család címkéhez tartozó bejegyzések

Gondolatok

Béke és nyugalom

Sokáig azt hittem, hogy baj van velem. Nem éreztem magam jól a bőrömben. Szorongtam. Egy állandó belső feszültséggel éltem.

Szerettem volna segítséget találni. Eljártam mindenféle önismereti tanfolyamra, képzésre, elolvastam a témában kismillió meg egy könyvet, az önreflexiót a mindennapjaim részévé tettem. Mindez hozott is némi változást. Már nem csak éreztem, tudtam is, hogy valami nem teljesen van rendben bennem, amin hol felül tudtam kerekedni, hol nem. Az addig szuper kiegyensúlyozott, a felszíni mosoly alatt jól elrejtett depresszív énem aktív hullámvasutazásba kezdett.

Nagyon szerettem apukámat, mint lány, első gyerek talán nem is érezhettem másként. Bár kicsi voltam, de még mindig vannak emlékeim a közös barkácsolásokról, látom magam előtt magas, erős termetét, érzem szívemben a rajongást, amivel rá tekintettem. Aztán egy nap elment, és hosszú évek múltak el nélküle.

Nem egyszer láttam anyukámat sírni attól való félelmében, hogy egyedül marad. Sokáig nevelt minket egymaga, s hallottam történeteket azon idők nehézségeiről. Bármennyire is igyekezett mindent megadni, odafigyelni ránk, s szeretni, érthető és megérthető félelmei, az anyagi biztonság megteremtésére tett erőfeszítései mellett valami hiányzott.

Amikor az első férjem elköltözött, megélt, látott tapasztalataimból kiindulva szentül meg voltam arról győződve, hogy a fiamnak pótapa kell. Csak úgy enyhíthetem fájdalmát, adhatok neki biztos érzelmi hátteret, ha újra házasodom, mert a család mégis csak együtt, és már anyukámnak is milyen nehéz volt egyedül.

Az eltékozolt figyelem, s a pótapa behozatala a házba többet ártott, mint használt. A helyzeten a vidékre költözés, a testvérek születése pedig csak tovább rontott.

A második válásom bizonyos tekintetben igazi megkönnyebbülés volt. Rengeteg feszültség hagyta el a házat. A pótapa projekt nem jött be. B terv. Közös szülői felügyelet, a gyerekek hol itt, hol ott. Nem volt tökéletes a rendszer, de egy fokkal jobb. A gyerekek már sokkal kevésbé sínylették meg a válást. Volt apa és volt anya élmény is. Egy héten kétszer este oktattam, így sokat tudtam napközben a gyerekekkel lenni. Ebéd után hazahoztam őket, délután együtt játszottunk, tanultunk. Minden figyelmem az övék volt. Ott voltam minden fellépésen, ünnepségen, versenyen, iskolai programon. Soha egyiket sem hagytam volna ki. Jelen voltam az életükben teljes szívvel és lélekkel.

Az élet végül hozott még egy valakit, csak hogy felismerhessem és megtanulhassam azt, amit az élet ebből a kálváriából okulásként nekem szánt. Ez a valaki pedig jött, közelebb és még közelebb. Oly közel, hogy azon kaptam magam, hogy a mindennapjaink része és negyedik gyermekem, közös gyermekünk szíve dobog a szívem alatt. Boldog voltam. Szerettem. Talán még soha nem szerettem így, ilyen őszintén, nyíltan és bátran. Úgy éreztem, végre révbe értem.

Aztán derült égből villámcsapás. Egyik pillanatról a másikra veszett oda minden, visszavonhatatlanul.

Azt mondják Istentől tudni kell elfogadni a rossz dolgokat is, mert Isten tudja, mit kell visszametszeni az életünkben. Azt is tudja, mit kell teljesen levágni.

Eként derült ki, hogy jó nekünk így. Bátran merem állítani, hogy egy gyereknek nem kell minden áron apa és anya, együtt. Egy gyereknek nyugalom és béke kell. Egy gyereknek teljes, odaadó és mindenre kiterjedő figyelem kell. Egy gyereknek szeretet kell. És ezt egy szülő is meg tudja neki adni, sőt, megkockáztatom, hogy bizonyos esetekben inkább meg tudja adni egy szülő. Persze, ahogy a gyerek nő, és lesznek kérdései, és meglátja a társadalmilag meghatározott kép hiányzó darabját, kétség ébred benne. De egy stabil, csak rá figyelő szülő képes mindezt megingathatatlanná tenni.

“Sorskérdés egy gyerek szempontjából, hogy a szülő mekkora énerővel és nyugalommal rendelkezik.” (Vekerdy Tamás)

Az én anyukámból, és így az életemből, a második hiányzott. Mire felnőttem, már én is szelet vetettem és vihart arattam, mert a viharokra és a katasztrófák elhárítására kismillió egy mintám volt, de nem tudtam mi az, hogy békeidő.

Békét és nyugalmat kellett találnom önmagamban, hogy békét és nyugalmat tudjak teremteni magam körül is. Kellett a lehetőség, hogy felismerjem a hiányt, majd saját erőmből felállva képes legyek nem csak megteremteni, hanem meg is védeni ezt a nyugalmat. És ez utóbbi a nehezebb, mert mindennek a megvédése sokszor túlmutat a saját vágyaimon, a családi elvárásokon, vagy a társadalmilag elfogadottakon. Lemondással és szembenállással jár. De megéri.

Mindenkinek van csomagja. Nekem is, neked is. Van sorsod, ami nyomokat hagy a lelkeden, de ettől még semmi baj nincs veled! Az viszont már baj, ha hagyod, hogy mindez a béklyód legyen, vagy másokat bántasz miatta. Sopánkodhatsz rajta, belesüllyedhetsz a vágyaid hajszolásába, az önsajnálatba, a félelmeidbe. Kereshetsz bűnbakot, hibáztathatsz másokat, de ettől még nem változik a tény, hogy egyedül te döntesz arról, hogyan élsz, gondolkodsz, miként tekintesz a helyzetre, és mit hozol ki belőle.

Te döntöd el, mivel töltöd be az űrt, te döntöd el, hogy mivel enyhíted a fájdalmad. Te döntesz, hogy bezárkózol és sírsz, a munkád fontosságának álarca mögé bújsz, hazugságokba menekülsz, netán alkoholhoz, drogokhoz nyúlsz, vagy szembe nézel a félelmeiddel és kilépsz a világba. Veszel egy kondibérletet és kinyomod fekve a saját súlyod (kétszeresét), veszel egy box-kesztyűt, lemész a helyi klubba és addig ütöd a zsákot, amíg mozog, vagy veszel egy futócipőt és addig futsz, amíg tested-lelked nyugalomra nem talál, vagy dacolva rossz élménnyel, gyerekkori traumákkal, csak simán átöleled a másikat és szereted, mert a “legnagyobb félelmeid mögött vannak az igazi csodák” (Sallai Zsuzsi).

Alapértelmezett
Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.

Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Kertészkedni jó

18. rész

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte érdeklődve Judith a szépen gondozott, egyre jobb időt ígérő, már éppen zöldellni kezdő gyepet parcellákra osztó lányától.
  • Veteményes kertet. – felelte a világ legnagyobb természetességével Kate.
  • Veteményes kertet. – ismételte meg Judit a hallottakat megerősítésként.
  • Tudtad anya, hogy a kertészkedés nagyon egészséges? De nem csak a léleknek, hanem a testnek is. Jó, nyilván tudat alatt vágod te is, mivel tavasztól őszig a ház előtti virágoskertben lehet téged csak megtalálni. Na de, a kertészkedés nem csak arra kiváló alkalom, hogy élvezzük a napsütést, a friss levegőt és a virágok illatát, hanem arra is tökéletes, hogy megtapasztalhassuk a természet közelségét, ami az egyik legjobb dolog a világon, ami az emberrel történhet. – adta át nemrég megszerzett tudását Kate édesanyjának – A kertészkedés remek stresszoldó. Segít, ha rossz a kedved, de még akkor is, ha beteg vagy és meg szeretnél gyógyulni. Lehet, hogy pont ezért nem vagy soha beteg! – világított rá Kate a tényre.
  • Előfordulhat. – erősítette meg Kate-t Judith – Sőt biztos, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy erős az immunrendszerem. Tényleg jó érzés a kertben molyolni. Megnyugtat. A virágok illata, látványa, a föld érintése, ezek mind feltöltenek ugyan, de önmagában a kertészkedés szerintem nem elég. Fontos, hogy az élet minden területén kiegyensúlyozottak legyünk. Szeretem a munkám, kreatív, alkotó, és másoknak is tudok vele adni. Eljárok egy héten kétszer tornázni, és egészségesen táplálkozom. – egészítette ki Judit Kate gondolatmenetét.
  • Na, mostantól még egészségesebben fogsz! – vágta rá Kate – Lesz egy saját bio kertünk. A kertészkedés tudatos tervezést igényel, és én már mindent meg is terveztem! – büszkélkedett Kate.
  • Efelől kétségem sem volt – felet Judith egyrészt ismerve lánya céltudatosságát és eltökéltségét, másrészt látva a gyep szakszerű feltúrását.
  • Tudod anya, a kertészkedés gondoskodásra tanít. Mostantól majd túl kell lépnem a saját komfortzónámon, hogy elérjem azt, amit szeretnék: termő kertet. Minden nap meg kell locsolnom, ki kell gazolnom a kis kertemet. Ez biztosan nem lesz mindig könnyű, de már 10 éves vagyok, és szerintem képes leszek rá. És ha ez sikerül, akkor nem csak a személyiségem fog fejlődni, de növekedni fog az önbecsülésem és az önbizalmam is. – ecsetelte Kate a kertészkedés pozitív mentális hozadékait, majd kérdőn Juditra nézett – Ugye segítesz nekem, anya?!

A nap hátralévő részét kettesben töltötték a kis kertben. Miután felásták és felosztották a területet, valamint megtervezték, hogy mit hová fognak vetni, felcímkézték a vetést jelző kis táblákat és hozzá is láttak a magok elföldeléséhez. Vetettek retket, sárgarépát, petrezselymet, póréhagymát, borsót a kertbe, és paradicsomot, paprikát, salátát, karalábét a kis palánta neveldébe, amit bevittek a konyhaablakba.

Judith nagyon büszke volt Kate-re és örömmel állt mellé ebben az elhatározásában is. A közös munka olyan jól esett nekik, hogy el is határozták, tovább szűkítik a gyepet és bővítik a kertet, hogy legyen hely uborkának, cukkíninek, padlizsánnak, édesburgonyának és egy-két ribizli, egres és málnabokornak is. Elhatározták kertészkedés közben azt is, hogy több zöldséget és kevesebb húst fognak fogyasztani, a helyben termesztett zöldségek mellett ezzel is tudatosan hozzájárulva a környezet védelméhez.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

  • Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
  • Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
  • A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

  • Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
  • Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

  • Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
  • És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
  • Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
  • Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.

Alapértelmezett
Egyéb kategória

Tavaszra várva

13. rész

Az illegális hulladéklerakók lefülelése után számtalan környezetvédelmi akciót tervezett és valósított meg az 50-esek klubjának csapata. Minden tavasszal faültetéssel kezdték a szezont a parkban, és minden ősszel szezonzárás után megszabadították a kirándulóösvényeket az emberek nyomaitól. A fiatalok lelkesedése tiszta, élhető és zöld várossá tette Mondd Meg City-t.

Hideg szelek fújtak, a tél még messze nem múlt el, az eső is esett, de Olivia már ment. Derűje és kiegyensúlyozott lelkiállapota megóvása érdekében igyekezett elkerülni a parkolt motor szindrómát, mely, mint tudjuk motorosra nézve igen veszélyes. Egyes motorosoknál súlyos depressziót, vagy kiégést okozhat. Olivia nem szeretett volna az „egyes motorosok” közé tartozni, ezért amikor csak kibírt csikarni magából az udvari hőmérő néhány plusz fokot, kiállt a garázsból és ment. Céltalanul. Csak keringett körbe-körbe Mondd Meg City utcáin.

Nézte az embereket, a házakat, az alvó kerteket, az üres játszótereket. Csak ment, és a tavaszt várta, mely Phoebe szerint megállíthatatlanul közeledett. Vedlett. Napjában kétszer söpört össze Olivia egy-egy adag kiskutyányi szőrt a nappali padlójáról.

  • Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani – jegyezte meg ilyenkor Kate, aki második osztályosként már igen jól tudott olvasni, és számtalan gondolatot tett magáévá a témában édesanyja, Judith, félig-meddig örömére.

Kate mellett kész rémálom volt a takarítás. Judith valahányszor a ház tisztogatására és lomtalanítására adta a fejét, Kate annyiszor sertepertélt kérlelhetetlenül körülötte, és szelektálta újra a már amúgy is szelektíven gyűjtött szemetet „Ez még jó lesz valamire!” csatakiáltással. Ezért Judit végül kénytelen volt szabadságot kivenni, és olyankor lerendezni a nagytakarítást, amikor Kate iskolában volt.

Nem durván esett az eső, csak úgy szitált. Szürke volt még minden. A nedves föld szaga megtöltötte Olivia orrát, szívét, lelkét. Kesztyűjével letörölte bukósisakja plexijéről az esőcseppeket és igyekezett olyan tempót belőni, aminél a plexi már nem párásodik, ő pedig még nem fagy rá a robogójára.

Jó érzéssel vacogta be a járgányát a garázsba. Az előszobában átbukdácsolt a mindig a leglehetetlenebb helyeken szundikáló Phoebe-n, majd kihámozta magát a ruharengetegből. Úgy döntött, a lelki feltöltődést egy nagy kád forró vizes habfürdővel teszi teljessé.

Az 50-esek klubjának tavaszi programjait tervezgette fejben. Arra gondolt, hogy egy csapatépítő bogrács partival nyitják a szezont – Rick papája fantasztikusan tudott főzni –, számba veszik az aktív tagokat, összeírják a kívánságokat és az ötleteket, végül pedig megtervezik az első gurulást.

„Kellene valami klassz kis projekt is” – morfondírozott Olivia. Valami olyanra gondolt, ami hasznos is. Ami kicsit tudatosabban és még szorosabbra fűzi a klub tagjainak a kapcsolatát a természettel. Ebben a pillanatban Kate robbant be a fürdőszobába, Olivia gondolataiba, aurájába és nyugi perceibe mit sem törődve tapintatlanságával.

„Fel kell szerelnem egy riasztórendszert, vagy egy hevederzárat” – bosszankodott Olivia, miközben önmagára nyugalmat, arcára pedig mosolyt erőltetett.

  • Ezt nézd Olivia! – mutogatott Kate nagy lelkesen a kezében lévő tablet kijelzőjére – Ezt a tanfolyamot neked találták ki!
  • Kate, érettségire készülök. Rémlik?! – hárított élből Olivia – Bőven van mit tanulnom, semmi kedvem tanfolyamra járni.
  • De Oliv! Mondom, hogy ezt neked találták ki. Természet facilitátor, bár mondjuk, azt sem tudom, mi az a facilitátor, de azt írja, hogy „képzésünk neked szól, ha csoportokat és túrákat vezetsz, és szeretnéd az emberek természettel való kapcsolatát jobbá tenni.”
  • A facilitátor egy olyan személy, aki segíti egy csoport szellemi munkáját. Na, nem a túlvilágon, hanem gondolati síkon. Egy olyan szakértő, aki képes elősegíteni a problémamegoldást és a döntéshozatalt, hozzájárul a hatékony csoportmunkához. – magyarázta Olivia, miközben a tabletért nyúlt – Mutasd!
  • Hogyisne! – csattant fel Kate – Még a végén beleejtenéd a vízbe, mint legutóbb a telefonod. – azzal sarkon fordult és úgy viharzott ki is a fürdőszobából, ahogy bejött.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Erővé lett fájdalom

11. rész

A temetés óta most először állt össze a banda. James Jones az a vezető volt, akit nem lehetett pótolni, és akinek a helyére épp ezért nem kívánkozott senki. James-el együtt az Angyalok is meghaltak.

Olivia és Robert ment elől a felvezető motoros rendőrökkel, mögöttük az 50-esek klubja, őket követték az Angels on the Road tagjai és végül a többi, több száz, az ügy mögé álló, a felhívásra érkezett motoros.

Nem volt nehéz újraéleszteni az Angyalokat, első szóra jött mindenki. És nem csak azért, mert Judith Jones hívta őket, vagy mert Olivia Jones csapata mögé kellett állni. Titokban évek óta mindenki arra várt, hogy valami történjen, hogy végre menni kelljen.

Az ügy nagyobb támogatást kapott, mint azt az 50-esek klubja valaha is remélte. A városvezetés, az egész középiskola és Kate óvodája is csatlakozott az akcióhoz. A motorok hangjára az is kijött a házból, akit eddig nem érintett meg a felhívás, de a kíváncsiság annál inkább. A középiskolás diákok, a méhecske jelmezbe öltözött, dongó-nyüzsgő óvodásokkal együtt osztogatták az utcára tóduló lakosoknak a tájékoztatót a méhecskehotel akcióról és a méhek jelentőségéről az ökoszisztéma fenntarthatóságában.

A felvonulás végállomása Mondd Meg City főtere volt. Itt hatalmas mennyiségű kertészeti eszközzel, virágfölddel és kifejezetten a méhek számára optimalizált, az egész vegetációs időszakban virágot adó magkeverékkel, a magányos méhek szaporodását segítő előre levágott és kifúrt farönkökkel várták a szervezésben résztvevők az akcióra érkezőket. A magkeverékeket a helyi kertészet, a farönköket a fűrésztelep, a kertészeti eszközöket pedig az Angels on the Road motoros klub ajánlotta fel. A városvezetés biztosította a felvonulás útvonalát, valamint a köztereket az akcióhoz. Példátlan volt az összefogás.

A motorosok házhoz vitték a méhecskehotel elkészítéséhez szükséges eszközöket, földet, magot és farönköt. Segítettek felásni és bevetni a virágágyásokat, felszerelni a ládákat az erkélykorlátokra és az ablakpárkányokra. Előkerültek a telefonok, a fényképezőgépek. Kattogtak a vakuk, áradtak a szelfik Mondd Meg City üzenőfalára. Hamarosan az egész közösségi média felfigyelt az 50-esek klubjára és a méhecskehotel akcióra. Példaként osztották tovább a felkerült képeket, hogy mindenki lássa, mire képes a hit, az elszántság, a természet szeretete és az összefogás.

Andrew McGinnis halála értelmet nyert, erővé lett a fájdalom.

Alapértelmezett