Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Hazatérés

“Engem keressetek, és éltek!” (Ámós 5:4)

Nem búcsúzunk, mert van, akitől nem lehet. Csupán hazatért, mert már vártak rá.

Nagy szerelem volt az övék. Olyan igazi, amilyen csak egyszer van egy ember életében. Nem csoda, hiszen nagypapámhoz nem volt ember, aki felért volna humorával, tudásával, tekintélyével, szeretetével. Még a kalap sem volt ehhez szükséges, mely azért volt a papa fején, hogy ne legyen olyan feltűnő a mama javára írható pár centi magasságkülönbség, de ettől még elszántan hordta.

Emlékszem a házra, melyben Dévaványán lakott, a nyaralóra a Balatonon, az együtt töltött időre, tanítási szünetekre, ünnepekre, a közös süti sütésekre, tábortüzekre, hogy soha nem jött üres kézzel, illetve táskával. Mindig lapult benne legalább egy csomag rágógumi. Karácsonykor szalonnás katonát vágott nekem az ünnepi vacsora közepén, ha azt kívántam, esténként mesét mondott, tollaslabdáztunk a kertben, csitt-csattot vásároltunk a kis boltban, két forintért vett egy gombóc fagyit a Kacsában. Megtanított kötni, horgolni, főzni. Tőle vettem történelem dolgozat előtt plusz órákat az életről.

Mindenki nagymamája volt. Fáradhatatlanul. Nem csak a saját és a férje gyerekeinek gyerekeire, hanem azok gyerekeire, s gyerekeinek gyerekeire, sőt még a szomszédok gyerekeire is ő vigyázott.

Még két hete sakkozni tanította a legkisebb dédunokáját, a nagyobbik lányom pedig a szépítő szoftverek rejtelmeibe igyekezett a mamát bevezetni. Mondanám, hogy elcsépelt hűtőmágnes szlogen: “éld minden napodat úgy, mintha az lenne az utolsó” – de mégsem.

A képes albumokat nézegetem. Megfakult, fekete-fehér papírképek a fekete kartonon. Egy gyönyörű asszony néz vissza rám.

A polcon könyvek – egy kisebb könyvtár -, és ő mind olvasta. Nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ, vagy azt, hogy az melyik könyvben lapul. Ha itt lenne, könnyebben megtalálnám. Valahová átrakta. Kutakodom kicsit. Emlékszem a megsárgult lapokra, a tintával belerótt írásokra, későbbi jegyzetekre a könyv eredetéről, kitől kapta, hol találta, és hogy mikor került hozzá.

Református ima- és énekeskönyvek. Apró, kicsi, zsebbe valók. Lapozgatom. Egy oldalon régi újságcikk kivágás a Kasza István Lapból, az 51. éneknél:

"Uram! a te bölcsességed 
Rendelte el sorsunkat.
Te vagy, Uram, ki intézed
Életünk révén hajónkat;
Csendes idő tőled van,
Tőled jön a szélvész ránk,
Jó és rossz napjainkban
Te vagy a mi édes atyánk.

Boldogságunk szép nappalát
Sokszor búba meríted.
De ugyan te búnk homályát
Örömre is deríted;
Te vagy sorsunk vezére,
Nem ismerünk kívüled mást,
Életünk ösvényére
Csak tetőled kérünk áldást.

Uram! ha mást boldogítasz
És megáldasz bőséggel,
Ha sokakat gazdagítasz
És minket versz szükséggel:
Tekints kegyesen felénk,
Oltalmazz meg irigységtől,
Adj béketűrést belénk.
Védj a békétlenségtől.

Minden sorsban amelybe tett
Isten keze bennünket,
megelégedéssel lehet
Folytatni életünket;
Kezünk vessük munkára,
Tegyük, amit meg kell tennünk
S bízzuk az ég Urára:
Tudja Ő a mi szükségünk.

(Papp István)

A szeretet most így gyógyított. Erre volt szüksége.

Nagypapám édesanyám születésnapja után egy nappal, mama négy nappal ment el. Lehetne véletlen, de üzenet volt, amit szívünk mélyén az első pillanattól fogva tudtunk, még ha nem is volt bátorságunk kimondani. Őt már várták odaát.

Nagyvilági életet élt. Utazások, hajóutak, családi és baráti vendégek. A falu orvosának felesége rang volt, amit most visszakaphatott.

Este elalvás előtt még kicsit imádkozom. Hálát adok az Úrnak, hogy Ő most is mellette van, s csak annyit kérek, hogy békésen, nyugodtan mehessen el, aludjon el, szépen.

Hazatért. Visszakerült a konty a fejére, a napszemüveg az orrára, a csini szoknya, a csini kabát, a körömcipő lábára. Karon fogva vezeti körbe. Van mit megbeszéljenek, hiszen oly régóta várták már ezt a találkozást. Most ott ülnek egymás mellett, régi ismerősökkel, újra felszolgálja a teát, amiből “már csak egy kanálka rum hiányzik”, nagyokat nevetnek ott, ahol már semmi sem fáj.

Szívünkben őrizzük szeretetüket!

Dr. Gaál Józsefné, született Vad Rózsa, a szeretett misszionáriusa, köztünk élt 86 évet.

Köszönöm, hogy a nagymamám voltál, hogy az unokád lehettem, hogy szerettél, tanítottál, példáddal előttem jártál, s míg éltél vigyáztál rám!



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Diogalthas, a bosszú királya (1. rész)

  • Mesélj anya Tara nagyiról!
  • Ó, a híres Tara nagyi. Mintha még nem hallottad volna elégszer a történetét.
  • De anya, kérlek!
  • Na, jó. Gyere, ülj ide mellém és figyelj!

Kilencedik éve uralkodott a Hetedik Birodalomban Dioghaltas, a bosszú királya. Vérszomjas, hatalomra éhes és kapzsi természete már rég elnyomott benne minden jót. Szakállánál csak a derékmérete volt nagyobb, melyet cseppet sem ellensúlyozhatott alacsony növése. Birodalmi intézkedései a magukat eszesnek mondó tanácsosai ellenére sem voltak még józan paraszti ésszel nézve sem köszönőviszonyban a logikával.

Kezdetben nem volt a királlyal semmi gond. Még akár egész jó uralkodónak is elmondható volt. A bosszúszomját csillapító és hatalmát erősítő háborúk a Hét Birodalom közt azonban már rég megszűntek. Baráti kereskedelmi viszonyt tartottak fent egymás közt az országok. És bár voltak, akik jó módban éltek, és voltak, akik szegénységben, azért alapvetően jól működött a gazdaság, mivel azok a dolgos emberek voltak többségben, akik ugyan nem dőzsöltek, de amire szükségük volt, azt meg tudták teremteni.

A Hetedik Birodalom hírközpontja a Crogan Ostail volt. Minden átutazó ebben a fogadóban szállt meg, mert itt szabadon lehetett eszmét cserélni, véleményt nyilvánítani és vitázni. Csinosak voltak a felszolgálólányok, négy drahma volt a szállás, és ingyen volt a zab a lovaknak.

Igen ám, de a béke nem oltotta Dioghaltas bosszúszomját, nem csillapította kapzsiságát, mivel fosztogatások nélkül szinte semmi haszon nem folyt be a kincstárba. A magas adók kapcsán akadt a népnek pár elhajítandó köve, meglengetendő kaszája, így az könnyen a király fejébe került volna, ahhoz pedig épp úgy ragaszkodott, mint hatalmához.

Az emberek a Hetedik Birodalomban vidámak voltak, egyetértésben, és egészségben éltek. Na jó, kivételek mindig akadtak. Aran, a pék küzdött némi túlsúllyal. Képtelen volt megállni, hogy ne kóstolja végig a reggeli sütést, majd a délit, a délutánit, és az estit is. Tombaca, a szivaros állandóan köhögött, mivel az összes dohányárut naponta végigpróbálta, természetesen kizáróan az elégedett vásárlók kedvéért. Dotair, a birodalom orvosnője mindig figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, ez így nem lesz jó, mert az egészség elhanyagolása olyan kórság, amire egyszer csak nem lesz gyógyír.

Dioghaltas-ban ahogy telt, múlt az idő, egyre erősebb lett a gyanú arra nézve, hogy már nincs rá semmi szükség. A Birodalomban a dolgok minden kétséget kizáróan épp olyan jól működtek volna nélküle, mint vele. Az emberekre gyakorolt hatása és befolyása csökkent. Senki sem méltatta könyörtelen erejét, ellenség híján nem szorult védelemre a nép.

  • De háborúzni már nem akart. Igaz, anya?!
  • Igaz. A katonái ellustultak, a kardforgatást is csak hébe-hóba gyakorolták. Füvet nyírtak a vár udvarán, és bár pengéik élesek voltak, leginkább borotválkozásra használták. Mivel azonban nagy divat volt a férfiak körében a szakáll, talán még arra sem.
  • És ekkor összehívta Dioghaltas a tanácsosait…

Három bizalmasa volt az uralkodónak: Draoidh, a minden aljas gonoszsággal megkent varázsló, Kalti, a hadvezér, és Unnlagh, a kincstárnok.

  • Túl nagy a jó lét fenséges királyom, – mormogta Draoidh – túl nagy. Kell valami, ami felettük áll, amitől elesettek lesznek, gyengék, hogy te újra bizonyíthasd: nélküled senkik, csak te védheted meg őket! Félelem! Félelem és rettegés kell az embereknek nagy uram!
  • Félelem, félelem! – harsogta a király – Nem szíthatok háborút. A Birodalmak összefognának ellenünk, a katonáim meg amúgy sem jók még csak dísznek sem. Az egyiken lóg a páncél, a másik bele sem fér, a harmadikat a minap a szemem láttára verték el komisz kölykök fakarddal a vásárban. Még csak tekintélyük sincs.

Draoidh-al ellentétben, akitől még az udvarban is tartottak. Hatalmas fekete bársony palástját arany rúna felirat szegélyezte, övén erszények lógtak varázsporral, jóskövekkel, gyógyfűvel. A tőrről az a hír járta, hogy pengéje mérgezett, egy apró kis karcolással is ölni képes, a kötél pedig a szóbeszéd szerint kezében kígyóvá lesz. Igaz, látni még nem látta senki, de Draoidh-ról mindezt nem volt nehéz elhinni.

A varázsló vállán egy hatalmas, fekete varjú ült. Starrag névre hallgatott. Emberi fülnek csak károgott, de gazdája, minden szavát értette. A madár rendszeres látogatója volt a Crogan Ostail-nak, így Draoidh mindig, mindenről tudott, ami Hét Birodalmon innen és túl történt.

Egy nap Starrag különös hírrel érkezett…

Alapértelmezett