Szabadon szeretni

Ahogy változnak a korok, éppúgy változik a társadalom, a kultúra, a szokás, az ember, és ebben a változó korban nagyon is kellenek a “fekete bárányok”, akik mernek hitükkel, világnézetükkel, életükkel kilógni a sorból, akik mernek valóban boldogok lenni, máshogy.

Minden nagy változás így kezdődött: jött valaki, aki másképp gondolkodott, látott, érzett, tett, de legfőképp másképp szeretett. És mikor lenne a legfőbb és a legégetőbb ideje a változásnak, ha nem most, amikor már minden porcikánkon érezzük e túlmaterializálódott, társadalmi elvárásokkal teli világ fájdalmát, amikor már nem csak lelkünkben, kapcsolatainkban, de körülöttünk is szó szerint háború dúl.

Folyton folyvást kesergünk, harcolunk, másokat bántunk. És hogy miért? Mert képtelenek vagyunk elengedni. Mert a vágy, mintegy marionett bábut a művész, úgy rángat minket, s mi nem merjük, de nem is akarjuk elvágni a madzagot, mely irányít minket. Oly erősen hisszük a művész által kreált világ valóságát, a mese igazságát, s épp ennyire szeretjük a dicsfényt is, melyet saját sikerünknek vélünk, és nem vesszük észre, hogy a taps nem nekünk, hanem a művész játéktudományának szól.

Merni kell kilépni a konvenciókból és a saját életünket egy belső értékrend mentén senkit sem bántva élni. A más kárán, fájdalmán át szerzett siker keserédes és múlandó. Annak, ki mást bántva halad előre, útját állja a sors. A hazugságból, s fájdalomból felépített vár ingatag, s előbb utóbb összedől függetlenül attól, kinek hazudtunk, kinek ártottunk (többet): másnak, vagy önmagunknak.

Az, ki a szeretet útján jár, látszólag lassabb, kevésbé sikeres, életében több a lemondás, az elengedés, mégis ragyog. Várának falai nem omlanak le soha. Sorsa végül beteljesül: nyugalmat lel, s önmagában is boldog lesz. Megszabadul a vágytól. A művész már nem rángathatja ide-oda. Csak akkor táncol, amikor úgy adja kedve, azt játssza, amit épp szeretne, és annak hajol meg, kit meg kíván tisztelni vele. Félelmek nélkül ölel, mert elvárások nélkül él, és szabadon szeret.

Bárkitől is sodort el az élet, a szeretet útján, ha valaki az életünk része és hozzánk tartozik, azzal egy napon visszatérünk egymás mellé. A szeretet útján az élet, ha el is vesz, később mindent bepótol.

A szeretet útján van, hogy látszólag egyedül, de sohasem társtalanul járunk. Mindig akad valaki, aki egy darabon elkísér, aki ott van, amikor szükségünk van rá. Kezet nyújt, meghallgat, átölel. S van egy, kivel lelkünk távolból is összeér, mert bár messze van, de ugyan azon az úton jár, s ő is épp oly szabad, s épp oly szabadon szeret, mit mi.

Futónapló, Gondolatok

Én döntök

Kicsit dicsekvés és büszkeség is, de ha az ember odateszi magát és elér valamit, arra méltán lehet büszke.

Soha nem voltam egy eredményeket posztoló, leginkább mert nem voltak eredményeim. Mindig a kényelmesben mozogtam. Elég az, és nem okoz csalódást alapon. Elvégre, ha belevágok és nem sikerül… Miért jó a pesszimistának, ugye? Mert nem éri csalódás. De siker sem.

Napjában állítatok meg az utcán, hogy szeretitek olvasni az írásiam, motivál benneteket a futásba belefektetett erőfeszítésem, a változás, amit testileg-lelkileg láttok rajtam. Hálás szívvel köszönöm nektek a visszajelzéseket, mert ez (is) mutatja nekem azt, hogy jó az út, amin járok. Leginkább ezért is osztom meg veletek, hogy soha nem voltam egy küzdő típus a sport, a munka, az egyéni sikerek terén. Nem is jutottam semmire.

Egyszer elhatároztam, hogy odateszem magam, és jó leszek. Edzést tartottam gyerekeknek, és hát hogy várjam el tőlük, hogy ők bele tegyenek apait-anyait, ha én sem teszem. Úgyhogy edzettem. Sokat. Kitoltam a határaimat és szépen fejlődtem. Erőben, technikában, mozgáskultúrában. Majd egy nem túl szép személyeskedés végett megvágtak a vizsgán. Nem mondom, hogy jól esett, de nem a harag motivált a váltásra. Amikor rá 3 hónapra egy nagyon komoly balesetet szenvedtem egy edzésen, akkor úgy éreztem, hogy egész egyszerűen ez nem az én utam, hiába is ragaszkodnék hozzá.

Középiskolában a tesitanárom gátfutásnál évente elmondta, hogy olyan lassan futok, hogy fizikai képtelenség, hogy átérek a gát fölött, és nem esek le menet közben. Hogyan is hihettem volna, hogy képes leszek valaha is jó tempóban futni?

Futottam én, szerettem. Sok feszültséget kihajtott, jót tett a közérzetemnek, és tisztában voltam az egészségmegőrző hatásával is. De soha nem reménykedtem eredményekben, vagy tűztem ki célt magam elé. Csak úgy futottam. Futottam, mert jól esett, futottam, mert anya-lánya program volt. Aztán jött Évi, és mindez elmaradt, majd jött egy nagyon mély pont, amikor nem csak ez, de minden más is elmaradt. Önmagamat vesztettem el.

1 hónap alatt ledobtam 15 kg-t. Izommal, zsírral, minden létező szövetemmel együtt. Majd jött még egy baleset. Már volt egy 7-es nyaki csigolya törésem, a bal térdemben elszakadt az összes térdszalag, és most leestem a lépcsőn Évivel a kezemben. Keresztcsont, farokcsont, derék oda. 3 év rehabilitáció után tudtam újra fájdalommentesen ülni, de a mai napig nem az igazi, és már nem is lesz az. Emellé jött a depresszió, igen súlyos migrénnel tetézve. 30 napból 20-25-öt fájt a fejem. Volt, hogy napokig nem tudtam kijönni a sötét szobából, csak bőgtem. Hatosával szedtem a cataflame-ot mindhiába. Már azt vártam, melyik pillanat lesz az utolsó, mert biztosra vettem, hogy ezt az agy képtelen túlélni. De túlélte. És túl kellett élnem nekem is.

Elfordítottam a fejemet, irányt és életmódot váltottam. Felhízlaltam magam, elmentem fejfájás ambulanciára kezeltetni a migrénem, a depresszióra nem voltam hajlandó gyógyszert szedni. Futni kezdtem. Először csak a túlélés és a mozgás volt a cél, majd a jó, jobb közérzet, végül amikor egy éve bekerültem egy UB csapatba, akkor a túlélést felváltotta a jól eső teljesítés, és elkezdett érdekelni az eredmény is.

Vettem egy Garmin futóórát, letöltöttem az alkalmazást, és kipróbáltam az edzésprogramokat. Ha annak idején a tornatanárom nem leminősít, hanem megmutatja hogyan kell futni, levegőt venni futás közben, hogyan tegyem egyik lábam a másik után és megmondja, melyik izmokat kell megerősíteni ahhoz, hogy futni tudjak, akkor a sikerélmény nem várat magára közel 30 évet.

Kifogásokat mindig lehet találni. És igen, van ami nem a mi utunk vagy sportunk. Nem kell és nem szabad makacsul ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, munkához, célokhoz, de leginkább vágyakhoz, mert az önzést megtorolja az élet. Azt fogja elvenni, ami a legfontosabb, és ott fog visszavágni, ahol a legjobban fáj. De ezzel egy időben a helyes irányba is fog állítani minket, és meg fogjuk érezni, hogy merre kell mennünk, mit szán nekünk az élet, és ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor ott boldogság, és siker vár majd ránk.

Az első 1 mérföldes edzést augusztusban futottam, a másodikat ma. A kettő között 2,5 hónap, és heti 3 aktív futóedzés telt el. A befektetett munka eredménye nem maradt el, az újabb célok pedig itt érnek bennem, mert van még bennem élet, van még bennem lehetőség, és ahogy csak rajtam múlik, hogy merre nézek, merre megyek, mit tartok fontosnak és mit engedek el, épp úgy csak rajtam múlik az is, hogy mit kezdek a bennem rejlő lehetőségekkel: hagyom elsorvadni, vagy kihozom magamból.

Futónapló, Gondolatok

Ne álmodozz a győzelemről

Az ember addig él, ameddig célja van, mert addig értelmét látja. Addig él, amíg valami hajtja, viszi előre. Amikor a gyerekek kicsik, akkor értük élsz. Nézed a csillogó, világra rácsodálkozó szemeket, ott akarsz lenni és ott vagy minden első próbálkozásnál, mert abból csak egy van, egy pillanat, mely nem jön, mert nem jöhet el többet. Ez tölti ki a napjaid, ez minden vágyad: szeretni, támasza lenni, ott lenni.

Aztán felnőnek. Elkezdenek saját utakon járni, már egyre kevésbé igénylik a jelenléted, és neked három választásod van: belemerülsz a hiányba, belemenekülsz a munkába, vagy élni kezded a saját életed. Elmész oda, ahová eddig csak vágytál, megteszed azt, amit eddig csak elképzeltél, kitűzöd azokat a célokat, melyeket elérhetetlennek tartottál.

A futás egy jó sport, mert itt szabad lehetsz. Te választod ki a távot, az időt, és azt, hogy mit jelent neked az, hogy: győzelem. Dobogóra akarsz állni, vagy magaddal versenyzel, mert nem csak érezni, hanem tudni is akarod, hogy képes vagy rá, és meg tudod csinálni, mert több van benned, mint hiszed, és lehetsz jobb, gyorsabb is, mint gondoltad.

Augusztus végén kitűztem magam elé 21 km-t és egy 5:30-as versenytempót, amit az edzésprogramban 5:13-ra állítottam, hogy biztos legyen a tuti. Az első céltempós intervalledzés után vastüdő és defibrillátor után tapogatózva kérdőjeleztem meg elmeállapotom épségét. Ezt?? Sőt, ennél gyorsabban, 21 km-en keresztül??? Hát ellensége vagyok én saját magamnak? De nem adtam fel.

2 hónap és közel 1 perc javulás a különbség az alábbi két intervall edzés között, miközben október 16-án egy versenyen lefutottam 14 km-t a 21-ből a kitűzött versenytempóval.

Már csak 7 km van hátra.

“Ne álmodozz a győzelemről, hanem edz rá.” (Mo Farah)

Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.

Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.

Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)

Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.

Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Az első versenycipőm, avagy várj meg cipő, várj!!!

A futás technikai sport, és mint ilyen, a végeredmény nagyon is függ a felszereléstől. Ezzel a ténnyel hobbi futóként nem nagyon foglalkoztam, egészen mostanáig.

Csapatban futni más. A teljesítményed már nem csak neked szól. Hozzáteszel az egészhez. A hobbid elkezd némi kutakodást, tudatosságot és utánagondolást igényelni. Több lesz, mint egy kedvenc időtöltés, egy szuper egészségmegőrző mozgásforma. Kihívássá válik, mely gyorsan magával ragad és felemel, mert egyre jobb leszel és rájössz, hogy a “többre vagy képes, mint gondolnád” nem csak egy elcsépelt hűtőmágnes szlogen.

Arról, hogy nagyon nem mindegy, milyen cipő van a lábadon, már egyszer írtam. Most mégis kicsit újra elővenném a témát, mivel azóta a “csapatom” tagja két újabb taggal bővült.

Még decemberben költözött be a cipősszekrénybe egy terepfutó cipő a kutyám legnagyobb örömére.

A választásom egy umbro jackuzzira esett.

Olyan cipőt kerestem, ami árban elfogadható, és a használók jó véleménnyel vannak róla. Heti egy alkalomra nem akartam hatalmas költségekbe verni magam, de mégis kényelmes cipőre vágytam főként, hogy a terepfutás nem volt a kedvencem. Eddig.

Meglepően sokat tud hozzátenni a futóélményhez egy jól kiválasztott cipő. A tapadása eszméletlen. Nem csúszkál a kavicsokon, mint egy aszfalt cipő. A talaj egyenletlensége is csak a nagyobb, vízmosta, sziklásabb útszakaszokon érezhető, de ott sem hagy cserben. Teljes biztonsággal, a tempót tartva lehet egyik oldalról a másikra szökellve kerülgetni a bokatörő gödröket.

Már most várom a tavaszt, a hosszabb nappalokat, hogy ne csak hétvégén, hanem munka után is ki tudjak menni hű csatlósommal futni a Somlyóra vagy akár távolabbi dimbes-dombos terepfutó helyekre.

Egy futó ismerősöm egy verseny után kiírta, hogy végre ő is a gyorsabb cipőjét tudta felvenni. Hahaha, gondoltam, micsoda futóhumor. Hát, nem. Valóban léteznek gyorsabb cipők.

Miután felfedeztem a versenycipők világát, elolvastam pár száz blog bejegyzést, több tucatnyi tesztet és elemzést a témában, majd felébredt bennem a kíváncsiság és a vágy. Nem olyan akarom ez, mint amikor meglátod a kedvenc sütid a cukiban a pulton, hanem egy sokkal mélyebb, már már megérzés, hogy ez rád vár, ez neked jó lesz, ez az az út, ez hiányzott. Bár nem tudtad, de ezt kerested. Ez a következő lépés az úton a célod felé.

Nagyon nem kívánok szakmai részletekbe belemenni, arra tényleg ott vannak a hozzáértő sporttársak sokat segítő blogjai. Akit érdekel, bátran használja a Google keresőjét. Csupán 2 szempontot emelnék ki, amit én szem előtt tartottam a választásnál: 200 gr alatt és maximum 6-os drop.

Nem mertem mezítlábas cipőt venni. Túl nagynak éreztem az átmenetet a boost technológia és a full natural running között. Azt meghagyom a profiknak.

Három napnyi aktív keresés után rátaláltam egyre, ami ahhoz, hogy tegyek (ezzel is) egy próbát, még árban is elfogadható volt utolsó darabos példányként. A színe ugyan nem nyert meg, de hát aki finnyás, az fizessen. Majd legközelebb. Most úgy döntöttem, színben nem válogatok.

Salming. A számomra teljesen ismeretlen svéd márkáról csak jót olvastam, így bedobtam a kosárba, kifizettem, és 3 nap múlva már a kezemben is volt. Izgatottan csomagoltam ki, egy csúf kis fekete cipőt várva. Kellemesen csalódtam. Annyira nem is rossz.

Az érkezés napján egy brutál hóvihar húzta keresztbe az első tesztfutást. Nem csoda hát, hogy aktív kíváncsisággal vártam a szombat reggelt.

A cipő elsőre kicsit megijesztett. Teljesen más, mint a szuperül körbepárnázott, a kényelmet elsődleges szempontnak kitűző adidas solar drive 19, vagy az umbro jackuzzi edzőcipőm. A Salmingot végig éreztem a lábamon. Fú – gondoltam magamban – ez nem biztos, hogy kényelmes lesz. Keményebb benne a lépés, stabilan fogja, körbe öleli a sarkot éppúgy, mint a lábujjakat.

A futóélmény mellett kíváncsiságom másik tárgya az idő volt. Vajon tényleg javítani fog az eredményeimen? Valóban annyit számít, hogy milyen cipő van a lábamon?

Igen.

Nem árulom el, hányszor kellett megállnom, mert tüdővel nem bírtam azt, amit a cipő és a lábaim még simán vittek. De nem adtam fel, végig toltam a mai napra kitűzött tizedik kilométer végéig.

Hozzá kell edződnöm ahhoz a lehetőséghez, ami ebben a versenycipőben van. Az eredmények azonban önmagukért beszélnek. Új dimenziók nyíltak meg előttem. Egy lépéssel közelebb kerültem a vágyott 5:30-as időhöz. Már tényleg csak rajtam múlik.

Ami pedig a kényelmet illeti, szinte észre sem vettem, hogy cipő van a lábamon. A leérkezés után középtalpról árgördülve lábujjaim, mintha a földet érték volna. Egy percre sem inogtam meg, még a jeges, lefagyott szakaszokon sem. Nem volt súly, amit cipeltem volna.

Az első kilométer alatt még figyeltem az élményt, az érzést, majd teljesen megfeledkeztem a lábamról, és csak könnyedén, egyre gyorsabban futottam ezen a ragyogó, napfényes téli reggelen.

Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

“Az én igám könnyű”

Még az újrakezdés hagyján, na de az elengedés.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez piszok nehéz, ami talán a küzdeni képes, kitartó személyiségvonásaimból is ered. Sokszor évekig cipelek valamit, aminek már – még számomra is egyértelmű, az élet által küldött és a józan eszemmel felfogott jelek és történések szerint – rég nincs helye, szerepe az életemben. Valami mégis harcra késztet. Harcra, amibe jószerivel belehalok. Jobb napokon csak lélekben, de amikor elég kitartóan makacskodok az élettel, akkor kapok egy nyakast és még jól földhöz is vágom magam, összetörve pár csontom itt vagy ott.

A lelki terhek épp úgy nyomják a vállunkat, mintha egy nagy, ólommal töltött zsákot cipelnénk. A feleslegesen hordozott súly meglátszik a lépteinken, a tartásunkon – fáradt vánszorgás, görnyedt hát -, megérezzük fizikai nyavalyáink által – görcsbe rándult nyak, váll, összecsúszott csigolyák, fájós derék és hát.

“Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve! Én nyugalmat adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amit én adok rátok. Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám könnyű, és az a teher, amit én teszek rátok, nem nehéz.” (Mt 11:28-30)

Mély levegő, kifúj, elhatározás és nem hátra nézni!

Zsák le, ólomsúly ki, a saját feladat már nem nehéz.

Így lesz helye az életünkben a lehetőségeknek, az újnak, a jobbnak és a még jobbnak. Így gyógyíthatja be a fájó sebeket egy szerető ölelés, tanulhatunk újra bízni, élni, és így születhetnek az új rekordok is.

Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)

Dunla Sullivan

– Istennel az Úton –

élet címkéhez tartozó bejegyzések