Gondolatok, Kétkeréken

Legyen meg a te akaratod!

Tegnap motoros túrán jártam Márianosztrán. A kálvária tetején a bátyám széttárta a karjait és azt mondta: „ez itt a világ teteje.” A keresztsor alatt, egy imádkozó szobor mellett megálltam, letekintettem az alattunk elterülő tájra és azt éreztem, hogy igaza van. Ez valóban a világ teteje. Itt minden nyugodt, békés, csendes, innen látni az eget éppúgy, mint a messzeséget, miközben mégis a Földön állok.

Ahogy teremtett világunk szépségében gyönyörködtem, valami megérintett. Mélyen, legbelül. Ránéztem a szoborra és arra gondoltam, valahogy így állhatott Jézus is a hegyen. A „világ tetején”. Majd a “világ tetejéről” lehozta nekünk a tudást, az útmutatást.

A hegyi beszéd egyes részeit és gondolatait mindenki ismeri. Még az is, aki nem él, gondol és cselekszik Istennel a szívében. Tudja, mi az a „Mi atyánk”, még ha nem is ismeri a sorokat, és nem szorul magyarázatra a „legyen meg a Te akaratod!”

Milyen könnyedén mondjuk ki, amikor minden jó körülöttünk, hogy „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – ha egyáltalán kimondjuk, és nem eltelve a jóval, szólni is elfelejtünk Hozzá.

Egy történet szerint egy időben minden ember arca Isten felé fordult. Isten azonban nem tudta, hogy tiszta szívből szeretik Őt az emberek, vagy csak azért, mert nem ismernek más lehetőséget. Megkérte angyalait, hogy valaki taszíttasson ki a mennyből és vigye el a kísértést az embereknek. Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt az egyetlen, aki ezt elvállalta. Lucifer elhozta a sötétséget a Földre, az emberek pedig szabad akaratot kaptak. Lucifer egyetlen dolgot kért cserébe áldozatáért: valahányszor egy ember szabad akaratából Isten felé fordul, ő hadd hallgassa testvérei énekét a mennyek kapujában.

Szinte észrevétlen feledkezünk meg Róla, amikor fent állunk a világ tetején, a nap ránk ragyog és bármilyen messze is nézünk, azt látjuk, hogy a világ szép. Törékeny pillanat. Aztán az ég látszólag minden előjel nélkül beborul, sötétséggel telnek meg a napjaink, nem látunk az orrunknál tovább és hirtelen előkerül a két kezünk: könyörögni kezdünk, imádkozni és kapaszkodni valamibe, amit nem akarunk elengedni.

Vajon meg tudunk állni, és tudjuk ilyenkor is azt mondani, a legnagyobb baj közepette, hogy „Uram, legyen meg a te akaratod!”, majd elindulni arra, amerről kezet nyújt nekünk, a fényt látjuk, és amerre a lehetőségeink visznek? Vagy szaporítjuk a szót, hajtogatjuk a magunkét, panaszkodunk, rettegünk és továbbra is ragaszkodunk ahhoz, amit mi elképzeltünk magunknak?

Képesek vagyunk elfogadni azt, amit Ő szán és ad nekünk, még ha az első ránézésre rossznak is tűnik?

Képesek vagyunk megmaradni a józan ész talaján és tiszta szívből nemet mondani a félelemre, a sötétségre, a kísértésre, a hamis világi kapaszkodókra, valamint mindenre, ami ezt szolgálja és gerjeszti? Képesek vagyunk a sötétségen, és saját kishitűségünkön, önmagunkon tovább nézni és tovább látva olyan döntéseket meghozni, amelyek nem arról szólnak, hogy az én hamis biztonságérzetem mi tartja fenn tovább, hogy nekem talán mi lesz a jó, hanem meglátni azt, hogy hol van a fény, a szeretet, és az élet?

A hit próbáját éljük. Képessé kell válnunk arra, hogy a legnagyobb vihar közepén is nyugodt szívvel tudjuk kimondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – és akkor a felhők eltűnnek az égről, mi ott találjuk magunkat a világ tetején, békével és nyugalommal a szívünkben. Kinyitva a szemünket meglátjuk a minket körülvevő meseszép messzeséget, átélve, hogy az élet szeretet és csoda, ha nyitottak vagyunk iránta. Lucifer, pedig leülhet egy kicsit a kapuba, meghallgatni testvérei énekét.

Fotó: Jarabin Kinga
Alapértelmezett