Drága Mama!, Gondolatok

Hazatérés

“Engem keressetek, és éltek!” (Ámós 5:4)

Nem búcsúzunk, mert van, akitől nem lehet. Csupán hazatért, mert már vártak rá.

Nagy szerelem volt az övék. Olyan igazi, amilyen csak egyszer van egy ember életében. Nem csoda, hiszen nagypapámhoz nem volt ember, aki felért volna humorával, tudásával, tekintélyével, szeretetével. Még a kalap sem volt ehhez szükséges, mely azért volt a papa fején, hogy ne legyen olyan feltűnő a mama javára írható pár centi magasságkülönbség, de ettől még elszántan hordta.

Emlékszem a házra, melyben Dévaványán lakott, a nyaralóra a Balatonon, az együtt töltött időre, tanítási szünetekre, ünnepekre, a közös süti sütésekre, tábortüzekre, hogy soha nem jött üres kézzel, illetve táskával. Mindig lapult benne legalább egy csomag rágógumi. Karácsonykor szalonnás katonát vágott nekem az ünnepi vacsora közepén, ha azt kívántam, esténként mesét mondott, tollaslabdáztunk a kertben, csitt-csattot vásároltunk a kis boltban, két forintért vett egy gombóc fagyit a Kacsában. Megtanított kötni, horgolni, főzni. Tőle vettem történelem dolgozat előtt plusz órákat az életről.

Mindenki nagymamája volt. Fáradhatatlanul. Nem csak a saját és a férje gyerekeinek gyerekeire, hanem azok gyerekeire, s gyerekeinek gyerekeire, sőt még a szomszédok gyerekeire is ő vigyázott.

Még két hete sakkozni tanította a legkisebb dédunokáját, a nagyobbik lányom pedig a szépítő szoftverek rejtelmeibe igyekezett a mamát bevezetni. Mondanám, hogy elcsépelt hűtőmágnes szlogen: “éld minden napodat úgy, mintha az lenne az utolsó” – de mégsem.

A képes albumokat nézegetem. Megfakult, fekete-fehér papírképek a fekete kartonon. Egy gyönyörű asszony néz vissza rám.

A polcon könyvek – egy kisebb könyvtár -, és ő mind olvasta. Nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ, vagy azt, hogy az melyik könyvben lapul. Ha itt lenne, könnyebben megtalálnám. Valahová átrakta. Kutakodom kicsit. Emlékszem a megsárgult lapokra, a tintával belerótt írásokra, későbbi jegyzetekre a könyv eredetéről, kitől kapta, hol találta, és hogy mikor került hozzá.

Református ima- és énekeskönyvek. Apró, kicsi, zsebbe valók. Lapozgatom. Egy oldalon régi újságcikk kivágás a Kasza István Lapból, az 51. éneknél:

"Uram! a te bölcsességed 
Rendelte el sorsunkat.
Te vagy, Uram, ki intézed
Életünk révén hajónkat;
Csendes idő tőled van,
Tőled jön a szélvész ránk,
Jó és rossz napjainkban
Te vagy a mi édes atyánk.

Boldogságunk szép nappalát
Sokszor búba meríted.
De ugyan te búnk homályát
Örömre is deríted;
Te vagy sorsunk vezére,
Nem ismerünk kívüled mást,
Életünk ösvényére
Csak tetőled kérünk áldást.

Uram! ha mást boldogítasz
És megáldasz bőséggel,
Ha sokakat gazdagítasz
És minket versz szükséggel:
Tekints kegyesen felénk,
Oltalmazz meg irigységtől,
Adj béketűrést belénk.
Védj a békétlenségtől.

Minden sorsban amelybe tett
Isten keze bennünket,
megelégedéssel lehet
Folytatni életünket;
Kezünk vessük munkára,
Tegyük, amit meg kell tennünk
S bízzuk az ég Urára:
Tudja Ő a mi szükségünk.

(Papp István)

A szeretet most így gyógyított. Erre volt szüksége.

Nagypapám édesanyám születésnapja után egy nappal, mama négy nappal ment el. Lehetne véletlen, de üzenet volt, amit szívünk mélyén az első pillanattól fogva tudtunk, még ha nem is volt bátorságunk kimondani. Őt már várták odaát.

Nagyvilági életet élt. Utazások, hajóutak, családi és baráti vendégek. A falu orvosának felesége rang volt, amit most visszakaphatott.

Este elalvás előtt még kicsit imádkozom. Hálát adok az Úrnak, hogy Ő most is mellette van, s csak annyit kérek, hogy békésen, nyugodtan mehessen el, aludjon el, szépen.

Hazatért. Visszakerült a konty a fejére, a napszemüveg az orrára, a csini szoknya, a csini kabát, a körömcipő lábára. Karon fogva vezeti körbe. Van mit megbeszéljenek, hiszen oly régóta várták már ezt a találkozást. Most ott ülnek egymás mellett, régi ismerősökkel, újra felszolgálja a teát, amiből “már csak egy kanálka rum hiányzik”, nagyokat nevetnek ott, ahol már semmi sem fáj.

Szívünkben őrizzük szeretetüket!

Dr. Gaál Józsefné, született Vad Rózsa, a szeretett misszionáriusa, köztünk élt 86 évet.

Köszönöm, hogy a nagymamám voltál, hogy az unokád lehettem, hogy szerettél, tanítottál, példáddal előttem jártál, s míg éltél vigyáztál rám!



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet nem fáj

Szabadnapot vett ki. Úgy érezte, már nagyon ráfér egy kis én-idő, pár óra nyugalom és csend. A terv az volt, hogy elmegy futni, megfürdik, majd hajóra száll, és irány a folyó fel, majd le, és miközben magába szívja a víz illatát, a táj szépségét, talán megtörténik a nagy áttörés szívében, melyre oly régóta vár.

Egész jól kezdődött a nap. Csodás volt az idő. Se túl meleg, se túl hideg nem volt. Szél sem fújt, gyenge szellő mozgatta a fák leveleit. Az ég kékjét nem maszatolták felhők. Könnyedén vette a tavaszi friss reggelen a kilométereket. Mind a négyet. Nem voltak nagy céljai, csupán jó érzésből, egészségéért, testi-lelki egyensúlyáért futott, vagyis inkább kocogott, valamint a négy volt a kedvenc száma is. Meg a kilenc, de azt túlzásnak érezte. Különben is, már ez a heti egyszer négy is jót tett neki.

A fürdőszobában állva, a rendszeres edzéstől kellemesen változó alakját nézte a tükörben, féllábbal már-már a kádba lépve, amikor megcsörrent a telefon. A szabadnapnak annyi, irány az iroda.

A legjobb pillanatai azok voltak, amikor sikerült nem gondolnia rá. Olyankor még azt is elhitte, hogy boldog. Aztán nagy hirtelen, szinte a semmiből, de valójában onnan, a legeslegbentebbről tört elő belőle a gyűlölet, a tehetetlen düh. Azt mondják, ha egy helyzet folyton visszatér, vagy nem szabadulunk belőle, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy kinek, és mit nem tudtunk még megbocsátani?

Arlene számtalanszor végigpörgette már fejében az eseményeket. Listát írt, kezdve önmagával, és mindig arra jutott, hogy alapvetően nem haragszik a történet egyetlen szereplőjére sem, megnyugvást találna a lelke, ha mindezt maga mögött tudná hagyni. De nem tudta. Csapdába szorulva vergődött. Egyrészt valahol belül néha még fel-feléledt benne a remény – valami számára is megmagyarázhatatlan módon -, hogy lehet még jobb, pedig minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy döglött lovat akar megülni, fél évtizede. Az eszével mindezt tudta, csak a szívét volt képtelen elhallgattatni. Másrészt Sidmon olyan volt, mint egy bumeráng. Minél messzebb hajította, annál gyorsabban tért vissza. Persze, csak ideig óráig. Vagy legyenek inkább percek. Csak akkor volt nyugton, ha nem ért és nem szólt hozzá. Akkor nem jött, nem csinált semmit, szinte nem is létezett. De amint Arlene menni akart, élni, új életet kezdeni, nem engedte. A nyakára járt, hívogatta, nagy hirtelen mégis kellett neki. Magának akarta tudni azt, ami az övé volt: a feleségét.

Arlene fel tudott volna robbani tőle. Már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy újra élhessen, és azt szabadon. A saját életét akarta visszakapni, azt, ami talán soha nem is volt. Elvégre mindig mások álmait építette, másokon segített.

Dühös volt, rettentően dühös. Leginkább önmagára haragudott, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire naiv és gyenge? Ránéznek, és tudják: megtehetik. Úgysem fog történni semmi. Úgyis megbocsát. Majd feldolgozza. Mit törődnének akkor vele? Mit számít, hogy az neki fáj? Gyűlölte, hogy kihasználják, megalázzák, semmibe veszik, csak azért, mert szeret, jó-, és tiszta lelkű. Önmagának nem tudott megbocsátani, hogy mindezt hagyta megtörténni. Erős akart lenni. Nem olyan, aki bármiből fel tud állni, hanem olyan, akit nem tépáz meg mások gyarlósága és jellemtelensége.

A szeretet nem fáj. Ami fájdalmat okoz, az nem szeretet.

Fel kellett ébrednie. Felelősséggel tartozott önmagáért. A konfliktusok fontos tapasztalatai voltak az életének. Fejlesztették döntési képességét. Minden fájdalmas élettörténete magában hordozta a bölcsesség és az erő lehetőségét attól függően, hogy mivé vált közben: harcossá, vagy áldozattá.

Arlene nem akart többé áldozat lenni. Sem a saját érzéseinek, sem mások érzéketlenségének báránya nem kívánt már lenni.

Nem tartotta rossz embernek azt, aki őt elhagyta. Aki nem kötődött, az nem tartozott hozzá. Az ő fejezete véget ért Arlene személyes történetében. Sidmon úgy ment el, hogy hátra sem nézett. Még csak nem is köszönt, de fél lábát ott hagyta az ajtórésben, mint a farkas a mesében. Szeretni nem akarta, de elengedni sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy szabaduljon ki ebből a helyzetből, csak azt tudta, hogy minél inkább szabadulni akar, annál szorosabb a hurok, annál több feszültség és gyűlölet tör fel belőle. Legszívesebben zsákba kötötte volna, mint a kismalac az ordast, de mégsem önthetett forró vizet a kopaszra.

Menekült volna, ki a világból, minél messzebb, minél távolabb. Van, ami elől azonban nem lehet. Erőt vett magán, szembe fordult, és a heti egyet felszorozta héttel. Minden nap futott. Valahányszor földet ért a lába gondolatban gyengeségét, naivságát, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét taposta el.

Nem akart az erdő szélén a kis házában élve rettegni a farkastól, de megégetni sem akarta azt. Ítélkezni csak az Egyetlennek van joga. Annak, aki mindent lát: azt is, ami volt, ami van, és ami lesz.

Arlene nem látta a megoldást, a kiutat, ezért végső kilátástalanságában csak futott, és futott rábízva magát a gondviselésre. És ez volt a legjobb, hanem az egyetlen megoldás, amit tehetett, mert cserébe nem csak testben és lélekben lett egyre erősebb. Ígéretet kapott: felszabadítva lelkét kárpótolja azokért az évekért.

Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Engedj, hogy győzhess! (7. rész)

A szirtről aláhulló cseppek lágyan fodrozták a tó vizét, míg a körülötte szálló vízpermeten átsütő Nap szivárványt rajzolt a vízfüggöny takarta barlang elé.

  • Félsz Tara a ragálytól, vagy attól, hogy kárt tehet benned Draoidh ostyája? – kérdezte Stiúiriche, Tara szellemi vezetője.
  • Nem. Békében élek Cotromach-al. Tudom, hogy senki és semmi nem árthat nekem vagy másnak az ő tudta nélkül. Tudom, hogy egyel sem lesz több ember beteg, vagy távozik az élők közül, mint akinek eljött a végórája, vagy akinek üzenni akar valamint. A most távozó lelkeknek ez egy felajánlott lehetőség egy feladat elvégzésére, valaminek a befejezésére, egy új kezdetre egy új időben, és ők elfogadták ezt a lehetőséget, mivel tudják mikor kell elmenni ahhoz, hogy akkor, és abba a korba tudjanak visszajönni, amikor és amelyikbe szeretnének. – felelt Tara szívből jövő igaz hittel és meggyőződéssel.
  • A szellem sebezhetetlen, a nyugodt elméhez tartozó test pedig pontosan tudja, mit kell tennie, ha találkozik szervezete a ragállyal, vagy épp Draoidh ostyába itatott szerével. Most nem az a lényeg Tara, hogy ez az ellenszer hatásos, vagy nem, mit tesz az emberi szervezettel, vagy mit nem. Látod, hogy még Dotair is jó szívvel ajánlja betgeinek, mert tudja, hogy a félelem mindennél rosszabb. A szívedben lakó elleneállás a hatalomhoz fűződő viszonyod mutatja, éned egy darabja. Urald az érzéseid, Tara. Ne hagyd, hogy az irányítson téged. Eljött az ideje, hogy az életet ne a régi megszokások és nézetek mentén próbálják az emberek megérteni, és megélni, hanem új értelmet keresve. Új meglátásokra, és új alapokra van szükség. Itt az ideje, hogy újfajta módon alakítsák ki az életüket, és az egyéni érdekekről és gondolatokhoz való ragaszkodásról egy kollektív, társadalmi szerepvállalásra helyezzék a hangsúlyt. Tara, engedj, hogy győzhess!

A barlang bejáratától Tara egyedül ment tovább. A szentjánosbogarak, mint megannyi apró csillag ragyogták be a barlang lila kristályokkal teli falát. A tágas csarnokban imádság moraja töltötte meg a csendet. Hét Birodalom ébredőinek lelke gyűlt most össze megérezve Stiúiriche és a többi vezető hívását. Közelgett Saorsa eljövetele és a Dusgadh, avagy az Ébredés.

A hegy mögött lebukó Nap aranyszínű karimája épp narancsfénybe borította a láthatárt, amikor Tara visszatért. Lassan, óvatosan mozgatta át ébredő testét. Először az ujjait, majd a vállait, a fejét, nyújtózott egyet, s tenyerével eltakart arcára ujjai közt engedte be az aranyfényt.

Másnap Tara és a Luch-Dusgadh tagjai is odajárultak az emberek legnagyobb meglepetésére Diogalthas elé, és elfogyasztották a varázsló ellenszerét. Összefogásra volt szükség ahhoz, hogy feloldják az emberek szívében lakozó félelmet. Engedniük kellett ahhoz, hogy újra az emberek közt járva ragyoghassák be a világot, eloszlatva a város felett összegyűlt sötét fellegeket.

Az ébredők példamutatását egyre több ember követte. Megértették, hogy csak így, összefogással, megértéssel, a nézeteikhez és az igazságukhoz való ragaszkodás feladásával köszönthet be egy új rend, és béke. A ragálytól félők lelke felszabadult a félelem alól az egyre több stigma láttán; a másik tábor is megnyugodott és a király elé járult, látva, hogy egy ébredőknek sem lett baja Draoidh ostyájától, senki nem árthatott nekik, ha Cotromach, az igazságos nem hívta magához őket.

Amikor már nem volt senki, akinek homlokán ne rajzolódott volna ki Draoidh stigmája, megszűnt a félelem. Sorra pusztult el a sok timor, míg végül a timorhálótól megszabadult tiszta szív oly erősen ragyogta át minden ember testét, hogy eltűnt a stigma a homlokukról. Már nem voltak képesek félni, és megszűnt a ragály. A Dusgadh megkezdődött…

Alapértelmezett