Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

A szeretet misszionáriusa

Sokat gondolkoztam azon, hogy az elmúlt pár nap eseményét megtartsam magamnak, vagy adjak neki hangot és az olvasóim szívére helyezzem?

Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.

Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete. Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit.

Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.

Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.

86. születésnapját ünnepeltük ősszel.

Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.

Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet. Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.

Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.

Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.

40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy. Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.

Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.

Vácon infarktust diagnosztizálnak.

Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.

“Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.

Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világ életében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?

A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anya kommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.

Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.

“Miért hozták be ilyen későn?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.

“Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)

Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.

Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.

A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.

“Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?

“Élet és halál között voltam.” – mesélte.

Ő a szeretett misszionáriusa.

Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.


Fotó: Lovas Luca



Alapértelmezett
Kétkeréken

Anya-lánya nap

Mesterem mondogatta annak idején, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. És milyen igaz. Elvégre mindenki maga dönt, és állítja fel a fontossági sorrendet tevékenységei, valamint feladatai körében. Bár motivációm volt rá, én ma mégis inkább a sajtos pogácsa (egyszerű, nagyon tuti, elronthatatlan recept a bejegyzés végén) sütés és az írás mellett döntöttem a szokásos kocogás helyett. Most, hogy újraindult az élet, vége a home office-nak, már választani kell, de sebaj.

Ahogy megéltem az elmúlt, háttérbe szorult időszak adta csendes órákban rejlő lehetőségeket, épp úgy igyekszem visszarázódni a zajos hétköznapokba, és családilag is aktívabban élni: az én-idős túrák hétvégi anya-lánya napokká alakultak.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, de ezt tudtuk is hogy így lesz, mivel az előrejelzés napok óta stabilan tartotta a 27 fokot és a ragyogó időt. Reggel még elintéztük a szokásos kutya sétát, befontam a nagyobbik lányom haját a megrendelt kézi kapus style szerint az aznapi meccsre, odaégettem két zsömlét, a kicsi kedvet kapott, úgyhogy befontam az ő haját is, majd sikeresen kisütöttem másik két zsömlét, elkészítettem útravalónak, és már indulhattunk is Dunakeszin, Horányon, Leányfalun, Szentendrén és Pomázon át Dobogókőre.

Nem szeretem a pesti forgalmat, a budait meg még inkább nem, a kompozás jó móka, a Dunán pedig lehet látni: sirályt, récét, halászó kormoránt, bot után csaholó kutyát, nyűgös gyereket, megfáradt szülőt, szerelemtől mámoros kortalan kerékpározó párokat, ezért inkább erre mentünk. A sziget keskeny utcái régi vágású házai, kicsit gyermekkorom nagymamánál töltött vidéki nyarainak hangulatát idézték.

Szeretek egyedül, vagy kettesben, a lánykámmal robogóra ülni, és menni. Saját tempó, betartott sebességkorlátozó táblák, nyugodt kanyarok, és az úti célnál lehet több is, egy fél órás pihenőnél.

Dobogókőn a Nimród “szellem” Hotel mellett parkoltunk le. Hátborzongató látványt nyújtott az elhagyott épület a kitört ablakokkal, összezúzott bútorokkal, telefirkált falakkal, a valaha aktív életet sejtető rommal, hulladékkal teli, csempehatású tapétarongyos medencékkel.

Bár Évi kalandvágya beljebb is vitt volna minket az épületbe, de inkább haladtunk tovább a hotelt hátrahagyva a Thirring-körút bejárata felé.

A hatalmas kapun átlépve egy mesebeli világba érkezünk. Mintha egy kinyitott könyv lapjain lépkednénk lefelé a lépcső gyanánt elhelyezett fa támasztékokon.

A fák az egekig nyúlnak, a sziklák, mint megannyi távolba meredő, hegyoldalban gubbasztó óriás, melynek hátára felmászva csodás kiáltás tárul elénk.

A Thirring-körút érdekessége, hogy fentről egy kitárt szárnyú turulmadarat formál az útvonal. A környéken működő Táltos Iskola kiemelkedő jelentőségű helynek tartja az ösvényt, és nem csak azért, mert Dobogókő a Föld szívcsakrája, hanem azért is, mert a legenda szerint nagy királyaink is ezt az útvonalat járták be koronázásuk előtt, hogy beavatást nyerjenek a nép vezetéséhez. Talán ennek, és az itt megtapasztalható nyugalomnak is köszönhető az ösvényen elhelyezett megannyi emléktábla, kialakított kegyhely és személyes oltár.

Nagy királyaink idejében még kétlem, hogy lett volna fára festett egyezményes turistajelzés. A tájékozódást megkönnyítve azonban, ma már szerencsére van. Így ezt a 2,9 km-es utat a sárga, nem teljes kört követve minden ganajtúró bogarat és cincért megcsodálva, minden kidőlt fa gyökere adta kihívást elfogadva, a tőlem megszokott eltévedés nélkül, még az én hat évesemmel is két óra alatt kényelmesen bejártuk.

Az út végén még egyszer, az éttermek mögötti kilátótól letekintettünk, gyönyörködtünk egy utolsót az alattunk elterülő tájban, és rácsodálkoztunk a Dunán úszó hajók méretváltozására.

Néha érdemes kiszakadni a hétköznapokból, kicsit lassabban utazni, és nem annyira a megtett kilométerek számára koncentrálni, mint inkább a kilométerekbe belerakott élményekre. Innen fentről ugyanis minden más. Sokkal könnyebb megélni és felismerni azt a nagyobb egészet, aminek mi apró, de igen fontos részei vagyunk. Itt megérthetjük, hogy fényünk ugyan még kicsi, de egy fontos szikra, képességeink pedig fontos alkotóelemek, melyek által tetteink és gondolataink naponta formálják át a körülöttünk lévő világot.


Sajtos pogácsa

  • 20 dkg nagyi titka kelt tészta sütemény liszt
  • 20 dkg nagyi titka extra finom sütemény liszt
  • 2,5 dkg élesztő kevés tejben, kis cukorral megfuttatva
  • 14 dkg vaj
  • 1 pohár tejföl
  • 2 mk só
  • 1 tojás sárgája (a fehérjével megkenem a kiszaggatott pogácsa tetejét)
  • reszelt sajt a tetejére

A hozzávalókat összegyúrom, fél órát pihentetem, majd 200 fokon kisütöm.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Linn an Oir – Az Aranykor (8. rész)

Az utoló timor Digalthas fejébe rágta be magát, és hiába is tömte magába a sok ostyát, hiába könyörgött a varázslónak, hogy mentse meg, a gonosz uralkodó elbukott bosszúját, az összefogást, és a nép ébredését látva, darabjaira hullott. Erejét és hatalmát vesztve emésztette fel a félelem. Draoidh varázsereje is gyengült. Már árnyéka sem volt önmagának. Toronyszobájába zárkózva igyekezett túlélni az egyre erősödő fényt.

Az uralkodó halálhíre riadalmat keltett a népben. Bár önállóan élték az életüket, és a Birodalom is egészen jól működött Diogalthas parancsai nélkül, de uralkodó híján még soha sem maradtak. Ekkorra azonban az emberek között járó ébredők elég szeretettel és erővel vonták körbe a Birodalmat ahhoz, hogy félelem helyett hálaadó imádságra gyűljön össze a város közepén lévő tó köré egymást kezét fogva, láncot alkotva a nép. Kicsik, és nagyok szívében egyszerre szólalt meg a vágy, mely elhozta a Földre a hetedik, a szabadság prófétáját, Saorsa-t, aki egyesítette az erőt, a hitet, a hűséget, a szeretetet, a testvériséget és az igazságot, megteremtve azt a szabad világot, melyben az emberek félelem nélkül élhettek a saját döntéseik mentén, egymásért, szabadon.

A megtermelt élelmiszert elosztották. Akinek több volt, megtanult önzetlenül adni, akinek kevesebb, az hálás szívvel elfogadni. A tudomány egyesült a hittel, és Dotair, a birodalom orvosa a test gyógyítását eztán a lélek vizsgálatával kezdte. Saorsa vezetésével az emberek megtanultak újra egyszerűen és harmóniában élni a természettel. Gazdálkodó, termelő közösségeket alakítottak ki, fákat ültettek, virágos kertekkel szegélyezett ligeteket alakítottak ki a város terein. Odafigyeltek a test – a lélek – a szellem hármasságának egyensúlyára. Alkottak és építettek. Már nem a külvilággal vívták a harcot, szembe mertek nézni önmagukkal, saját jellemüket formálva.

Mindenki a saját hajlandósága szerint alakította ki a maga útját. A régi szokásokat, és megszokásokat, a hagyományokat felülértékelve, határtalan lehetőségek és teljes szabadság mentén bővítették ki az emberek valóságaikat.

  • És mi lett a többi Birodalommal, anya?
  • A Luch-Dusgadh tagjainak fénye és Saorsa tanításai elterjedtek az egész világon. Békét, egyenlő elosztást, testvériséget, és egy feltétel nélküli, elfogadó, megértő szeretetet hozva a Birodalmakba. Az emberek gondolkodási képességében lakozó isteni örökség felismerésével az emberek világosságban ragyogó világot építettek.
  • Linn an Oir?
  • Igen, Linn an Oir. Az Aranykor.
  • És mi lett Draoidh-al?
  • Úgy vonta el a sok szeretet és fény a gonosz varázsló mágiáját, ahogyan a sötétség azt erősítette. Az Igazság Lelke nem tűrte meg a hazug ármányokat és a cselszövéseket. Halandóvá lett, s teste a korral az enyészetté vált.
  • És Tara nagyi?
  • Tara nagyi iskolát alapított, és gyerekeket tanított. Az iskolában ismerkedett meg Trevor nagypapával, aki gyógynövénytant oktatott.
  • Meséld el anya, hogy kérte meg Trevor papa Tara nagyi kezét!    
  • Késő van, ezt majd legközelebb.
  • Szeretnék én is olyan lenni, mint Tara nagyi!
  • Te csak légy önmagad. Tara nagyi is azt tanította, hogy a mi feladatunk itt a Földön abban áll, hogy minél inkább azzá váljunk, aminek a lehetősége itt él a szívünkben. Használjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket és éljünk tudatosan, hogy megvalósíthassuk igazi énünket, valódi önmagunkat.
  • És honnan tudhatom, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem?
  • Nincs más dolgod kicsi Tara, csak szeress, csak a szeretet képes felébreszteni a benned szunnyadó isteni erőt.
  • Szeretlek anya!
  • Én is szeretlek, Kincsem!     


Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Engedj, hogy győzhess! (7. rész)

A szirtről aláhulló cseppek lágyan fodrozták a tó vizét, míg a körülötte szálló vízpermeten átsütő Nap szivárványt rajzolt a vízfüggöny takarta barlang elé.

  • Félsz Tara a ragálytól, vagy attól, hogy kárt tehet benned Draoidh ostyája? – kérdezte Stiúiriche, Tara szellemi vezetője.
  • Nem. Békében élek Cotromach-al. Tudom, hogy senki és semmi nem árthat nekem vagy másnak az ő tudta nélkül. Tudom, hogy egyel sem lesz több ember beteg, vagy távozik az élők közül, mint akinek eljött a végórája, vagy akinek üzenni akar valamint. A most távozó lelkeknek ez egy felajánlott lehetőség egy feladat elvégzésére, valaminek a befejezésére, egy új kezdetre egy új időben, és ők elfogadták ezt a lehetőséget, mivel tudják mikor kell elmenni ahhoz, hogy akkor, és abba a korba tudjanak visszajönni, amikor és amelyikbe szeretnének. – felelt Tara szívből jövő igaz hittel és meggyőződéssel.
  • A szellem sebezhetetlen, a nyugodt elméhez tartozó test pedig pontosan tudja, mit kell tennie, ha találkozik szervezete a ragállyal, vagy épp Draoidh ostyába itatott szerével. Most nem az a lényeg Tara, hogy ez az ellenszer hatásos, vagy nem, mit tesz az emberi szervezettel, vagy mit nem. Látod, hogy még Dotair is jó szívvel ajánlja betgeinek, mert tudja, hogy a félelem mindennél rosszabb. A szívedben lakó elleneállás a hatalomhoz fűződő viszonyod mutatja, éned egy darabja. Urald az érzéseid, Tara. Ne hagyd, hogy az irányítson téged. Eljött az ideje, hogy az életet ne a régi megszokások és nézetek mentén próbálják az emberek megérteni, és megélni, hanem új értelmet keresve. Új meglátásokra, és új alapokra van szükség. Itt az ideje, hogy újfajta módon alakítsák ki az életüket, és az egyéni érdekekről és gondolatokhoz való ragaszkodásról egy kollektív, társadalmi szerepvállalásra helyezzék a hangsúlyt. Tara, engedj, hogy győzhess!

A barlang bejáratától Tara egyedül ment tovább. A szentjánosbogarak, mint megannyi apró csillag ragyogták be a barlang lila kristályokkal teli falát. A tágas csarnokban imádság moraja töltötte meg a csendet. Hét Birodalom ébredőinek lelke gyűlt most össze megérezve Stiúiriche és a többi vezető hívását. Közelgett Saorsa eljövetele és a Dusgadh, avagy az Ébredés.

A hegy mögött lebukó Nap aranyszínű karimája épp narancsfénybe borította a láthatárt, amikor Tara visszatért. Lassan, óvatosan mozgatta át ébredő testét. Először az ujjait, majd a vállait, a fejét, nyújtózott egyet, s tenyerével eltakart arcára ujjai közt engedte be az aranyfényt.

Másnap Tara és a Luch-Dusgadh tagjai is odajárultak az emberek legnagyobb meglepetésére Diogalthas elé, és elfogyasztották a varázsló ellenszerét. Összefogásra volt szükség ahhoz, hogy feloldják az emberek szívében lakozó félelmet. Engedniük kellett ahhoz, hogy újra az emberek közt járva ragyoghassák be a világot, eloszlatva a város felett összegyűlt sötét fellegeket.

Az ébredők példamutatását egyre több ember követte. Megértették, hogy csak így, összefogással, megértéssel, a nézeteikhez és az igazságukhoz való ragaszkodás feladásával köszönthet be egy új rend, és béke. A ragálytól félők lelke felszabadult a félelem alól az egyre több stigma láttán; a másik tábor is megnyugodott és a király elé járult, látva, hogy egy ébredőknek sem lett baja Draoidh ostyájától, senki nem árthatott nekik, ha Cotromach, az igazságos nem hívta magához őket.

Amikor már nem volt senki, akinek homlokán ne rajzolódott volna ki Draoidh stigmája, megszűnt a félelem. Sorra pusztult el a sok timor, míg végül a timorhálótól megszabadult tiszta szív oly erősen ragyogta át minden ember testét, hogy eltűnt a stigma a homlokukról. Már nem voltak képesek félni, és megszűnt a ragály. A Dusgadh megkezdődött…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Timor – a félelembogár (2. rész)

Az egyik utazó a Második Birodalomból arról számolt be, hogy egy, az emberek számára ismeretlen kór ütötte fel náluk a fejét. Bár nem olyan sok a beteg, de ragályos, és van, akit halállal súlyt. A Birodalom orvosa még nem talált rá ellenszert, sőt, lehet nincs is. Úgy tűnik, a ragály ahogy jön, úgy megy is, amikor már nem talál magának gyenge vagy beteg testet.

Több sem kellett Draoidh-nak, ment is a királyhoz:

  • Itt a nagy lehetőség fenség! Eljött a te időd! Elterjesztjük a hírt a ragályról, lezárjuk az ország határait, az egészet ráfogjuk a Második Birodalomra, ahonnan a hír jött. Az embereket az otthonaikba kényszerítjük, mindenkit megfosztunk a szabadságától a saját egészségük védelmére hivatkozva. Ellenőrzés alá vonjuk a fogadót, aki pedig ellent mond neked nagy uram, vagy mást állít, mint te, azt elhallgattatjuk.
  • És ha itt nem is lesznek betegek az emberek? – kérdezte Unnlagh.
  • Teszünk róla, hogy azok legyenek. – mosolygott gonoszan Draoidh, majd elővett egy zafírral kirakott ezüst szelencét a zsebéből, melyben egy apró kis bogár lapult – Ez egy timor. Egy félelem bogár. Beleszáll az emberek fülébe, az agyukba fészkel, majd berágja magát a gondolataikba, így gyengítve meg a lelküket, a gyenge lélek pedig erőtlenné teszi a testet. Az emberek saját magukat fogják  megbetegíteni, kérni, sőt követelni, hogy védd meg őket. Úgy fogják félteni nyamvadt kis földhöz ragadt életüket, hogy képtelenek lesznek önállóan gondolkodni, döntéseket meghozni. Vakon fognak követni nagy uram, és te fogod irányítani az elméjüket. Mint mondtam, neked fenséges királyom, nincs más dolgod, mint elhitetni az emberekkel a ragály jelenlétét a Birodalomban.
  • Gondolom, már erre is van terve – vonta össze a homlokát Kalti.
  • Maguk lezárják a határokat, az emberi fegyverrel fognak strázsálni az utcán, betartaják a király parancsait, ha kell, erővel. Napjában elmondjuk, mekkora a baj és mekkora veszélyt jelent az engedetlenség. – adta ki a parancsot Draoidh.
  • És ha rájönnek a hazugságra? – aggodalmaskodott a király.
  • Nem fognak! – vágta rá határozottan Draoidh – Bezáratjuk a fogadót, az embereket pedig eltiltjuk egymástól. Minden hír tőlünk jön majd, és ön felséges királyom választás elé állítja a népet: biztonság vagy szabadság?
  • Az ellenszer? – kérdezte a király saját életét féltve.
  • Ellenszer? – kacagott hátborzongató hangon Draoidh – Nincs ellenszer! A timor nem válogat. Mindenki agyába be fogja fészkelni magát. Az egyetlen módja az életbenmaradásnak az, ha valaki képes úrrá lenni az érzésein, és le tudja győzni a félelmét. Akkor a timor elpusztul. Az emberek erre képtelenek. Elgyengültek. Puhányok. Satnya mind! El vannak szokva a halál közelségétől. Félni fognak! Aki pedig nem szeretne timort az agyába, tömje be a fülét. – vetette oda gúnyosan, majd gonosz tervét végrehajtandó kiviharzott a trónteremből.

Százával zúdult a sok timor az éj leple alatt a Birodalomra. Valóban nem válogatott. Befészkelte magát a csecsemők agyába éppúgy, mint az aggastyánokéba. A tiszta lelkű gyerekeknek azonban nem sokat árthatott.

  • És akkor jött Tara nagyi, és a Luch-Dusgadh!
  • Még nem. Évek teltek el a Dusgadh-ig. Az ébredést hosszú, sötét, elszigeteltséggel és félelemmel teli évek előzték meg.

A katonák lezárták a határokat. Akadozott a kereskedelem, a helyi termelés és szolgáltatás. Lassan, de biztosan omlott össze a gazdaság. Sokan elszegényedtek, soha nem látott éhínség súlytotta az országot. Bizonytalanná váltak a mindennapok. Este nem lehetett az utcán sétálni, barátokkal, családtagokkal találkozni. A Crogan Ostail-t bezárták, mint a ragály központját, és így az élet szinte megszűnt létezni.

A félelem napról napra nőtt és terjedt  az emberek fejében. Akik kezdetben kitartottak, a hosszú idő megkezdte azok tudatát is, s végül elbukták a harcot. Amikor a timor már teljesen beszőtte hálójával az ember agyát, elindult a gerincén lefelé, megtámadva a szívet. A timorhálóval körbefont szíven képtelen volt áthatolni a szeretet. Az emberek mogorvák lettek, ellenségesek. Nem csak eltávolodtak egymástól, de ketté is szakadtak. Kitaszított lett, aki egészséges maradt és nem félt.

Az emberek elhitték, hogy a ragály bárkiben ott lehet, hogy mindenkire halálos, és csak az menekülhet meg, aki engedelmeskedik Dioghalthas parancsainak.

A Hetedik Birodalom lakói gyanakvó tekintettel kerülték egymást a halálos kórtól rettegve. Arcukat kendőkkel takarták el, az öleléstől is tartva eltaszították a gyerekeiket, és hagyták egyedül meghalni az időseket, valamint a betegeket. A félelem, az elszigeteltség és a szeretetlenség valóban halálos betegséggé vált, melyet a zárt ajtók sem tartóztathattak fel…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Diogalthas, a bosszú királya (1. rész)

  • Mesélj anya Tara nagyiról!
  • Ó, a híres Tara nagyi. Mintha még nem hallottad volna elégszer a történetét.
  • De anya, kérlek!
  • Na, jó. Gyere, ülj ide mellém és figyelj!

Kilencedik éve uralkodott a Hetedik Birodalomban Dioghaltas, a bosszú királya. Vérszomjas, hatalomra éhes és kapzsi természete már rég elnyomott benne minden jót. Szakállánál csak a derékmérete volt nagyobb, melyet cseppet sem ellensúlyozhatott alacsony növése. Birodalmi intézkedései a magukat eszesnek mondó tanácsosai ellenére sem voltak még józan paraszti ésszel nézve sem köszönőviszonyban a logikával.

Kezdetben nem volt a királlyal semmi gond. Még akár egész jó uralkodónak is elmondható volt. A bosszúszomját csillapító és hatalmát erősítő háborúk a Hét Birodalom közt azonban már rég megszűntek. Baráti kereskedelmi viszonyt tartottak fent egymás közt az országok. És bár voltak, akik jó módban éltek, és voltak, akik szegénységben, azért alapvetően jól működött a gazdaság, mivel azok a dolgos emberek voltak többségben, akik ugyan nem dőzsöltek, de amire szükségük volt, azt meg tudták teremteni.

A Hetedik Birodalom hírközpontja a Crogan Ostail volt. Minden átutazó ebben a fogadóban szállt meg, mert itt szabadon lehetett eszmét cserélni, véleményt nyilvánítani és vitázni. Csinosak voltak a felszolgálólányok, négy drahma volt a szállás, és ingyen volt a zab a lovaknak.

Igen ám, de a béke nem oltotta Dioghaltas bosszúszomját, nem csillapította kapzsiságát, mivel fosztogatások nélkül szinte semmi haszon nem folyt be a kincstárba. A magas adók kapcsán akadt a népnek pár elhajítandó köve, meglengetendő kaszája, így az könnyen a király fejébe került volna, ahhoz pedig épp úgy ragaszkodott, mint hatalmához.

Az emberek a Hetedik Birodalomban vidámak voltak, egyetértésben, és egészségben éltek. Na jó, kivételek mindig akadtak. Aran, a pék küzdött némi túlsúllyal. Képtelen volt megállni, hogy ne kóstolja végig a reggeli sütést, majd a délit, a délutánit, és az estit is. Tombaca, a szivaros állandóan köhögött, mivel az összes dohányárut naponta végigpróbálta, természetesen kizáróan az elégedett vásárlók kedvéért. Dotair, a birodalom orvosnője mindig figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, ez így nem lesz jó, mert az egészség elhanyagolása olyan kórság, amire egyszer csak nem lesz gyógyír.

Dioghaltas-ban ahogy telt, múlt az idő, egyre erősebb lett a gyanú arra nézve, hogy már nincs rá semmi szükség. A Birodalomban a dolgok minden kétséget kizáróan épp olyan jól működtek volna nélküle, mint vele. Az emberekre gyakorolt hatása és befolyása csökkent. Senki sem méltatta könyörtelen erejét, ellenség híján nem szorult védelemre a nép.

  • De háborúzni már nem akart. Igaz, anya?!
  • Igaz. A katonái ellustultak, a kardforgatást is csak hébe-hóba gyakorolták. Füvet nyírtak a vár udvarán, és bár pengéik élesek voltak, leginkább borotválkozásra használták. Mivel azonban nagy divat volt a férfiak körében a szakáll, talán még arra sem.
  • És ekkor összehívta Dioghaltas a tanácsosait…

Három bizalmasa volt az uralkodónak: Draoidh, a minden aljas gonoszsággal megkent varázsló, Kalti, a hadvezér, és Unnlagh, a kincstárnok.

  • Túl nagy a jó lét fenséges királyom, – mormogta Draoidh – túl nagy. Kell valami, ami felettük áll, amitől elesettek lesznek, gyengék, hogy te újra bizonyíthasd: nélküled senkik, csak te védheted meg őket! Félelem! Félelem és rettegés kell az embereknek nagy uram!
  • Félelem, félelem! – harsogta a király – Nem szíthatok háborút. A Birodalmak összefognának ellenünk, a katonáim meg amúgy sem jók még csak dísznek sem. Az egyiken lóg a páncél, a másik bele sem fér, a harmadikat a minap a szemem láttára verték el komisz kölykök fakarddal a vásárban. Még csak tekintélyük sincs.

Draoidh-al ellentétben, akitől még az udvarban is tartottak. Hatalmas fekete bársony palástját arany rúna felirat szegélyezte, övén erszények lógtak varázsporral, jóskövekkel, gyógyfűvel. A tőrről az a hír járta, hogy pengéje mérgezett, egy apró kis karcolással is ölni képes, a kötél pedig a szóbeszéd szerint kezében kígyóvá lesz. Igaz, látni még nem látta senki, de Draoidh-ról mindezt nem volt nehéz elhinni.

A varázsló vállán egy hatalmas, fekete varjú ült. Starrag névre hallgatott. Emberi fülnek csak károgott, de gazdája, minden szavát értette. A madár rendszeres látogatója volt a Crogan Ostail-nak, így Draoidh mindig, mindenről tudott, ami Hét Birodalmon innen és túl történt.

Egy nap Starrag különös hírrel érkezett…



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Isten tenyerén

Kellemes, már-már kora nyári melegre ébredtem, egy felhő sok, annyi sem volt az égen, ami eltakarta volna a Napot, így még a szél sem fújt. Tökéletes idő volt, ráadásul minden más is adott volt ahhoz, hogy ezen a napon ne üljek otthon.

Csomagoltam útravalót, bedobtam a térképet a táskámba arra az esetre, ha nem találnánk a közös nevezőt a GPS-el, és természetesen nem maradt ki a fényképezőgépem sem. Magamra öltöttem az összes plusz protektort, keréknyomás ellenőrzés, teletank, és indultam is a Cserhát szívébe.

Egy csoda volt minden megtett kilométer. A megművelt földek, a szántók, a sárgálló repcések, mind lenyűgöztek. Élet volt a tájban. Igazi, hamisítatlan élet. Nem olyan nagyvárosi nyüzsgés. Valami sokkal igazibb, olyan, amiből bármi születni képes: teremtő lét.

A szántóföldeken szarvas legelt, mezei nyúl futott velem versenyt az út szélén, és még egy réti sas is megtisztelt egy rövid fej-fej melletti röptével. A falvakban a pocsolyákból fecskék csipegették a sarat, és gólyák etették fiókáikat a póznák tetején. A földeken traktor szántott, vagy épp aratott. A domboldalon gyümölcsfák ezernyi virága készült arra, hogy őszre bő terméssel hálálja meg az emberi kéz gondoskodását.

A GPS most sem volt a barátom. Két település között, egy kanyargós útszakasz kellős közepén – balra fa, jobbra fa, szalagkorlát, útelágazás sehol – közölte velem Grabowski-s búgó hangon, hogy: “megérkezett úticéljához”.

Az első lehetőség, ahol meg tudtam állni, egy kecskefarm volt. Rögtön a bekötőút elején kis fa bódéból kínálta ínycsiklandó portékáit egy középkorú férfi, aki igen pontos útbaigazítást adott: előre Hollókő, majd 4 km gyalog hegynek fel, vagy vissza Felsőtold, majd 1,5 km gyalog hegynek fel. Reggel becsülettel lekocogtam az e heti 5 km-em, így nyugodt lelkiismerettel választottam a második verziót. Mielőtt azonban továbbindultam volna, lehalkítottam korgó gyomrom, az erre az esetre, becsomagolt útravalóval.

A természet csendje össze sem hasonlítható egy városéval. A városi csend már-már ijesztő, kihalt, a vidéknek még a csendje is tele van élettel. Autó, motor csak elvétve járt arra, így még az út szélén állva is zavartalanul élvezhettem a csicsergő madarak, és a ciripelő tücskök adta nyárköszöntő hangversenyét.

Felsőtoldra visszaérve leparkoltam a haranglábnál, kihámoztam magam a hegymenethez szükségtelen protektorokból, vállamra vettem a fényképezőgépem, és elindultam a kéz kilátóhoz.

A fehér bóbitás pitypang mező után két ember széles erdei úton lépkedtem felfelé a fehéren virágzó szamócák és az apró szirmú kék nefelejcsek között egészen addig, amíg elém nem tárult a sziklás hegyoldalon békésen elterülő, hatalmas, fehér fából épített nyitott tenyeret formázó kilátó.

Felmásztam a kilátóra, leültem megpihenni és nem győztem betelni se az alattam elterülő táj látványával, se a szívembe költözött érzéssel. Mintha Isten vigyázó kezében lettem volna. Akkor, és ott, azt éreztem, hogy valahol a nyüzsgő városok zaján, szagán, testi-lelki-mentális betegségein és nyűgjein, a médiából ömlő negatív híreken túl, minden nagyon rendben van. Isten ott tart a kezében minket, az egész világgal együtt. Egyszerűen csak annyira el vagyunk foglalva a saját vágyaink hajszolásával, kielégítésével, érzéseink viharában való hánykolódásunkkal, saját boldogságreményt ígérő szükségleteink a másiktól való elvárásával és kiharcolásával, ilyen-olyan hatalmi viszonyaink látszólagos fenntartásával, hogy közben nem csak élni felejtünk el, hanem érezni is. Érezni a valódi biztonságot és boldogságot, nem csak hittel, hanem teljes belső bizonyossággal ott, ahol vagyunk: Isten tenyerén.

A kilátó körüli sziklákból az idelátogatók apró kő-sztúpákat építettek. Az ég felé nyúló kis szentélyek, mint egy-egy imádság álltak ott, szeretettel őrizve építőjük hitét, mintegy összekötve őt éggel és földdel, mert bár két lábunk a talajt éri, mégis rég elvesztettük már azt. Nincs kapcsolatunk se a fenttel, se a lenttel, de még a benntel sem. A vidék azonban még tudja mindezt. Érti. A vidékben még élet van. Elfogadott, megbékélt, áldott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Húsvét üzenete

Az én hitemben megfér egymás mellett a feltámadás, az új élet reménye, és az újjászületés gondolata, a lélek halhatatlanságával, a szellem örök létével, az élet körforgásával. Épp így fér meg egymás mellett gondolataimban a karma és a bűnbocsánat is.

Gondolataink energiát bocsátanak ki magukból, mellyel sorsunkat alakítjuk. A karma kereke addig forog, gyötör és tör meg minket, amíg meg nem születik szívünkben a szeretet és a bűnbánat önmagunk felé, hogy képessé váljunk a megbocsátásra és a szeretetre mások felé is. Nem az önsajnálattól telt mártír vezeklésre, hanem az őszinte beismerésre, mellyel elismerjük a sötétség erejét, mely elragadott minket a poklokra, az emberi gyarlóságunk, a gyengeségeink, a vágy kínzó erejét, mely kísértésbe és romlásba vitt minket vagy épp azt, akit szeretünk.

Poláris világban élünk. Itt van jó és rossz, nem kerülhetjük el egyiket sem. De gyengédséggel, alázattal és szeretettel harmad napon feltámadhatunk, mert minden céllal történik. Semmi meg nem történhet velünk az Ő tudta nélkül. Gondunkat viseli és kezét nyújtja, melybe nekünk kell belekapaszkodnunk ahhoz, hogy felemelhessen minket. Nekünk kell a fény felé fordítani arcunkat ahhoz, hogy új emberként, gyógyult szívvel, bűneinktől megváltva feltámadhassunk.

Isten akként oldoz fel bűneink alól, miként mi is tesszük azt azokkal, akik nekünk ártottak, avagy első sorban: önmagunkkal. Mert ki más árthatna nekünk többet, mint amit mi ártunk saját magunknak a hozzánk visszatérő hazug szavak, őszintétlenség, csalfaság, önzés, kapzsiság, harag, düh, gyűlölet, akarat, a szeretteinknek okozott fájdalom következményeivel vagy épp a bűntudatból magunkra rakott terhekkel?

De Jézus nem azért halt meg értünk a kereszten, hogy mi bűntudattól rostokolva vesztegeljünk egy kapcsolatban, egy betegségben, egy rossz munkahelyen, vagy egy már lehetetlen élethelyzetben. Azért jött el közénk és halt meg értünk, hogy mi ne féljünk igaznak és őszintének lenni, ne féljünk szeretni, ne féljünk tovább menni, ne féljünk felállni és élni, mert az igazak lelke Isten kezében van, és az ő reményük halhatatlansággal van tele. (Bölcsességek könyve 3. fejezet)

Az Isten maga a szeretet, aki egyszülött fiát küldte el a világba, hogy éljünk őáltala. (I János 4:9) És mikor, ha nem most?

Ez az én szívemben a Húsvét üzenete.



Alapértelmezett