elfogadás címkéhez tartozó bejegyzések

Gondolatok

Béke és nyugalom

Sokáig azt hittem, hogy baj van velem. Nem éreztem magam jól a bőrömben. Szorongtam. Egy állandó belső feszültséggel éltem.

Szerettem volna segítséget találni. Eljártam mindenféle önismereti tanfolyamra, képzésre, elolvastam a témában kismillió meg egy könyvet, az önreflexiót a mindennapjaim részévé tettem. Mindez hozott is némi változást. Már nem csak éreztem, tudtam is, hogy valami nem teljesen van rendben bennem, amin hol felül tudtam kerekedni, hol nem. Az addig szuper kiegyensúlyozott, a felszíni mosoly alatt jól elrejtett depresszív énem aktív hullámvasutazásba kezdett.

Nagyon szerettem apukámat, mint lány, első gyerek talán nem is érezhettem másként. Bár kicsi voltam, de még mindig vannak emlékeim a közös barkácsolásokról, látom magam előtt magas, erős termetét, érzem szívemben a rajongást, amivel rá tekintettem. Aztán egy nap elment, és hosszú évek múltak el nélküle.

Nem egyszer láttam anyukámat sírni attól való félelmében, hogy egyedül marad. Sokáig nevelt minket egymaga, s hallottam történeteket azon idők nehézségeiről. Bármennyire is igyekezett mindent megadni, odafigyelni ránk, s szeretni, érthető és megérthető félelmei, az anyagi biztonság megteremtésére tett erőfeszítései mellett valami hiányzott.

Amikor az első férjem elköltözött, megélt, látott tapasztalataimból kiindulva szentül meg voltam arról győződve, hogy a fiamnak pótapa kell. Csak úgy enyhíthetem fájdalmát, adhatok neki biztos érzelmi hátteret, ha újra házasodom, mert a család mégis csak együtt, és már anyukámnak is milyen nehéz volt egyedül.

Az eltékozolt figyelem, s a pótapa behozatala a házba többet ártott, mint használt. A helyzeten a vidékre költözés, a testvérek születése pedig csak tovább rontott.

A második válásom bizonyos tekintetben igazi megkönnyebbülés volt. Rengeteg feszültség hagyta el a házat. A pótapa projekt nem jött be. B terv. Közös szülői felügyelet, a gyerekek hol itt, hol ott. Nem volt tökéletes a rendszer, de egy fokkal jobb. A gyerekek már sokkal kevésbé sínylették meg a válást. Volt apa és volt anya élmény is. Egy héten kétszer este oktattam, így sokat tudtam napközben a gyerekekkel lenni. Ebéd után hazahoztam őket, délután együtt játszottunk, tanultunk. Minden figyelmem az övék volt. Ott voltam minden fellépésen, ünnepségen, versenyen, iskolai programon. Soha egyiket sem hagytam volna ki. Jelen voltam az életükben teljes szívvel és lélekkel.

Az élet végül hozott még egy valakit, csak hogy felismerhessem és megtanulhassam azt, amit az élet ebből a kálváriából okulásként nekem szánt. Ez a valaki pedig jött, közelebb és még közelebb. Oly közel, hogy azon kaptam magam, hogy a mindennapjaink része és negyedik gyermekem, közös gyermekünk szíve dobog a szívem alatt. Boldog voltam. Szerettem. Talán még soha nem szerettem így, ilyen őszintén, nyíltan és bátran. Úgy éreztem, végre révbe értem.

Aztán derült égből villámcsapás. Egyik pillanatról a másikra veszett oda minden, visszavonhatatlanul.

Azt mondják Istentől tudni kell elfogadni a rossz dolgokat is, mert Isten tudja, mit kell visszametszeni az életünkben. Azt is tudja, mit kell teljesen levágni.

Eként derült ki, hogy jó nekünk így. Bátran merem állítani, hogy egy gyereknek nem kell minden áron apa és anya, együtt. Egy gyereknek nyugalom és béke kell. Egy gyereknek teljes, odaadó és mindenre kiterjedő figyelem kell. Egy gyereknek szeretet kell. És ezt egy szülő is meg tudja neki adni, sőt, megkockáztatom, hogy bizonyos esetekben inkább meg tudja adni egy szülő. Persze, ahogy a gyerek nő, és lesznek kérdései, és meglátja a társadalmilag meghatározott kép hiányzó darabját, kétség ébred benne. De egy stabil, csak rá figyelő szülő képes mindezt megingathatatlanná tenni.

“Sorskérdés egy gyerek szempontjából, hogy a szülő mekkora énerővel és nyugalommal rendelkezik.” (Vekerdy Tamás)

Az én anyukámból, és így az életemből, a második hiányzott. Mire felnőttem, már én is szelet vetettem és vihart arattam, mert a viharokra és a katasztrófák elhárítására kismillió egy mintám volt, de nem tudtam mi az, hogy békeidő.

Békét és nyugalmat kellett találnom önmagamban, hogy békét és nyugalmat tudjak teremteni magam körül is. Kellett a lehetőség, hogy felismerjem a hiányt, majd saját erőmből felállva képes legyek nem csak megteremteni, hanem meg is védeni ezt a nyugalmat. És ez utóbbi a nehezebb, mert mindennek a megvédése sokszor túlmutat a saját vágyaimon, a családi elvárásokon, vagy a társadalmilag elfogadottakon. Lemondással és szembenállással jár. De megéri.

Mindenkinek van csomagja. Nekem is, neked is. Van sorsod, ami nyomokat hagy a lelkeden, de ettől még semmi baj nincs veled! Az viszont már baj, ha hagyod, hogy mindez a béklyód legyen, vagy másokat bántasz miatta. Sopánkodhatsz rajta, belesüllyedhetsz a vágyaid hajszolásába, az önsajnálatba, a félelmeidbe. Kereshetsz bűnbakot, hibáztathatsz másokat, de ettől még nem változik a tény, hogy egyedül te döntesz arról, hogyan élsz, gondolkodsz, miként tekintesz a helyzetre, és mit hozol ki belőle.

Te döntöd el, mivel töltöd be az űrt, te döntöd el, hogy mivel enyhíted a fájdalmad. Te döntesz, hogy bezárkózol és sírsz, a munkád fontosságának álarca mögé bújsz, hazugságokba menekülsz, netán alkoholhoz, drogokhoz nyúlsz, vagy szembe nézel a félelmeiddel és kilépsz a világba. Veszel egy kondibérletet és kinyomod fekve a saját súlyod (kétszeresét), veszel egy box-kesztyűt, lemész a helyi klubba és addig ütöd a zsákot, amíg mozog, vagy veszel egy futócipőt és addig futsz, amíg tested-lelked nyugalomra nem talál, vagy dacolva rossz élménnyel, gyerekkori traumákkal, csak simán átöleled a másikat és szereted, mert a “legnagyobb félelmeid mögött vannak az igazi csodák” (Sallai Zsuzsi).

Alapértelmezett
Gondolatok

Szabadon szeretni

Ahogy változnak a korok, éppúgy változik a társadalom, a kultúra, a szokás, az ember, és ebben a változó korban nagyon is kellenek a “fekete bárányok”, akik mernek hitükkel, világnézetükkel, életükkel kilógni a sorból, akik mernek valóban boldogok lenni, máshogy.

Minden nagy változás így kezdődött: jött valaki, aki másképp gondolkodott, látott, érzett, tett, de legfőképp másképp szeretett. És mikor lenne a legfőbb és a legégetőbb ideje a változásnak, ha nem most, amikor már minden porcikánkon érezzük e túlmaterializálódott, társadalmi elvárásokkal teli világ fájdalmát, amikor már nem csak lelkünkben, kapcsolatainkban, de körülöttünk is szó szerint háború dúl.

Folyton folyvást kesergünk, harcolunk, másokat bántunk. És hogy miért? Mert képtelenek vagyunk elengedni. Mert a vágy, mintegy marionett bábut a művész, úgy rángat minket, s mi nem merjük, de nem is akarjuk elvágni a madzagot, mely irányít minket. Oly erősen hisszük a művész által kreált világ valóságát, a mese igazságát, s épp ennyire szeretjük a dicsfényt is, melyet saját sikerünknek vélünk, és nem vesszük észre, hogy a taps nem nekünk, hanem a művész játéktudományának szól.

Merni kell kilépni a konvenciókból és a saját életünket egy belső értékrend mentén senkit sem bántva élni. A más kárán, fájdalmán át szerzett siker keserédes és múlandó. Annak, ki mást bántva halad előre, útját állja a sors. A hazugságból, s fájdalomból felépített vár ingatag, s előbb utóbb összedől függetlenül attól, kinek hazudtunk, kinek ártottunk (többet): másnak, vagy önmagunknak.

Az, ki a szeretet útján jár, látszólag lassabb, kevésbé sikeres, életében több a lemondás, az elengedés, mégis ragyog. Várának falai nem omlanak le soha. Sorsa végül beteljesül: nyugalmat lel, s önmagában is boldog lesz. Megszabadul a vágytól. A művész már nem rángathatja ide-oda. Csak akkor táncol, amikor úgy adja kedve, azt játssza, amit épp szeretne, és annak hajol meg, kit meg kíván tisztelni vele. Félelmek nélkül ölel, mert elvárások nélkül él, és szabadon szeret.

Bárkitől is sodort el az élet, a szeretet útján, ha valaki az életünk része és hozzánk tartozik, azzal egy napon visszatérünk egymás mellé. A szeretet útján az élet, ha el is vesz, később mindent bepótol.

A szeretet útján van, hogy látszólag egyedül, de sohasem társtalanul járunk. Mindig akad valaki, aki egy darabon elkísér, aki ott van, amikor szükségünk van rá. Kezet nyújt, meghallgat, átölel. S van egy, kivel lelkünk távolból is összeér, mert bár messze van, de ugyan azon az úton jár, s ő is épp oly szabad, s épp oly szabadon szeret, mit mi.

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Én döntök

Kicsit dicsekvés és büszkeség is, de ha az ember odateszi magát és elér valamit, arra méltán lehet büszke.

Soha nem voltam egy eredményeket posztoló, leginkább mert nem voltak eredményeim. Mindig a kényelmesben mozogtam. Elég az, és nem okoz csalódást alapon. Elvégre, ha belevágok és nem sikerül… Miért jó a pesszimistának, ugye? Mert nem éri csalódás. De siker sem.

Napjában állítatok meg az utcán, hogy szeretitek olvasni az írásiam, motivál benneteket a futásba belefektetett erőfeszítésem, a változás, amit testileg-lelkileg láttok rajtam. Hálás szívvel köszönöm nektek a visszajelzéseket, mert ez (is) mutatja nekem azt, hogy jó az út, amin járok. Leginkább ezért is osztom meg veletek, hogy soha nem voltam egy küzdő típus a sport, a munka, az egyéni sikerek terén. Nem is jutottam semmire.

Egyszer elhatároztam, hogy odateszem magam, és jó leszek. Edzést tartottam gyerekeknek, és hát hogy várjam el tőlük, hogy ők bele tegyenek apait-anyait, ha én sem teszem. Úgyhogy edzettem. Sokat. Kitoltam a határaimat és szépen fejlődtem. Erőben, technikában, mozgáskultúrában. Majd egy nem túl szép személyeskedés végett megvágtak a vizsgán. Nem mondom, hogy jól esett, de nem a harag motivált a váltásra. Amikor rá 3 hónapra egy nagyon komoly balesetet szenvedtem egy edzésen, akkor úgy éreztem, hogy egész egyszerűen ez nem az én utam, hiába is ragaszkodnék hozzá.

Középiskolában a tesitanárom gátfutásnál évente elmondta, hogy olyan lassan futok, hogy fizikai képtelenség, hogy átérek a gát fölött, és nem esek le menet közben. Hogyan is hihettem volna, hogy képes leszek valaha is jó tempóban futni?

Futottam én, szerettem. Sok feszültséget kihajtott, jót tett a közérzetemnek, és tisztában voltam az egészségmegőrző hatásával is. De soha nem reménykedtem eredményekben, vagy tűztem ki célt magam elé. Csak úgy futottam. Futottam, mert jól esett, futottam, mert anya-lánya program volt. Aztán jött Évi, és mindez elmaradt, majd jött egy nagyon mély pont, amikor nem csak ez, de minden más is elmaradt. Önmagamat vesztettem el.

1 hónap alatt ledobtam 15 kg-t. Izommal, zsírral, minden létező szövetemmel együtt. Majd jött még egy baleset. Már volt egy 7-es nyaki csigolya törésem, a bal térdemben elszakadt az összes térdszalag, és most leestem a lépcsőn Évivel a kezemben. Keresztcsont, farokcsont, derék oda. 3 év rehabilitáció után tudtam újra fájdalommentesen ülni, de a mai napig nem az igazi, és már nem is lesz az. Emellé jött a depresszió, igen súlyos migrénnel tetézve. 30 napból 20-25-öt fájt a fejem. Volt, hogy napokig nem tudtam kijönni a sötét szobából, csak bőgtem. Hatosával szedtem a cataflame-ot mindhiába. Már azt vártam, melyik pillanat lesz az utolsó, mert biztosra vettem, hogy ezt az agy képtelen túlélni. De túlélte. És túl kellett élnem nekem is.

Elfordítottam a fejemet, irányt és életmódot váltottam. Felhízlaltam magam, elmentem fejfájás ambulanciára kezeltetni a migrénem, a depresszióra nem voltam hajlandó gyógyszert szedni. Futni kezdtem. Először csak a túlélés és a mozgás volt a cél, majd a jó, jobb közérzet, végül amikor egy éve bekerültem egy UB csapatba, akkor a túlélést felváltotta a jól eső teljesítés, és elkezdett érdekelni az eredmény is.

Vettem egy Garmin futóórát, letöltöttem az alkalmazást, és kipróbáltam az edzésprogramokat. Ha annak idején a tornatanárom nem leminősít, hanem megmutatja hogyan kell futni, levegőt venni futás közben, hogyan tegyem egyik lábam a másik után és megmondja, melyik izmokat kell megerősíteni ahhoz, hogy futni tudjak, akkor a sikerélmény nem várat magára közel 30 évet.

Kifogásokat mindig lehet találni. És igen, van ami nem a mi utunk vagy sportunk. Nem kell és nem szabad makacsul ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, munkához, célokhoz, de leginkább vágyakhoz, mert az önzést megtorolja az élet. Azt fogja elvenni, ami a legfontosabb, és ott fog visszavágni, ahol a legjobban fáj. De ezzel egy időben a helyes irányba is fog állítani minket, és meg fogjuk érezni, hogy merre kell mennünk, mit szán nekünk az élet, és ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor ott boldogság, és siker vár majd ránk.

Az első 1 mérföldes edzést augusztusban futottam, a másodikat ma. A kettő között 2,5 hónap, és heti 3 aktív futóedzés telt el. A befektetett munka eredménye nem maradt el, az újabb célok pedig itt érnek bennem, mert van még bennem élet, van még bennem lehetőség, és ahogy csak rajtam múlik, hogy merre nézek, merre megyek, mit tartok fontosnak és mit engedek el, épp úgy csak rajtam múlik az is, hogy mit kezdek a bennem rejlő lehetőségekkel: hagyom elsorvadni, vagy kihozom magamból.

Alapértelmezett
Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.

Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.

Alapértelmezett
Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Ami van, az épp elég

Arról már korábban írtam, hogy a futás technikai sport és így elengedhetetlen hozzá egy jó cipő, a kényelmes ruházat, fontos a megfelelő futástechnika elsajátítása, valamint izomzat felépítése a kívánt eredmény eléréséhez . Azt, aktív sportolóként – és egy időben szakedzőként is működve – már tudtam, hogy a “technikai” része a táplálkozás is, de az csak az Ultrabalatonon bizonyosodott be számomra, hogy az általam annyira került táplálékkiegészítők és sportkrémek is csodákra képesek.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az UB-nak immár egy hónapja vége. A tapasztalatokat és az élményeket eddig a naplómba gyűjtöttem, hadd érjenek bennem az érzetek, a gondolatok, és a felismerések, hogy megláthassam, mi az, ami rajtam keresztül szeretne eljutni hozzátok.

Az indulás körüli események sok türelmet és földöntúli alfa állapotot igényeltek. Napról napra változott minden. Az is hogy mikor, az is hogy kivel. Már-már úgy nézett ki, hogy egyedül vágok neki a nagy kalandnak, amikor is hála a Mindenhatónak lányom barátnőjének anyukája – aki által bekerültem a csapatba – végül úgy döntött, hogy nem a férjével jön, hanem egyedül és csatlakozik hozzám, hogy az aktívmamis hétvége valóban mamis legyen.

Péntek reggel elvittem a lánykám a suliba, megsétáltattam a kutyát, nyugodtan átnéztem még egyszer a csomagokat, hogy minden meglegyen, lemostam az autót, még elintéztem ezt-azt, majd három órakor tali és irány Balatonfüred. Kellemes, dugókkal tarkított utunk volt lefelé, de nem tudtunk elkésni, így egy percig sem stresszeltünk az útviszonyokon.

A szállás igazi retro élményt okozott, a négy főre leosztott két kanapé és a jéghideg szoba pedig aktív sokkot.

Kipakoltunk, majd magunk mögött hagyva az emeletes iglu-t ellátogattunk a rendezvényközpontba, mely éles váltásként aranyozta be a napunk végét. Ezer éve nem látott ismerősök, edzőtársak, csodás hangulat, tészta és egy klassz kis before party várt ott ránk.

Jóleső érzéssel a lelkünkben tértünk vissza a szállásra, meg is feledkezve a szoba hőfokáról. A cudar hideg arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Vettünk egy gyors fürdőt, magunkra húztunk mindent (pulcsi, mellény, takaró), amit csak lehetett és megpróbáltunk aludni, ami hellyel-közzel sikerült is.

Az alvási időnk sem mennyiségében, sem minőségében nem volt kielégítő, így fáradtan, nyúzottan ébredtünk reggel fél hétkor, úgy, mintha muszáj lett volna. Pedig most se gyerek, se kutya, se suli… az az átkozott belső vekker azonban kérlelhetetlenül kerregett és ébresztett mindkettőnket. Anya sors.

A rántottát Valinak a szomszédban sikerült egy órányi szenvedés után megsütnie, de megérte a harc. A meleg étek felolvasztotta az ereinkben csörgedező jégkockákat.

Korán keltünk, így korán értünk oda mindenhova.

A Balaton-parton kezdtünk egy kis laza rákészülő chill-el. Lenyűgöző volt a látvány. A víz illata, csillogása, a madarak éneke a lelkünkig hatolt. Megejtettük az emlékeink tárába nélkülözhetetlen fotókat, majd átgurultunk a rendezvényközpontba, ahol a csapatok már jókedvűen készültek a rajtra.

Együtt játszottak, közös fotókat készítettek, megtartották a kíséret és a váltás igényelte stratégiai megbeszéléseket és felkészülten álltak a rajtvonal mögé.

Nekünk jutott öt perc bemutatkozásra szánt idő a rajt előtt.

Feltankoltam az övtáskám energiazselével, vízzel, zsepivel, beállítottam a telefonomon a zenét, fülemre akasztottam a hallgatókám, bekentem a lábam nagyobb izmait előzetesen a gyógyszertárban beszerzett sportkrémmel, futottam pár bemelegítő kört a csapat körül, majd besoroltunk a rajtzónába. Szépen bemutatkoztunk a speaker-nek, magamhoz vettem a váltópontokon átadásra kerülő csipogót, elindítottam az órám és elstartoltam.

Remeknek semmiképp sem nevezhető tájékozódási képességem ismeretében csak reménykedni tudtam abban, hogy minden kanyarban mutatja majd, ha ember nem is, de legalább egy tábla az utat, hogy ne álljak végleges Balaton körüli pályára.

A délután két órai tűző napsütés aktív szauna élményt hozott a kijelölt pályán. 11,3 km a fedetlen aszfalton. A táj meseszép volt, de minden igyekezete ellenére sem sikerült feledtetnie a felfelé áramló meleg levegő okozta nyomást a mellkasomról. Ekkor, mint mesében a főhősnek, eszembe jutott, hogy ugyan varázs zselém az nincs, de energiazselém az van. Hátha.

Kibogarásztam az övemből, kinyitottam, kissé kétkedve, de pár kortyot magamévá tettem. A hatásra nem kellett sokáig várni. Erőt kaptak a lábaim, én pedig reményt, hogy fog ez menni lazán is.

A tubusban maradt csodaszert beosztottam a hátralévő kilométerekre a vízzel együtt, és így együtt – a magamra kent sportkrém, a víz és a zselé társaságában – minden akadályt – hőség, fáradtság, folyamatos emelkedő – leküzdve, vidáman futottam be a magamtól elvárt 6 perces átlaggal a váltópontra.

Átadtam Valinak a stafétát, majd le sem nyújtva kocsiba ültem és éjfélig ki sem szálltam. A szervezés és az összetartás tükrözte az ismeretségi szintet, így volt aki kimaradt a rendszerből. Nem hagytuk magára Anitát, Orsit sem, ment a fuvar onnan-oda, ahova kellett. Kitartottunk, segítettünk és mindeközben még maradt időnk arra is, hogy megéljük azt, amit a hely kínált nekünk.

Fél kettőre sikerült nyugovóra térni Anita zajos, ám meleget adó elektromos fűtőtestének hála, nem hidegben.

Hajnali háromkor iszonyatos gyomorgörcsre ébredtem. Halkan, mozdulatlan fetrengtem át az éjszakát, ne zavarjam hálótársaim a pihenésben. Egy pár órányi pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggel kénytelen leszek Valinak átadni a következő 13,8 km lehetőségét, de aztán hajnal ötre, amikor is kelnünk kellett, az éjszaka gyötrelmei köddé váltak.

Időspórolás végett, mindenre felkészülve már futóruhában aludtam, így csak cipőt és pulcsit kellett húznom, fejembe nyomtam az elmaradhatatlan futósapim, újratöltöttem a futóövem, egy arcmosást követően némi hidratáló krém kíséretében friss és üde tekintetet simogattam az arcomra, különös tekintettel a szemem alatti táskákra, és már indulhattunk is Siófokra.

A váltóponton újabb ismerőssel találkoztam. Bár én nem voltam annyira biztos a sikerben, Ditta jó kedve és lelkesedése erőt adott az előttem álló szakaszok megfutásához.

Most akadt kerékpáros kisérőm is, ami több, mint szuper volt. Először is ketten sokkal jobb, mint egyedül. Másod soron majdnem megoldottam, hogy Balaton körüli pályára álljak, de a kísérőmnek hála nem tévedtem el. Harmad soron volt kihez szólni, volt kivel megosztani az élményt.

Az első négy kilométeren a sportkrém használatának ellenére ólom lábakkal igyekeztem előre jutni. Nagyon lassan melegedtem be, és 6:20-nál jobb időt nem is sikerült hoznom. Hozzá teszem, a végig futni volt a célom, és nem a túlfutni magam, így a tempót ott tartottam, ahol még bírtam erővel is, tüdővel is… megint végig felfelé.

Az idő a korai órának köszönhetően most kellemesebb volt, a Balaton-part közeli szakaszokon a víz felől áradó hűs levegő pedig kifejezetten barátságos. Jó kedvűen és elégedetten adtam át a csipogót a váltóponton.

Lenyújtottam, átöltöztem, majd tovább autóztunk Anitáért Balatonfűzfőre.

470 km-t pakoltunk bele a kisautómba a váltópontok közötti jövés-menéssel.

A befutó előtt még volt időnk visszamenni a szállásra. Lefürödtünk, kevésbé szagos ruházatot öltöttünk magunkra, kifizettük a szállást, becsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, és magunk mögött hagyva az eszkimó lakot kimentünk újra és utoljára a versenyközpontba.

Kicsit elveszve tébláboltunk. A kordonok átrendeződtek, a csapattagok voltak is meg nem is, de végül sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen és mamikkal lennünk ahhoz, hogy az utolsó futónkat bekísérjük a célba.

Megcsináltuk, körbefutottuk!

Aki ismer, az ismeri az elmúlt éveim kálváriáját is. Tudja, hogy a harmadik házasságom, ment a levesbe, melynek megmentésére oly mértékű erőfeszítéseket tettem, hogy elveszítettem első szülöttem bizalmát, szeretetét és önmagamat is. Sokáig a két középső is inkább távolabb tartotta magát tőlem, mint közelebb, melyet megértek. Egy folyton síró, összetört anya látványa minden, csak nem szívmelengető.

Szenvedtem az egyedülléttől, a magánytól, a mindenki elvesztésétől.

Van egy nagyon kedves tanárom, aki végig mellettem állt, segített és folyton azt mondta, hogy higgyem el, minden úgy van jól, ahogy van. Egyrészt senki nem kap nagyobb feladatot, mint amekkorával elbír, másrészt akire szükségem van, az mellettem marad, harmadrészt, ami (aki) van, az épp elég.

Igaza volt, és ez az igazság megállta a helyét most is.

Ami nehézség jött, simán megoldottuk. Még ha kicsit fáradtan és meggyötörten is, de csont nélkül vettük az akadályt.

Vágytam, vágytunk a csapatra, jó lett volna együtt, de aki ott volt, az épp elég volt. Rá számíthattunk és vele olyan barátságot köthettünk, amilyet egy jól szervezett és flottul működő csapatban, talán soha nem lett volna alkalmunk.

Minden úgy volt jó, ahogy volt, mert ami van, az valóban épp elég.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Soha nem vagy egyedül

10. rész

Mire a többiek is beérkeztek a klubba, a “méhecskehotel akció” terve már készen hevert az asztalon. Olivia feltöltötte blogjára a fotókat a felhívással együtt, Abigail írt egy nagyszerű, rövid, lényegre törő összefoglaló cikket a történtekről és a méhek jelentőségéről.

  • Méhek nélkül az élet elképzelhetetlen, mégsem törődünk velük. – avatta be a később érkezőket Rick – Lassan, de biztosan a kihalás szélére kerülnek, pedig a növények több, mint kétharmadának beporzását a méhek végzik. Belegondoltatok már, hogy a méhekkel együtt ezek is kipusztulnak?! De nem csak a növények, hanem a velük táplálkozó rovarok, majd a rovarokkal táplálkozó madarak és ez utóbbiak ragadozói is.
  • Ez ijesztően hangzik, mégsem biztos, hogy néhány kihalt zümmögő izé és hozadéka meg tudja győzni az embereket, hogy vegyenek részt az akcióban. – vetette fel Mason.
  • Ez nem, de talán az már igen, hogy a méhek kipusztulásával éhínség sújtaná az emberiséget. A méhek a beporzói az általunk fogyasztott legtöbb gyümölcsnek, zöldségnek, de az állattenyésztés során felhasznált takarmánynövényeknek is.
  • Uh, okés. Ez durva és még értem is. Csak azt nem, hogy mi az a méhecskehotel és milyen segítséget tudna adni egy rovar ingatlanbiznisz a méheknek? – szólt közbe Logan.
  • Virágok! Vágod, Logan?! – kapott a fejéhez Abigail – A méhecskehotel egy olyan virágoskertbe fellógatott farönk, amiben tavasztól őszig nyíló virágokat ültetnek. A 10-20 cm-es farönkbe 8-10 mm-es fúrószárral kell lyukakat fúrni. A virágoskertben a fáradt méhek megpihenhetnek, táplálékot találhatnak, a farönk pedig lehetőséget ad a magányos méhfajoknak a biztonságos szaporodásra.
  • A nagyüzemi mezőgazdálkodás és a vadvirágokkal teli méhlegelők felszámolása ellen talán nem tudunk tenni semmit, de Mondd Meg City-t virágba boríthatjuk. Legalább egy virágsziget legyen ezen a kizsigerelt bolygón. – szónokolt lázban égve Rick.
  • Szuper a lelkesedésetek, és naná, hogy belevágunk, de ki ez a tag és mi köze ehhez az egészhez? – mutatott rá Dan az idegen, azaz Robert McGinnis jelenlétére, akiről Olivia teljesen megfeledkezett, de az is lehet, hogy csak simán továbbra sem vett róla tudomást.
  • Robert vagyok, Andrew McGinnis fia. – mutatkozott be, a mostanra, hogy már a nevét is tudták, annyira nem is idegen idegen – James Jones lányát keresem, és ha jól sejtem, meg is találtam. – nézett a vámpírfogú jóképű srác Olivia-ra.

A levegő hirtelen olyan sűrű lett, hogy még a csend is megállt benne. Robert egy felvételt hozott. Az utolsót.

Andrew és James a sziklán ülve meredt a messzeségbe.

  • Miért motoroztok? – szólalt meg egy hang a hátuk és a kamera mögött.
  • Szeretek így élni. Mindig van előttem út és cél. – fordult meg James – Nézz csak oda! – mutatott a messzeségbe – Szinte hallom, ahogy hív.
  • Amikor motorozom, eggyé válok az úttal. Nekem ez egyfajta meditáció. Kikapcsolnak a gondolataim, miközben érzem az arcomon a szelet, az orromban a levegő, a szántóföldek, a hegyek, a tavak illatát. Valahogy megszűnök létezni és mégis jobban élek, mint valaha. – válaszolt Andrew is.
  • Miért jó motorosnak lenni? – érkezett az újabb kérdés.
  • Ez egy nagy család. Aki motorral jön veled szemben az úton, az mind a testvéred. Nincs te vagy én. Itt mi vagyunk. – vágta rá gondolkodás nélkül James Jones.
  • Motorosnak lenni nem csak egy életforma, – folytatta Andrew – ez a személyiséged és a hited részévé válik az úton. Elköteleződsz. Először csak a motorod iránt. Megérint a szabadság és a függetlenség érzése, miközben furcsa mód egyre több emberrel fűz össze egy erős és elszakíthatatlan kötelék.
  • Itt nem kell másnak lenni, mint ami vagy.
  • Nem számít, hogy nézel ki.
  • Lényegtelen, hogy milyen és mekkora motorod van. Babetta, robogó, egy ezres Kawasaki Ninja, túra, enduro vagy chopper. Mind egy karburátor. Egy szív, melyet ugyanaz éltet.
  • 100-as benzin és motorolaj egy kis út porával keverve. – ütötte el a komoly hangulatot Andrew.
  • Ha motoros vagy, egy olyan látható és láthatatlan közösség részévé válsz, ami mindenre képes. – folytatta zavartalanul James.
  • Soha nem vagy egyedül! – vágta rá Andrew.
  • És bármit elérhetsz!
  • Hegyeket mozgathatsz meg. Képes vagy rá, egész egyszerűen azért, mert motoros vagy.
  • Ha lehetne egy kérésetek, ami biztosan tejesül, mi lenne az?
  • Így szeretnék meghalni. – felelt James – Egyszer mind elmegyünk. Ha lehetne egy kívánságom és kiválaszthatnám a hogyant, amikor majd eljön az ideje, akkor én így szeretnék meghalni. Szabadon, eggyé válva a mindenséggel.
  • Ez szép volt James. Andrew?
  • Hogy legyen értelme. Épp úgy, ahogy az életemnek. Nekem ez, fontos. Itt van a fiam, Robert, a feleségem, Rebecca. A motorom, az Angels on the Road. És mindaz, amit együtt már megtettünk és még meg fogunk tenni másokért. Azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Igaz James?
  • Így van.
  • Én azt szeretném, hogy ha egyszer menni kell, ne értelmetlenül haljak meg. Legalább mutasson valahová, adjon egy irányt. Elvégre minden rosszban kell, hogy legyen valami jó, vagy nem? – nevetett.

Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A lovag és a hercegnő

4. rész

A könyvárak egekbe szökése úri módivá tette az olvasást. Ünnepnapok alkalmával került csak új könyv a polcra, míg egy nap suliból hazafelé be nem tévedt Olivia egy antikváriumba. Már az üzlet maga is megfakult, megsárgult, akár a régi könyvlapok. A kirakaton alig lehetett belátni. A boltba lépve pedig kisebb időutazásba kezdett minden oda betérő.

Az egyik polcon a „kartográfia” felirat alatt összetekert térképek sorakoztak. Mellette verseskötetek, költőjük neve szerint ABC sorrendbe szedve. Szépirodalom, szépirodalom és szépirodalom. Némi lexikon, pár tankönyv, mesekönyvekből a még régebbi, kézzel rajzolt illusztrációkkal tarkított. Az ódon üzlet leghátsó szegletében, szinte szégyenletes foltként eldugva a sok irodalmi kincs között, „egyéb” felirattal lelte meg a lány hosszas kutakodás után kedvenceit, a ponyvaregényeket.

Kezében a kiszemelt könyvvel a pénztár felé elmerengett. Nagymamája mesélte, hogy az édesapja elől az eperfán elbújva olvasta kamasz korában eme szórakoztató, a világ ügyes-bajos dolgaiból az emberi elmét játszi könnyedséggel kiszakító, műfaj könyveit.

Ma már társadalmilag elfogadott, és nem számít eretnekségnek, ponyvaregényt olvasni. Az idős eladó hölgy mégis megvető gúnnyal mérte végig Olivia-t kissé áthajolva a pult fölött. Nem teljesen értette a lány, hogy miért.

Tökéletesnek vélte aznapi outfit-jét. Sötétpiros, fehér fűzős, sportos fazonú bőr cipőjéből kanárisárga zokni kandikált ki bokája alatt, mely színben tökéletesen passzolt a fekete pólója közepén mosolygó hatalmas Csőrikéhez a Looney Tunes-ból. Fekete, oldalzsebes, rohangálós nadrágjának szára boka fölött gumival szűkített, kényelmes fazon volt. Hosszú, a sötétből világoskékbe átcsapó, gondosan kiegyenesített haja vagány külsőt varázsolt finom arcvonásainak, mely hatást csak tovább fokoztak fekete keretes szemüvegével körbevont hatalmas, macskazöld szemei.

Olivia szerette az idős embereket, tisztelte őket megélt korukért, egyszerű, bölcs, szinte minden vágyat nélkülöző, elfogadó életükért. Sokszor csak nézte őket a buszon, egy padon ülve; a ráncokat az arcon, a gyűrt bőrt a kezeiken, miközben a ráncok közt megbújt élet emlékeit fürkészte.

A fénynél is gyorsabban cikázva futottak végig ezek a gondolatok az agyán, ahogy az idős hölgy puha bőre kezéhez ért, miközben átvette tőle a könyveket egy blokkolás erejéig.

A boltból kilépve a vállán lógó vászon szatyorba rejtette legújabb lélekmentő zsákmányát, majd szapora léptekkel haladt tovább az óvoda felé. Ma ő volt a soros Kate hazahozatalában.

Halkan osont a csoportszoba ajtajához, imádta meglesni Kate-t, ahogy játszik. Most épp hercegnőset. Hosszú fátyol omlott alá hajából. Lovagja is akadt, oldalán fakarddal, kezében fa pajzzsal. Első ránézésre sárkány nem volt, békeidő lehetett. A lovag szerencsés csillagzat alatt született, nem kellett ellenségekkel élet-halál harcot vívnia és a hercegnő is kegyes kedvében találtatott. Kecsesen a lovag felé nyújtja kis kacsóját, enyhén fennhordva fitos kis orrát. Pólója szélét, úgy csippentette meg két ujjával, mint valami hatalmas abroncsos szoknya ráncát. A lovag meghajolt, finoman megfogta hercegnője kezét, a hercegnő pukedlizett. Elindultak. Talán a király elé.

Ekkor vette az óvónő észre a lányt az ajtóban. Olivia köszönt. A varázs szertefoszlott. Lekerült a fátyol, a lovag szomorúan búcsúzott, majd hirtelen vállat vonva megfordult fátyollal a kezében és új hercegnőt keresett.

Ennek a hétvégének már annyi. Komótosan megreggeliztek, majd irány a tér. Kate tombolt egyet a játszótéren, majd előkerült a labda. Kifulladásig fociztak Phoebe-vel a kutya fogaktól már rég leeresztett, áldozattá vált játékszerrel. Könnyű, gyors ebéd. A csajok kidőlve. Phoebe a kedvenc helyén, eltorlaszolva a bejárati ajtót, szuszogott álmatag. Kate sem igényelte már nővére jelenlétét, az anyját nyúzta. Olivia elnyúlt a kanapén, Kate végül elővette a plüss játékait, a maciból lovag lett, caticornis-ból hercegnő, visszatért a varázs. A lány kezében könyv. Világ kikapcsol. Olivia-ra is varázs szállt.

Alapértelmezett