Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

A szeretet misszionáriusa

Sokat gondolkoztam azon, hogy az elmúlt pár nap eseményét megtartsam magamnak, vagy adjak neki hangot és az olvasóim szívére helyezzem?

Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.

Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete. Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit.

Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.

Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.

86. születésnapját ünnepeltük ősszel.

Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.

Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet. Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.

Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.

Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.

40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy. Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.

Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.

Vácon infarktust diagnosztizálnak.

Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.

“Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.

Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világ életében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?

A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anya kommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.

Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.

“Miért hozták be ilyen későn?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.

“Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)

Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.

Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.

A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.

“Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?

“Élet és halál között voltam.” – mesélte.

Ő a szeretett misszionáriusa.

Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.


Fotó: Lovas Luca



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Lencsi karácsonya

Hideg szelek fújtak az Óperenciás-tengeren túl. A nagy sűrű erdő lombhullató fái már mind elbúcsúztak leveleiktől. Kopár ágaik az égre meredtek, gyökereiket vastag levéltakaró fedte. Befagyott a tó, a patak vize, az égen borús felhők takarták el a napot. Az éjszaka hamar sötétbe borította a tájat. Az egyre rövidebb nappalok az otthonaikba szorították az erdő lakóit. Mégis, valami furcsa varázs, csendes készülődés nesze lengte körül az odúkat, fészkeket és házakat.

A kis Lencsilány a szobájában tett-vett, festékek, ecsetek sorakoztak előtte. A kis Lencsilány anyukája az íróasztalánál ült és már napok óta csak írt, egyre csak írt. Farkas fényfüzért erősített a bolt ajtaja és ablaka köré, Sikító Sárkány konyhájából finom mézes-fahéjas süteményillat áradt, Bagoly doktor kórházából karácsonyi dallamok szűrődtek ki.

Mókusék, Sün és Sünné, valamint Medve téli álmukra készülődtek. Karácsony ünnepe előtt azonban sosem vackolták el magukat. Olyan már előfordult, hogy Medve kicsit elszundított az erdő karácsonyfájának díszítése közben, Sünné belebóbiskolt a bejglibe, a kis mókusok csak félig rágták meg a mogyorót, de olyan még soha, hogy valaki a téli álom miatt ne vett volna részt a karácsonyi ünnepen.

Karácsony ünnepe nagy nap volt az Óperenciás-tengeren túl, a nagy sűrű erdő közepén. A készülődés már hetekkel hamarabb megkezdődött. Advent első vasárnapján összegyűltek a főtéren, közösen feldíszítették az erdő adventi koszorúját, meggyújtották az első gyertyát, mindenki felírta a nevét egy kis papírra, a papírt beledobták egy nagy kalapba, majd Tündér körbe járt a kalappal és mindenki húzott egy nevet.

Először a gyerekek és a kölykök húztak, utána a legidősebbek, majd Sikító Sárkány, Medve, a Sün házaspár, Farkas, Róka és Bagoly doktor következett. Természetesen nem maradt ki Tündér és a kis Lencsilány anyukája sem. Ők húztak legutoljára.

A nevet, ami a papíron volt, titokban kellett tartani. Ez a gyerekeknek még nehezen ment, de évről évre egyre ügyesebbek voltak. A titoktartáson túl az ajándékozásnak még egy szabálya volt. Csak saját készítésű ajándékokkal lehetett egymást meglepni. Ezen dolgozott épp a kis Lencsilány is a szobájában a festékekkel és az ecsetekkel, amikor Tündér kopogott be a házuk ajtaján. A kis Lencsilány ajtót nyitott. Természetesen mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megkérdezte, hogy “ki az?”, mert anyukája meghagyta, hogy csak olyan valakinek nyithatja ki az ajtót, akit ismer. Idegeneknek tilos!

  • Szia Tündér! – köszöntötte vendégét a kis Lencsilány – Mi járatban vagy felénk? – kérdezte.
  • Holnap lesz a karácsonyi ünnep, megyek segítek feldíszíteni a nagy ezüstfenyőt a főtéren. Van kedved velem tartani? – kérdezte Tündér.

A kis Lencsilányt nem kellett kétszer hívni. Fogta a télikabátját, a sapkáját, a kesztyűjét, sálat tekert a nyaka köré, meleg csizmát húzott a lábára, szólt anyukájának, hogy elmegy Tündérrel a főtérre és már indult is.

A téren nagy volt a sürgés-forgás. Hatalmas dobozok sorakoztak a fa körül, melyből egyre-másra kerültek elő a fényfüzérek, a boák és a csillogó díszek. Sikító Sárkány mézes-fahéjas süteménnyel kínálta a díszítőket, Farkas pedig meleg teát hozott termoszban. A meleg tea jól esik a nagy hidegben. Róka egy különleges szerrel, egy emelőkosaras gépjárművel érkezett az önkéntes tűzoltó állomásról, hogy könnyedén elérjék a legmagasabb ágakat is.

A kis Lencsilány csillogó szemekkel nézte a jó kedvű erdei állatokat és a vidáman futkározó kölyköket. Kiválasztott egy dobozt magának ő is, és hozzálátott a díszítéshez. Nagyon szerette a Karácsonyt.

Mire végeztek a díszítéssel, a nap már alacsonyan járt. A karácsonyfává változott ezüstfenyő teljes pompájában tündökölt a főtéren az adventi koszorú mellett, melyen ezen az estén gyújtották meg a negyedik gyertyát, mivel épp ezen a napon volt Advent negyedik vasárnapja is. Gyertyagyújtásra a kis Lencsilány anyukája is megérkezett néhány papírlappal a kezében, melyen az a mese volt, amit az elmúlt napokban írt. A kis Lencsilány anyukája leült a fa alá, mind ki ott volt, köré gyűlt, a gyertya fénye megvilágított a papírlapokat és a kis Lencsilány anyukája olvasni kezdett.

Egyszer régen, fent az Égben angyali körében a mi Mennyei Atyánk egy adventi időszakban azon gondolkozott, hogy mivel enyhíthetné az ő szeretett teremtett lényeinek szomorúságát, feszültségét és fáradtságát itt lent a földön, hogyan tehetné könnyebbé a hosszú, sötét téli napokat? Leküldte az emberek közé a Békesség Angyalát, hogy vegye el a viszályt, és adjon helyette nyugalmat a föld lakóinak. A Békesség Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem, adják nekem a haragot, a viszályt a szívükből, adok nekik megbocsátást, szeretetet és elfogadást. Békességet és nyugalmat kapnak tőlem cserébe. De hasztalan. Csak dédelgették fájdalmaik és zsörtölődtek tovább. Meg sem hallották szavam. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Békesség Angyala.

Mennyei Atyánk szíve bánattal telt meg, de mivel nagyon szerette az ő teremtett világát és lényeit, nem adta fel. Leküldte a földre Advent második vasárnapján a Hit Angyalát. Nyissa meg az emberek szívét, hogy meghallják az angyalok szavát. A Hit Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem adják nekem a félelmeiket, a bizalmatlanságukat, adok nekik cserébe erőt, kitartást és hitet. De mindhiába. Az emberek csak egyre aggodalmaskodtak. Tekintetüket a földre szegezték és még egymástól is elfordultak félelmükben. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Hit Angyala.

Advent harmadik vasárnapján Mennyei Atyánk leküldte a földre a Szeretet Angyalát. Amikor viszont a Szeretet Angyala is szárnyaszegetten tért vissza, Mennyei Atyánk szeméből a bánat könnyei hulltak alá. Ekkor odalépett Mennyei Atyánk mellé a Remény Angyala és így szólt:

  • Ne búsulj Teremtő Atyám! Lemegyek a földre és elviszem a Fényt az embereknek. – letörölte Mennyei Atyánk szeméről a könnyeket, kézen fogta a Békesség, a Hit és a Szeretet Angyalát, és ahogy együtt útnak indultak, a földön oszlani kezdett a sötétség.

Azóta is köztünk járnak ők, a Karácsony Angyalai: a Békesség, a Hit, a Szeretet és a Remény, hogy beragyogják életünk minden napját. Legyen szívünkben minden nap Karácsony! Járja át Karácsony fénye egész évben életünket. Cselekedeteinkben tükröződjön minden nap, Karácsony lelkülete: a békesség, a hit, a szeretet és a remény. – fejezte be a mesét a kis Lencsilány anyukája.

Puha hópelyhek szálltak alá az égből. Az apró jégkristályok beragyogták a sötét éjszakát. Reggelre gyönyörű, fehér hótakaró borította a tájat, ameddig csak a szem ellátott. A hó csak úgy ropogott a karácsonyfa köré gyűlő erdei állatok talpa alatt. A kis nyuszik hóembert építettek, az éléskamrából hoztak kölcsönbe egy sárgarépát az orrának, a kis mókusok pedig hócsatáztak, amíg a felnőttek hosszú asztalt terítettek a főtéren.

Sünné kalácsot hozott, Sikító Sárkány gesztenyés sütit, Farkas forralt bort hozott a felnőtteknek – a nagy hó miatt már úgysem ült autóba senki -, a gyerekeknek pedig teát. Tündér muffinnal készült, Mókusné pedig pogácsával. Mind az asztal köré gyűltek és átadták egymásnak az ajándékokat. A kis Lencsilány Bagoly doktor kórházának gyerekosztályára festett egy vidám képet. Tündér kesztyűt kötött Rókának, Medve pedig átadta Sikító Sárkánynak a titkos családi mézes süti receptet, mondván, hogy ő úgysem szeret sütni, és így majd legalább végre újra ehet majd a már rég megboldogult dédmama finom sütijéből.

Az ünnepségen nem csak a hasa lakott jól az Óperenciás-tengeren túl a nagy sűrű erdő lakóinak, hanem a szíve és a lelke is. Nem felejtették el meghallgatni, megölelni és szeretni egymást. Az ünnepség végén jó kívánságokkal búcsúztak. Kitől egy napra, kitől pedig tavaszig.



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet nem fáj

Szabadnapot vett ki. Úgy érezte, már nagyon ráfér egy kis én-idő, pár óra nyugalom és csend. A terv az volt, hogy elmegy futni, megfürdik, majd hajóra száll, és irány a folyó fel, majd le, és miközben magába szívja a víz illatát, a táj szépségét, talán megtörténik a nagy áttörés szívében, melyre oly régóta vár.

Egész jól kezdődött a nap. Csodás volt az idő. Se túl meleg, se túl hideg nem volt. Szél sem fújt, csak egy kis gyenge szellő mozgatta a fák leveleit. Az ég kékjét nem maszatolták felhők. Könnyedén vette a tavaszi friss reggelen a kilométereket. Mind a négyet. Nem voltak nagy céljai, csupán jó érzésből, egészségéért, testi-lelki egyensúlyáért futott, vagyis inkább kocogott, valamint a négy volt a kedvenc száma is. Meg a kilenc, de azt túlzásnak érezte. Különben is, már ez a heti egyszer négy is jót tett neki.

A fürdőszobában állva, a rendszeres edzéstől kellemesen változó alakját nézte a tükörben, féllábbal már-már a kádba lépve, amikor megcsörrent a telefon. A szabadnapnak annyi, irány az iroda.

A legjobb pillanatai azok voltak, amikor sikerült nem gondolnia rá. Olyankor még azt is elhitte, hogy boldog. Aztán nagy hirtelen, szinte a semmiből, de valójában onnan, a legeslegbentebbről tört elő belőle a gyűlölet, a tehetetlen düh. Azt mondják, ha egy helyzet folyton visszatér, vagy nem szabadulunk belőle, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy kinek, és mit nem tudtunk még megbocsátani?

Arlene számtalanszor végigpörgette már fejében az eseményeket. Listát írt, kezdve önmagával, és mindig arra jutott, hogy alapvetően nem haragszik a történet egyetlen szereplőjére sem, megnyugvást találna a lelke, ha mindezt maga mögött tudná hagyni. De nem tudta. Csapdába szorulva vergődött. Egyrészt valahol belül néha még fel-feléledt benne a remény – valami számára is megmagyarázhatatlan módon -, hogy lehet még jobb, pedig minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy döglött lovat akar megülni, fél évtizede. Az eszével mindezt tudta, csak a szívét volt képtelen elhallgattatni. Másrészt Sidmon olyan volt, mint egy bumeráng. Minél messzebb hajította, annál gyorsabban tért vissza. Persze, csak ideig óráig. Vagy legyenek inkább percek. Csak akkor volt nyugton, ha nem ért és nem szólt hozzá. Akkor nem jött, nem csinált semmit, szinte nem is létezett. De amint Arlene menni akart, élni, új életet kezdeni, nem engedte. A nyakára járt, hívogatta, nagy hirtelen mégis kellett neki. Magának akarta tudni azt, ami az övé volt: a feleségét.

Arlene fel tudott volna robbani tőle. Már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy újra élhessen, és azt szabadon. A saját életét akarta visszakapni, azt, ami talán soha nem is volt. Elvégre mindig mások álmait építette, másokon segített.

Dühös volt, rettentően dühös. Leginkább önmagára haragudott, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire naiv és gyenge? Ránéznek, és tudják: megtehetik. Úgysem fog történni semmi. Úgyis megbocsát. Majd feldolgozza. Mit törődnének akkor vele? Mit számít, hogy az neki fáj? Gyűlölte, hogy kihasználják, megalázzák, semmibe veszik, csak azért, mert szeret, jó-, és tiszta lelkű. Önmagának nem tudott megbocsátani, hogy mindezt hagyta megtörténni. Erős akart lenni. Nem olyan, aki bármiből fel tud állni, hanem olyan, akit nem tépáz meg mások gyarlósága és jellemtelensége.

A szeretet nem fáj. Ami fájdalmat okoz, az nem szeretet.

Fel kellett ébrednie. Felelősséggel tartozott önmagáért. A konfliktusok fontos tapasztalatai voltak az életének. Fejlesztették döntési képességét. Minden fájdalmas élettörténete magában hordozta a bölcsesség és az erő lehetőségét attól függően, hogy mivé vált közben: harcossá, vagy áldozattá.

Arlene nem akart többé áldozat lenni. Sem a saját érzéseinek, sem mások érzéketlenségének báránya nem kívánt már lenni.

Nem tartotta rossz embernek azt, aki őt elhagyta. Aki nem kötődött, az nem tartozott hozzá. Az ő fejezete véget ért Arlene személyes történetében. Sidmon úgy ment el, hogy hátra sem nézett. Még csak nem is köszönt, de fél lábát ott hagyta az ajtórésben, mint a farkas a mesében. Szeretni nem akarta, de elengedni sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy szabaduljon ki ebből a helyzetből, csak azt tudta, hogy minél inkább szabadulni akar, annál szorosabb a hurok, annál több feszültség és gyűlölet tör fel belőle. Legszívesebben zsákba kötötte volna, mint a kismalac az ordast, de mégsem önthetett forró vizet a kopaszra.

Menekült volna, ki a világból, minél messzebb, minél távolabb. Van, ami elől azonban nem lehet. Erőt vett magán, szembe fordult, és a heti egyet felszorozta héttel. Minden nap futott. Valahányszor földet ért a lába gondolatban gyengeségét, naivságát, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét taposta el.

Nem akart az erdő szélén a kis házában élve rettegni a farkastól, de megégetni sem akarta azt. Ítélkezni csak az Egyetlennek van joga. Annak, aki mindent lát: azt is, ami volt, ami van, és ami lesz.

Arlene nem látta a megoldást, a kiutat, ezért végső kilátástalanságában csak futott, és futott rábízva magát a gondviselésre. És ez volt a legjobb, hanem az egyetlen megoldás, amit tehetett, mert cserébe nem csak testben és lélekben lett egyre erősebb. Ígéretet kapott: felszabadítva lelkét kárpótolja azokért az évekért.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Linn an Oir – Az Aranykor (8. rész)

Az utoló timor Digalthas fejébe rágta be magát, és hiába is tömte magába a sok ostyát, hiába könyörgött a varázslónak, hogy mentse meg, a gonosz uralkodó elbukott bosszúját, az összefogást, és a nép ébredését látva, darabjaira hullott. Erejét és hatalmát vesztve emésztette fel a félelem. Draoidh varázsereje is gyengült. Már árnyéka sem volt önmagának. Toronyszobájába zárkózva igyekezett túlélni az egyre erősödő fényt.

Az uralkodó halálhíre riadalmat keltett a népben. Bár önállóan élték az életüket, és a Birodalom is egészen jól működött Diogalthas parancsai nélkül, de uralkodó híján még soha sem maradtak. Ekkorra azonban az emberek között járó ébredők elég szeretettel és erővel vonták körbe a Birodalmat ahhoz, hogy félelem helyett hálaadó imádságra gyűljön össze a város közepén lévő tó köré egymást kezét fogva, láncot alkotva a nép. Kicsik, és nagyok szívében egyszerre szólalt meg a vágy, mely elhozta a Földre a hetedik, a szabadság prófétáját, Saorsa-t, aki egyesítette az erőt, a hitet, a hűséget, a szeretetet, a testvériséget és az igazságot, megteremtve azt a szabad világot, melyben az emberek félelem nélkül élhettek a saját döntéseik mentén, egymásért, szabadon.

A megtermelt élelmiszert elosztották. Akinek több volt, megtanult önzetlenül adni, akinek kevesebb, az hálás szívvel elfogadni. A tudomány egyesült a hittel, és Dotair, a birodalom orvosa a test gyógyítását eztán a lélek vizsgálatával kezdte. Saorsa vezetésével az emberek megtanultak újra egyszerűen és harmóniában élni a természettel. Gazdálkodó, termelő közösségeket alakítottak ki, fákat ültettek, virágos kertekkel szegélyezett ligeteket alakítottak ki a város terein. Odafigyeltek a test – a lélek – a szellem hármasságának egyensúlyára. Alkottak és építettek. Már nem a külvilággal vívták a harcot, szembe mertek nézni önmagukkal, saját jellemüket formálva.

Mindenki a saját hajlandósága szerint alakította ki a maga útját. A régi szokásokat, és megszokásokat, a hagyományokat felülértékelve, határtalan lehetőségek és teljes szabadság mentén bővítették ki az emberek valóságaikat.

  • És mi lett a többi Birodalommal, anya?
  • A Luch-Dusgadh tagjainak fénye és Saorsa tanításai elterjedtek az egész világon. Békét, egyenlő elosztást, testvériséget, és egy feltétel nélküli, elfogadó, megértő szeretetet hozva a Birodalmakba. Az emberek gondolkodási képességében lakozó isteni örökség felismerésével az emberek világosságban ragyogó világot építettek.
  • Linn an Oir?
  • Igen, Linn an Oir. Az Aranykor.
  • És mi lett Draoidh-al?
  • Úgy vonta el a sok szeretet és fény a gonosz varázsló mágiáját, ahogyan a sötétség azt erősítette. Az Igazság Lelke nem tűrte meg a hazug ármányokat és a cselszövéseket. Halandóvá lett, s teste a korral az enyészetté vált.
  • És Tara nagyi?
  • Tara nagyi iskolát alapított, és gyerekeket tanított. Az iskolában ismerkedett meg Trevor nagypapával, aki gyógynövénytant oktatott.
  • Meséld el anya, hogy kérte meg Trevor papa Tara nagyi kezét!    
  • Késő van, ezt majd legközelebb.
  • Szeretnék én is olyan lenni, mint Tara nagyi!
  • Te csak légy önmagad. Tara nagyi is azt tanította, hogy a mi feladatunk itt a Földön abban áll, hogy minél inkább azzá váljunk, aminek a lehetősége itt él a szívünkben. Használjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket és éljünk tudatosan, hogy megvalósíthassuk igazi énünket, valódi önmagunkat.
  • És honnan tudhatom, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem?
  • Nincs más dolgod kicsi Tara, csak szeress, csak a szeretet képes felébreszteni a benned szunnyadó isteni erőt.
  • Szeretlek anya!
  • Én is szeretlek, Kincsem!     


Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Engedj, hogy győzhess! (7. rész)

A szirtről aláhulló cseppek lágyan fodrozták a tó vizét, míg a körülötte szálló vízpermeten átsütő Nap szivárványt rajzolt a vízfüggöny takarta barlang elé.

  • Félsz Tara a ragálytól, vagy attól, hogy kárt tehet benned Draoidh ostyája? – kérdezte Stiúiriche, Tara szellemi vezetője.
  • Nem. Békében élek Cotromach-al. Tudom, hogy senki és semmi nem árthat nekem vagy másnak az ő tudta nélkül. Tudom, hogy egyel sem lesz több ember beteg, vagy távozik az élők közül, mint akinek eljött a végórája, vagy akinek üzenni akar valamint. A most távozó lelkeknek ez egy felajánlott lehetőség egy feladat elvégzésére, valaminek a befejezésére, egy új kezdetre egy új időben, és ők elfogadták ezt a lehetőséget, mivel tudják mikor kell elmenni ahhoz, hogy akkor, és abba a korba tudjanak visszajönni, amikor és amelyikbe szeretnének. – felelt Tara szívből jövő igaz hittel és meggyőződéssel.
  • A szellem sebezhetetlen, a nyugodt elméhez tartozó test pedig pontosan tudja, mit kell tennie, ha találkozik szervezete a ragállyal, vagy épp Draoidh ostyába itatott szerével. Most nem az a lényeg Tara, hogy ez az ellenszer hatásos, vagy nem, mit tesz az emberi szervezettel, vagy mit nem. Látod, hogy még Dotair is jó szívvel ajánlja betgeinek, mert tudja, hogy a félelem mindennél rosszabb. A szívedben lakó elleneállás a hatalomhoz fűződő viszonyod mutatja, éned egy darabja. Urald az érzéseid, Tara. Ne hagyd, hogy az irányítson téged. Eljött az ideje, hogy az életet ne a régi megszokások és nézetek mentén próbálják az emberek megérteni, és megélni, hanem új értelmet keresve. Új meglátásokra, és új alapokra van szükség. Itt az ideje, hogy újfajta módon alakítsák ki az életüket, és az egyéni érdekekről és gondolatokhoz való ragaszkodásról egy kollektív, társadalmi szerepvállalásra helyezzék a hangsúlyt. Tara, engedj, hogy győzhess!

A barlang bejáratától Tara egyedül ment tovább. A szentjánosbogarak, mint megannyi apró csillag ragyogták be a barlang lila kristályokkal teli falát. A tágas csarnokban imádság moraja töltötte meg a csendet. Hét Birodalom ébredőinek lelke gyűlt most össze megérezve Stiúiriche és a többi vezető hívását. Közelgett Saorsa eljövetele és a Dusgadh, avagy az Ébredés.

A hegy mögött lebukó Nap aranyszínű karimája épp narancsfénybe borította a láthatárt, amikor Tara visszatért. Lassan, óvatosan mozgatta át ébredő testét. Először az ujjait, majd a vállait, a fejét, nyújtózott egyet, s tenyerével eltakart arcára ujjai közt engedte be az aranyfényt.

Másnap Tara és a Luch-Dusgadh tagjai is odajárultak az emberek legnagyobb meglepetésére Diogalthas elé, és elfogyasztották a varázsló ellenszerét. Összefogásra volt szükség ahhoz, hogy feloldják az emberek szívében lakozó félelmet. Engedniük kellett ahhoz, hogy újra az emberek közt járva ragyoghassák be a világot, eloszlatva a város felett összegyűlt sötét fellegeket.

Az ébredők példamutatását egyre több ember követte. Megértették, hogy csak így, összefogással, megértéssel, a nézeteikhez és az igazságukhoz való ragaszkodás feladásával köszönthet be egy új rend, és béke. A ragálytól félők lelke felszabadult a félelem alól az egyre több stigma láttán; a másik tábor is megnyugodott és a király elé járult, látva, hogy egy ébredőknek sem lett baja Draoidh ostyájától, senki nem árthatott nekik, ha Cotromach, az igazságos nem hívta magához őket.

Amikor már nem volt senki, akinek homlokán ne rajzolódott volna ki Draoidh stigmája, megszűnt a félelem. Sorra pusztult el a sok timor, míg végül a timorhálótól megszabadult tiszta szív oly erősen ragyogta át minden ember testét, hogy eltűnt a stigma a homlokukról. Már nem voltak képesek félni, és megszűnt a ragály. A Dusgadh megkezdődött…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Pailme Dhé (6. rész)

Hosszú gyaloglás után jutott fel a Pailme Dhé sziklához. A hatalmas szirt egy kezet formálva nyúlt ki a magasba. Valahányszor csendre vágyott, ide jött fel.

Az életet adó szeretet nagy ajándéka, hogy soha nem vagyunk egyedül. Az úton mindig van, aki előttünk jár, mindig van, aki a nyomunkba lép, és olyan is, aki elkísér minket egy darabon. A sors összehozza azokat, akiknek közös a céljuk.

Tara és a Luch-Dusgadh minden egyes tagja képes volt a lélekutazásra. Mindenkinek volt egy saját erőhelye, melynek energiája segítette tisztánlátását és a magasabb világokkal való összekapcsolódását. Tara-nak ez a Pailme Dhé, avagy az Isten tenyere volt.

Tara lehunnyta szemét, és elindult a már jól ismert hétszínű létrán felfelé. Könnyedén lépkedett a vörös, narancs, citrom, zöld, világoskék, ibolya és hófehér kristályfény fokokon. Az utolsó fokról egy rétre ért. A hatalmas, zöld mezőn már várta vezetője, Stiúiriche. Csendben haladtak egymás mellett az apró kavicsokkal kirakott úton, mely egy tóhoz vezetett. Tara inkább érezte otthonának ezt a helyet, mint bármelyik másikat a Földön.

A tó egyik oldalát magas szirt szegélyezte, melyről a hegyről lefutó patak apró vizesés formájában hullt alá végső medrébe. A tó partján hatalmas zöld levelű fügefák kínálták negédes gyümölcsüket pihenni betérő megfáradt vándornak. A fügefasor végén a kis pagodaszerű, piros tetős ház a kiülős paddal az oldalán is pont ott volt, ahol lenni szokott, a vízeséssel szemben.

Tara levette cipőjét, kinyújtóztatta lábait és talpain épp úgy érezte az apró fűszálak csiklandozását, mint Stiúiriche érintését a vállán.

  • Annyira bosszant – fakadt ki Tara – olyan igazságtalan. Erővel állítja be az embereket a sorba. Nyíltan zsarol, és egyre másra törik meg mindenki. Az ellentétek már nem csak a barátokat, hanem a családokat is megosztják. Én pedig már azt sem tudom, mit higgyek, vagy mondjak. Fogalmam sincs, hogy mi az igazság, és hol van?
  • Nem lehet, és nem is kell mindent érteni. Cotromach akaratát a legnehezebb az embereknek ebbe az érzelmi testbe zárva jól értelmezni. Elveszítették az emberek az élet mélyebb tartalmaival és saját lelkükkel a kapcsolatot. A mai idők ezt igyekeznek helyreállítani. Tudom, hogy erős tűz ég benned, hogy tisztán látsz és jók a megérzéseid, de nem a te feladatod Tara az igazság feltárása, a helyzet és az emberek megítélése, és a juss kiosztása. Bízz Cotromach-ban, az Igazságosban, mindenek ismerőjében. Egy titok és szándék sem maradhat rejtve, mindenki el fog számolni a maga tetteivel.
  • Akkor csak nézzem tétlenül, ahogy széthullik a világunk?
  • Keresd azt, ami képes felszabadítani a félelem alól az embereket, és újra egyensúlyt tud teremteni. Azt kell megértened Tara, hogy minden, ami széthúzást szít, az a gonosztól való, és ha te odaállsz valamelyik oldalra, bármelyikre is állj, őt fogod szolgálni. Aminek ellenállsz Tara, annak a hatása alatt vagy.

Ó, a vissza-visszatérő gondolat. Hát innen jött. Stiúiriche súgta lelkén át e szavakat. És milyen nehezen hallotta meg e hangot indulatai viharában…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

A stigma (5. rész)

Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.

Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.

A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.

A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.

Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.

Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.

Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.

Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.

Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.

Csodás volt.

Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.

A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.

Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Luch-Dusgadh – az ébredők (4. rész)

Tara látott és érzett egyszerre. A középutat, az egyensúlyt hosszú évek kemény és tudatos munkájával építette meg, önmagát, és az élet nagy igazságait keresve a hit útján. Számtalan nagy vallással, ősi hiedelemmel ismerkedett meg, miközben egyik Birodalomból a másikba utazott, hogy személyesen is találkozhasson ezek tanítóival, vezetőivel.

Egyszerűen képtelen volt azonosulni Diogalthas intézkedéseivel. Az ellenszernek kikiáltott elixírt megkapóknak szabadságjogokat adományoztak, újra élhettek, felszabadították őket, míg a testben és lélekben egészségeseknek bezárva, elkülönülve kellett élniük.

Kezdetben Tara hevesen ellenállt. Sőt, még lázadt is! Tiltakozott, és nyíltan osztotta véleményét a jogtalan megkülönböztetés ellen, amíg egy nap el nem kezdett benne erősödni egy gondolat:

“Aminek ellenállsz, annak a hatása alatt vagy.”

Már nem mondhatta, hogy nem érdekli, mivel ott volt a fejében. A fejében, ahol egyik timor pusztult el a másik után. Nem volt az a gonosz erő, ami megtörhette volna Tara O’Connor Cotromach-ba, az igazság istenébe vetett hitét és bizalmát. Az elnyomó hatalom akaratérvényesítése, a közösség kettészakítása és az igazságtalan jogfosztás mélységesen felháborította. Olyannyira, hogy egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy haragszik. Tehetetlen düh öntötte el elméjét valahányszor azt hallotta, látta, tapasztalta, hogy valaki félelemtől reszkető kézzel, vagy önös vágyaitól vezérelve áll a sorba Draoidh csodaszeréért.

Ezt azonban már nem engedhette meg magának. Sokat dolgozott nyugalmáért, rendíthetetlen békességéért. Eltökélt szándéka volt a körülmények ellenére is mindezt megtartani.

Reggel korán kelt. Tésztát gyúrt volt még egy kis kovász, liszt. Pogácsát sütött. Friss vizet mert a kútból a kulacsába, megfésülte, majd két copfba fonta derékiig érő hosszú, hullámos, vörös haját, fehér ruhát öltött és elindult a hegyekbe.

A Luch Dusgadh tagjainak legfőbb célja az emberi hármasság – a test, a szelem, a lélek – közötti kapcsolat felidézése, megélése és egyensúlyban tartása volt. A csoportba papok, papnők, tanítók, gyógyítók, varázslók, és olyan hétköznapi emberek voltak, akik már elnyerték az uralmat saját érzéseik felett, és a vágyaktól, indulatoktól mentes szabad életükből áradó, tiszta rezgésű boldogság energiával tették jobbá a világot a Linn an Oir – az Aranykor – beköszöntét várva.

A Luch-Dusgadh istene Cotromach, az Igazságos, az évezredek során már több prófétáját is elküldte a Földre. Treun, az Első Birodalomba érkezett. Ő tanította meg az embereknek, hogy erős akarattal és kitartással képesek változni, fejlődni, célokat elérni. Creideamh, a Második Birodalom prófétája hozta el a tudást a magasabb erőkről, és a Cotromach-ba vetett hitet a Földre. A Harmadik Birodalmba érkezett el a hűség és az elköteleződés nagy tanítója, Dilseachd. Tlachdmhor a szeretet törvényeit hozta el a Negyedik Birodalomba, Brathair a testvériség eszméit az Ötödik Birodalomba, Firinn a Hatodik Birodalomban a minden hazugság felett győzedelmeskedő igazság reményét adta az embereknek.

A jövendölés szerint Saorsa, a Hetedik Birodalom népén keresztül fogja elhozni egy valódi szabadság, egy magasabb rendű szabad élet törvényeit és alapjait a világnak úgy, hogy egyesíti az erő, a hit, a hűség, a szeretet, a testvériség, és az igazság eszményét…



Alapértelmezett