Drága Mama!, Gondolatok

Drága Mama!

Amikor anyu megkért, hogy írjak a búcsúztatódra pár sort, gondolkodóba estem. Az utolsó két heted kálváriáját már papírra vetettem, amit sokan olvastak is. Nem szerettem volna ismételni önmagam, meg ahogy mindig is mondtad: „ami megtörtént, már megtörtént.”

Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Neked is voltak. Akik ismertek, jól ismerték ezeket is. Ezért ezt az irányt is elvetettem.

Nem szerettem volna egy ilyenkor szokásos névfelsorolós „búcsúzik tőled” szöveget sem. Valahány temetésen, búcsúztatón jártam, mindig volt valaki, aki kimaradt, és ez nem csak rettentően kínos, hanem fájdalmas is. Mindemellett te már ott vagy, ahol kimondott szavak nélkül is tudod, érzed, hogy ki van veled ezekben a percekben is.

Ezért arra gondoltam, hogy arról beszélnék egy kicsit, hogy mi az, amit itt hagytál nekünk örökül.

Már a kórházban feküdtél, amikor anyuval elmentünk Ipolytölgyesre, az otthonba, Vikiékhez, ahol gyönyörű énekszóval és szebbnél szebb kézműves termékekkel találkoztam. Eddig is tudtam, hogy Isten senkit nem hagy talentumok nélkül, de ezen a látogatáson ez méginkább megerősödött bennem. És tudom, hogy nincs ez másképp velünk sem.

Kezdjük a családban a legkisebbel.

Évike gyönyörűen táncol, énekel, dalokat ír. Több estés koncerteket ad mióta járni és beszélni tud.

Júlia kiváló sportoló, a kicsi gyerekekkel rendkívül empatikus, mellette gyönyörűen fest és rajzol.

Bátor mindenben meglátja a szépet, de nem csak meglátja, meg is tudja mutatni, vissza is tudja adni érzelmekkel teli, kifejező fotóin, festményein, rajzain keresztül.

Istit kiváló üzleti érzékkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs készségekkel áldotta meg az Úr. Ha egyszer sikerül megvalósítani és létrehozni az alapítványom, őt fogom felkérni ügyvezető igazgatónak.

Lizi született mesemondó, akit már csak egy diktafon és egy podcast fiók választ el a nyilvános sikertől.

Luca olyan, mint egy mágnes. Odaadásával, határozottságával, humorával és szeretetével 50 km-es körzetből spontán vonzza magához a gyerekeket. Született pedagógus.

Zitának irigylésre méltó nyelvérzéke van, tolmács szinten beszél idegen nyelveken. Ha lehetne képességet csereberélni, vele egészen biztosan üzletelnék.

Édes lányod kezdetben pályát tévesztett, de nem tehettetek róla. Nem volt divat akkoriban kőművesnek adni a lányokat, pedig ő a felújítás, az építés nagymestere.

Szóval, mindenki kapott az élethez útravalónak valamit, ahogyan te is Mama.

Te olyan adottsággal jöttél közénk Mama, amire ma nagy szüksége van a világnak és benne minden egyes embernek, de egészen biztos vagyok abban, hogy még nekünk is, akik most itt egybegyűltünk a te tiszteletedre és remélem, hogy örömödre is.

És hogy mire gondolok? Képtelen voltál haragot tartani.

Gyerekként nálad töltöttem minden nyarat, kamasz koromtól az iskolás éveket is. Láttalak dühösnek, szomorúnak, elkeseredettnek, csalódottnak. Emlékeztél mindenre és ugyan sokat meséltél, de soha nem vetetted senki szemére a múltat.

Olyan mérhetetlenül őszinte, tiszta, igaz, és feltétel nélküli szeretet volt a szívedben, hogy képtelen voltál haragudni.

Mindig, mindenkinek megbocsátottál, és rendkívül fontosnak tartottad, hogy ne legyen rendezetlen számlád senkivel. Még az utolsó napjaidban is.

Két nap alatt három orvos ment el melletted, és még a mentő sem akart bevinni, majd a rossz diagnózissal rossz kórházba szállítottak, így mire megfelelő ellátást kaptál, már túl késő volt. Olyan mértékben károsodott a szíved, hogy képtelen volt tovább szolgálni az életed. És még ekkor is, neked csak egy dolog járt a fejedben: mondjam el a doktornőnek, hogy ne aludjon miattad rosszul, ami történt, megtörtént. Majd amikor hazatérsz folytatja a gyógyítgatásod – pedig ekkor már láttam a szemedben, hogy tudod, ez nem fog bekövetkezni.

Szombaton még videó chaten felhívtuk a kisebb dédunokáidat, Évát, Julcsit, Bátort, mert ők nem mehettek be hozzád a kórházba, Isti volt nálad vasárnap, a szombati látogatás után nekem hétfőn az első dolgom volt átadni az üzenetet a doktornőnek, majd Zita a hétfői látogatásodon átadta neked az üzenetet, hogy ez is rendezve. Ki volt pipálva minden a listádon, most már mehettél, és kedden éjjel haza is tértél. Megértem, itt már csak szenvedés volt neked ez a test, odaát pedig papa már oly régóta várt rád. Szinte látom magam előtt, mekkora öröm volt nektek a viszontlátás.

Nem tudom, létezik-e még ember a földön Mama, akiben, ahogy benned sem, bármilyen mélyre ásunk is, nem találjuk az önzés legapróbb szikráját sem.

Egyszer arról kérdeztelek, hogyan tervezted az életed, amikor fiatal voltál.

“Ha nem találom meg 24 éves koromig az igazit, akkor keresek egy genetikailag megfelelő partnert, majd lelépek a gyerekkel.” – felelted.

Indiába vágytál misszionáriusnak.

“És mikor ismerkedtél meg papával?” – kérdeztem.

“24 éves koromban.” – válaszoltad.

És te ekkor, 24 éves korodban, kezdted meg itthon a szolgálatod a falud, az orvos férjed, később a beteg édesanyád, a családod mellett, ahol az utolsó aktív napodig segítettél és vigyáztál a legkisebb dédunokádra, Évire.

Te voltál nekünk a szeretet misszionáriusa.

Ezt adtad és ezt hagytad itt nekünk csendben, szerényen, szótlanul. Soha nem kérkedtél vele. Egyszerűen csak itt voltál, tetted a dolgod és szerettél, bármi történt is.

Drága Mama!

Most én azt szeretném az utolsó földi vendégeid szívére helyezve kérni, hogy senki ne búcsúzzon tőled, hanem mindenki vigyen és éljen téged tovább a gondolataiban, a tetteiben, a szívében. Soha senki ne feküdjön le haraggal, bocsásson meg önmagának és másoknak is, szeressenek mindent és mindenkit mindenek felett épp úgy, ahogyan te is tetted.

Én is ezt fogom tenni, mert te megtanítottad nekem és megmutattad nekünk, hogy a szeretet kőszikla, a szeretet békét teremt, a szeretet maga az élet, és a szeretet az élet egyetlen értelme, mert a szeretet az, amiben tovább élhetsz velünk te is, drága Mama.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Hazatérés

“Engem keressetek, és éltek!” (Ámós 5:4)

Nem búcsúzunk, mert van, akitől nem lehet. Csupán hazatért, mert már vártak rá.

Nagy szerelem volt az övék. Olyan igazi, amilyen csak egyszer van egy ember életében. Nem csoda, hiszen nagypapámhoz nem volt ember, aki felért volna humorával, tudásával, tekintélyével, szeretetével. Még a kalap sem volt ehhez szükséges, mely azért volt a papa fején, hogy ne legyen olyan feltűnő a mama javára írható pár centi magasságkülönbség, de ettől még elszántan hordta.

Emlékszem a házra, melyben Dévaványán lakott, a nyaralóra a Balatonon, az együtt töltött időre, tanítási szünetekre, ünnepekre, a közös süti sütésekre, tábortüzekre, hogy soha nem jött üres kézzel, illetve táskával. Mindig lapult benne legalább egy csomag rágógumi. Karácsonykor szalonnás katonát vágott nekem az ünnepi vacsora közepén, ha azt kívántam, esténként mesét mondott, tollaslabdáztunk a kertben, csitt-csattot vásároltunk a kis boltban, két forintért vett egy gombóc fagyit a Kacsában. Megtanított kötni, horgolni, főzni. Tőle vettem történelem dolgozat előtt plusz órákat az életről.

Mindenki nagymamája volt. Fáradhatatlanul. Nem csak a saját és a férje gyerekeinek gyerekeire, hanem azok gyerekeire, s gyerekeinek gyerekeire, sőt még a szomszédok gyerekeire is ő vigyázott.

Még két hete sakkozni tanította a legkisebb dédunokáját, a nagyobbik lányom pedig a szépítő szoftverek rejtelmeibe igyekezett a mamát bevezetni. Mondanám, hogy elcsépelt hűtőmágnes szlogen: “éld minden napodat úgy, mintha az lenne az utolsó” – de mégsem.

A képes albumokat nézegetem. Megfakult, fekete-fehér papírképek a fekete kartonon. Egy gyönyörű asszony néz vissza rám.

A polcon könyvek – egy kisebb könyvtár -, és ő mind olvasta. Nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ, vagy azt, hogy az melyik könyvben lapul. Ha itt lenne, könnyebben megtalálnám. Valahová átrakta. Kutakodom kicsit. Emlékszem a megsárgult lapokra, a tintával belerótt írásokra, későbbi jegyzetekre a könyv eredetéről, kitől kapta, hol találta, és hogy mikor került hozzá.

Református ima- és énekeskönyvek. Apró, kicsi, zsebbe valók. Lapozgatom. Egy oldalon régi újságcikk kivágás a Kasza István Lapból, az 51. éneknél:

"Uram! a te bölcsességed 
Rendelte el sorsunkat.
Te vagy, Uram, ki intézed
Életünk révén hajónkat;
Csendes idő tőled van,
Tőled jön a szélvész ránk,
Jó és rossz napjainkban
Te vagy a mi édes atyánk.

Boldogságunk szép nappalát
Sokszor búba meríted.
De ugyan te búnk homályát
Örömre is deríted;
Te vagy sorsunk vezére,
Nem ismerünk kívüled mást,
Életünk ösvényére
Csak tetőled kérünk áldást.

Uram! ha mást boldogítasz
És megáldasz bőséggel,
Ha sokakat gazdagítasz
És minket versz szükséggel:
Tekints kegyesen felénk,
Oltalmazz meg irigységtől,
Adj béketűrést belénk.
Védj a békétlenségtől.

Minden sorsban amelybe tett
Isten keze bennünket,
megelégedéssel lehet
Folytatni életünket;
Kezünk vessük munkára,
Tegyük, amit meg kell tennünk
S bízzuk az ég Urára:
Tudja Ő a mi szükségünk.

(Papp István)

A szeretet most így gyógyított. Erre volt szüksége.

Nagypapám édesanyám születésnapja után egy nappal, mama négy nappal ment el. Lehetne véletlen, de üzenet volt, amit szívünk mélyén az első pillanattól fogva tudtunk, még ha nem is volt bátorságunk kimondani. Őt már várták odaát.

Nagyvilági életet élt. Utazások, hajóutak, családi és baráti vendégek. A falu orvosának felesége rang volt, amit most visszakaphatott.

Este elalvás előtt még kicsit imádkozom. Hálát adok az Úrnak, hogy Ő most is mellette van, s csak annyit kérek, hogy békésen, nyugodtan mehessen el, aludjon el, szépen.

Hazatért. Visszakerült a konty a fejére, a napszemüveg az orrára, a csini szoknya, a csini kabát, a körömcipő lábára. Karon fogva vezeti körbe. Van mit megbeszéljenek, hiszen oly régóta várták már ezt a találkozást. Most ott ülnek egymás mellett, régi ismerősökkel, újra felszolgálja a teát, amiből “már csak egy kanálka rum hiányzik”, nagyokat nevetnek ott, ahol már semmi sem fáj.

Szívünkben őrizzük szeretetüket!

Dr. Gaál Józsefné, született Vad Rózsa, a szeretett misszionáriusa, köztünk élt 86 évet.

Köszönöm, hogy a nagymamám voltál, hogy az unokád lehettem, hogy szerettél, tanítottál, példáddal előttem jártál, s míg éltél vigyáztál rám!



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Ha a szeretet gyógyítani tud…

“Imádkozzatok egymásért, és Én meggyógyítalak titeket.” (Jak 5:16)

Már az este érezni lehetett, hogy kellemes, hűvös reggelre fogunk ébredni az elmúlt napokban betörő hidegfrontnak köszönhetően. El is határoztuk, hogy aktívan, futással kezdjük a reggelt, majd beszerezzük a kitalált meglepit édesanyám szülinapjára, kis takarítás, köszöntés, kutyaséta, majd irány a kórház. Végre bejutok én is mamához.

Az ébredésig terv szerint ment minden. A reggeli futás is kellemesen telt, szinte maguktól vittek minket a felkelő nap sugarainak simogatásában a kilométerek. A lánykámmal közös kocogás csacsogós, így a tempót ennek, és a tüdőkapacitásom függvényének megfelelően lőttük be. Nekem ugyan pont elég volt, szerinte azonban még mehettünk volna egy kicsit gyorsabban is.

Kellemes, jól megérdemelt zuhany, hajmosás – egy bemutatkozáshoz várnak tőlem portrét, így még egy fotózást is be kellett a napba iktatni – egyeztetés a nagyobbik húgommal, majd bukó fel, és irány a bolt.

Alig 20 perc volt az út oda, és 20 perc vissza, de imádtam minden kanyarulatát. Meg nem tudom mondani pontosan, miért szeretem ennyire vezetni a kis robogóm. Amikor ráülök, kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Megváltoznak a hangok, a fények, az illatok, kitisztul a fejem, még a szívem is máshogy dobog. Nem is volt sok kedvem leszállni, mentem volna még, de sok volt a dolog.

A takarítás és a kutyaséta elnapolást igényelt, mivel édesanyám a vártnál 2 órával hamarabb indult a mamához.

Összeszedtem a teraszról hat cserépnyi paradicsomot, valamint két cserép kukoricát. Kicsit túllelkesedtem a balcon kertészkedést, és már lépni sem lehetett a bokroktól. Egy barátom viccesen meg is jegyezte, hogy “nem baj, majd elszívjuk”.

Beállítottam a kis robogóm a parkolóban a fotózáshoz, elkattintottuk amit el kellett, betuszakoltuk a húgomék autójába a hátsó ülésre, valamint a csomagtartóba a veteményest, majd irány – nem a mamáék, amíg mama haza nem jön, hanem – a Kinga mamáék.

Magunkkal vittük Megi kutyát is. A kisebbik húgom a lánykámmal együtt bevállalta a sétáltatást is, így csak a takarítás maradt végül másnapra, ami 4 gyerek, munka, miegymás mellett így 22 év távlatában, már minden belső feszültség nélkül várhatott.

Nem csaptunk nagy bulit. Amíg a mama nem jön haza, nem lehet. Nem hagynánk ki belőle. A szerény köszöntés után kijelöltük a paradicsom nagyhatalom ültetvényének helyét, búcsú puszik, egyeztetés: “Amint odaértünk, videó chaten hívunk!” – majd irány az egyenes.

A siklóernyős időkből jól ismert és szeretett budai hegynek fel, hegyről le, körforgalom, kis utca, jobbra kanyar, balra kacskaringó, újra hegynek fel után oda is értünk az úti célunkhoz, mely a kis árnyékolóval fedett, asztalokkal, székekkel kirakott előrészével inkább hatott egy kávézónak, mint egy kórháznak.

Még a portán sincs kórházérzete a látogatónak. A lift is inkább egy társasházi vendégségbe érkezésre emlékeztet egészen addig, amíg a kívánt szinten ki nem lép az ember.

Anyukám már rutinosan közlekedett. Nagyon figyeltem is, hogy az apró kis asszony szapora lépteit lekövessem, mivel borzasztóan tájékozódom és képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni. Nem kívántam most elveszni.

A kék linoleummal lerakott folyosó a sárgás kapaszkodókkal, barna támlás székekkel kellemes hangulatot árasztott. A csendes folyosókon senki nem járt. Csupán egy rendi nővér mosolya jött velünk szembe.

227-es szoba.

Kisebbik húgom, mama neve (született Vad Rózsa), és akkori kedvenc meséje után szabadon, kis korában sokáig hívta mamát Csipkerózsikának. Csipkerózsika 100 éves álmának egy részét aludta épp, amikor odaértünk, így csendben kiosontunk a szobából és körbe jártuk kicsit a szépen felújított épületet.

A folyosó végén egy olvasó sarok került kialakításra, ahol a csodás kilátás nem csak könyvek, újságok lapozgatására, hanem elmélkedésre is inspirál.

Egy szinttel feljebb apró konditerem (ajtaja most épp zárva), és egy kis kápolna-szoba várja betérőit attól függően, hogy testben vagy lélekben kell az erősítés.

Mire visszatértünk, mama is felébredt. Halkan, nehezen, fájdalmak közt. Fátyolos tekintete mindent elárult. Szavak nélkül is tudtuk, hogy nincs jól.

Hatalmas mosollyal, és minden aggodalmat elfedő, a viszont látás kitörő örömével puszilgattam körbe egy hete nem látott mamikámat. Bőre szürke volt, hideg és nyirkos.

“Jaj, de jó hogy látlak!” – fogta szorosan a kezem, és én tartottam volna örökre, de sírnom kellett. Toporzékolhatnékom támadt, mint egy kisgyereknek, követelve, hogy most azonnal adják vissza az én erős és egészséges nagymamám.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Kihúztam kezem szorításából – míg élek érezni és bánni fogom -, önmagam keresve ténferegtem kicsit az àgya körül, majd anyukám mellé lépve cselekvőre kapcsoltam. Áttörölgettük, fájó sebeit beborogattuk, megfésültük, felültettük, tiszta zoknit húztunk fázós lábaira.

“- Na, ezt is megértem, hogy az unokám adjon rám zoknit.

– Mama, ha ez volt minden vágyad, csak szólnod kellett volna. Nem kell ehhez egy infarktus.” – nevettünk.

Lecsapva az oldottabb hangulatra, gyorsan előkaptam a mobilom, megmutattam milyen szépek szeretett kertjében a virágok, megnéztük a legkisebb unokája táncbemutatóját, majd lassan elérkezettnek láttam az időt a videóhíváshoz.

Az unokák, az otthon látványa felüdítették. Szinte kicserélték. Nehezen beszélt, kissé fulladt, köhécselt, de tartotta magát, és derűsen beszélgetett szeretteivel.

“- Nem vagyok elkeseredve. Úgy vagyok vele, hogy szép kort éltem meg, tartalmas életem volt. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Szeretnénk, ha velünk maradnál, de azt nem, hogy ágyhoz kötve vegetálj és szenvedj hátralévő idődben, mama. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb.” – érkezik édesanyám válasza.

Az àgya szélén ülve hallgattunk.

“A doktornővel beszéltél?”

Rösteltem, de nem.

“- Hétfőn első dolgom lesz, mama.”

– Mondd meg neki, hogy ne gyötörje magát. Miattam nyugodtan aludjon. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Majd ha kikerülök innen, otthon folytathatja a gyógyításom.”

Maga elé néz, elgondolkodik. Majd elszántan közli:

“- Ha a szeretet gyógyítani tud, akkor kikerülök innen!

Ó, mama! Tudod te milyen sokan szeretnek, és gondolnak rád szeretettel?! Rokonok, régi barátok, osztálytársak, kollégák és ismerősök. A család minden tagja felől kapjuk az üzeneteket, a jókívánságokat.” – mesélem.

Hála ragyog fel szemében. Hát mégsincs egyedül.

“Mert egészségessé teszlek téged, és begyógyítom a te sebeidet, azt mondja az Úr.” (Jer 30:17)

Az is kész csoda, hogy élve kihordott két napon át, lábon, egy hátsó fali infarktust. Komoly gyulladás van a szervezetében. Bántja az epéje, nem eszik, nem fogadja el a gyógyszereket, mondván fáj tőlük a gyomra és csak rosszabbul van, ha beveszi. Az injekciók helyén nem áll el a vérzés, infúziót kap, és keresik a gyulladás helyét. Gyenge, és fáradt.

“Na, egy közös szelfi mama a családnak? Mosolyogj, olyan szép fogsort csináltattunk neked.” – tréfálkozom, s még egy utolsót nevetünk, mielőtt elbúcsúzunk.

A szeretet gyógyít, és ki fog kerülni innen. Így vagy úgy, de ki fog kerülni. Egy nap begyógyulnak sebei, megszűnnek fájdalmai, és élni fog, örökké. De most még…

“Szeretlek mama! Várlak haza!” – ölelem át reményt erőltetve szerető szívembe, és csókolom körbe még egyszer puha bőrét.

Fájó szívvel lépek ki az ajtón. Még maradnék. Vigyáznám álmát, hogy amikor felébred, legyen ott egy kéz, melyet szorosan megfoghat.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Gondolatok

Nagyapám emlékére

Dr. Gaál József sebész-, szülész-, nőgyógyász, dévaványai községi orvos. Tartalékos hadnagyként vonult be és 1942. május 12-én utazott ki a doni frontra a szatmárnémeti tábori kórházzal; az I/1-es páncéloshadosztály megsebesült sebészének a helyére osztották be…

Nagymamám egy ősz hajú, szemüveges, mindenki által szeretett, jó kedélyű, segítőkész, rendkívül mozgékony, és aktív életet élő idős hölgy. Ilyen, mióta az eszemet tudom. Az élet ugyan csak egy saját gyermekkel – édesanyámmal – ajándékozta meg, de egyedül ő a megmondhatója annak, hogy hány gyermeket gondozott és nevelt fel. 14 évesen költöztem hozzá. A város egyik végén lakott nagymamám – itt töltöttem a hétköznapokat –, a másik végén édesanyám – itt pedig a hétvégéket. Olyan volt ez, mint egy kollégium, csak családi.

Középiskolában a történelem – be kell valljam -, nem volt a kedvenc tantárgyam. A gyönyörű érettségi bizonyítványomban is csak ez az egy tantárgy az, ami mellett egy hármas éktelenkedik. A tankönyvek sorai számomra unalmasak és szárazak voltak. Dolgozat előtt mindig nagymamámat kértem meg, hogy meséljen, hiszen ami nekem történelem, az neki emlék: gyerekkora évei. A II. Világháború alatt óvóhelyük nem révén testvéreivel a kertjükben nagyra nőtt eperfa alatt ültek és számolták a fejük fölött elhúzó bombázókat.

– Tudod, egy háborúban mindenki a hazáját szolgálja – kezdte meg a rögtönzött történelem órát. Az otthon maradt asszonyok és anyák, a gyárakban dolgozó lányok, a harcmezőkön sebeket bekötöző nők. A családjukat, szerelmüket önként, kötelességből vagy erőszak hatására hátra hagyó és fronton szolgáló fiúk, férfiak és apák. Volt, aki egy eszméért harcolt, volt aki egy jobb világban hitt, de volt olyan is, aki csak túl akarta élni ezt az egész esztelen mészárlást és szörnyűséget. Egy háborúban minden katona a hazáját szolgálja, de sajnos egy háborúban a haza, van, hogy a katonáit nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja, az ideákat pedig porrá zúzza.

A szobában régi bútorok voltak, a helység pedig inkább hasonlított egy könyvtárhoz, mintegy átlagos nappalihoz. A hosszanti oldal az ablaktól az ajtóig végig, a földtől szinte a plafonig be volt polcozva, rajta könyvekkel. Régi, megsárgult lapos és újabb kiadású példányok szépen kategorizálva és ABC sorrendben. Még egy regiszteres füzet is tartozott mindehhez. Nagyapám saját kezével jegyezte fel a kincsként őrzött könyveket. Nagymamám felállt, végignézett a polcokon, de végül nem vett le egy könyvet sem. Visszaült a barna, bársony kárpitos fotelbe és folytatta:

– Ez nincs leírva a könyvekben, de valahogy így élhette meg a háborút az 1942 nyarán lezajló hídfőcsaták idején Sztorozsevojében a magára hagyott, élelem és utánpótlás nélkül, élő sebességcsökkentő ütközőként az ellenség elé vetett és lemészárolt, hazájától távol, reménytelenül küzdő és elhulló 200 ezer magyar katona, aki nem kapott engedélyt a visszavonulásra. Jány Gusztáv vezérezredes ráadásul 1943. január 24.-én kiadott egy hadseregparancsot, melyben azokról, akikről tisztelettel kellett volna megemlékeznie azt mondta, hogy elvesztették becsületüket, mert nem váltották be azt, amit mindenki joggal elvárhatott volna tőlük. Ezt nagyapádtól tudom, ő ekkor már kint szolgált, mint tartalékos katonaorvos.

Nagyapámra szívesen emlékszem vissza. Alacsony, kopaszodó, ősz hajú, örök vidám ember volt. Határozott, egyenes jelleme, odaadással végzett munkája soha nem látott tisztelettel vonta őt körül mind a családban, mind a faluban, ahol élt és dolgozott.

Az egészségügyi oszlop főhadnagyaként került ki a Don-kanyarba, több másik gyógyításra felesküdött orvostársával együtt. A sztorozsevojei ütközet alatt a műtétjeiket egy olyan kis orosz házban végezték, ahol a műtőnek kialakított helység 2,5×2 méteres volt úgy, hogy a falon körben még futott egy kb. 50 cm széles fa pad is, amit az oroszok ágynak használtak. Így állni is alig volt helyük, nem hogy műteni. A legyek beleptek mindent, ha hordággyal beteget hoztak, előbb ki kellett menniük a helységből, hogy a sérültet be tudják hozni. A katonák nem kaptak megfelelő téli ruházatot, rengeteg volt a fagyásos sérülés. A fagyásos sérültekről ahogy levették a bakancsot, lábukról az elfagyott izmok egyszerűen lehullottak. A sérülteket igyekeztek minél gyorsabban ellátni, a műtéteket pedig a sebesült megérkezése után egyből elvégezni. Másnapra soha nem hagytak senkit. Így volt olyan nap, hogy nagyapádék reggel öt órától éjfél utánig operáltak megállás nélkül. Még enni sem volt idejük, nem hogy félni vagy a túlélésre gondolni. Pedig ők is veszélyben voltak. A 80 gépjárművet számláló oszlopukból az áttörések utáni napokra csak 10-15 maradt. A sebesülteknek igyekeztek a lehetőségekhez képeset nyugodt körülményeket biztosítani. Ezt nagyapád nagyon fontosnak tartotta. Többször felszólalt amellett, hogy a sebesülteket haza kell szállítani. Hitt abban, hogy a békés, otthoni közeg jelentősen hatékonyabbá teszi a gyógyítást és lerövidíti a teljes gyógyulás idejét. A harcmezőn ugyan is előfordult, hogy az egészségügyi oszlopot ért támadás miatt a frissen amputált katona és a friss hasmetszéses könyökein csúszva igyekezett fedezéket keresni nagyapáddal együtt.

Megtudtam azt is, hogy 3 hónap hadműveleti területen eltöltött idő után mindössze 1 hét szabadság járt nekik. De ennek is mindenki nagyon örült. Hazafelé a vonaton a jókedv, a közös éneklés és nevetés általános volt. Mindenki boldog volt, hiszen éltek.

– 1942-ben a karácsonyt nagyapád otthon töltötte a családjával, majd december végén tért vissza Sztorozsevojéba. Kemény hideg és teljes tanácstalanság fogadta. Parancs nélkül indult el szakaszával Alekszejevka felé. Alekszejevkában egy ezredes annak ellenére, hogy a 6 fős csapat tagjai orvosok, ferences rendi barátokból álló ápolók voltak, ráadásul se támadó, se védekező fegyverük nem volt, ki akarta küldeni őket Bugyonnij védelmére. Nagyapád vitába szállt vele, de hasztalan. Egy csendőr főhadnagy mentette meg az életüket, aki tovább küldte őket Valujki felé. Akkor már csak egy autóból és egy buszból álló menetüket útközben újabb támadás érte. Az autót kilőtték, a busz motorja megsérült. Német katonák szállították be őket Valujkiba. Következő állomáshelyük Bjelgorod volt. Mivel a támadás következtében élelem nélkül maradtak egy hadbiztoshoz fordultak segítségért, aki parancs híján megtagadta azt. Az éhezéstől egy telefonhívás – mely elszólította a hadbiztost a helyéről –, és nagyapád tettrekészsége mentette meg őket: elemelt az asztalról 50 db élelmiszer jegyet.

A történelem óra itt nem ért véget, a gondolataim azonban már máshol jártak. Elképzelni sem tudtam és a mai napig nem tudom, mit élhettek át. Nagymamám hangja hol indulatokat, hol fájdalmat rejtett magában, hol pedig büszkeséget. Szerette, a mai napig szereti nagyapámat, aki számomra nem csak egy nagyszerű és igen erős ember volt, hanem igazi hős! Munkásságát, küldetését, hitét és emlékét példaként, példaképként őrzöm a szívemben. Mert a múltra emlékezni kell. A háborúban harcoló, mindent túlélő vagy épp elesett szeretteink áldozata nem lehet hiábavaló. Erőt kell adjon ahhoz, hogy bízzunk, megbocsássunk és szeressünk. Értékeljük és élvezzük a békét – amit nekik köszönhetünk, amiért ők az életüket áldozták –, az együtt töltött perceket, hogy az igazságunknál sokkal fontosabb legyen a szeretet.

Nagyapám látott halált, adott életet, hozott meg nehéz döntéseket. Harcolt a gyógyulásért, a gyógyításért, azért, amiben hitt. Nem panaszkodott, hogy az eszközök vagy a körülmények nem elég jók, csak tette a dolgát, mert hitt abban, amit csinált. Talán pont ez adott neki erőt a háborút túlélni és mindig nevetni. Mindent azonban ő sem élhetett túl. Még gyerek voltam, amikor elment. Az együtt töltött utolsó nap minden részletére tisztán emlékszem. A konyha hatalmas volt és tágas, bőven elfért benne az ebédlő asztal is. Négy helység nyílt belőle: a fürdőszoba, a rendelő, a kamra és a spájz. Hatalmas ablakain mindig besütött a nap. Húsleves volt ebédre. Nagyapám viccelődött, mi pedig jókat nevettünk rajta. Ebéd után felállt, hátra ment a háló szobába, hogy lepihenjen, ahogy ilyenkor mindig is tette. Én a konyha ajtóban játszottam a földön, amikor meghallottam, hogy nagymamámért kiált. Rosszul lett. A szíve. A segítség pedig már nem lehetett elég gyors, tudta: nem éli túl. A mentőben, nagymamám karjai közt aludt el, örökre. A saját életét nem menthette meg.

A kertre nyíló barna rácsos kapuban álltam és sírtam. Hangosan sírtam a temetése napján kedvenc, alvós rongyomat szorongatva. Követeltem, hogy jöjjön haza. De nem jöhetett, eleget tett és látott itt a Földön. Nem maradhatott köztünk, csak az emléke.


(Megjelent a Honvéd Altiszti folyóirat 2014/2-es számában.)


Fotók: a Mama családi albumjából



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

Segíteni jó

Másnap Napocska első sugaraival együtt ébredtek a lányok. Lilla a nagy kövön szárította a szárnyait, amikor Napsugár odaért. Arca derűs volt, lelke vidám. Boldogsággal töltötte el, hogy vele van az angyallány. Jókedvűen indultak el a mezőre.

Az orgonabokor alatt volt a Sün család háza. Itt élt Sün Samu és neje Sára, valamint csemetéik Soma, Salamon és a kis Sarolta. A gyerekek vidáman hemperegtek a friss tavaszi fűben, amíg Sára a tavaszi nagytakarítást végezte. A munkából Samu is derekasan kivette a részét. Mindig besegített Sárának a házimunkában. Nagyon szerette a feleségét és ahogy csak tudta, igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Most épp szőnyeget porolt, amihez erő kell. Férfi munka, akárhonnan is nézzük.

Sünéktől nem messze laktak Ürgéék. Ürge Üllő, az apuka, Ürgéné Üdvöske, a feleség és a kis Fürge Ürge, aki nevét gyorsaságáról kapta. Még alig bújt ki az üregből, máris lehagyta futásban még az apukáját is! Pedig Ürge Üllő szántóföldi futóbajnok volt fiatalkorában!

Ürgééktől nem messze laktak Üregiék, a népes nyúl család. Üregiék háza előtt volt egy postaláda, melyen ez állt: Üregi Ny. Norbert és családja. Először ki szerették volna írni mindenki nevét, de olyan sokan éltek egy üregben, hogy nem fért rá nemhogy a névtáblára, de még a postaládára sem! Így végül csak az apuka neve került ki, elvégre ő volt a család feje – akár a káposzta.

  • Jó napot Üregi úr! – köszöntötte Lilla. – Ő itt Napsugár, lélek-őrző angyallány. Jöttünk megnézni, mi újság itt a nagy mezőségen.
  • Maguknak is – biccentett jelentőségteljesen az üreg előtti hintaszékéből Üregi Nyúl Norbert. – Vagyunk, vagyunk – hümmögte a bajsza alatt. – Hosszú volt a tél, de végre itt a tavasz, már vetjük a répát és a sok finom káposztát, hogy legyen mivel megtölteni az éléskamrát – mutatott a kertre, ahol ott ugrabugrált Üreginé szoknyája körül Nóra, Niki, Nimród, Noémi, Nándi és még a kis Norbi is.

Lilla és Napsugár szomorúan látta, hogy amíg Üreginé a sok kis nyúl gyerekkel körbevéve kapál, vet és dolgozik, addig a férje fittyet hányva arra, hogy a sárgarépa, a káposzta az ő éhségét is csillapítani fogja, csak a lábát lógatta a hintaszékéből.

  • Ejnye, ejnye – gondolta magában Napsugár – nem valami belevaló nyúl ez az Üregi úr. Csak itt ül, pöffeszkedik, növeszti a hasát, amíg a felesége a betevő falatért dolgozik. – Be is álltak Lillával gyorsan segíteni. Lilla a gyerekekkel játszott, amíg Napsugár a frissen kapált földbe barázdákat húzott és beleszórta a sárgarépa magokat.

Miután befejezték a munkát a lányok Üregiéknél, tovább mentek Katicáékhoz. Katicáék háza egy kivágott fa rönkjén állt. Kis házuk előtt puha mohaszőnyeg szegélyezte az apró kavicsokkal szegélyezett leszállópályát. Itt éldegéltek Katicáék. Katica Kornél, Katicáné – született Bogárka Katalin -, és a lányuk a kis Kamilla. Kornél épp tapétázott, amikor Napsugár és Lilla odaért, Katica pedig a kis Kamillával játszott kint a puha mohában.

  • Már kétszer ragasztotta fel magát a falra – panaszolta Katalin a lányoknak – olyan eleven, és annyira kíváncsi, hogy teljes bogarat kíván. Ha nem segítene a férjem, én nem is tudom mi lenne…
  • Szívesen segítek – felelt Napsugár – vigyázok a kis Kamillára, ha szeretnétek egy kicsit kettesben lenni, vagy elintéznél ezt-azt.
  • Vagy beirathatjátok a Bogi Bölcsibe – javasolta Lilla – sok jót hallottam róla Bodobácséktól.

Bodobácséknak rengeteg kis bogaruk volt. Már nem is számolták. Nemes egyszerűséggel a fiúkat Bodinak, a lányokat Boginak hívták. Vigyázni az összesre egyszerre pedig lehetetlenség volt. Ezért sokszor vették igénybe a Bogi Bölcsi szolgáltatásait.

  • Kösznöm az ötletet és a felajánlást, megbeszélem Kornéllal. – válaszolta Katalin, miközben sikkantott egyet, mert amíg a lányokkal pár szót váltott, addig a kis Kamilla felmászott a ház tetejére.

Lilla még levette Kamillát a háztetőről, majd elbúcsúztak a lányok a családtól és visszaindultak a tóhoz. A nagy kövön ülve még napnyugtáig beszélgettek, majd hazamentek és ágyba dőltek. Álmuk mély volt és békés, lelkük nyugodt, miközben vidáman csacsogtak felettük a csillagok, kiket a Hold békésen csitítgatott.



Alapértelmezett