Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Ami van, az épp elég

Arról már korábban írtam, hogy a futás technikai sport és így elengedhetetlen hozzá egy jó cipő, a kényelmes ruházat, fontos a megfelelő futástechnika elsajátítása, valamint izomzat felépítése a kívánt eredmény eléréséhez . Azt, aktív sportolóként – és egy időben szakedzőként is működve – már tudtam, hogy a “technikai” része a táplálkozás is, de az csak az Ultrabalatonon bizonyosodott be számomra, hogy az általam annyira került táplálékkiegészítők és sportkrémek is csodákra képesek.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az UB-nak immár egy hónapja vége. A tapasztalatokat és az élményeket eddig a naplómba gyűjtöttem, hadd érjenek bennem az érzetek, a gondolatok, és a felismerések, hogy megláthassam, mi az, ami rajtam keresztül szeretne eljutni hozzátok.

Az indulás körüli események sok türelmet és földöntúli alfa állapotot igényeltek. Napról napra változott minden. Az is hogy mikor, az is hogy kivel. Már-már úgy nézett ki, hogy egyedül vágok neki a nagy kalandnak, amikor is hála a Mindenhatónak lányom barátnőjének anyukája – aki által bekerültem a csapatba – végül úgy döntött, hogy nem a férjével jön, hanem egyedül és csatlakozik hozzám, hogy az aktívmamis hétvége valóban mamis legyen.

Péntek reggel elvittem a lánykám a suliba, megsétáltattam a kutyát, nyugodtan átnéztem még egyszer a csomagokat, hogy minden meglegyen, lemostam az autót, még elintéztem ezt-azt, majd három órakor tali és irány Balatonfüred. Kellemes, dugókkal tarkított utunk volt lefelé, de nem tudtunk elkésni, így egy percig sem stresszeltünk az útviszonyokon.

A szállás igazi retro élményt okozott, a négy főre leosztott két kanapé és a jéghideg szoba pedig aktív sokkot.

Kipakoltunk, majd magunk mögött hagyva az emeletes iglu-t ellátogattunk a rendezvényközpontba, mely éles váltásként aranyozta be a napunk végét. Ezer éve nem látott ismerősök, edzőtársak, csodás hangulat, tészta és egy klassz kis before party várt ott ránk.

Jóleső érzéssel a lelkünkben tértünk vissza a szállásra, meg is feledkezve a szoba hőfokáról. A cudar hideg arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Vettünk egy gyors fürdőt, magunkra húztunk mindent (pulcsi, mellény, takaró), amit csak lehetett és megpróbáltunk aludni, ami hellyel-közzel sikerült is.

Az alvási időnk sem mennyiségében, sem minőségében nem volt kielégítő, így fáradtan, nyúzottan ébredtünk reggel fél hétkor, úgy, mintha muszáj lett volna. Pedig most se gyerek, se kutya, se suli… az az átkozott belső vekker azonban kérlelhetetlenül kerregett és ébresztett mindkettőnket. Anya sors.

A rántottát Valinak a szomszédban sikerült egy órányi szenvedés után megsütnie, de megérte a harc. A meleg étek felolvasztotta az ereinkben csörgedező jégkockákat.

Korán keltünk, így korán értünk oda mindenhova.

A Balaton-parton kezdtünk egy kis laza rákészülő chill-el. Lenyűgöző volt a látvány. A víz illata, csillogása, a madarak éneke a lelkünkig hatolt. Megejtettük az emlékeink tárába nélkülözhetetlen fotókat, majd átgurultunk a rendezvényközpontba, ahol a csapatok már jókedvűen készültek a rajtra.

Együtt játszottak, közös fotókat készítettek, megtartották a kíséret és a váltás igényelte stratégiai megbeszéléseket és felkészülten álltak a rajtvonal mögé.

Nekünk jutott öt perc bemutatkozásra szánt idő a rajt előtt.

Feltankoltam az övtáskám energiazselével, vízzel, zsepivel, beállítottam a telefonomon a zenét, fülemre akasztottam a hallgatókám, bekentem a lábam nagyobb izmait előzetesen a gyógyszertárban beszerzett sportkrémmel, futottam pár bemelegítő kört a csapat körül, majd besoroltunk a rajtzónába. Szépen bemutatkoztunk a speaker-nek, magamhoz vettem a váltópontokon átadásra kerülő csipogót, elindítottam az órám és elstartoltam.

Remeknek semmiképp sem nevezhető tájékozódási képességem ismeretében csak reménykedni tudtam abban, hogy minden kanyarban mutatja majd, ha ember nem is, de legalább egy tábla az utat, hogy ne álljak végleges Balaton körüli pályára.

A délután két órai tűző napsütés aktív szauna élményt hozott a kijelölt pályán. 11,3 km a fedetlen aszfalton. A táj meseszép volt, de minden igyekezete ellenére sem sikerült feledtetnie a felfelé áramló meleg levegő okozta nyomást a mellkasomról. Ekkor, mint mesében a főhősnek, eszembe jutott, hogy ugyan varázs zselém az nincs, de energiazselém az van. Hátha.

Kibogarásztam az övemből, kinyitottam, kissé kétkedve, de pár kortyot magamévá tettem. A hatásra nem kellett sokáig várni. Erőt kaptak a lábaim, én pedig reményt, hogy fog ez menni lazán is.

A tubusban maradt csodaszert beosztottam a hátralévő kilométerekre a vízzel együtt, és így együtt – a magamra kent sportkrém, a víz és a zselé társaságában – minden akadályt – hőség, fáradtság, folyamatos emelkedő – leküzdve, vidáman futottam be a magamtól elvárt 6 perces átlaggal a váltópontra.

Átadtam Valinak a stafétát, majd le sem nyújtva kocsiba ültem és éjfélig ki sem szálltam. A szervezés és az összetartás tükrözte az ismeretségi szintet, így volt aki kimaradt a rendszerből. Nem hagytuk magára Anitát, Orsit sem, ment a fuvar onnan-oda, ahova kellett. Kitartottunk, segítettünk és mindeközben még maradt időnk arra is, hogy megéljük azt, amit a hely kínált nekünk.

Fél kettőre sikerült nyugovóra térni Anita zajos, ám meleget adó elektromos fűtőtestének hála, nem hidegben.

Hajnali háromkor iszonyatos gyomorgörcsre ébredtem. Halkan, mozdulatlan fetrengtem át az éjszakát, ne zavarjam hálótársaim a pihenésben. Egy pár órányi pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggel kénytelen leszek Valinak átadni a következő 13,8 km lehetőségét, de aztán hajnal ötre, amikor is kelnünk kellett, az éjszaka gyötrelmei köddé váltak.

Időspórolás végett, mindenre felkészülve már futóruhában aludtam, így csak cipőt és pulcsit kellett húznom, fejembe nyomtam az elmaradhatatlan futósapim, újratöltöttem a futóövem, egy arcmosást követően némi hidratáló krém kíséretében friss és üde tekintetet simogattam az arcomra, különös tekintettel a szemem alatti táskákra, és már indulhattunk is Siófokra.

A váltóponton újabb ismerőssel találkoztam. Bár én nem voltam annyira biztos a sikerben, Ditta jó kedve és lelkesedése erőt adott az előttem álló szakaszok megfutásához.

Most akadt kerékpáros kisérőm is, ami több, mint szuper volt. Először is ketten sokkal jobb, mint egyedül. Másod soron majdnem megoldottam, hogy Balaton körüli pályára álljak, de a kísérőmnek hála nem tévedtem el. Harmad soron volt kihez szólni, volt kivel megosztani az élményt.

Az első négy kilométeren a sportkrém használatának ellenére ólom lábakkal igyekeztem előre jutni. Nagyon lassan melegedtem be, és 6:20-nál jobb időt nem is sikerült hoznom. Hozzá teszem, a végig futni volt a célom, és nem a túlfutni magam, így a tempót ott tartottam, ahol még bírtam erővel is, tüdővel is… megint végig felfelé.

Az idő a korai órának köszönhetően most kellemesebb volt, a Balaton-part közeli szakaszokon a víz felől áradó hűs levegő pedig kifejezetten barátságos. Jó kedvűen és elégedetten adtam át a csipogót a váltóponton.

Lenyújtottam, átöltöztem, majd tovább autóztunk Anitáért Balatonfűzfőre.

470 km-t pakoltunk bele a kisautómba a váltópontok közötti jövés-menéssel.

A befutó előtt még volt időnk visszamenni a szállásra. Lefürödtünk, kevésbé szagos ruházatot öltöttünk magunkra, kifizettük a szállást, becsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, és magunk mögött hagyva az eszkimó lakot kimentünk újra és utoljára a versenyközpontba.

Kicsit elveszve tébláboltunk. A kordonok átrendeződtek, a csapattagok voltak is meg nem is, de végül sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen és mamikkal lennünk ahhoz, hogy az utolsó futónkat bekísérjük a célba.

Megcsináltuk, körbefutottuk!

Aki ismer, az ismeri az elmúlt éveim kálváriáját is. Tudja, hogy a harmadik házasságom, ment a levesbe, melynek megmentésére oly mértékű erőfeszítéseket tettem, hogy elveszítettem első szülöttem bizalmát, szeretetét és önmagamat is. Sokáig a két középső is inkább távolabb tartotta magát tőlem, mint közelebb, melyet megértek. Egy folyton síró, összetört anya látványa minden, csak nem szívmelengető.

Szenvedtem az egyedülléttől, a magánytól, a mindenki elvesztésétől.

Van egy nagyon kedves tanárom, aki végig mellettem állt, segített és folyton azt mondta, hogy higgyem el, minden úgy van jól, ahogy van. Egyrészt senki nem kap nagyobb feladatot, mint amekkorával elbír, másrészt akire szükségem van, az mellettem marad, harmadrészt, ami (aki) van, az épp elég.

Igaza volt, és ez az igazság megállta a helyét most is.

Ami nehézség jött, simán megoldottuk. Még ha kicsit fáradtan és meggyötörten is, de csont nélkül vettük az akadályt.

Vágytam, vágytunk a csapatra, jó lett volna együtt, de aki ott volt, az épp elég volt. Rá számíthattunk és vele olyan barátságot köthettünk, amilyet egy jól szervezett és flottul működő csapatban, talán soha nem lett volna alkalmunk.

Minden úgy volt jó, ahogy volt, mert ami van, az valóban épp elég.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Soha nem vagy egyedül

10. rész

Mire a többiek is beérkeztek a klubba, a “méhecskehotel akció” terve már készen hevert az asztalon. Olivia feltöltötte blogjára a fotókat a felhívással együtt, Abigail írt egy nagyszerű, rövid, lényegre törő összefoglaló cikket a történtekről és a méhek jelentőségéről.

  • Méhek nélkül az élet elképzelhetetlen, mégsem törődünk velük. – avatta be a később érkezőket Rick – Lassan, de biztosan a kihalás szélére kerülnek, pedig a növények több, mint kétharmadának beporzását a méhek végzik. Belegondoltatok már, hogy a méhekkel együtt ezek is kipusztulnak?! De nem csak a növények, hanem a velük táplálkozó rovarok, majd a rovarokkal táplálkozó madarak és ez utóbbiak ragadozói is.
  • Ez ijesztően hangzik, mégsem biztos, hogy néhány kihalt zümmögő izé és hozadéka meg tudja győzni az embereket, hogy vegyenek részt az akcióban. – vetette fel Mason.
  • Ez nem, de talán az már igen, hogy a méhek kipusztulásával éhínség sújtaná az emberiséget. A méhek a beporzói az általunk fogyasztott legtöbb gyümölcsnek, zöldségnek, de az állattenyésztés során felhasznált takarmánynövényeknek is.
  • Uh, okés. Ez durva és még értem is. Csak azt nem, hogy mi az a méhecskehotel és milyen segítséget tudna adni egy rovar ingatlanbiznisz a méheknek? – szólt közbe Logan.
  • Virágok! Vágod, Logan?! – kapott a fejéhez Abigail – A méhecskehotel egy olyan virágoskertbe fellógatott farönk, amiben tavasztól őszig nyíló virágokat ültetnek. A 10-20 cm-es farönkbe 8-10 mm-es fúrószárral kell lyukakat fúrni. A virágoskertben a fáradt méhek megpihenhetnek, táplálékot találhatnak, a farönk pedig lehetőséget ad a magányos méhfajoknak a biztonságos szaporodásra.
  • A nagyüzemi mezőgazdálkodás és a vadvirágokkal teli méhlegelők felszámolása ellen talán nem tudunk tenni semmit, de Mondd Meg City-t virágba boríthatjuk. Legalább egy virágsziget legyen ezen a kizsigerelt bolygón. – szónokolt lázban égve Rick.
  • Szuper a lelkesedésetek, és naná, hogy belevágunk, de ki ez a tag és mi köze ehhez az egészhez? – mutatott rá Dan az idegen, azaz Robert McGinnis jelenlétére, akiről Olivia teljesen megfeledkezett, de az is lehet, hogy csak simán továbbra sem vett róla tudomást.
  • Robert vagyok, Andrew McGinnis fia. – mutatkozott be, a mostanra, hogy már a nevét is tudták, annyira nem is idegen idegen – James Jones lányát keresem, és ha jól sejtem, meg is találtam. – nézett a vámpírfogú jóképű srác Olivia-ra.

A levegő hirtelen olyan sűrű lett, hogy még a csend is megállt benne. Robert egy felvételt hozott. Az utolsót.

Andrew és James a sziklán ülve meredt a messzeségbe.

  • Miért motoroztok? – szólalt meg egy hang a hátuk és a kamera mögött.
  • Szeretek így élni. Mindig van előttem út és cél. – fordult meg James – Nézz csak oda! – mutatott a messzeségbe – Szinte hallom, ahogy hív.
  • Amikor motorozom, eggyé válok az úttal. Nekem ez egyfajta meditáció. Kikapcsolnak a gondolataim, miközben érzem az arcomon a szelet, az orromban a levegő, a szántóföldek, a hegyek, a tavak illatát. Valahogy megszűnök létezni és mégis jobban élek, mint valaha. – válaszolt Andrew is.
  • Miért jó motorosnak lenni? – érkezett az újabb kérdés.
  • Ez egy nagy család. Aki motorral jön veled szemben az úton, az mind a testvéred. Nincs te vagy én. Itt mi vagyunk. – vágta rá gondolkodás nélkül James Jones.
  • Motorosnak lenni nem csak egy életforma, – folytatta Andrew – ez a személyiséged és a hited részévé válik az úton. Elköteleződsz. Először csak a motorod iránt. Megérint a szabadság és a függetlenség érzése, miközben furcsa mód egyre több emberrel fűz össze egy erős és elszakíthatatlan kötelék.
  • Itt nem kell másnak lenni, mint ami vagy.
  • Nem számít, hogy nézel ki.
  • Lényegtelen, hogy milyen és mekkora motorod van. Babetta, robogó, egy ezres Kawasaki Ninja, túra, enduro vagy chopper. Mind egy karburátor. Egy szív, melyet ugyanaz éltet.
  • 100-as benzin és motorolaj egy kis út porával keverve. – ütötte el a komoly hangulatot Andrew.
  • Ha motoros vagy, egy olyan látható és láthatatlan közösség részévé válsz, ami mindenre képes. – folytatta zavartalanul James.
  • Soha nem vagy egyedül! – vágta rá Andrew.
  • És bármit elérhetsz!
  • Hegyeket mozgathatsz meg. Képes vagy rá, egész egyszerűen azért, mert motoros vagy.
  • Ha lehetne egy kérésetek, ami biztosan tejesül, mi lenne az?
  • Így szeretnék meghalni. – felelt James – Egyszer mind elmegyünk. Ha lehetne egy kívánságom és kiválaszthatnám a hogyant, amikor majd eljön az ideje, akkor én így szeretnék meghalni. Szabadon, eggyé válva a mindenséggel.
  • Ez szép volt James. Andrew?
  • Hogy legyen értelme. Épp úgy, ahogy az életemnek. Nekem ez, fontos. Itt van a fiam, Robert, a feleségem, Rebecca. A motorom, az Angels on the Road. És mindaz, amit együtt már megtettünk és még meg fogunk tenni másokért. Azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Igaz James?
  • Így van.
  • Én azt szeretném, hogy ha egyszer menni kell, ne értelmetlenül haljak meg. Legalább mutasson valahová, adjon egy irányt. Elvégre minden rosszban kell, hogy legyen valami jó, vagy nem? – nevetett.


Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A lovag és a hercegnő

4. rész

A könyvárak egekbe szökése úri módivá tette az olvasást. Ünnepnapok alkalmával került csak új könyv a polcra, míg egy nap suliból hazafelé be nem tévedt Olivia egy antikváriumba. Már az üzlet maga is megfakult, megsárgult, akár a régi könyvlapok. A kirakaton alig lehetett belátni. A boltba lépve pedig kisebb időutazásba kezdett minden oda betérő.

Az egyik polcon a „kartográfia” felirat alatt összetekert térképek sorakoztak. Mellette verseskötetek, költőjük neve szerint ABC sorrendbe szedve. Szépirodalom, szépirodalom és szépirodalom. Némi lexikon, pár tankönyv, mesekönyvekből a még régebbi, kézzel rajzolt illusztrációkkal tarkított. Az ódon üzlet leghátsó szegletében, szinte szégyenletes foltként eldugva a sok irodalmi kincs között, „egyéb” felirattal lelte meg a lány hosszas kutakodás után kedvenceit, a ponyvaregényeket.

Kezében a kiszemelt könyvvel a pénztár felé elmerengett. Nagymamája mesélte, hogy az édesapja elől az eperfán elbújva olvasta kamasz korában eme szórakoztató, a világ ügyes-bajos dolgaiból az emberi elmét játszi könnyedséggel kiszakító, műfaj könyveit.

Ma már társadalmilag elfogadott, és nem számít eretnekségnek, ponyvaregényt olvasni. Az idős eladó hölgy mégis megvető gúnnyal mérte végig Olivia-t kissé áthajolva a pult fölött. Nem teljesen értette a lány, hogy miért.

Tökéletesnek vélte aznapi outfit-jét. Sötétpiros, fehér fűzős, sportos fazonú bőr cipőjéből kanárisárga zokni kandikált ki bokája alatt, mely színben tökéletesen passzolt a fekete pólója közepén mosolygó hatalmas Csőrikéhez a Looney Tunes-ból. Fekete, oldalzsebes, rohangálós nadrágjának szára boka fölött gumival szűkített, kényelmes fazon volt. Hosszú, a sötétből világoskékbe átcsapó, gondosan kiegyenesített haja vagány külsőt varázsolt finom arcvonásainak, mely hatást csak tovább fokoztak fekete keretes szemüvegével körbevont hatalmas, macskazöld szemei.

Olivia szerette az idős embereket, tisztelte őket megélt korukért, egyszerű, bölcs, szinte minden vágyat nélkülöző, elfogadó életükért. Sokszor csak nézte őket a buszon, egy padon ülve; a ráncokat az arcon, a gyűrt bőrt a kezeiken, miközben a ráncok közt megbújt élet emlékeit fürkészte.

A fénynél is gyorsabban cikázva futottak végig ezek a gondolatok az agyán, ahogy az idős hölgy puha bőre kezéhez ért, miközben átvette tőle a könyveket egy blokkolás erejéig.

A boltból kilépve a vállán lógó vászon szatyorba rejtette legújabb lélekmentő zsákmányát, majd szapora léptekkel haladt tovább az óvoda felé. Ma ő volt a soros Kate hazahozatalában.

Halkan osont a csoportszoba ajtajához, imádta meglesni Kate-t, ahogy játszik. Most épp hercegnőset. Hosszú fátyol omlott alá hajából. Lovagja is akadt, oldalán fakarddal, kezében fa pajzzsal. Első ránézésre sárkány nem volt, békeidő lehetett. A lovag szerencsés csillagzat alatt született, nem kellett ellenségekkel élet-halál harcot vívnia és a hercegnő is kegyes kedvében találtatott. Kecsesen a lovag felé nyújtja kis kacsóját, enyhén fennhordva fitos kis orrát. Pólója szélét, úgy csippentette meg két ujjával, mint valami hatalmas abroncsos szoknya ráncát. A lovag meghajolt, finoman megfogta hercegnője kezét, a hercegnő pukedlizett. Elindultak. Talán a király elé.

Ekkor vette az óvónő észre a lányt az ajtóban. Olivia köszönt. A varázs szertefoszlott. Lekerült a fátyol, a lovag szomorúan búcsúzott, majd hirtelen vállat vonva megfordult fátyollal a kezében és új hercegnőt keresett.

Ennek a hétvégének már annyi. Komótosan megreggeliztek, majd irány a tér. Kate tombolt egyet a játszótéren, majd előkerült a labda. Kifulladásig fociztak Phoebe-vel a kutya fogaktól már rég leeresztett, áldozattá vált játékszerrel. Könnyű, gyors ebéd. A csajok kidőlve. Phoebe a kedvenc helyén, eltorlaszolva a bejárati ajtót, szuszogott álmatag. Kate sem igényelte már nővére jelenlétét, az anyját nyúzta. Olivia elnyúlt a kanapén, Kate végül elővette a plüss játékait, a maciból lovag lett, caticornis-ból hercegnő, visszatért a varázs. A lány kezében könyv. Világ kikapcsol. Olivia-ra is varázs szállt.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Kitartás

Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.

Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.

Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.

Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.

Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.

Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.

Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.

Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.

Kitartás.

A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.

“Meleg van.”

“Túl későn feküdtem le.”

“Programom van, nem érek rá.”

Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.

Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.

A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.

Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.

A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.

A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.

7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.

Lefutottuk.

Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.

Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.




Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Drága Mama!

Amikor anyu megkért, hogy írjak a búcsúztatódra pár sort, gondolkodóba estem. Az utolsó két heted kálváriáját már papírra vetettem, amit sokan olvastak is. Nem szerettem volna ismételni önmagam, meg ahogy mindig is mondtad: „ami megtörtént, már megtörtént.”

Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Neked is voltak. Akik ismertek, jól ismerték ezeket is. Ezért ezt az irányt is elvetettem.

Nem szerettem volna egy ilyenkor szokásos névfelsorolós „búcsúzik tőled” szöveget sem. Valahány temetésen, búcsúztatón jártam, mindig volt valaki, aki kimaradt, és ez nem csak rettentően kínos, hanem fájdalmas is. Mindemellett te már ott vagy, ahol kimondott szavak nélkül is tudod, érzed, hogy ki van veled ezekben a percekben is.

Ezért arra gondoltam, hogy arról beszélnék egy kicsit, hogy mi az, amit itt hagytál nekünk örökül.

Már a kórházban feküdtél, amikor anyuval elmentünk Ipolytölgyesre, az otthonba, Vikiékhez, ahol gyönyörű énekszóval és szebbnél szebb kézműves termékekkel találkoztam. Eddig is tudtam, hogy Isten senkit nem hagy talentumok nélkül, de ezen a látogatáson ez méginkább megerősödött bennem. És tudom, hogy nincs ez másképp velünk sem.

Kezdjük a családban a legkisebbel.

Évike gyönyörűen táncol, énekel, dalokat ír. Több estés koncerteket ad mióta járni és beszélni tud.

Júlia kiváló sportoló, a kicsi gyerekekkel rendkívül empatikus, mellette gyönyörűen fest és rajzol.

Bátor mindenben meglátja a szépet, de nem csak meglátja, meg is tudja mutatni, vissza is tudja adni érzelmekkel teli, kifejező fotóin, festményein, rajzain keresztül.

Istit kiváló üzleti érzékkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs készségekkel áldotta meg az Úr. Ha egyszer sikerül megvalósítani és létrehozni az alapítványom, őt fogom felkérni ügyvezető igazgatónak.

Lizi született mesemondó, akit már csak egy diktafon és egy podcast fiók választ el a nyilvános sikertől.

Luca olyan, mint egy mágnes. Odaadásával, határozottságával, humorával és szeretetével 50 km-es körzetből spontán vonzza magához a gyerekeket. Született pedagógus.

Zitának irigylésre méltó nyelvérzéke van, tolmács szinten beszél idegen nyelveken. Ha lehetne képességet csereberélni, vele egészen biztosan üzletelnék.

Édes lányod kezdetben pályát tévesztett, de nem tehettetek róla. Nem volt divat akkoriban kőművesnek adni a lányokat, pedig ő a felújítás, az építés nagymestere.

Szóval, mindenki kapott az élethez útravalónak valamit, ahogyan te is Mama.

Te olyan adottsággal jöttél közénk Mama, amire ma nagy szüksége van a világnak és benne minden egyes embernek, de egészen biztos vagyok abban, hogy még nekünk is, akik most itt egybegyűltünk a te tiszteletedre és remélem, hogy örömödre is.

És hogy mire gondolok? Képtelen voltál haragot tartani.

Gyerekként nálad töltöttem minden nyarat, kamasz koromtól az iskolás éveket is. Láttalak dühösnek, szomorúnak, elkeseredettnek, csalódottnak. Emlékeztél mindenre és ugyan sokat meséltél, de soha nem vetetted senki szemére a múltat.

Olyan mérhetetlenül őszinte, tiszta, igaz, és feltétel nélküli szeretet volt a szívedben, hogy képtelen voltál haragudni.

Mindig, mindenkinek megbocsátottál, és rendkívül fontosnak tartottad, hogy ne legyen rendezetlen számlád senkivel. Még az utolsó napjaidban is.

Két nap alatt három orvos ment el melletted, és még a mentő sem akart bevinni, majd a rossz diagnózissal rossz kórházba szállítottak, így mire megfelelő ellátást kaptál, már túl késő volt. Olyan mértékben károsodott a szíved, hogy képtelen volt tovább szolgálni az életed. És még ekkor is, neked csak egy dolog járt a fejedben: mondjam el a doktornőnek, hogy ne aludjon miattad rosszul, ami történt, megtörtént. Majd amikor hazatérsz folytatja a gyógyítgatásod – pedig ekkor már láttam a szemedben, hogy tudod, ez nem fog bekövetkezni.

Szombaton még videó chaten felhívtuk a kisebb dédunokáidat, Évát, Julcsit, Bátort, mert ők nem mehettek be hozzád a kórházba, Isti volt nálad vasárnap, a szombati látogatás után nekem hétfőn az első dolgom volt átadni az üzenetet a doktornőnek, majd Zita a hétfői látogatásodon átadta neked az üzenetet, hogy ez is rendezve. Ki volt pipálva minden a listádon, most már mehettél, és kedden éjjel haza is tértél. Megértem, itt már csak szenvedés volt neked ez a test, odaát pedig papa már oly régóta várt rád. Szinte látom magam előtt, mekkora öröm volt nektek a viszontlátás.

Nem tudom, létezik-e még ember a földön Mama, akiben, ahogy benned sem, bármilyen mélyre ásunk is, nem találjuk az önzés legapróbb szikráját sem.

Egyszer arról kérdeztelek, hogyan tervezted az életed, amikor fiatal voltál.

“Ha nem találom meg 24 éves koromig az igazit, akkor keresek egy genetikailag megfelelő partnert, majd lelépek a gyerekkel.” – felelted.

Indiába vágytál misszionáriusnak.

“És mikor ismerkedtél meg papával?” – kérdeztem.

“24 éves koromban.” – válaszoltad.

És te ekkor, 24 éves korodban, kezdted meg itthon a szolgálatod a falud, az orvos férjed, később a beteg édesanyád, a családod mellett, ahol az utolsó aktív napodig segítettél és vigyáztál a legkisebb dédunokádra, Évire.

Te voltál nekünk a szeretet misszionáriusa.

Ezt adtad és ezt hagytad itt nekünk csendben, szerényen, szótlanul. Soha nem kérkedtél vele. Egyszerűen csak itt voltál, tetted a dolgod és szerettél, bármi történt is.

Drága Mama!

Most én azt szeretném az utolsó földi vendégeid szívére helyezve kérni, hogy senki ne búcsúzzon tőled, hanem mindenki vigyen és éljen téged tovább a gondolataiban, a tetteiben, a szívében. Soha senki ne feküdjön le haraggal, bocsásson meg önmagának és másoknak is, szeressenek mindent és mindenkit mindenek felett épp úgy, ahogyan te is tetted.

Én is ezt fogom tenni, mert te megtanítottad nekem és megmutattad nekünk, hogy a szeretet kőszikla, a szeretet békét teremt, a szeretet maga az élet, és a szeretet az élet egyetlen értelme, mert a szeretet az, amiben tovább élhetsz velünk te is, drága Mama.



Alapértelmezett