Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Ami van, az épp elég

Arról már korábban írtam, hogy a futás technikai sport és így elengedhetetlen hozzá egy jó cipő, a kényelmes ruházat, fontos a megfelelő futástechnika elsajátítása, valamint izomzat felépítése a kívánt eredmény eléréséhez . Azt, aktív sportolóként – és egy időben szakedzőként is működve – már tudtam, hogy a “technikai” része a táplálkozás is, de az csak az Ultrabalatonon bizonyosodott be számomra, hogy az általam annyira került táplálékkiegészítők és sportkrémek is csodákra képesek.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az UB-nak immár egy hónapja vége. A tapasztalatokat és az élményeket eddig a naplómba gyűjtöttem, hadd érjenek bennem az érzetek, a gondolatok, és a felismerések, hogy megláthassam, mi az, ami rajtam keresztül szeretne eljutni hozzátok.

Az indulás körüli események sok türelmet és földöntúli alfa állapotot igényeltek. Napról napra változott minden. Az is hogy mikor, az is hogy kivel. Már-már úgy nézett ki, hogy egyedül vágok neki a nagy kalandnak, amikor is hála a Mindenhatónak lányom barátnőjének anyukája – aki által bekerültem a csapatba – végül úgy döntött, hogy nem a férjével jön, hanem egyedül és csatlakozik hozzám, hogy az aktívmamis hétvége valóban mamis legyen.

Péntek reggel elvittem a lánykám a suliba, megsétáltattam a kutyát, nyugodtan átnéztem még egyszer a csomagokat, hogy minden meglegyen, lemostam az autót, még elintéztem ezt-azt, majd három órakor tali és irány Balatonfüred. Kellemes, dugókkal tarkított utunk volt lefelé, de nem tudtunk elkésni, így egy percig sem stresszeltünk az útviszonyokon.

A szállás igazi retro élményt okozott, a négy főre leosztott két kanapé és a jéghideg szoba pedig aktív sokkot.

Kipakoltunk, majd magunk mögött hagyva az emeletes iglu-t ellátogattunk a rendezvényközpontba, mely éles váltásként aranyozta be a napunk végét. Ezer éve nem látott ismerősök, edzőtársak, csodás hangulat, tészta és egy klassz kis before party várt ott ránk.

Jóleső érzéssel a lelkünkben tértünk vissza a szállásra, meg is feledkezve a szoba hőfokáról. A cudar hideg arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Vettünk egy gyors fürdőt, magunkra húztunk mindent (pulcsi, mellény, takaró), amit csak lehetett és megpróbáltunk aludni, ami hellyel-közzel sikerült is.

Az alvási időnk sem mennyiségében, sem minőségében nem volt kielégítő, így fáradtan, nyúzottan ébredtünk reggel fél hétkor, úgy, mintha muszáj lett volna. Pedig most se gyerek, se kutya, se suli… az az átkozott belső vekker azonban kérlelhetetlenül kerregett és ébresztett mindkettőnket. Anya sors.

A rántottát Valinak a szomszédban sikerült egy órányi szenvedés után megsütnie, de megérte a harc. A meleg étek felolvasztotta az ereinkben csörgedező jégkockákat.

Korán keltünk, így korán értünk oda mindenhova.

A Balaton-parton kezdtünk egy kis laza rákészülő chill-el. Lenyűgöző volt a látvány. A víz illata, csillogása, a madarak éneke a lelkünkig hatolt. Megejtettük az emlékeink tárába nélkülözhetetlen fotókat, majd átgurultunk a rendezvényközpontba, ahol a csapatok már jókedvűen készültek a rajtra.

Együtt játszottak, közös fotókat készítettek, megtartották a kíséret és a váltás igényelte stratégiai megbeszéléseket és felkészülten álltak a rajtvonal mögé.

Nekünk jutott öt perc bemutatkozásra szánt idő a rajt előtt.

Feltankoltam az övtáskám energiazselével, vízzel, zsepivel, beállítottam a telefonomon a zenét, fülemre akasztottam a hallgatókám, bekentem a lábam nagyobb izmait előzetesen a gyógyszertárban beszerzett sportkrémmel, futottam pár bemelegítő kört a csapat körül, majd besoroltunk a rajtzónába. Szépen bemutatkoztunk a speaker-nek, magamhoz vettem a váltópontokon átadásra kerülő csipogót, elindítottam az órám és elstartoltam.

Remeknek semmiképp sem nevezhető tájékozódási képességem ismeretében csak reménykedni tudtam abban, hogy minden kanyarban mutatja majd, ha ember nem is, de legalább egy tábla az utat, hogy ne álljak végleges Balaton körüli pályára.

A délután két órai tűző napsütés aktív szauna élményt hozott a kijelölt pályán. 11,3 km a fedetlen aszfalton. A táj meseszép volt, de minden igyekezete ellenére sem sikerült feledtetnie a felfelé áramló meleg levegő okozta nyomást a mellkasomról. Ekkor, mint mesében a főhősnek, eszembe jutott, hogy ugyan varázs zselém az nincs, de energiazselém az van. Hátha.

Kibogarásztam az övemből, kinyitottam, kissé kétkedve, de pár kortyot magamévá tettem. A hatásra nem kellett sokáig várni. Erőt kaptak a lábaim, én pedig reményt, hogy fog ez menni lazán is.

A tubusban maradt csodaszert beosztottam a hátralévő kilométerekre a vízzel együtt, és így együtt – a magamra kent sportkrém, a víz és a zselé társaságában – minden akadályt – hőség, fáradtság, folyamatos emelkedő – leküzdve, vidáman futottam be a magamtól elvárt 6 perces átlaggal a váltópontra.

Átadtam Valinak a stafétát, majd le sem nyújtva kocsiba ültem és éjfélig ki sem szálltam. A szervezés és az összetartás tükrözte az ismeretségi szintet, így volt aki kimaradt a rendszerből. Nem hagytuk magára Anitát, Orsit sem, ment a fuvar onnan-oda, ahova kellett. Kitartottunk, segítettünk és mindeközben még maradt időnk arra is, hogy megéljük azt, amit a hely kínált nekünk.

Fél kettőre sikerült nyugovóra térni Anita zajos, ám meleget adó elektromos fűtőtestének hála, nem hidegben.

Hajnali háromkor iszonyatos gyomorgörcsre ébredtem. Halkan, mozdulatlan fetrengtem át az éjszakát, ne zavarjam hálótársaim a pihenésben. Egy pár órányi pillanatra megfordult a fejemben, hogy reggel kénytelen leszek Valinak átadni a következő 13,8 km lehetőségét, de aztán hajnal ötre, amikor is kelnünk kellett, az éjszaka gyötrelmei köddé váltak.

Időspórolás végett, mindenre felkészülve már futóruhában aludtam, így csak cipőt és pulcsit kellett húznom, fejembe nyomtam az elmaradhatatlan futósapim, újratöltöttem a futóövem, egy arcmosást követően némi hidratáló krém kíséretében friss és üde tekintetet simogattam az arcomra, különös tekintettel a szemem alatti táskákra, és már indulhattunk is Siófokra.

A váltóponton újabb ismerőssel találkoztam. Bár én nem voltam annyira biztos a sikerben, Ditta jó kedve és lelkesedése erőt adott az előttem álló szakaszok megfutásához.

Most akadt kerékpáros kisérőm is, ami több, mint szuper volt. Először is ketten sokkal jobb, mint egyedül. Másod soron majdnem megoldottam, hogy Balaton körüli pályára álljak, de a kísérőmnek hála nem tévedtem el. Harmad soron volt kihez szólni, volt kivel megosztani az élményt.

Az első négy kilométeren a sportkrém használatának ellenére ólom lábakkal igyekeztem előre jutni. Nagyon lassan melegedtem be, és 6:20-nál jobb időt nem is sikerült hoznom. Hozzá teszem, a végig futni volt a célom, és nem a túlfutni magam, így a tempót ott tartottam, ahol még bírtam erővel is, tüdővel is… megint végig felfelé.

Az idő a korai órának köszönhetően most kellemesebb volt, a Balaton-part közeli szakaszokon a víz felől áradó hűs levegő pedig kifejezetten barátságos. Jó kedvűen és elégedetten adtam át a csipogót a váltóponton.

Lenyújtottam, átöltöztem, majd tovább autóztunk Anitáért Balatonfűzfőre.

470 km-t pakoltunk bele a kisautómba a váltópontok közötti jövés-menéssel.

A befutó előtt még volt időnk visszamenni a szállásra. Lefürödtünk, kevésbé szagos ruházatot öltöttünk magunkra, kifizettük a szállást, becsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, és magunk mögött hagyva az eszkimó lakot kimentünk újra és utoljára a versenyközpontba.

Kicsit elveszve tébláboltunk. A kordonok átrendeződtek, a csapattagok voltak is meg nem is, de végül sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen és mamikkal lennünk ahhoz, hogy az utolsó futónkat bekísérjük a célba.

Megcsináltuk, körbefutottuk!

Aki ismer, az ismeri az elmúlt éveim kálváriáját is. Tudja, hogy a harmadik házasságom, ment a levesbe, melynek megmentésére oly mértékű erőfeszítéseket tettem, hogy elveszítettem első szülöttem bizalmát, szeretetét és önmagamat is. Sokáig a két középső is inkább távolabb tartotta magát tőlem, mint közelebb, melyet megértek. Egy folyton síró, összetört anya látványa minden, csak nem szívmelengető.

Szenvedtem az egyedülléttől, a magánytól, a mindenki elvesztésétől.

Van egy nagyon kedves tanárom, aki végig mellettem állt, segített és folyton azt mondta, hogy higgyem el, minden úgy van jól, ahogy van. Egyrészt senki nem kap nagyobb feladatot, mint amekkorával elbír, másrészt akire szükségem van, az mellettem marad, harmadrészt, ami (aki) van, az épp elég.

Igaza volt, és ez az igazság megállta a helyét most is.

Ami nehézség jött, simán megoldottuk. Még ha kicsit fáradtan és meggyötörten is, de csont nélkül vettük az akadályt.

Vágytam, vágytunk a csapatra, jó lett volna együtt, de aki ott volt, az épp elég volt. Rá számíthattunk és vele olyan barátságot köthettünk, amilyet egy jól szervezett és flottul működő csapatban, talán soha nem lett volna alkalmunk.

Minden úgy volt jó, ahogy volt, mert ami van, az valóban épp elég.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Napról napra leszel egyre erősebb. Meg talán soha nem gyógyulsz igazán. A kísértés, hogy a valódi szerelem az a hullámvasút, azok a mély intenzitású érzések, melyeket mellette éltél meg, ott marad, ott fog motoszkálni benned. Akkor is, amikor jön egy másik, aki tényleg szeret. Nem bánt, rád figyel, kedves, odaadó, és kiegyensúlyozottsága miatt már-már egyhangú, de érzed, hogy biztos amit ad, valódi és egy cseppet sem fáj.

A sok évnyi viszontagság után szinte különös.

Először csak fejjel szereted.

Tudod, hogy ez az. Még nem érzed, de már tudod, hogy ez a jó. Ennek kell a jónak lennie. Hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagy, hogy értékelnek, megbecsülnek és tisztelnek. Meghallgatnak, van szavad és igazad. Mert számít, hogy mit gondolsz és érzel.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)



Alapértelmezett
Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Az első versenycipőm, avagy várj meg cipő, várj!!!

A futás technikai sport, és mint ilyen, a végeredmény nagyon is függ a felszereléstől. Ezzel a ténnyel hobbi futóként nem nagyon foglalkoztam, egészen mostanáig.

Csapatban futni más. A teljesítményed már nem csak neked szól. Hozzáteszel az egészhez. A hobbid elkezd némi kutakodást, tudatosságot és utánagondolást igényelni. Több lesz, mint egy kedvenc időtöltés, egy szuper egészségmegőrző mozgásforma. Kihívássá válik, mely gyorsan magával ragad és felemel, mert egyre jobb leszel és rájössz, hogy a “többre vagy képes, mint gondolnád” nem csak egy elcsépelt hűtőmágnes szlogen.

Arról, hogy nagyon nem mindegy, milyen cipő van a lábadon, már egyszer írtam. Most mégis kicsit újra elővenném a témát, mivel azóta a “csapatom” tagja két újabb taggal bővült.

Még decemberben költözött be a cipősszekrénybe egy terepfutó cipő a kutyám legnagyobb örömére.

A választásom egy umbro jackuzzira esett.

Olyan cipőt kerestem, ami árban elfogadható, és a használók jó véleménnyel vannak róla. Heti egy alkalomra nem akartam hatalmas költségekbe verni magam, de mégis kényelmes cipőre vágytam főként, hogy a terepfutás nem volt a kedvencem. Eddig.

Meglepően sokat tud hozzátenni a futóélményhez egy jól kiválasztott cipő. A tapadása eszméletlen. Nem csúszkál a kavicsokon, mint egy aszfalt cipő. A talaj egyenletlensége is csak a nagyobb, vízmosta, sziklásabb útszakaszokon érezhető, de ott sem hagy cserben. Teljes biztonsággal, a tempót tartva lehet egyik oldalról a másikra szökellve kerülgetni a bokatörő gödröket.

Már most várom a tavaszt, a hosszabb nappalokat, hogy ne csak hétvégén, hanem munka után is ki tudjak menni hű csatlósommal futni a Somlyóra vagy akár távolabbi dimbes-dombos terepfutó helyekre.

Egy futó ismerősöm egy verseny után kiírta, hogy végre ő is a gyorsabb cipőjét tudta felvenni. Hahaha, gondoltam, micsoda futóhumor. Hát, nem. Valóban léteznek gyorsabb cipők.

Miután felfedeztem a versenycipők világát, elolvastam pár száz blog bejegyzést, több tucatnyi tesztet és elemzést a témában, majd felébredt bennem a kíváncsiság és a vágy. Nem olyan akarom ez, mint amikor meglátod a kedvenc sütid a cukiban a pulton, hanem egy sokkal mélyebb, már már megérzés, hogy ez rád vár, ez neked jó lesz, ez az az út, ez hiányzott. Bár nem tudtad, de ezt kerested. Ez a következő lépés az úton a célod felé.

Nagyon nem kívánok szakmai részletekbe belemenni, arra tényleg ott vannak a hozzáértő sporttársak sokat segítő blogjai. Akit érdekel, bátran használja a Google keresőjét. Csupán 2 szempontot emelnék ki, amit én szem előtt tartottam a választásnál: 200 gr alatt és maximum 6-os drop.

Nem mertem mezítlábas cipőt venni. Túl nagynak éreztem az átmenetet a boost technológia és a full natural running között. Azt meghagyom a profiknak.

Három napnyi aktív keresés után rátaláltam egyre, ami ahhoz, hogy tegyek (ezzel is) egy próbát, még árban is elfogadható volt utolsó darabos példányként. A színe ugyan nem nyert meg, de hát aki finnyás, az fizessen. Majd legközelebb. Most úgy döntöttem, színben nem válogatok.

Salming. A számomra teljesen ismeretlen svéd márkáról csak jót olvastam, így bedobtam a kosárba, kifizettem, és 3 nap múlva már a kezemben is volt. Izgatottan csomagoltam ki, egy csúf kis fekete cipőt várva. Kellemesen csalódtam. Annyira nem is rossz.

Az érkezés napján egy brutál hóvihar húzta keresztbe az első tesztfutást. Nem csoda hát, hogy aktív kíváncsisággal vártam a szombat reggelt.

A cipő elsőre kicsit megijesztett. Teljesen más, mint a szuperül körbepárnázott, a kényelmet elsődleges szempontnak kitűző adidas solar drive 19, vagy az umbro jackuzzi edzőcipőm. A Salmingot végig éreztem a lábamon. Fú – gondoltam magamban – ez nem biztos, hogy kényelmes lesz. Keményebb benne a lépés, stabilan fogja, körbe öleli a sarkot éppúgy, mint a lábujjakat.

A futóélmény mellett kíváncsiságom másik tárgya az idő volt. Vajon tényleg javítani fog az eredményeimen? Valóban annyit számít, hogy milyen cipő van a lábamon?

Igen.

Nem árulom el, hányszor kellett megállnom, mert tüdővel nem bírtam azt, amit a cipő és a lábaim még simán vittek. De nem adtam fel, végig toltam a mai napra kitűzött tizedik kilométer végéig.

Hozzá kell edződnöm ahhoz a lehetőséghez, ami ebben a versenycipőben van. Az eredmények azonban önmagukért beszélnek. Új dimenziók nyíltak meg előttem. Egy lépéssel közelebb kerültem a vágyott 5:30-as időhöz. Már tényleg csak rajtam múlik.

Ami pedig a kényelmet illeti, szinte észre sem vettem, hogy cipő van a lábamon. A leérkezés után középtalpról árgördülve lábujjaim, mintha a földet érték volna. Egy percre sem inogtam meg, még a jeges, lefagyott szakaszokon sem. Nem volt súly, amit cipeltem volna.

Az első kilométer alatt még figyeltem az élményt, az érzést, majd teljesen megfeledkeztem a lábamról, és csak könnyedén, egyre gyorsabban futottam ezen a ragyogó, napfényes téli reggelen.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Somlyóra fel

Csodálatos maradj otthon a kedvenc fotelodban, a kedvenc könyveddel egy bögre forró teát kortyolgatva reggelre ébredtem. A vasánapi edzést már a hét közepén beírtam a naptáramba tudván, hogy szombaton egy baráti meghívásnak eleget téve későn érek haza, kis hercegnőm pedig anyukámnál fog aludni, a hétfői szabad délelőttömet pedig a fogorvos fogja kettévágni. Viszont bármikor is érjek haza szombaton, vasárnap reggel addig alszom, ameddig akarok, így kipihenten vághatok neki az új kihívásra való felkészülésnek.

Az Auchanban válogattam két hete szerdán kolléganőmmel a szebbnél szebb adventi díszeket a kézműves játszóházunkba, amikor megcsörrent a telefonom. Kislányom zongora tanára – Farkas Vali, aki nem csak a billentyűk általi tanításhoz ért kiválóan, de nagyszerű fitnesz instruktor is – hívott, hogy van egy üres hely egy Ultarbalatonos csapatban. Volna kedvem csatlakozni?

Anélkül, hogy tudtam volna, mire vállalkozom mondtam igent, megint.

Hétfő este újra csöng a telefonom, ismeretlen szám. Mint kiderült, Zsuzsi, a csapat szervezője keresett. Lelkesedése még az éteren át is magával ragadó volt. Kétségem nem maradt afelől, hogy jól döntöttem, megint.

10 km-nyi emelkedő. Ez lesz az én részem.

A 10 km nem gond. A 6:30-as átlag sem. De emelkedőn? Akkor sem futottam, ha kergettek. A csapat az csapat, a vállalást pedig teljesíteni kell. Nincs más hátra, mint előre: Somlyóra fel!

Mondanám, hogy jól elterveztem, de inkább hirtelen jött ötlet volt. A gondosan összeválogatott rock metál track listám megfelelő zenét, ütemet és alapot adott a bemelegítéshez és a futáshoz is, és természetesen összefűztem pár számot a nyújtáshoz is. Felkészültnek éreztem magam.

Az eredeti elképzelés mindössze annyi volt, hogy ha 10 km-t kell futni a versenyen, akkor egy kicsit, 3 km-rel fölé futok, és akkor a 10 km könnyedén menni fog.

A jól sikerült baráti vacsora után egy kellemesen zaklatott, és átforgolódott éjszaka, majd egy biológiai vekker által történő fél hetes ébresztés következett. A felmosórongy friss volt és üde hozzám képest.

Egy könnyed reggeli, és a szokásos fél liter teám felének elfogyasztása után hagytam magamnak egy órás emésztési, és az aktív, már ébren lévő külvilággal való aklimatizálódási időt. Gyorsabban eltelt, mint reméltem.

A futóruhám már a pizsiváltás után magamra öltöttem, hogy szokjuk mind egymást, mind a gondolatot. Már csak a cipő volt hátra. Az is pipa. Bluetooth aktiválva, fül eldugaszolva, zene indul.

A 20 perces, eleinte könnyed lépcsőzőgépezés, majd pulzusfokozás után felkészültnek éreztem magam arra, hogy sík terepen 6 perc alá vigyem az időmet. Hogy ez a halva született ötlet honnan jött? Nem tudom, de nekivágtam.

Soha nem voltam egy sprinter. A fokozatos, hosszabb edzések, távok feküdtek nekem mindig is. Nem csoda, hogy az első kilométer után elkezdtem az életemért küzdeni úgy fejben, mint tüdőben. De sikerült! 5:54. A második kilométer után eldöntöttem, hogy ha kell, megállok, de a 13 km-t nem adom alább és megmászom a Somlyót is.

Kellett.

Az órám sikerült megállítani továbbindítás helyett. Remek, oszthatok szorozhatok. Soha nem volt erősségem a matek. Sebaj, majd telefonos segítséget kérek. A részidő eddig amúgy nem rossz: 2,56 km 5:46.

Óra újraindít, még egy km ment 5:42 alatt, majd be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam a 6 perc alatti részidővel, a nagy bögre teával, a zabkásával. Behorpadt, görcsbe gubancolódott rekeszizmokkal, térdemre támaszkodva igykeztem rendezni pulzusom. Mire helyreállt a szívverésem, és így az agyam oxigénellátsása is, végre képessé váltam az értelmes gondolkodásra is. Kiiktattam a rendszerből az időt, maradt az útvonal és a táv.

Lassan, de biztosan tértem vissza lépésről lépésre önmagamhoz, és ahhoz a jóleső érzéshez, ami miatt szeretek futni. Maguktól követték egymást a lábaim. A légzésem rendeződött, egyenletessé vált, a zene vitt. Már nem zavart a borongós idő sem. Sőt, a Somlyó felé vezető útról elém táruló, felhőbe burkolózott, még kissé álmos (nekünk fótiaknak) hegy látványa lenyűgözött. Szinte hívott, engem várt.

A terv: addig futni felfelé, amíg az aszfalt tart. Gyönyörű rózsaszín futócipőmmel egyenesen lelketlenségnek tartanám a sáros erdei utat taposni.

Meg kell valljam, meredek. Ez az út meredekebb, mint gondoltam. Felértem, de újabb óra stop. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az őranagyalaim, a defibllirátort izzítva legyezgetnek szárnyaikkal. Végül a legyezés elég volt, a sokkoló mehetett vissza a helyére. Elindultam lefelé.

Bő ötszáz méter után eszméltem rá, hogy az órám nem indítottam újra. Remek. Bosszankodásra azonban nem volt esélyem sem. Fentről annyira más minden. Kicsik a házak, az utak, az autók. Az emberek nem is látszanak. Eltörpülnek a gondok is. Egy meg nem nyomott gomb, pedig egyenesen bagatell. Ezt a fél kilométert, majd odacsapom az első öthöz – döntöttem végül. Így legalább meg lesz a három, most pedig futhatok egy kerek 10-est.

5 km volt még hátra. Nem is olyan nagy ez a Fót. Már két végén jártam, irány a harmadik.

A városközpont érintése után a Mogyoród felé eső temetőt is meglátogattam. Csendben pihentek a lelkek földi nyughelyeiken itt is.

Az utolsó kilométer már lefelé vitt. A holnapi izomláz garantált, tavaszig duplázom a kollagén adagom is, a decemberi 21 km-es kihívást is besorolom az UB-s felkészülésbe, de kizáróan sík terepen és laza kocogós tempóban, remélem jövőhéten még lesz regisztrációs hely a főnix futamra, már megint futásra megy el ami megmarad a gyerekek dolgai után az összes kis plusz túlóra pénzemből, sebaj, boldog vagyok, és legalább élek – célba érek.

Kb. 13 km, kb. 6:40 átlagidővel.

A nyújtás leginkább ágyon elnyúlás volt, csendben.

Forró zuhany.

Legközelebb csak úgy futni megyek.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A cipővel volt a baj

1. rész

Olivia emlékeiben élt, hogy ez neki valaha jól ment. Még úgy első osztály magasságában. Kenterbe vágta a felnőtteket is, pedig csak élvezetből taposta a kilométereket. Rég nem volt a lábán futócipő, de már rettentően unta egyre terebélyesedő idomait és a töménytelen mennyiségű házit is. A futás jó kifogás. Legálisan lehet az asztalon hagyni a tankönyveket.

A kilók legjobban a tomporát szerették. Szinte szerelmetes vonzották egymást. Édesdeden bújtak, rakódtak és sokasodtak ezen fertályon. Természetesen, hogy ne lelje teste többi részét gyötrő féltékenység, kissé továbbkúsztak a combjára is, kellemes hullámzó, lötyögő hatást keltve lépteinél. Mindezt egy kicsivel több, mint 16 éves végtagokon. Nem volt kövér a maga 165 centijével és 60 kilójával, na de azért mégis.

A nyarat nem tartotta alkalmasnak az újrakezdésre, mivel ez az év legmelegebb évszaka. Magas páratartalom, tikkasztó hőség. A nap későn megy le, korán kell. A klímaváltozás is éreztette hatását. Mégsem készül dzsungelharcosnak. Épeszű ember testmozgás kivitelezésére egyik időpontot, valamint időjárási körülményt sem tartja alkalmasnak. Olivia már pedig határozottan épeszű lány volt. Ezért döntött úgy, hogy türelmesen kivárja az őszt.

Addig is, amíg spontán beköszönt színekben gazdag kedvenc évszaka, és elérkezik a lehetőség a sportolásra, étkezési szokásain változtatott: kevesebb hús, valamint pékségből áradó szénhidrát. Ezt nem volt nehéz megtartania. Mindent kedve és ízvilága szerint válogatott össze. Csupa piros színű gyümölcs és zöldség szerepelt az étlapján. A zöldet viszont megvetette: se zöldbab, se zöldborsó, se brokkoli, kelbimbó meg aztán pláne nem! Ellenben ipari mennyiségű paradicsom, pritaminpaprika, eper, málna és görögdinnye. Jöhetett még a sárga valamennyi árnyalata: sárgabarack, őszibarack, sárgadinnye, sütőtök és édesburgonya formájában. Salátának, levesnek, töltve, sütve, grillezve, pépesítve joghurtba, natúr sajtkrémbe. A tányérján már ősz volt.

Elmaradt az étkezés utáni kaja kóma, Olivia feje tiszta maradt, az energiája nőtt, az endorfin szintje és a pozitív világlátása is. Ennek tudta be hirtelen felindulásból elkövetett motorváltását is, mely kérlelhetetlenül vonta maga után a motoros iskolát. Az 50-esek klubjának vezetőjeként évek óta pirította az aszfaltot robogójával. Nem is kívánt se nagyobb lóerőt maga alá, se nagyobb sebességet. A 125 köbcenti oka Kate volt, a 6 éves kishúga, aki már elég nagy lett ahhoz, hogy biztonsággal megüljön mögötte és kisebb utakra elkísérje. Az óvodáig, meg vissza. Szeretett Kate-tel mindent megosztani. A szívét, a bánatát, az örömét, az élményeit. Együtt jártak színházba, moziba, még a klubba is magával vitte.

A közlekedési rendszabályok elsajátítása volt az első lépés. Olivia retteget a kudarctól. Az éjszakákba nyúló tesztkitöltésben látta félelme enyhítésének egyetlen megoldását. Bejött. Lazán vette az akadályt. Elhatározta, hogy a második akadályt egy könnyed elengedéssel hárítja. Bevállalja a korlátozást a jogosítványába, és automata váltós motort választ az oktatáson. Nem csoda hát, hogy kis híján kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy csak váltós motor van az iskolában. Mese nincs, váltani kell!

Régebben kiegyensúlyozott volt. Önmagában is boldog, teljes egész, egészséges önbizalommal egy reális önismeretre építve, elvégre csodás gyerekkora volt. Apja halálával és a kamasz kor beköszöntével azonban mindez elmúlt.

A nyár is. Beköszöntött az ősz és nem volt több kifogás. Cipőt kellett húzni, elvégre az elhatározás az elhatározás. Olivia magához vette könnyen emészthető, lassan felszívódó szénhidráttartalmú reggelijét, avagy egy barackos joghurtot müzlivel, majd elvitte kishúgát az óvodába. Útközben jókedvűen csacsogtak, kellemes hűvös szellő simogatta arcukat, miközben a nap langyos sugarai nyújtóztak a házak fölött.

Az első két órája elmaradt, így még hazament, átöltözött, felhúzta rég nem látott futócuccait. A rózsaszín, térdbetétes, testhez simuló sztreccs nacit, amit anyagának köszönhetően még sikerült felhúznia, és a fekete shortot, ami anyagának köszönhetően aktívan feszült. A póló és a zokni messziről rikítva passzoltak össze almazöld színűkben. A láthatóság fontos nappal is! Leporolta pink cipőjét, forgolódott párat bemelegítés gyanánt, majd magához vette hű csatlósát Phoebe-t. Zsepit, telefont tömködött derekára rögzített, kifejezetten futók számára kifejlesztett övtáskájába, végül pedig beizzította a kilométer számlálót, mely szívet melengető férfihangon köszönt be.

Már az első pár lépés után érezte, hogy ez nem az ő köre lesz. Olivia eleinte a kutyára gyanakodott. Hol húzott, hol lemaradt, hol nekiment, hol átvágott előtte keresztbe, melynek következtében könnyednek nem mondható, balerinákat megríkató bukdácsoló mozdulattal igyekezett nem eltaposni kebelbarátját. Phoebe lógó nyelvvel, aktív farkcsóválással, megigéző tekintettel és – Olivia esküdni mert volna, hogy – széles mosollyal figyelte felette átívelő gazdája mutatványát. Phoebe mindezek tetejébe időnként elunta felvezetője vánszorgó tempóját és váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy-egy izgalmas szagnál. Ilyenkor hátra rántotta pórázon lógó gazdáját. Amikor pedig a területüket vérmesen védő eb társai felhörgése következtében rákapcsolt, akkor maga után vonta a pórázon immár lobogó gazdáját.

A kedves pasas hatalmas lelkesedéssel búgta Olivia fülébe, hogy megtette az első kilométert. Ekkor úgy döntött, hogy a mellékesen közölt átlagidőt egy életre titkosítja.

Hű csatlósa megszokta az új mozgásformát valamint ingeráradatot, így az általa kibocsátott és oknak vélt zavaró körülmény megszűnt. Szusszal még bírta Olivia. Elmaradt az ekkorra már beütő oldalszúrás – tökéletes volt a reggeli, nem zavarta be az emésztést -, a lábai viszont, a lelkesedéséhez képest, igencsak le voltak maradva. Kénytelen volt megállni és bevárni azokat.

Gyűjtött egy kis erőt és újra nekiindult. A helyzet mit sem változott, pedig ekkorra már biztos volt Olivia abban, hogy mégsem a kutya. “A szembeszél! Ez az!” – érte egy hirtelen fuvallattól a felismerés. Kellemes volt, hűsített, de nem volt mentsége. Menten bűnbakká vált egészen az első kanyarig, amikor is a házak takarásában elállt.

“A domb! Dombra futok felfelé!” – kutakodott Olivia a kifogástárában, miközben az előtte magasló vizuálisan is észlelt emelkedő tagadhatatlanul hatott a lábaira. Semmivel sem törődve futott, vagyis inkább vonszolódott önmaga által felfelé a következő kanyarig. Itt a terep síkra váltott, a szél pedig hátba kapta. Léptei mit sem könnyebbedtek, pedig fejben nagyon ott volt. Felkészült, várta. Kihúzta magát, nem lógtak a vállai, légzése egyenletesen igazodott a tempóhoz, tehát semmi oka nem volt pihegni.

“A zene! Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?!” – kapott a fejéhez. A fülébe zúzó rockmetál balladák tökéletesen passzoltak jelenlegi hangulatához. A zene azonban tempó gyilkos hatást mért a lábaira.

Váltott.

Hiába.

A gravitáció továbbra is erős hatással volt végtagjaira. Már-már kezdte azt feltételezni, hogy csorba esett rég elhanyagolt állóképességén vagy talán a barátilag hájjal összenőtt tompora nagyobb túlsúlyt jelent, mint azt gondolta.

“Fáradt vagyok!” – hárított. Éjfélig csacsogott barátilag. Nem kellett volna. Futás előtt legalábbis semmiképp. Gyorsan memorizálta a hibát, gyorsabban, mint ahogy lábai haladtak. Tovább vonszolódott.

Kereszteződés.

Busz.

“Hála Istennek!” – kiáltott fel lelkiekben. Végre legálisan megállhat. Szép, nagy, hosszú, sárga. Elsőbbsége van, nagy a keresztirányú forgalom, mire kifordul, helyreállítja a szervezete oxigén ellátását.

A busz megállt, átengedte.

Olivia kedvesen mosolyogva intett. Megköszönte az előzékenységét a nagy, hosszú és sárga vezetőjének, majd peckesen, könnyed léptekkel kocogott át a jármű előtt oldalán a továbbra is igen jó kedélyű Phoebe-vel.

“Naná, hogy mosolyog! Border collie, egy energiabomba. Az eddig megtett négy kilométer neki csak bemelegítés.” – jegyezte meg magában Olivia.

“Ez az!” – jött az újabb felismerés, melyet a mögötte dübörgő kifogás hömpölyeg akadálytalanul tolt előre. Fénykorában Olivia soha nem adta 10 km alá, mivel a rövidtáv neki csak bemelegítés volt. 5 km magasságában kezdett erőre kapni, a 8-adik km után már valósággal szárnyalt!

Gyorsan az erdő felé vette az irányt. Azt remélte, hogy a városi szakaszt letudva, immáron eléggé bemelegedett, így jöhet a könnyed, győzedelmes rész. Leakasztotta a kutyát a pórázról. Phoebe őrült futásnak eredt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült hátrahagyott terhétől. Tőle. Vígan hempergett a mezőn hagyott illatmintákban, miközben Olivia még mindig csak imitálta a futást. Lelki szemei előtt látta céklavörös fejét, elhaló tekintetét, melyet még pár percig jól kompenzált örökül hozott kitartásával és akaraterejével.

A vasútállomásig bírta. Ott felötlött előtte, mintegy hologramos kivetüléséként, ahogy az erdei útszakasz után előtör a dombokkal megspékelt, árnyéktalan homokút. Neki sivatag. Már a puszta gondolattól kitikkadt. Kiszívta a forróság, fejét tűzte a nap. Látta, ahogy átveti testét meg-megrogyó, reszketeg lábakkal, utolsó erejét összeszedve a homokdűnéken. Tán még homokvihar is támad, kendő sincs nála, hogy eltakarja arcát. Na és Phoebe, szegény kutya! Nem teheti ki legjobb barátját ilyen viszontagságoknak. Nem ő adta fel, a körülmények tették lehetetlenné. Csupán elengedte az ebugattát védve.

Jobbra, hazafelé vette az irányt.

Olivia a kocsma előtt elrebbentett egy halk fohászt, hátha ily kora délelőtti órán még zárva van, és a kocsmakutya minden retorzió nélkül tovább engedi őket. Nyitva volt. A kapuőr azonban még valahol bent szunyált, nem kezdte meg a szolgálatot. A kitárt ajtó előtt elsuhanva megpillantott otthon a feloldozás élményét adta, ha Phoebe-nek nem is, Olivia-nak minden kétséget kizáróan.

Utolsó erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után egészen a házig, ahol lakott. Ellensúlyozva az út során felmerült kifogáshalmazt feltessékelte magát a lépcsőző gépre előirányozva egy ötszázas lépésszámot.

„Jó lesz az kétszáznak is.” – fogadta el a megmásíthatatlant a harmadik taposás után.

Lenyújtott. A két napra rá emlékei szerint beütő izomlázat garantáltnak érezte. Engedett egy kád forró vizet. Kutyamentes, jól megérdemelt, nyugodt fürdőt vett, miközben levonta a mindebből következő konklúziót: egészen biztosan a cipővel volt a baj.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett