Égi jel

16. rész

A következő lépés a tökéletes helyszín megtalálása volt. A fiúknak volt is rá ötlete. Nem is egy, hanem egyből három.

Melyikkel kezdjük? – kérdezte Olivia.
A kilátóval – felelte Lucas. – Olyan helyet kerestünk, ami könnyen megközelíthető és télen-nyáron járható az út.
Remek ötlet, és mikorra terveztétek az első megtekintését?
Szombat?
Nekem, jó. – egyezett bele Olivia a klub többi tagjára tekintve, akik egyetértésben bólogattak.

Kicsit felhős volt az idő, de kellemes kora tavaszi langyos szél fújt. Az éjjel pusztító viharról már csak az útszéli pocsolyák, a megtépázott fák, a földre hullott ágak és levelek árulkodtak. Szokás szerint Rick-nél volt a találkozó, mindenki felpakolt 3 heti hideg élelemmel, a csapat mindent jól tűrt, kivéve az éhséget, majd irány a benzinkút. A rutinellenőrzések és a tankok teletöltése után Lucas és Mason vezetésével elindultak a Mondd Meg City-t keresztül vágó folyó mentén a hegyek felé. A városokat elhagyva ritkultak a házak, és egyre több zöld tárult a szemük elé. Az út baloldalán a folyó kanyargott, jobbját egyre magasodó hegyek kísérték. A kiszemelt úticél ezen hegyek egyikén volt.

A kilátóhoz egy kis falun keresztül lehetett felmenni. Régi építésű, házak, szűk, dimbes-dombos utcák közt kanyargott az 50-esek klubja a megfelelő utcát nem találva. Már keresztbe kasul bejárták az egész falut, letesztelték a csapat tagjainál fellelhető összes GPS-t, de egyik sem akarta megmutatni az utat. Végül maradtak a papírtérképnél és a saját fejük után történő tájékozódásnál. A térkép szerint egy igen meredek úton kellett felhajtani.

Mi legyen? – kérdezte Mason – Feltekerünk, vagy felsétálunk?

Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy ameddig a betonút visz, addig gurulnak. A végén leparkolnak, és onnan séta tovább. Arra azonban nem számítottak, hogy az út egyre szűkebb, egyre meredekebb lesz, és olyan hirtelenséggel fog elfogyni a kerekeik alól, ahogyan az megtörtént. Az út szinte egyik pillanatról a másikra váltott át a biztonságosabb aszfaltról sáros, faleveles, az esti esőtől fellazult és vizes talajra. Az utolsó pillanatban húzták be a féket egymás mögött-mellett, egy kupacban inkább összetömörülve, mint felsorakozva.

Senki nem szólt egy szót sem. Szavak nélkül is tudták, hogy nagy bajban vannak. Megfordulni az adott helyzetből nem tudtak, a motorok behúzott fékkel is csúsztak az aszfaltra átfolyt sár és a ráhullott falevelek miatt, az előre haladást pedig leginkább az akadályozta, hogy az erdei cross terep nem éppen robogóra szabott. Pár tizedmásodpercnyi pánik után Mason bekanyarodott az út mellett lévő ház előtt lévő vízszintesbe hozott üres gépkocsibeállóra. Illik, nem illik, szükség törvényt bont. A csapat többi tagja gondolkodás nélkül követte. Aki pedig már meg tudott fordulni, indult is óvatosan két kézzel kapaszkodva a fékbe, lábbal kitámasztva lefelé, hogy mindenki biztonsággal leérjen.

Amilyen szótlanul bajba kerültek, olyan szótlanul másztak ki belőle és ereszkedtek le. Az út aljában félre álltak, és leállították a motorokat. A lányok örömmel tapasztalták, hogy a fiúk is remegő kézzel veszik le a bukókat.

Hát, ez a szó minden fellelhető értelmében meredek volt. – törte meg a csendet Dan.

Nevetésbe törtek ki, majd elővették a szendvicseket, és ott az út szélén öröm pikniket ültek, miközben elmesélték kinek milyen film perget le a szeme előtt az utolsónak hitt perceiben. Mia látni vélte, ahogy mind összeborulnak, mint egy kártyavár és lavinaként gurulnak le az út aljáig. Olívia csak arra tudott gondolni, hogy talpon kell maradni, hiszen Kate ott ül mögötte. Rick-nek meg az járt az eszében, hogy ez nem történhet meg, mert ő már rettentően éhes, a kórházi koszt szörnyű, a szendvicseket pedig tuti elkoboznák a mentősök, miután sikerült rájönniük, hogy melyik testrészt kihez csomagolják oda.

A kilátót kihúzták a listáról. Égi jelnek vették, hogy nem értek el a célig. Tudni kell a hegyről lejönni is, és ha már nekik ez most sikerült, akkor nincs az a pénz, hogy visszamásszanak. Még gyalogosan sem.

Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.

Úton, Gondolatok

Kár, hogy nem tarthat örökké

Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.

Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.

Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.

A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.

7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.

Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.

Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.

Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.

A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.

A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.

Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.

Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.

Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.

Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.

15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.

És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.

Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.

Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.

A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.

Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.

Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.

100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.

Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.

Fotó: Jarabin Kinga

A kis Robogó kalandjai, Mesék

Vica baba és az X-AID Biker-ek

Vica baba még a nyáron egy táborban részt vett a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson, amit a táborozó gyerekeknek tartott kis Robogó, aki önkéntes tűzoltó is volt. Vica baba nagyon érdekesnek találta azokat a dolgokat, amelyekről a kis Robogó mesélt a foglalkozáson.

Megtanulta, milyen vészhelyzetek vannak, melyikre hogyan kell felkészülni, vagy épp hogyan lehet azt elkerülni. Mire kell odafigyelni, hogy ne legyen tűz, mi kell egyáltalán az égéshez, hogyan lehet tüzet eloltani, és mi az, amit már a gyerekek is meg tudnak tenni, amikor baj van. Így most már Vica baba nem csak azt tudja, hogy elég nagy ahhoz, hogy segítséget hívjon, hanem azt is, hogyan kell segítséget hívni, és mit kell elmondani a tűzoltóknak segélyhíváskor.

A kis Robogó látta, hogy nagyon mélyen megérintette Vica babát az a sok hasznos dolog, amit a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson tanult. A mesefüzetet, amit a foglalkozásra készített kis Robogó, már rongyosra olvasták és kitöltötték az összes totót, valamint feladatlapot is a füzet végén.

Egy nap, így szólt kis Robogó Vica babához:

– Reggeli után öltözz motoros ruhába, mert megyünk Pilisvörösvárra.

– Mi lesz Pilisvörösváron kis Robogó? – kíváncsiskodott Vica baba.

– Motoros mentéstechnikai képzés – válaszolt kis Robogó.

– Hogy mi? – kerekedett el Vica baba szeme.

– Motoros mentéstechnikai képzés – ismételte önmagát a kis Robogó. – Néhány mentős összeállt, és létrehozta az X-AID Bikers csapatot. Bárki a csapat tagja lehet, aki elvégzi a motoros társmentő, majd a motoros mentéstechnikai elsősegélynyújtó tanfolyamot, ahol megtanulják, hogyan kell motoros baleset helyszínét biztosítani, mentőt hívni, és a sérülteket ellátni a mentő kiérkezéséig. Ide megyünk most el, hogy lásd te is, mit kell tenni egy baleset során. Sokat motorozunk együtt. Előfordulhat, hogy te is látsz majd balesetet, és ha így adódna, szeretném, ha te is tudnád, hogyan kell baleset helyszínén viselkedni, mit kell tenni és hogyan tudsz akár még te is segítséget hívni.

– A tűzoltókat már ki tudom hívni! – büszkélkedett nemrég megszerzett tudásával Vica baba – A 105-ös, vagy a 112-es központi segélyhívó számon kell őket hívni. El kell mondani a nevem, hogy hol vagyok, mit látok. Mi ég, mi és ki van veszélyben. Hogyha ház ég, azt is el kell mondani, milyen magas, mert hogyha mondjuk az 5. emeleten keletkezett a tűz, akkor ahhoz bizony nem lesz elég egy sima tűzoltóautó, hanem egy emelőkosarasat is ki kell küldeni a helyszínre – magyarázta Vica baba kis Robogónak.

– Nagyon okosan tudod! – dicsérte meg kis Robogó Vica babát – Ma azt is meg fogod tanulni, hogyan kell mentőt hívni.

Vica baba izgatottan készülődött az útra, mert szeretett volna már most ott lenni, pedig még el sem indultak. Felvette a térdvédőjét, a gerincprotektort, a kesztyűt és a bukósisakot, majd türelmetlenül toporgott az ajtóban.

Csodás útjuk volt. A kora őszi reggel kissé csípős, friss levegőt hozott, a nap halvány sárgán derengett az égen, a Duna komótosan hömpölygött a komp alatt, a hegyek a magasba nyúltak. A már jól ismert sziget legelői örömmel köszöntötték a régen látott kirándulókat. Vica baba és kis Robogó szintén örült a viszontlátásnak. Nagyon szerettek erre járni. Az út szépsége mindig feltöltötte szívüket, lelküket.

Tahitótfalunál balra kanyarodtak Leányfalu irányába, majd Szentendrénél jobbra Pomáz felé, és Csobánkán át jutottak el Pilisvörösvárra.

A tanfolyam a mentőállomás mögötti parkolóban volt. Amikorra Vica babáék odaértek, akkorra már az X-AID Bikers-es mentősök előkészítették a helyszínt. Egy sérült motorost játszó bábu feküdt a fűben, egy másik, félbábu a földön várta, az újraélesztést, és egy harmadik, már csak bábu fej, pedig az asztalon tátogott az ég felé.

A program első fele nem volt olyan érdekes Vica babának, mert azon csak beszéltek, és beszéltek. De a felnőttek jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel az előadónak, úgyhogy Vica baba meg is jegyezte magában, hogy ez még biztosan inkább nekik való rész. Szerencsére volt a közelben egy nagy rét, ahol tudtak a kis Robogóval játszani, és egy gyönyörű cukrászda, rengeteg finom sütivel és fagyival, ahová biztosan be fognak térni kis Robogóval, amikor legközelebb erre járnak kirándulni.

A program második fele csupa kaland volt! Vica baba nem győzött egyik helyről a másikra járni. Csak figyelt és itta magába a sok hasznos tudást és érdekes információt. Kipróbálta ő is, hogyan kell tubust dugni az ég felé tátogó babafej orrába, és újraéleszteni a földön fekvő félbábut.

A legjobban a műsebeket magukra festő lányok tetszettek Vica babának, akik eljátszották, hogy megsérültek és még kiabáltak, meg jajgattak is, mintha tényleg fájna valamilyük. Jól meg is ijesztették a felnőtteket, akik elmondták, hogy bizony, sokkal nehezebb volt az imitátor lányokat ellátni, mint a bábukat.

Gyorsan eltelt a nap. Úgy elszaladt az idő Vica babával és a kis Robogóval, hogy szinte észre sem vették, hogy már esteledik. A kompot sötétben érték el. A hegyek mögött a napnak már a karimája sem látszott, épp csak egy narancssárga csíkot húzott az ég aljára, a túlparton a város fényei csillogtak az éjszakában.

Amikor hazaértek, egy gyors vacsora és fürdés után ágyba bújtak. Vica baba egyből el is aludt, még az esti mesét sem tudta ébren kivárni, úgy elfáradt a hosszú nap során. Másnap reggel azonban frissen és lelkesen ébredt. Megmutatta kis Robogónak, hogyan kell megfogni és levenni a bukósisakot egy sérült motoros fejéről, majd elővette a kis orvosi táskáját. A nagy kutyáját kinevezte nővérnek, a kicsik rá sem hederítettek, mert még épp a reggeli rajcsúr partit tartották, így helyettük kis Robogó állt be a játékba. Bekötöztek egy-két mancsot, akihez pedig kellett, mentőt hívtak.

A kis Robogó hálás szívvel figyelte Vica babát, ahogy játszik, és elhatározta, hogy máskor is el fognak menni az X-AID Biker-ekhez, mert az ismétlés soha nem árt, még a felnőtteknek sem.

Fotók: Jarabin Kinga

Egyéb kategória, kihívás

42 km túra? Az jó lesz!

Happy way élvezd az utat – Summer SHINY challenge

10 km futás?
Á, hegynek fel időnként a 4 is alig megy, legyen 5 km, az tuti menni fog.
42 km túra?
Az jó lesz!

Kis matricám rám tapad, egy darabig tűröm, majd amikor már zsibbadásba vált át a karom állapota óvatosan tessékelem le magamról, fel ne ébredjen. Meg aztán kicsit még én is szunynék, nyugodtan. 3:40-kor ébresztő. Mielőtt azonban álomra hajtanám a fejem, valami azt súgja, nézzem meg, mennyi az idő. 3:18. Még nem kelek ki az ágyból, de már nem is alszom vissza.

Nem vittük túlzásba se a felkészülést, se a tervezgetést. Felkészülésnek betudtuk az elhatározást, tervezésnek egy túraútvonal kijelölését a természetjáró applikáció segítségével, egy pack lista összeírását, és az indulási időpont egyeztetését.

Kezdetben a hajnali ébredés gondolata ijesztőbben hatott, mint a 42 km. Nem is esett igazán jól. Sötétség borult a tájra, a hűvös levegő is még a takaró alá zavart volna vissza, de nem volt már más hátra, mint előre.

Az autórádióban megszólaló Queen dalt jelnek vettük: “we are the champions” – megcsináljuk!

Egy óra alatt értünk át Fótról Pilisszentkeresztre. Kerestünk egy egész napra foglalható parkolóhelyet, elfogyasztottunk egy szendvicset reggelire, hátunkra vettük az élelemmel, energiaszeletekkel, 2,5 liter vízzel, váltáscipővel, ezzel-azzal megrakott hátizsákokat, kezünkbe vettük a térképet, és bevetettük magunkat a sűrűbe.

Ha tudjuk mi vár ránk, talán el sem indulunk. De nem tudtuk, legalább is nem sejtettük, hogy a leszakadt hidak fogják a legkevesebb izgalmat okozni, így jó kedvűen, vidáman vettük célba a Derda-szurdok vízmosta mélyedéseit.

Nézd csak, ott van egy kis híd!
Az a gyengéknek való.

Az ébredező nap fényében kezdeti úti társaink mindössze egy havasi cincér és egy szarvasbogár voltak.

Majd pár kilométer múlva nagy testű emlőseinket is a közelünkben tudhattuk. A harmattól saras úton jól látszott, hogy nemrég még róka, vaddisznó és őz járt előttünk. Ez még annyira nem is volt meglepő, a tenyérnyi farkas lábnyom, valamint a pár méterrel odébb elpottyantott friss ürülék azonban már dobott kissé az adrenalinszintünkön.

Csapjunk zajt, attól megijednek.
Jó. Kirándulni jöttünk, szóval MINDENKI MENJEN HAZA A VACKÁBA!!!
Hallgassunk hangosan zenét!

És már szólt is sebes lépteink következő pár száz métere alatt a Boogie Wonderland.

Kiérve az erdőből a szántóföldek mellé, kissé visszább vettünk a tempóból, és nyugodt lélegzetvételekkel értünk el az út egyhatodánál Szentkútra, ahol minden hónap első szombatján tartanak Istentiszteletet.

Az első pihenőt csodás kilátásban gyönyörködve ejtettük meg a Pilis szikláin ülve a 10. kilométernél. Itt megtapasztalhattuk, hogy az alma természet adta formájának köszönhetően gurul, és ha megindul a magasból, a sziklákon pattogva az alant elterülő bozótba vész. Mozdulatlan, beletörődő tekintettel követtük útját egészen addig, amíg el nem veszítettük szem elől (is).

Az alma elsiratása és a cipőnk lecserélése után (ez utóbbit lábfeltörés elkerülendő, kb. 10 km-enként szertartásszerűen megtettük) gyanútlanul indultunk vissza az erdőbe.

Kisvaddisznó! – érkezett egyszercsak előről a halk jelzés.

Tudván, hogy az anya koca kicsinyeit védve nem fogja menekülőre, végsebessége pedig elérheti a 45 km/h-t is, ösztönösen jobbnak láttam csendben, határozott léptekkel dobni egy hátraarcot, mielőtt még észrevesz minket, akárhol is legyen.

Fussunk! – adtam ki a halk, de határozott utasítást és már ott sem voltunk.

Futottunk. Hirtelen nem volt nehéz még a közel 6 kg-os hátizsák sem.

Jó, de meddig?

Megálltunk. Füleltünk, majd jöhetett a farkasnál már jól bevált gyors iramú séta, valamint a Boogie Wonderland.

Pár száz méter múlva már épp kezdtük volna biztonságban érezni magunkat, amikor eldördült egy lövés. Vadásztak.

A VADÁSZOK IS MENJENEK HAZA!!!

Még két közeli, majd négy távolabbi lövés után az erdő elcsendesedett, mi pedig minden avarba futó gyíktól sikítófrászt kaptunk a hátralévő 32 km-en.

A Pilis-nyereg a tűző nap ellenére kész lelki felüdülés volt. Elvégre ide legfeljebb egy hegyi zerge mászna fel, de az meg csak az állatkertben honos felénk.

A Boldog-Özséb kilátóról elénk terülő látvány mindenért kárpótolt. Még a fájdalmas körülmények között elveszített almát is elfelejtettük pár pillanatra.

A kilátótól lefelé haladva értünk el utunk feléhez. Mosolyunk itt még őszinte. Szemünkön a korai kelés nyomai, lábaink nagyjából a helyén, vállaink azonban már aktívan fájdolgáltak a kelleténél kissé nehezebbre kalibrát hátizsákok súlya alatt.

A hátralévő 21 km a “maradjunk a kiépített úton” jegyében telt el. Párszor még megpróbáltuk tartani az eredeti tervet és az erdőben haladni, de a friss lábnyomokkal teli dagonyák, valamint kishúg aurája, ahogy osonó indián pózban a bozótost lesi, meghátrálásra késztetett.

Pilisszentléleknél Teca kocsmájában aranyáron magunkhoz vettünk egy jégkrémet, egy liter vizet, kicsit megpihentünk, majd meg sem álltunk a Hoffmann-kútig, melynek létezéséről ha tudunk, egészen biztosan nem hagyjuk ott a gatyánkat is Tecánál.

A kútnál feltöltöttük friss forrásvízzel a kulacsainkat, melyből jólesően kortyolgattunk a Rezső-kilátónál elhelyezett padon, ámulatba esve a Dunakanyar szépségétől uzsonnánk elfogyasztása közben, a 30. km környékén.

Áttekintve a még előttünk álló utat rá kellett jönnünk, hogy életvédő ösztöneinknek köszönhető gyávaságunkból eredően rövidebb, mint kellene, így bevonszoltuk magunkat a merev lábainkkal, és a sima talpú futócipővel (ez volt épp a soros) életveszélyesnek ható Thirring-körútra.

Az utolsó próbatételen is átjutva a bukdácsolások számát csökkentve a kiépített aszfaltos úton sétáltunk vissza a lemenő nap fényében Pilisszentkeresztre. Mosolyunk igaz szívből jött, de itt már az őszinteség minden elemét nélkülözte (még az elég egyértelmű helyen lévő kamerába sem sikerült belenéznem).

Az autóhoz érve hiába is néztünk kérő, könnyes szemmel a kijelzőre a 40,9 km sehogyan sem lett 42. A parkoló mellett megtett zebra-kör némiképp javított a helyzeten, de még így sem lett az igazi: 41. Nem volt más hátra, bedobtuk koloncunkat – a hátizsákunkat – az autóba, és még mentünk a kis falu utcáin 500 métert oda, majd 500 métert vissza.

“We are the champions” – Megcsináltuk!

Figyelem! Így utólag már mi is belátjuk, hogy a blogban szereplő túra kizárólag GYAKORLOTT, EDZÉSBEN LÉVŐ, FELKÉSZÜLT természetjáróknak való. Ennek ellenére nem ígérjük, hogy izmaink regenerálódása után nem vágunk bele egy újabb, kevesebb vadat tartalmazó kalandba.

Néhány saját tapasztalat, ha mégis kedvet kapnál egy ekkora túrához:

Jó ötlet volt nem magammal vinni a fényképezőgépet.
A 2 cipő megfelelő sport/túrazoknival aranyat ér, megfelelő zokni nélkül azonban semmit. (Kishúg 15 db vízhólyagot hozott e végett haza.)
A camelbak egy kincs. Sokkal több vizet tudsz magaddal vinni, és nem kell minden kortynál lekapni magadról a hátizsákot.
A 6 szendvics és a fél kiló energiaszelet soknak bizonyult mind súlyban, mind mennyiségben. 4 szendvics és 3 db energiaszelet bőven elég volt.
Az eü csomag hasznos, ragtapasz kellett.
A rövidnadrág a csalánosban nem ad megfelelő védelmet. (A Fenistil gél a gyengéknek való.)
Almát és egyéb, gurulásra hajlamos gyümölcsöt érdemesebb előre felvágva, dobozban vinni.
A sztreccs, műszálas fitnesz naci ugyan kényelmes, könnyed mozgást biztosít, ugyanakkor szellőzése csupán a zsírégetést segíti elő a tomporon.

Amint lábra tudunk állni, hogy a személyes átvételt választva eljussunk a kihívás szervezőihez, hogy átvegyük a jól megérdemelt érmünket, megmutatjuk. Mi már nagyon várjuk… úgy az érmet, mint azt, hogy újra járni tudjunk, hiszen még van előttünk további három kihívás. Addig is…

“Üdvözlet az erdésznek!
Tisztelet a vadnak!”

(Erdész köszöntés)

Update!

Jól vagyunk, az érem a kezünkben, és már az őszi kihívás útvonalát tervezzük.

Fotó, videó: Jarabin Kinga és Lovas Luca

Dunla Sullivan

– Istennel az Úton –

kaland címkéhez tartozó bejegyzések