Egyéb kategória

Tavaszra várva

13. rész

Az illegális hulladéklerakók lefülelése után számtalan környezetvédelmi akciót tervezett és valósított meg az 50-esek klubjának csapata. Minden tavasszal faültetéssel kezdték a szezont a parkban, és minden ősszel szezonzárás után megszabadították a kirándulóösvényeket az emberek nyomaitól. A fiatalok lelkesedése tiszta, élhető és zöld várossá tette Mondd Meg City-t.

Hideg szelek fújtak, a tél még messze nem múlt el, az eső is esett, de Olivia már ment. Derűje és kiegyensúlyozott lelkiállapota megóvása érdekében igyekezett elkerülni a parkolt motor szindrómát, mely, mint tudjuk motorosra nézve igen veszélyes. Egyes motorosoknál súlyos depressziót, vagy kiégést okozhat. Olivia nem szeretett volna az „egyes motorosok” közé tartozni, ezért amikor csak kibírt csikarni magából az udvari hőmérő néhány plusz fokot, kiállt a garázsból és ment. Céltalanul. Csak keringett körbe-körbe Mondd Meg City utcáin.

Nézte az embereket, a házakat, az alvó kerteket, az üres játszótereket. Csak ment, és a tavaszt várta, mely Phoebe szerint megállíthatatlanul közeledett. Vedlett. Napjában kétszer söpört össze Olivia egy-egy adag kiskutyányi szőrt a nappali padlójáról.

  • Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani – jegyezte meg ilyenkor Kate, aki második osztályosként már igen jól tudott olvasni, és számtalan gondolatot tett magáévá a témában édesanyja, Judith, félig-meddig örömére.

Kate mellett kész rémálom volt a takarítás. Judith valahányszor a ház tisztogatására és lomtalanítására adta a fejét, Kate annyiszor sertepertélt kérlelhetetlenül körülötte, és szelektálta újra a már amúgy is szelektíven gyűjtött szemetet „Ez még jó lesz valamire!” csatakiáltással. Ezért Judit végül kénytelen volt szabadságot kivenni, és olyankor lerendezni a nagytakarítást, amikor Kate iskolában volt.

Nem durván esett az eső, csak úgy szitált. Szürke volt még minden. A nedves föld szaga megtöltötte Olivia orrát, szívét, lelkét. Kesztyűjével letörölte bukósisakja plexijéről az esőcseppeket és igyekezett olyan tempót belőni, aminél a plexi már nem párásodik, ő pedig még nem fagy rá a robogójára.

Jó érzéssel vacogta be a járgányát a garázsba. Az előszobában átbukdácsolt a mindig a leglehetetlenebb helyeken szundikáló Phoebe-n, majd kihámozta magát a ruharengetegből. Úgy döntött, a lelki feltöltődést egy nagy kád forró vizes habfürdővel teszi teljessé.

Az 50-esek klubjának tavaszi programjait tervezgette fejben. Arra gondolt, hogy egy csapatépítő bogrács partival nyitják a szezont – Rick papája fantasztikusan tudott főzni –, számba veszik az aktív tagokat, összeírják a kívánságokat és az ötleteket, végül pedig megtervezik az első gurulást.

„Kellene valami klassz kis projekt is” – morfondírozott Olivia. Valami olyanra gondolt, ami hasznos is. Ami kicsit tudatosabban és még szorosabbra fűzi a klub tagjainak a kapcsolatát a természettel. Ebben a pillanatban Kate robbant be a fürdőszobába, Olivia gondolataiba, aurájába és nyugi perceibe mit sem törődve tapintatlanságával.

„Fel kell szerelnem egy riasztórendszert, vagy egy hevederzárat” – bosszankodott Olivia, miközben önmagára nyugalmat, arcára pedig mosolyt erőltetett.

  • Ezt nézd Olivia! – mutogatott Kate nagy lelkesen a kezében lévő tablet kijelzőjére – Ezt a tanfolyamot neked találták ki!
  • Kate, érettségire készülök. Rémlik?! – hárított élből Olivia – Bőven van mit tanulnom, semmi kedvem tanfolyamra járni.
  • De Oliv! Mondom, hogy ezt neked találták ki. Természet facilitátor, bár mondjuk, azt sem tudom, mi az a facilitátor, de azt írja, hogy „képzésünk neked szól, ha csoportokat és túrákat vezetsz, és szeretnéd az emberek természettel való kapcsolatát jobbá tenni.”
  • A facilitátor egy olyan személy, aki segíti egy csoport szellemi munkáját. Na, nem a túlvilágon, hanem gondolati síkon. Egy olyan szakértő, aki képes elősegíteni a problémamegoldást és a döntéshozatalt, hozzájárul a hatékony csoportmunkához. – magyarázta Olivia, miközben a tabletért nyúlt – Mutasd!
  • Hogyisne! – csattant fel Kate – Még a végén beleejtenéd a vízbe, mint legutóbb a telefonod. – azzal sarkon fordult és úgy viharzott ki is a fürdőszobából, ahogy bejött.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Erővé lett fájdalom

11. rész

A temetés óta most először állt össze a banda. James Jones az a vezető volt, akit nem lehetett pótolni, és akinek a helyére épp ezért nem kívánkozott senki. James-el együtt az Angyalok is meghaltak.

Olivia és Robert ment elől a felvezető motoros rendőrökkel, mögöttük az 50-esek klubja, őket követték az Angels on the Road tagjai és végül a többi, több száz, az ügy mögé álló, a felhívásra érkezett motoros.

Nem volt nehéz újraéleszteni az Angyalokat, első szóra jött mindenki. És nem csak azért, mert Judith Jones hívta őket, vagy mert Olivia Jones csapata mögé kellett állni. Titokban évek óta mindenki arra várt, hogy valami történjen, hogy végre menni kelljen.

Az ügy nagyobb támogatást kapott, mint azt az 50-esek klubja valaha is remélte. A városvezetés, az egész középiskola és Kate óvodája is csatlakozott az akcióhoz. A motorok hangjára az is kijött a házból, akit eddig nem érintett meg a felhívás, de a kíváncsiság annál inkább. A középiskolás diákok, a méhecske jelmezbe öltözött, dongó-nyüzsgő óvodásokkal együtt osztogatták az utcára tóduló lakosoknak a tájékoztatót a méhecskehotel akcióról és a méhek jelentőségéről az ökoszisztéma fenntarthatóságában.

A felvonulás végállomása Mondd Meg City főtere volt. Itt hatalmas mennyiségű kertészeti eszközzel, virágfölddel és kifejezetten a méhek számára optimalizált, az egész vegetációs időszakban virágot adó magkeverékkel, a magányos méhek szaporodását segítő előre levágott és kifúrt farönkökkel várták a szervezésben résztvevők az akcióra érkezőket. A magkeverékeket a helyi kertészet, a farönköket a fűrésztelep, a kertészeti eszközöket pedig az Angels on the Road motoros klub ajánlotta fel. A városvezetés biztosította a felvonulás útvonalát, valamint a köztereket az akcióhoz. Példátlan volt az összefogás.

A motorosok házhoz vitték a méhecskehotel elkészítéséhez szükséges eszközöket, földet, magot és farönköt. Segítettek felásni és bevetni a virágágyásokat, felszerelni a ládákat az erkélykorlátokra és az ablakpárkányokra. Előkerültek a telefonok, a fényképezőgépek. Kattogtak a vakuk, áradtak a szelfik Mondd Meg City üzenőfalára. Hamarosan az egész közösségi média felfigyelt az 50-esek klubjára és a méhecskehotel akcióra. Példaként osztották tovább a felkerült képeket, hogy mindenki lássa, mire képes a hit, az elszántság, a természet szeretete és az összefogás.

Andrew McGinnis halála értelmet nyert, erővé lett a fájdalom.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Küzdelem a végsőkig

5. rész

Crunchy müzlivel, banánnal és mézzel bolondította meg natúr joghurtját reggelire. Kávét ugyan soha nem ivott, de azt helyettesítendő Olivia időnként fellapozta a híreket, csak hogy tájékozott legyen.

Mondd Meg Cityben, szeretett kis városában, valaki hagymát vágott az ebédjébe. Valószínűleg ipari mennyiségűt, mivel a város üzenőfalán posztoló tag a forrást ugyan nem lelte meg, a szagot viszont elviselhetetlennek érzékelte. A lila virágok az őszi réten kikérik maguknak, nevük őszi krókusz és nem kikerics.  Használt ereszcsatorna ingyen elvihető. Eladó száz köbméter lótrágya, ugyanitt konyhakész nyúl és tavalyi baracklekvár előrendelhető.

Világhírek. Tizenegy ember halt meg az autópályán. Egy hetvenkét éves férfi holttestét találták meg a folyóban, vélhetően öngyilkos lett. De miért?? Öt újabb fertőzött. Bezártak három iskolát. Halálos kór. Világvége. Fusson, ki merre lát! Választási csalások. Fellázadt lakosság. Rendőri brutalitás. Őrizetbe vettek a tüntetésen egy nyolcvanhat éves dédmamát. Másutt megmérgezték, elátkozták, elkárhozunk. Mind.

“Az ember kedve az élettől is elmegy” – morogta Olivia az utolsó falatokat ropogtatva. Ha valakinek volt is jövőképe, két hír bejegyzés után garantáltan szertefoszlik. Három után megérti az életének véget vetett hetvenkét éves férfit, a negyedik után kikeresi a telefonkönyvből egy pszichiáter számát, az ötödik után inkább ugrik.

Olivia hírmegvonásra ítélte magát. Úgy döntött, inkább nem lesz tájékozott, nem tudja meg, ki mert hagymát szeletelni délben, fogalma sem lesz arról, hogy mekkora mélységig süllyedt a világ épp a gazdasági nyomorban, nem fogja tudni a világ diktátorainak nevét, ellenben jó lesz  a kedve és képes lesz örülni annak, ami van.

Útban muffin papírért beugrott az antikváriumba. Valamivel felül kellett írnia a reggel bevitt borzalomadagot. Az eladó hölgy szúrós tekintetével dacolva kérlelhetetlenül vette útját a ponyvaregényeket rejtő polc felé. “Bármi, csak ne a valóság!” – gondolta. Bezsebelt négy könyvet, két megvető pillantást, egy fintort, pár bolttal odébb egy csomag lufi mintás szülinapi muffin papírt, majd irány a konyha.

Kate magára öltötte a kötényét, szorgosan segített elővenni az összes tálat, válogatás nélkül, majd lendületből felütött két tojást egy kanál cukorral vegyítve a konyhakövön Phoebe nagy örömére. Szétszórt hat marék lisztet a pulton, versenyt futott az élesztővel, végül közölte, hogy elfáradt és inkább labirintust épít könyvekből a hörcsögöknek. Persze külön-külön, mert együtt csak marakodnak. Silver, a szürke színű, nő nemű, a kém. Zavarba ejtő tekintettel figyel, miközben hátsó mancsaira ágaskodva álldogál a kis kókusz háza tetején. Pöri, a paprikás pörkölt színű, fiú. Hörcsög szemmel férfi. A kommandós. Első mancsaival a ketrec tetején majom mászik este tíztől hajnal kettőig, majd kettőtől négyig fut a mókuskerékben. Egyszer Kate megpróbálta őket jó barátságra bírni. Harcos vircsaft lett a vége. A vércsaftot szerencsésen megúszták, így megállapodtak anyukájával, hogy ezt nem próbálják meg még egyszer. Így Kate a szoba két felét aktívan elbarikádozva állt neki a labirintus építésének.

Gyors konyhai romeltakarítás közben Olivia kikavart egy adag muffint, csokival töltötte, tetejét megszórta színes cukorbogyóval, majd a sütőbe transzportálta hő általi terjedelem- és állagmódosulásra. Bedagasztotta egy zöld tálba az édes tésztát, egy kékbe pedig a sósat. Ránézésre teljesen egyformák voltak, így csak a tál színében és memóriájának erejében bízhatott, hogy jóra kerül majd a sajt.

A szépre kelt tésztákat egymástól elszeparálva formázta meg. Az édesből csavart fahéjas kifli lett, a sósból sajtos pogácsa. Mennyei illatok terjengtek a konyhában. Miközben Phoebe nagyokat nyelve szagmintát vett a levegőből, Kate-t is előcsalogatták a finom illatok. Fél tepsi kóstoló után a maradékot becsomagolták a vendégeknek és elindultak a bázisra, avagy a mamához, ahol Judith már előkészítette az ebédet és a vendégvárást.

Mindig első a torta, elvégre titkos kívánság nélkül mit sem ér a szülinap. A második az ajándék, de amit Kate a legeslegjobban vár, az a szülinapi pinyáta. Idén egy sellő, ami igaz nagyon szép volt, és kicsit fájt érte Kate szíve, de azért nem kímélte. Szem beköt, Kate megforgat, bot a kézbe, mindenki fusson, amerre lát!

“Gyönyörű a kard technikája! Nem csépel, vág!” – állapította meg Olivia, miközben visszafojtott nevetéssel csodálta az elszánt kis nindzsát. Ha a botnak lett volna éle, a sellő lábát veszti az első suhintásnál. De nem volt, így ádáz küzdelem vette kezdetét.

Kate üt, sellő kileng, a második ütést elkerüli, majd kap egy jól előkészített sorozatot. Lengtében visszatámad, hókon koppintva Kate-t, de ő nem hátrál. Morog, támad. Küzd. A végsőkig! A sellő végéig.

A cukorkák, mint őszi falevelek hullottak alá. A csomagolópapír színe is mind olyan volt, mint a leveleké: sárga, narancs, bordó, piros. Végül a kötél is megadta magát. A sellő kétrét terült el a földön. Kate szemkötőjét letépve két lábával párosan tiporva vett elégtételt a hosszú küzdelem után ellenfelén. A tetem már az enyészeté a porban, a cukorkákkal együtt.

Le sem fújta. Kate kibontotta, majd a sellő romjain ülve, gondoskodva az éves koszadag beviteléről, homokostul majszolt el egy narancsosat.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Az 50-esek klubja

3. rész

„Tompor ide, tompor oda, marad az 50-esek klubja” – határozta el Olivia, miközben keresztülvágott a kastélyparkon. El is tévedt, de nem zavarta. Még volt bő fél órája meggyőződése szerint, hogy odaérjen. Épp két hatalmas platánfa vastag törzsét csodálta azon tűnődve, vajon ha egy ilyen több, mint száz éves fa beszélni tudna, mi mindent mesélne? Hány szépséget és mennyi szörnyűséget látott már életében? Hogy ez a fa már itt volt, amikor ő még meg sem született és még itt lesz akkor is, amikor ő már sehol sem lesz. Ekkor megcsörrent farzsebében a telefon:

  • Nem kellene már itt lenned?
  • Fél hármat beszéltünk meg.
  • Fél kettőt.
  • Már a parkban vagyok.

Szaporábbra vette lépteit, befejezte a természetben való gyönyörködést és tájékozódásra váltott. Becélozta a kerítést tudván, hogy valahol van rajta egy kapu, beazonosított egy ismerős fatönköt, egy szobrot, végül meglett az út és a kapu is.

Az 50-esek klubját még az általános iskola végén alapították, amikor meghalt Olivia édesapja James Jones, az Angels on the Road Club vezetője. Az Angels tagjai hatalmas VTX-ekkel koptatták az aszfaltot nemcsak ország-, hanem világszerte. Hol kedvtelésből, hol valami jó ügyért. Megmotoroztatták a helyi nyugdíjas klub lakóit, ajándékot vittek a hosszas kórházi kezelésre szoruló gyerekeknek, hajléktalanoknak főztek, fát ültettek, ha kellett tiltakoztak vagy épp megszabadították a Földet a ráhordott szeméttől. De nagyon szerettek csak magáért az útért, a gyönyörű tájért elindulni, az út végén túrázni, feltöltődni, majd visszagurulni is.

A bébiszitter az utolsó pillanatban jelentett beteget, így Judith aznap nem tartott férjével, ahogy rendszerint máskor tette. James elbúcsúzott a lányaitól, átölelte feleségét és úgy csókolta, mintha érezte volna, hogy mindezt most utoljára teheti.

Ezidáig ismeretlen volt Olivia-nak a kenguru gáz. Már nem az. Dadogott, ugrált alatta a jószág, éppen csak fel nem ágaskodott.

“Még szerencse, hogy vasló, így csak annyira makrancos, amennyire én suta” – morgott magában.

Pár kör, valamint a kettes fokozat felfedezése után ezt a hibát sikerült kiküszöbölni.

Megállás. Hol a fék??! Mert, hogy nem ott, ahol megszokta. Újabb pár kör és már megvolt jobb talpa alatt a fékpedál, a fejében viszont még mindig másutt leledzett.

A következő kanyarban rossz helyre került egy oszlop. Az orra elé. Egyenesen neki. Pánik gomb aktiválva, robotpilóta be, kuplung kar behúz, tévesen, mivel ez csak az automata váltónál a hátsó fék. Vasló ugrik, lefullad, motor jobbra, Olivia balra el, majd halk puffanással eloldalaz a földön. Protektorokkal jól felszerelt ruhájának és a Kate-vel begyakorolt bukfenceknek hála csontra túlélte, a motor jobban sérült, így még rádobott egy kis plusz költséget a jogosítványára.

Küzdött a váltással fejben, lélekben, jelenlétben, mindenhogy. Hol lefulladt, hol döcögött, hol nem történt semmi. A pánikjelzője mégis megállás nélkül vijjogott. Teljes kudarc. A bójákra aránylag hamar ráérzett, pedig azt a gyakorlottabb fiúk is rendszeresen rossz ívben kerülgették. Nem csoda, hisz még csak színben sem különböztek egymástól. Első ránézésre átláthatatlan a sok lehajított narancssárga törpesityak a szürke flaszteren.

Nem mondhatni, hogy jókedvűen ballagott volna hazafelé.

  • Még két plusz rutin, és a forgalommal már nem lesz gond. Szépen, stabilan ülsz a motoron. – bíztatta az oktató a lányt, de Olivia-t még ez sem tudta fellelkesíteni.

A csomag, ami odafelé könnyű volt, most a vállát húzta. Visszafelé már az sem érdekelte, ha újfent eltéved. Bevetette magát a zöldbe, de persze most egyből átjutott rajta. A park melletti fagyizóban a hideg őszi reggelektől pár napja frissen beszerzett hangszálgyulladása, és lelkivilága jegelésére benevezett két gombóc fagyira. Leült a padra és szomorkásan elmajszolta előbb a citromos meggyest, majd az erdei gyümölcsöst. A fák és a látvány sem nyújtott már vigaszt.

Legszívesebben ott helyben felhívta volna az oktatót, hogy lemondja a további órákat.

“Kész, feladom! Nekem ez nem kell! Ott a kis automatám, imádom, sikerélménnyel teli, semmi kedvem kirettegni ezzel a monstrummal a forgalomba.” – fortyogott a saját maga fűtötte düh és önsajnálat katlanban.

Hazáig vívódott. Sőt, estig!

“Teszek az önfejlesztésre, a haladásra, a büszkeségre, nekem ez nem komfortos és kész!” – zárta le végül a vitát önmagával.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A bogáncs maradjon, vagy az álca?

2. rész

A heti egy edzés megingathatatlan elhatározása volt Olivia-nak. Az elmúlt héten frissen beszerzett izomlázat sikeresen túlélte. Igaz, két napig enyhén darabos, már-már robotszerű léptekkel bírt lefelé döcögni a suliban a lépcsőn, azt is leginkább háttal. Combjába, sípcsontjába minden lépésnél éles fájdalom nyilallt. Mégis teljes elszántsággal fogta magát és a hét első – valamint az órarendje szerint utolsó – szabad délelőttjén bevágott reggelire két finom, puha mézes szemlét egy nagy bögre tejjel, hozzá három adag kifogással, hogy miért nem ma.

„Kellemes volt a reggel, de délre tuti meleg lesz.” – gondolta. 27 fokos csúcs ígérkezett, így már előre melege volt, ráadásul a légszennyezettségnek köszönhetően tombolt az allergia szezon, neki pedig taknya-nyála egybefolyt. Oxigén nélkül nem kérdés, hogy bárki padlót fogna már a kapuban.

Olivia a zsemle majszolása közben azon tűnődött, hogy vajon mi változott meg benne az elmúlt évek során, hogy ennyire elfogadó lett saját kényelmével szemben. Imádott mozogni, valamit mindig sportolt, két percig sem szeretett egy helyben ülni kisgyerekként.

Nem volt az az aszkéta hajlamú perszóna. Ha éhes volt evett, soha nem vonta meg magától a jó falatokat tudván, úgyis lesz az a szerelmi bánat, ami lepattintja róla a kilókat.

Soha semmiben nem hozta ki magából a maximumot, a jó érzés fontosabb volt számára. Edzésen is csak annyit, hogy az meg ne ártson, de még ez is elég volt egy kisebb éremgyűjteménynek. A kulcs a hozzáállásában volt. Valahogy mindig látta maga előtt, ahogy a dobogón áll.

Tanulásban sem remekelt. Az elvetemült célokat hátra hagyta, és valami kényelmesen elérhetőt választott: hármast. Nem mintha nem lettek volna vágyai, álmai. A motiváció hiányzott. Úgy érezte, semmi más dolga nincs, mint megelégedni azzal, ami van és nem többre vinni egy elvárásokkal teli, túlhajszolt világban.

“Csak élnem kell és élvezni az életet.” – dőlt hátra otthon suli után. “De lehet így boldognak lenni? Mi fog így örömet okozni?” – tűnődött.

“A bika aszcendens lesz az oka” – döntött végül Olivia. Kezd kiütni rajta a csillagjegyből áradó kényelem és lustaság, mely, mint tudjuk, fél egészség. Bele kell törődnie, ez felette álló jelenség. Ki tudna ellenállni a csillagok vonzásának?

Hogy azért mégse teljesen szegje meg mozgásra feltett esküjét, magához vette Phoebe-t és nekivágott az erdőnek.

A kocsmakutya már kint őrizte a vendégek számára fenntartott teraszt. A területharc elkerülése végett kis kitérővel átvágtak a derékig érő, parlagfűvel természetes módon bevetett prérin. Olivia – allergiájára való tekintettel – igyekezett a levegőt inkább nem venni, bőrön át vagy látens lélegezni, hogy megkímélje szervezetét az éjszakára halálos dózissá váló pollenkoncentrátumtól.

A préritől megszabadulva az első utcán balra el. Pár száz méter múlva elhagyták az utcában fellelhető első adag házsort, majd szomorúan szemügyre vették a számukra teljesen érthetetlen „a tóra kutyával behajtani tilos” táblát annak kapujában. Engedelmes polgárok révén kissé bosszúsan, de nem mentek be.

A második adag házsor után már nem kellett sok és el is érték az erdő szélét. Balra hosszasan elterülő mező tárult a szemük elé, az itt élő vidéki városiaknak hegy – földrajzilag csupán domb – lábánál. Jobbra fák magasodtak, melyek között bevetették magukat a természetbe.

Phoebe minden botban kihívást találván vadul csapott le a földön heverő ágakra. Fejét rázva, morogva semmisítette meg, pásztorkutyaként ösztönéből adódóan, talán farkasnak képzelt ellenségét. A bot miszlikbe aprítva, apró forgácsokként kezdte meg új szakaszát élete körforgásának.

Az ellenség kivégzése után a fekete-fehér bundát viselő, gyönyörű prém galléros, barna szemű eb lázasan tért le az útról vadak nyomát szaglászva hódolni új szenvedélyének: a bogáncsgyűjtésnek. Hosszú szőrébe vígan csimpaszkodtak bele a kis dudvacsimbókok rasztásítva, de még így sem elcsúfítva küllemét. Olivia meg is fogadta, hogy amint visszaér szörminátort ránt és Phoebe jamaikai stílusát újra fajta hű komolyságúra formálja.

Túl nagy túrára nem volt idő. Olivia-nak délben már a suliban volt jelenése és még betervezett egy finom, jégsalátás sajtos szendvicset is elvitelre. Az önsanyargatás nem passzolt a személyiségprofiljába, vacsoráig még ennie kellett.

A házak közé érve gondolatban sajnálatukat fejezték ki a kerítés mögött unalomból acsarkodó kutyatársaknak. Mindegyiket biztosították afelől, hogy szívesen elvinnék őket is egy jó kis szimat körre, majd búcsút intettek és hálát adtak a jól bebetonozott, lyuk mentesített kerítések megalkotóinak. Felülről is megcsodálták a tavat, ahonnan kitiltódván haza felé vették az irányt.

Az utolsó száz méteren Phoebe még gyorsan – hódolva ösztöneinek -, egy óvatlan pillanatban, a magas fűben emberi szem elől jól elrejtett, de a kutya orra számára frenetikus izgalmakat keltő egyéb állati lénytől származó, nem túl sűrű fekáliával, szagilag álcázta magát többszöri meghempergés és nyaki bedörzsölés által. Valószínűleg szintén farkas ellen.

Dönteni kellett: a bogáncs maradjon vagy az álca? Olivia betért útközben a nagyihoz, megfogta a kerti slagot és alapos mosdásnak vetette alá az értetlen és kissé sértődött tekintetű kutyát. Az eltávolító hadművelet sikeres volt, a nyakörvre visszacsattant a póráz, elkerülendő az újbóli álcázást hazáig.

A kocsmaterasz még mindig üres volt. A kocsmakutya az ajtóban ülve türelmetlenül várta a vendégeket. Az alacsony termetű, turcsi orrú, tehén mintás, fekete gülüszemű jószág sanda szemmel figyelte már messziről Olivia és Phoebe érkezését. Jelezvén, hogy nem tartanak igényt személyes közegére, rá sem nézve, az út szélén, határozottan előre tekintve kezdték meg kitérőjüket. Gülüke – igazi hívónevét nem ismervén, egymás közt csak így emlegette a lány hű csatlósával a kocsmakutyát – a vendéglátóipari egységtől kísérte a betolakodókat szélesre tárt mancsaival gyúrósan ide-oda billegve egészen a sarokig. Ott fújt egyet és megvárta, amíg Olivia az erősen fegyelmezett, idegesen hátra-hátra pillantó kutyájával átér az út túloldalára. Phoebe-t nem a bátorságáért szerették.

Olivia bogáncstalanította nadrágját, elkészítette a tervbe vett szendvicseket vajjal, kis szalámival bűnözve, ementáli sajttal és jégsalátával ízesítve. Phoebe keresztbe tuszkolta magát a kennelben, felvette az erdei bogaraktól ellesett halott bogár pózt és nem túl nőies, de annál aktívabb horkolásba kezdett. A lány kiosont a házból, halkan kattant a zár.  Motorozás helyett egyik lábát a másik után téve juttatta magát célba, hogy legalább a napi ajánlott tízezer lépésszámot kipiálhassa kifogásai listájának végén.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett