Föld címkéhez tartozó bejegyzések

Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett