekért harcolt, eszmékben hitt, vitába szállt, küzdött, ha azt igazságérzete megkívánta. A tűz nem szűnt lángolni szívében, csupán annak hevessége hagyott alább az évek során magára szedett bölcsessége révén…

Alapértelmezett