Kérj, és megadatik

Kultúrákon és vallásokon átívelő, saját tapasztalaton alapuló, így erős belső bizonyosságon nyugvó hittel élek. Sokat kutattam, olvastam, tanulmányoztam az egyes tanításokat a magam igazságait keresve.

Megérintettek az emberi sorsok, miközben a saját életem nehézségei is kérdéseket vetettek fel bennem. Tele voltam miértekkel, melyekre sokáig az egyetlen elfogadható magyarázat számomra a karma volt, mert hát ki mint vet, úgy arat, ugyebár.

A karmikus gondolkodás haszna, hogy elkezdesz jót vetni, és így valóban egyre jobbat aratni is. Dolgozol magadon, igyekszel jobbá válni, rendszeresen fektetsz be a szívességbankba, melyből a megfelelő időben és helyen fel is veheted a kamatokat. Hátránya az önmarcangolás, mert ugye kapod. És ha kapod, akkor egyszer tenned is kellett. Szóval tuti valami lelketlen hárpia (vagy pasi) lehettél előző életedben. Csak ez lehet a magyarázat, s ha így van, akkor csendben viselve szenvedni kell, hogy ledolgozzuk karmikus adósságunk, le tudjuk vonni a tanulságot, hogy lelkünk fejlődhessen, erényünk csiszolódhasson.

Aztán a bűnbocsánat ütötte a karmát. Vagy ez, vagy az. A kettő valahogy nem létezhetett az én fejemben egy lapon.

Majd egy nap bekúszott a képbe még két szó: örökölt sors. A génekben még az emlékeknek is lenyomata van, így őseink sorsa akár tudattalanul is hathat ránk befolyásolva személyes kapcsolatainkat, identitásunkat, életünket.

Vagy mindez csak jó kifogás arra, hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal és kimondani: “Igen, én voltam. Ezt tettem. Ártottam, bántottam. Megbántam. Sajnálom. Kérlek bocsáss meg és segíts helyre hozni!”

A mi istenünk az igazság istene. Nincs az a félrelépés, az az elhallgatott tény, az az elferdített igazság, a magunk jósága védelmében, a következmények elkerülése végett kimondott hazugság, mely idővel ne kerülne napvilágra. És nem azért, mert a karma, vagy mert őseink múltja, vagy mert nekünk egy büntető, ítélkező istenünk volna, hanem mert Isten, és így az élet talán legnagyobb ajándéka, a kegyelem, mindenkinek jár. Ehhez azonban meg kell állni, szembe kell nézni, fel kell ismerni mit okoztál. Be kell látnod vétkedet, és kérned kell bűneid bocsánatát neked, vagy annak, akinek a felismerést életed nehézségeivel hoztad, hogy bemutatva a másik oldalt, mely önzősége által rejtve maradt előle, felébredhessen, megkaphassa a lehetőséget a belátásra, megbánásra, hogy bocsánatot kérve lelke, élete, hozzátartozói élete békére s megnyugvásra lelhessen.

Lehet kifogásokat találni “de akkor olyan állapotban voltam” “de szükségem volt rá” “de az anyám, az apám…” “rossz társaságba keveredtem” “olyan erősen vágytam rá” – de ez a tényeken nem változtat. Ott, akkor, azt a döntést te hoztad meg! Megkísértet egy sötét erő és te elbuktál.

Abban a pillanatban, amikor a szeretet helyet a gyűlöletet, a hűtlenséget, a bosszút, a félelmeid, az aggályaid, a rosszindulatot, az önzést választottad, nem törődve mások érzésivel a lavina elindult és magával sodort téged és mindenki mást is.

Egyszer egy kislány azt mondta egy foglalkozásomon, amelyen a katasztrófahelyzetekről beszéltünk, hogy ha betemet a lavina, magad alá kell pisilni, hogy a keresőkutyák megérezzék a szagod, megtaláljanak, és meg tudjanak menteni.

Amíg nem térsz belátásra és jobb útra, ott fogsz fuldokolni minden érintettel együtt a hó alatt.

Kérj! Kérj megbocsátást, és megadatik. De tényleg.

Elodázhatod, moshatod kezeid, sajnálhatod magad, okolhatsz másokat sebeidet nyalogatva, de nincs más út.

Amikor a lavina elsodor, elveszted a térérzékelésed. Ott fekszel a hó alatt korlátozott levegőellátással. Kétségbeesetten próbálod magad kiásni – már ha egyáltalán képes vagy mozdulni a hó nyomása alatt -, de minden hiába. Nincs más választásod. Előbb vagy utóbb magad alá kell pisilned.

Isten a legjobb keresőkutya. Egyből megérzi a szagod és kiás függetlenül attól, hogy te hiszel-e benne vagy sem, mert Isten a te hitedtől függetlenül tudja, hogy TE VAGY, és Isten soha nem adja fel! Ott áll a hóbucka felett, várva azt a pillanatot, amikor végre rászánod magad, hogy kinyújtsd a kezed (vagy magad alá pisilj), s Ő átadhassa neked és történeted minden egyes szereplőjének azt, amit valójában neked szánt: a kegyelem ajándékait. A megbocsátást, a megbékélést, a nyugalmat, s az őszinte, tiszta, szívből jövő szeretetet.

Gondolatok

Béke és nyugalom

Sokáig azt hittem, hogy baj van velem. Nem éreztem magam jól a bőrömben. Szorongtam. Egy állandó belső feszültséggel éltem.

Szerettem volna segítséget találni. Eljártam mindenféle önismereti tanfolyamra, képzésre, elolvastam a témában kismillió meg egy könyvet, az önreflexiót a mindennapjaim részévé tettem. Mindez hozott is némi változást. Már nem csak éreztem, tudtam is, hogy valami nem teljesen van rendben bennem, amin hol felül tudtam kerekedni, hol nem. Az addig szuper kiegyensúlyozott, a felszíni mosoly alatt jól elrejtett depresszív énem aktív hullámvasutazásba kezdett.

Nagyon szerettem apukámat, mint lány, első gyerek talán nem is érezhettem másként. Bár kicsi voltam, de még mindig vannak emlékeim a közös barkácsolásokról, látom magam előtt magas, erős termetét, érzem szívemben a rajongást, amivel rá tekintettem. Aztán egy nap elment, és hosszú évek múltak el nélküle.

Nem egyszer láttam anyukámat sírni attól való félelmében, hogy egyedül marad. Sokáig nevelt minket egymaga, s hallottam történeteket azon idők nehézségeiről. Bármennyire is igyekezett mindent megadni, odafigyelni ránk, s szeretni, érthető és megérthető félelmei, az anyagi biztonság megteremtésére tett erőfeszítései mellett valami hiányzott.

Amikor az első férjem elköltözött, megélt, látott tapasztalataimból kiindulva szentül meg voltam arról győződve, hogy a fiamnak pótapa kell. Csak úgy enyhíthetem fájdalmát, adhatok neki biztos érzelmi hátteret, ha újra házasodom, mert a család mégis csak együtt, és már anyukámnak is milyen nehéz volt egyedül.

Az eltékozolt figyelem, s a pótapa behozatala a házba többet ártott, mint használt. A helyzeten a vidékre költözés, a testvérek születése pedig csak tovább rontott.

A második válásom bizonyos tekintetben igazi megkönnyebbülés volt. Rengeteg feszültség hagyta el a házat. A pótapa projekt nem jött be. B terv. Közös szülői felügyelet, a gyerekek hol itt, hol ott. Nem volt tökéletes a rendszer, de egy fokkal jobb. A gyerekek már sokkal kevésbé sínylették meg a válást. Volt apa és volt anya élmény is. Egy héten kétszer este oktattam, így sokat tudtam napközben a gyerekekkel lenni. Ebéd után hazahoztam őket, délután együtt játszottunk, tanultunk. Minden figyelmem az övék volt. Ott voltam minden fellépésen, ünnepségen, versenyen, iskolai programon. Soha egyiket sem hagytam volna ki. Jelen voltam az életükben teljes szívvel és lélekkel.

Az élet végül hozott még egy valakit, csak hogy felismerhessem és megtanulhassam azt, amit az élet ebből a kálváriából okulásként nekem szánt. Ez a valaki pedig jött, közelebb és még közelebb. Oly közel, hogy azon kaptam magam, hogy a mindennapjaink része és negyedik gyermekem, közös gyermekünk szíve dobog a szívem alatt. Boldog voltam. Szerettem. Talán még soha nem szerettem így, ilyen őszintén, nyíltan és bátran. Úgy éreztem, végre révbe értem.

Aztán derült égből villámcsapás. Egyik pillanatról a másikra veszett oda minden, visszavonhatatlanul.

Azt mondják Istentől tudni kell elfogadni a rossz dolgokat is, mert Isten tudja, mit kell visszametszeni az életünkben. Azt is tudja, mit kell teljesen levágni.

Eként derült ki, hogy jó nekünk így. Bátran merem állítani, hogy egy gyereknek nem kell minden áron apa és anya, együtt. Egy gyereknek nyugalom és béke kell. Egy gyereknek teljes, odaadó és mindenre kiterjedő figyelem kell. Egy gyereknek szeretet kell. És ezt egy szülő is meg tudja neki adni, sőt, megkockáztatom, hogy bizonyos esetekben inkább meg tudja adni egy szülő. Persze, ahogy a gyerek nő, és lesznek kérdései, és meglátja a társadalmilag meghatározott kép hiányzó darabját, kétség ébred benne. De egy stabil, csak rá figyelő szülő képes mindezt megingathatatlanná tenni.

“Sorskérdés egy gyerek szempontjából, hogy a szülő mekkora énerővel és nyugalommal rendelkezik.” (Vekerdy Tamás)

Az én anyukámból, és így az életemből, a második hiányzott. Mire felnőttem, már én is szelet vetettem és vihart arattam, mert a viharokra és a katasztrófák elhárítására kismillió egy mintám volt, de nem tudtam mi az, hogy békeidő.

Békét és nyugalmat kellett találnom önmagamban, hogy békét és nyugalmat tudjak teremteni magam körül is. Kellett a lehetőség, hogy felismerjem a hiányt, majd saját erőmből felállva képes legyek nem csak megteremteni, hanem meg is védeni ezt a nyugalmat. És ez utóbbi a nehezebb, mert mindennek a megvédése sokszor túlmutat a saját vágyaimon, a családi elvárásokon, vagy a társadalmilag elfogadottakon. Lemondással és szembenállással jár. De megéri.

Mindenkinek van csomagja. Nekem is, neked is. Van sorsod, ami nyomokat hagy a lelkeden, de ettől még semmi baj nincs veled! Az viszont már baj, ha hagyod, hogy mindez a béklyód legyen, vagy másokat bántasz miatta. Sopánkodhatsz rajta, belesüllyedhetsz a vágyaid hajszolásába, az önsajnálatba, a félelmeidbe. Kereshetsz bűnbakot, hibáztathatsz másokat, de ettől még nem változik a tény, hogy egyedül te döntesz arról, hogyan élsz, gondolkodsz, miként tekintesz a helyzetre, és mit hozol ki belőle.

Te döntöd el, mivel töltöd be az űrt, te döntöd el, hogy mivel enyhíted a fájdalmad. Te döntesz, hogy bezárkózol és sírsz, a munkád fontosságának álarca mögé bújsz, hazugságokba menekülsz, netán alkoholhoz, drogokhoz nyúlsz, vagy szembe nézel a félelmeiddel és kilépsz a világba. Veszel egy kondibérletet és kinyomod fekve a saját súlyod (kétszeresét), veszel egy box-kesztyűt, lemész a helyi klubba és addig ütöd a zsákot, amíg mozog, vagy veszel egy futócipőt és addig futsz, amíg tested-lelked nyugalomra nem talál, vagy dacolva rossz élménnyel, gyerekkori traumákkal, csak simán átöleled a másikat és szereted, mert a “legnagyobb félelmeid mögött vannak az igazi csodák” (Sallai Zsuzsi).

Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.

Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.

Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)

Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

“Az én igám könnyű”

Még az újrakezdés hagyján, na de az elengedés.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez piszok nehéz, ami talán a küzdeni képes, kitartó személyiségvonásaimból is ered. Sokszor évekig cipelek valamit, aminek már – még számomra is egyértelmű, az élet által küldött és a józan eszemmel felfogott jelek és történések szerint – rég nincs helye, szerepe az életemben. Valami mégis harcra késztet. Harcra, amibe jószerivel belehalok. Jobb napokon csak lélekben, de amikor elég kitartóan makacskodok az élettel, akkor kapok egy nyakast és még jól földhöz is vágom magam, összetörve pár csontom itt vagy ott.

A lelki terhek épp úgy nyomják a vállunkat, mintha egy nagy, ólommal töltött zsákot cipelnénk. A feleslegesen hordozott súly meglátszik a lépteinken, a tartásunkon – fáradt vánszorgás, görnyedt hát -, megérezzük fizikai nyavalyáink által – görcsbe rándult nyak, váll, összecsúszott csigolyák, fájós derék és hát.

“Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve! Én nyugalmat adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amit én adok rátok. Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám könnyű, és az a teher, amit én teszek rátok, nem nehéz.” (Mt 11:28-30)

Mély levegő, kifúj, elhatározás és nem hátra nézni!

Zsák le, ólomsúly ki, a saját feladat már nem nehéz.

Így lesz helye az életünkben a lehetőségeknek, az újnak, a jobbnak és a még jobbnak. Így gyógyíthatja be a fájó sebeket egy szerető ölelés, tanulhatunk újra bízni, élni, és így születhetnek az új rekordok is.

Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)

Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre nem tudtam eljárni, de a mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába.

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.

Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com

Úton, Gondolatok

Vakvarjúcska

Az idei kívánságlista második pontja Jászapáti volt. Egy teljes hetet terveztünk a bátyámékkal eltölteni e kis város csendes üdülőövezetében, de aztán másképp alakultak a dolgok, így csupán egy fél napra érkeztünk.

Annak rendje és módja szerint elaludtunk, és még este sem készítettük össze a teljes motyónkat, így fél óra csúszással indultunk. Az égen sötét felhők kúsztak, a szél is hideg volt. Mivel azonban a j ászapáti strand termál vízzel is büszkélkedhet, ezért nem tágítottunk az eredeti tervtől, és becsomagoltuk a fürdőruhánkat.

Bekaptunk pár falatot az előző este vacsi gyanánt összedobott túrós sütiből, és még kissé kómásan, de jó kedvűen indultunk el Gödöllő felé. Az M3-as autópályán, majd a 32-es úton egy óra alatt leértünk. A GPS-nek és emlékeimnek hála a városban is kiismertük magunkat, és könnyedén megtaláltuk úti célunkat, ahol szerető szívvel, széles mosollyal, ölelő karokkal és finom reggelivel vártak.

Sokan nem hisznek abban, hogy lehet fiú és lány között barátság. A bátyámmal, 14 éves koromban ismerkedtem meg egy, a mindkettőnk lakóhelyének közelében nyílt rendőr kocsmában, ahová délutánonként mi, kamasz fiatalok összegyűltünk biliárdozni, beszélgetni, ahonnan a hétvégi kocsma túrák elindultak. Egyik helyről a másikra jártunk, mivel a lelkes amatőr fiatal zenészekből verbuválódott banda, melynek a bátyám volt a basszusgitárosa, hol itt, hol ott játszott.

Akkoriban még csak egy húgom volt, és mint egyszülős család legidősebb gyermeke sok terhet cipeltem a vállamon. Önállónak, felelősségteljesnek kellett lenni, sokszor vigyázva a nálam csupán három évvel fiatalabb testvéremre. Szerettem volna én is még egy kicsit kicsi, de legalább is kisebbnek lenni. Néha olyan jó lett volna, hogyha van valaki, aki rám is vigyáz. Ez volt Máté, így lett a barátságból testvéri szeretet, és így lett ő, az én bátyám.

“…van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld. 18:24)

Magunk mögött hagytuk a fellegeket, Jászapátiban csodás napsütésben fogyasztottuk el a reggelinket, majd átöltöztünk, és papucsban, fürdőruhában csoszogtunk át a pár száz méterre lévő strandra.

Igazi kisvárosi hangulata van a helynek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, megkérdezi hogy van, tudja ki mikor és merre jár. Odafigyelnek egymásra.

A strand öt medencét tudhat magáénak. A forgó vizes medencét csak hétvégén indítják be. Szerda révén ennek csak a szépen kicsempézett csigavonalait tekinthettük meg. Van egy közel negyven fokos áztató medence, egy úszó medence, egy hideg vizes nyakig érő pancsoló medence, mely fölött egy kötélhágcsón majomkodhatnak az inkább már nagyobb gyerekek, és egy kellemes, 35 fokos gyógyvizes medence. Ez utóbbit találtuk vérkeringésünk egészséges fenntartásához megfelelőnek. Amíg mi, szülők, kellemesen áztattuk magunkat, addig a bátyám lánya mélytengeri búvárosat, az én lányom ebihalasat játszott. Annát csak akkor láttuk, amikor levegőért jött fel, Évi pedig szakadatlan úszott a deszkájával és gyakorolta, az elmúlt nap, a Balatonon, frissen szerzett tudományát.

Kifáradva, kipirosodva, éhesen halásztam ki a vízből.

Indulás előtt még közösen asztalhoz ültünk, a hűtött dinnye mindenkinek jól esett, megvívtam Csipesszel, Annácska törpe tacsijával a cipőfűzőmért, majd amikor sikerült masnira kötnöm, szerető búcsút véve indultunk tovább Poroszlóra a Tisza-tavi Ökocentrumba.

A parkoló motoros barát (igaz autóval érkeztünk, így ennek most nem volt túl nagy jelentősége), a hely felkapottságához mérten kicsi, fizetős, de elengedőnek bizonyult. Be tudtunk állni.

A pénztárnál nem állt hosszú sor (van SZÉP kártya fizetési lehetőség), gyorsan haladtunk, és amíg vártunk, legalább át tudtuk böngészni a kapura felaggatott tábla hirdette jegyvételi lehetőségeket. A kishajós csomagot választottuk.

Elég zsúfoltnak tűnt a belső kiállító tér, rengeteg táboros csoport volt épp a centrumban, így a park felé vettük az irányt.

Megmondom őszintén, hogy igazán nem nyert meg. Sem a kint, sem a bent.

Láttunk pár ketrecben szomorkodó nyuszit, néhány gólyát, juhot, simogattunk dám szarvast, megcsodáltuk a nálunk csak vendég, de nem őshonos óriás teknőst, megnéztük a tájházat, megmásztuk a szalmabálákat, kiszorultunk a játszóterekről, és a bokorban zümmögő darazsaktól sikítófrászt kapva kerestük meg a legrövidebb kivezető utat a bokorlabirintusból.

A tutajos játszóteret nagyon tudtuk volna élvezni, ha kicsit kevesebb a táborozó gyerek. A térdig érő vízi játszótéren többféle fából tákolt vízfelszínen úszó közlekedési alkalmatossággal lehetett eljutni egyik partról vagy szigetről a másikra. A gyerekek nagyon élvezték a mókát. Mezítláb, nadrágfelhajtva ültek, álltak a tutajokon és eveztek, húzták-vonták magukat a kötelekkel. Egy hídon cipő áztatva átkeltünk mi is, illetve Évikémet egy csapat gyerek befogadta és örömmel vontatta át egyik partról a másikra, majd miután nem termett több babér nekünk e helyen (sem), elhatároztuk, hogy megnézzük a benti kiállító tereket.

Az akvárium a honos édesvízi halainkkal és azok méreteivel nem csak lenyűgözött, hanem el is gondolkodtatott. Eddig sem voltam nagy természetes vízben úszó párti, azt hiszem eztán még annyira sem leszek.

Az akváriumokon túl a hetedik emeleti kiáltás ragadott még minket magával, majd úgy nagyjából ez is kifújt.

A hely nagy hiányossága, hogy a csap alá a mosdóban nem fér be a kulacs, a parkban sehol nem találtunk egy ivókutat sem, a büfében 350 Ft-ért kaptunk egy fél literes ásványvizet, de sajnos kártyával nem lehetett fizetni, így még szerencse, hogy kaptunk reggelit Jászapátiban, és megmaradt a két-két útra csomagolt szendvicsünk, ami most szó szerint életet mentett.

Az ajándékbolt kicsi, kedves, az árak ajándékbolthoz szabottak, a választék kínált egyedi, helyre jellemző emléktárgyakat is, így még lett is volna kedvem az otthon maradott vagy épp máshol nyaraló testvéreknek, családtagoknak is vinni valamit, de sajnos itt sem lehetett bankkártyával fizetni, így megnéztük, hogy a parkolási díj és a létszükségletként vásárolt víz után mennyi maradt még a tarsolyunkban, s abból gazdálkodtunk haza magunkkal egy cuki kis plüss vidrát.

Kirándulásunk utolsó programja a hajókázás volt a Tisza-tó nádasában, meglesve annak élővilágát. És milyen jó, hogy ez maradt a végére, mert így végül feltöltődve, és mindent összevetve, elégedetten, pozitív élménnyel tértünk haza.

A 45 perces, vezetett vízi túra minden pillanatát élveztük. A motorcsónakok mormogva szelték a békés nádas vízét. Az ott élő madarak már ügyet sem vetettek ránk, békésen állongva az ágakon, vagy épp úszkálva a sűrűn nőtt sulyomban élték megszokott mindennapjainkat, amíg mi rájuk csodálkozva, telefonjainkkal kattintgatva próbáltunk valamit nem csak a szívünkben, a fejünkben hazavinni emlékképként.

Még az sem vont le semmit az élményből, hogy 40 év hite dőlt össze egyetlen pillanat alatta, amikor kiderült, hogy a mindig kacagást kísérve játszott, gyerekkoromban talán elsőként elsajátított, és a gyermekeimnek is szeretettel átadott mondókában szereplő vakvarjúcska nem egy világtalan varjú, hanem a képen látható bakcsó.

A nap már lefelé ívelt, aranyló fénnyel vonta be, az Alföldről felfelé haladva, a láthatáron kibontakozó hegyek vonulatát. Tüdőnkben még a tó felett beszívott tiszta levegő, arcunkon a szél simogatása, lelkünk ragyog. 45 perc béke, háborítatlan nyugalom szinte kicseréli az embert. Teremtett világunk semmihez sem fogható szépsége, a belőle áradó élet és energia a mi létünknek is elengedhetetlen része.

Hazatérünk, a szabadságnak lassan vége, még egy állatkerti séta van a kívánság listánkon, de nem feledjük: időként meg kell állni, vissza kell térni, megpihenni oda, hol az idő szinte megáll, mert a “most”-on kívül nem létezik más. Csak a jelen van, hol minden egy.

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt. 8:4-9)

A Föld az otthonunk, bánjunk vele felelősségteljesen!

Fotó, videó: Jarabin Kinga

Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.

Fotók: Jarabin Kinga

Dunla Sullivan

– Istennel az Úton –

Isten címkéhez tartozó bejegyzések